Van egy életünk, aminek nagy részét az animék előtt töltjük. Ha mégsem ez a legtöbb, mert ez is könnyen előfordulhat, mégis olyan helyet foglal el bennünk, és környezetünkben, ami sok mindent meghatároz, néha érezni, túl sokat is. És nem csak negatív oldalai vannak. Azokról hallunk annyit, hogy nem is emlegetjük szivesen, de ettől függetlenül, van nem egy ok, hogy nézzünk, olvassunk, találkozzunk, rajzoljunk, írjunk, csevegjünk a keleti csodáról és persze ő mellette minden másról. Mert az animék, avagy az érdeklődés teret ad, érdeklődést formál, s ezzel párhuzamosan csoportot is. Eljárni a meetre, a barátokkal hazafelé megbeszélni az élményeket, nevetgélni, okot adni még és még egy találkozóra, elmenni más városokba, jelmezt készíteni, nyelvet tanulni, őszintén érdeklődni tanulunk, tapasztaljuk milyen vonzó is egy olyan világ, amiben érdekel is az, ami körülvesz minket.
De ennek egyszer vége. Általában az iskola végeztével kezdődik, egyszerre csak kevés lesz az időnk, illetve ha nem is lesz kevés, csak másképpen hívjuk azt, ami eddig szabadidő volt, már nem tudjuk vagy akarjuk animékra költeni. Valami párhuzamosan megváltozik azzal, hogy elköltözünk, magunk gondoskodunk az életünkről és a párunkéról, dolgozunk, és nincsenek szülői és iskolai kötelezettségek, amik innen, a saját fotelünkből nem is tűnnek annyira rossz kötöttségeknek. Igen, el is jön az idő, amikor nem átallunk olyat kérdezni magunktól, kinőttük-e az animéket, vagy meguntuk-e az irreális, alig hihető klisés sztorikat varázslatos lányokról és mindent túlélő hősökről és szerelmekről. Az élet bizony kemény, és ez a gondolatainkon is rajta hagyja a nyomát, az idő vasfoga ilyenkor már  koponyánkba törik és folyton emlékeztet minket, felnőttünk, nem lehetünk gyerekek, akik meséket néznek. Mert ilyenkor hirtelen előkerülhet önmagunknak ez is, mesének nevezzük az animét megint, mint ahogy húsz éve lassan a Dragon Ballal is tettük.

Nem célom a fejbekólintós igazságmondás, tehát nem fogok igazat adni a szátokba, és nem fogom teljes szívvel kijelenteni, hogy gyerekek is maradunk, az animék pedig mély értelemmel bírnak és megérik egy élet hosszára. Korántsem. Inkább azt mondom, hogy ha történnie kell történni fog, bármi is az, mindössze azt nem szabad elfelejteni, hogy hova pakoltuk el a cédéinket és dévédéinket, kinek adtuk kölcsön, illetve melyik szegletében hagytuk a régi otthoni szobában. Ha az anime egyszer az életünk részévé vált, akkor is maradjon az, ha tíz év múlva mindenki röhög a mai trendeken, mert ma és tegnap volt valamink, amit ezeknek az idióta képsorozatoknak köszönhettünk, és talán azóta is köszönhetünk, akár életünk végéig.

Értékelés: szentimentális marhaság

Linkek:
lazalom.blog.hu