Karácsonykor mindig történik valami szép. Már az ébredés is sokkal jobb, mint máskor, ilyenkor anya kedvesen mosolyogva noszogat amíg fel nem kelek, és egész nap mindenki más, mint a rohanó mindennapokon. Nézegetjük a régi fényképeket, nézünk pár családi videót, anya sütit készít, apa meg itthon van egész nap, és mesél.
Szeretem hallgatni az át nem élt emlékeket nálam jóval idősebb évek távolságából, és jó belegondolni, hogy régen mennyivel lassabb és nyugodtabb volt minden.
Amióta munkám van, és írnom kell, igaz néha csak ott vagyok a kis sürgés közepén, dolgozok, de legalább van valamiféle családi hangulat.
Anya szól, a konyhában kell segíteni. Megyek. Felkelek. Robbanás...

Ahogy felrobbant, Ryuken még azt sem tudta megmondani, mi, de már ugrott. Álmában éppen feltápászkodva érte a meglepő támadás, ami már nem is volt olyan meglepő. A kegyetlen edzés egyik első kialakult reflexe a minden pillanatban, akár eszméletlenül is, robbanásszerű állapotváltás volt. Ugrásában, a támadója, az elhordott köpenyt viselő női alak alatt nyúlt ki gondolata a házikó elé, majd a pillanat tört része alatt a háztetőn huppant meg, csakhogy újra eltűnhessen, de a csúszásban látott kép elterelte a figyelmét, így szánalmas véget ért, induló orrvérzéséről elfeledkezett, amikor orra apró darabkákra tört a nő ökle nyomán, ő maga pedig a háztetőn keresztül  újra a koszos kis lyukban landolt, ezúttal saját testével képezve lenyomatot a talajban.
-Legközelebb jobb útvonalat válassz, akkor talán elismerem, hogy az első mozzanat jó volt valamire - szólt a nő a lyuk felett állva, és eltette a kardját. -Először a házat tedd rendbe, utána gyakorolj tovább.
Ryuken áldotta törött orrát. Az előbbi pillanattöredék után a mostani látvány bizonyára durvított volna helyzetén, ha nem vérzett volna romos állapotban levő orra amúgy is megállíthatatlanul. Az elhomályosuló világból még kihallotta a medveszerű halálisten hangját.
-Ezt is nekem kell rendbetenni...

Legalább kaptam valamit. Egy aprócska elismerést.

A fiú sebét tisztító halálisten felnézett az ajtón éppen betekintő, hatalmas, robotszerű alakra, majd értetlenkedve folytatta a foldozást.
-Ez meg minek mosolyog megint...

Folytatása következik...