Szubkult, vagy mi a frász. Tudjátok, az idegesítő sorozat, amiben elsírjuk minden bajunkat amit a blogolás, animézés, és ezek random keverékei, meg néha egyáltalán ide sem illő dolgokból fakadnak, de mi csak sírunk. Szóval itt egy újabb...

És most, hogy elvesztettem olvasóim körülbelül kilencven százalékát, örülök, hogy az a tíz, aki körülbelül még olvassa a sorokat, talán érteni is fogja, hogy miről van szó, vagy a végén bedob egy "mi a fasz ez" című kommentet. Szóval, amiről szó van, az az egyre előrehaladó idő, és annak vasfoga. Sokan írtak már erről, és sokan baltázták el, hogy mit is kéne benne megfogni, én most egy újabb kísérletet teszek, mert létjogosultnak vélem magamat arra, hogy megtegyem, nem létező, de mégis érzett kor- és tapasztalatfölényemben - és nem mondom ki, hogy ezek hiányában viszont szarok mindenkire, ahogy azt sok más blogger, azaz egykorvolt animés arc a leköszönői egyikében tette.
Nem is köszönök le. Nincs időm arra sem, így kiszúrom a szemeteket havi egy-két írásokkal, és talán egy-egy jót is rakok közéjük minden harmadik hónapban. Már csak az a kérdés, hogy ez jobb e valamivel a blogot otthagyó nagy arcok működésénél. Nem tudhatom, de azt tudom, hogy az emberek mindig jönnek és mennek, mindig lesz valaki, aki elolvassa a szarabbnál szarabb, és valamivel jobb írásainkat is, kedvet kap ehhez-ahhoz, néha kommentel, aztán megy tovább, ha eleget olvasott. Ezt néha el lehet játszani, hetente, vagy havonta, aztán - talán csak pár év múlva - de végül nem kell felnézni  többet erre a kis oldalra, mert a nagy láz elmúlt. De ilyenkor meg már vannak mások, akik először, és akik újra felfedezték maguknak az animéket, zenéket gyűjtögetnek, és olvasnának valami másról is. Na nekik minden új, ahogy az újszülött is kiemelt érdeklődéssel nézegeti saját kezét, amit pár év múlva már unos untig le se tesz magasról.
Néhány csodabogár persze évek és évek múltán is megnézi ugyanazt a kezet, és minden év múlásával észre vesz rajta sok-sok új részletet: sebeket, amik talán régen is ott voltak, de újabban már jobban látszanak, gyűrődéseket a bőrön, hibákat az ujjlenyomatokon, sötétedő tónust a hajlatokban. Ahogy az idő múlik, ugyan az az unalmas darab egyre használtabb és használtabb lesz, azonban ha elfelejtjük egy kicsit, ha pár évig nem nézünk rá, meg fogunk lepődni, amikor egyszer unalmunkban megint előkapjuk a zsebünkből...

-Ez az én kezem? Mindig ilyen volt?
-Ja, mindig. Te változtál, és most mást látsz meg rajta.
-Miért?
-Mert ember vagy, és az emlékeid kopnak, a hited nem tart úgy ahogy hitted, az érzelmeid elhalnak, és addig nem létező dolgokon kezdesz gondolkodni. Most ilyennek látod, pedig egyszer már láttad, és akkor mást láttál benne.
-Tényleg. Lehet, hogy igazad van. Emlékszem errre a hegre...
-Apróság. Az egészre nem emlékszel? Nem emlékszel mi mindenre használtad a kezeidet? Most bezzeg már csak eszel, iszol, mosdasz, és csak kivered a farkad vele, vagy úgy csapkodsz, miközben megjátszod az eszed, mint akiben van értelem. Régen alkottál, és az érdekes után mentél vele... Ennyit arról, hogy az ember nem a pillanat rabja. Most meg újra kezded? Ha nem---
-Haggy már békén!
-Maradj magadnak, balfasz... Kíváncsi vagyok rájön-e valaha, hogy melyik volt a nagyobb veszteség...

Szóval így állunk. Kitéptem a kezem a gatyámból, és a régi-régi ötletemhez híven pár nagy-nagy hőst újra fogok nézni, és talán jön is róluk az "újra" cikk. Közben persze ami addig felgyűlt, talán lassancskán el is fogy végre, és ami azóta érdekelni kezdett, talán cikk formát is ölt.

Talán.

Kon Satoshi, aki többek között a Perfect Blue és a Paprika című animéket is rendezte, augusztus 24-én meghalt, hasnyálmirigy rákjával küzdve. Páran közülünk bizonyára érzik, hogy sok lehetséges kis csodát vesztett az anime-világ...

A másik hírünk a mai napra viszont a közelgő szeptemberről szól: mint az bizonyára sokan éreztétek, a nyáron megint sikerült elülnünk, és igazán üres időszakok is verték mostanra az oldalat. Mondhatni kiürült a mókatár, és kevesebben is vagyunk már, szóval reméljük, hogy a kezdődő őszi idény tempójába ti is beleszóltok ajánlásokkal és új témákkal, amikről olvasnátok többet, összeszedve, egyszerűen.

Hamarosan érkeznek is a folytatólagos írásaink, addig is, reméljük beteltek egy kis szubkultos ömlengéssel, és az újonnan feltöltött Facebook, és egyéb feltöltők lehetőségeivel.

Lájkoljatok!

A történet megint folytatódik, és ahogy mindig is, nem is kell sokat várni, azonnal óriási galibába jut a kis csapat. Ezúttal nincs misztikus égi város, se vízen járó vonat, de rejtélyes vízesés sincs a tenger közepén, ami fölé egy szirt nyúlik szigetként. Egyáltalán mi is van itt?

Meg is mondom kérem, itt B kategóriás, elcsépelt élőholtas-zombis effektek vannak, egy akkora hajón, ami szigetnek is remekül beillik, pontosabban egy olyan szigeten, ami hajóként is remekül szuperál, egy olyan bagázzsal a tetején, amihez egy évszázadnyi okkult őrültség kellet felgyűljön az emberek által untig látott és ismert skatulyákból. Meg kell hagyni, a skatulyákat azonnal felismerjük, de a japán alkotók megint az orrunk alá facsartak egy csöppet; a vámpírküllemű alak, aki mindössze az őrült doktor kifutófiúja, egyszerre hordozza magán minden hagyományos jelképét: hegyes fogait, denevérszárnyait, és borát, amelyet minden nyugodt pillanatában fogyaszt. Az őrült doktor legfőbb kreálmánya, a bestiákból és emberből gyúrt fenevad, vagy akár mondhatnám vérfarkas is megjelenik, mindössze oroszlánképe, és medve-ereje van...
Egy szó mint száz, ez a röppenés a titkok tengerén elég hosszacska, de az Enies Lobby ívet így sem közelíti meg, viszont hatalmas ugrásokat dobbant egyre és egyre; Luffy elveri a második kalóz-hadurát, a harmadik megjelenő példány pedig egy pillanat alatt elveszi a legénységtől minden túlélés reményét, végül Zoro hatalmas, szívdobbantó tettet hajt végre, és megint csak képes lesz túllépni minden határ legutolsó korlátját is - és a rajongók minden élvezetét/könnyét is ezeken túl emeli.

Hát igen, mondhatnám, ez már túl sok lett. A sorozat itt már gigász, méreteiben és eikumában is, de még itt sem akar minket elengedni a folytó szorítás: van még feljebb, és van még erősebb; mindez pedig, akármennyire is visszaüthet, régi fanyar emlékek okán, még mindig élvezhető, még mindig könnycsikaró, érzelmes, asztalt csapkodó, de legfőképpen szabad. A világ, amiben a kis csapat hajózik előre mindent enged, mindössze a világ utolsó, keskeny sávját kell, hogy meghódítsák érte.

Értékelés: 8,5

Link: One Piece Wikia

Az animék közül nincs sok, ami nagyon kiüt az átlagból, de azokat mindannyian azonnal felismerjük, már borítóról, első percből, vagy éppen az azt ajánló ismerősből. Na a Mind Game pont ez a kategória: ránéztem az ajánlóban a képekre, és felhúztam a szemöldököm, belepillantottam, aztán elolvashattam Erda kolega ismertetőjét, és megértően bólogattam.

Aztán végül csak-csak sikerült megnéznem a filmet, merthogy ezt az alkotást is, a rendhagyó mindfuck absztraktokhoz hasonlatosan nem merte semmilyen menedzsment sorozattá termelni. Elmondhatom, a megnézéssel jól és rosszul is jártam; láthattam egy Japán alkotást realisztikus emberi jellemábrázolást lefesteni egy olyan megalkotott koncepcióban, amiben a realisztikus szónak még csak nyomát sem lelni, viszont mindezt valamiért egy olyan külsővel kellett látnom, ami az alkotás értékén köbgyököt vont.
Kibontva a leírtakat, el kell mondanom, hogy a szürreális világ ábrázolása egy afféle kicsapongó, késői példája lehetne a tudatfolyam technika alkalmazásának. A gondolatok közbeni ugrások, az összefüggőnek ható történetbeli váltások, az összefüggések, és a képek néha beütő teljes hiánya tökéletesen képzi a csapongó elme termékeit elénk, emellett még tanít is, és mesél is. Másra nem is számíthatunk, de elég is a fiatal férfiak önmarcangoló, boldogságot és szerelmet üldöző lelki világából ennyi - egy órányi agypukkasztó mozi.
Azt, hogy végül a szürreál avant garde mégis csak mindfuck marad, a stílust valamiért ragasztóként követő grafikus megvalósítás teszi. Nem értem, hogy miért kell egy szellemes alkotást olyan elcseszett motívumokkal megalkotni, amitől az ember úgy érzi, hogy a rendhagyó művészeknek megint nem volt ötletük, ezért vették Picassot és Dalit, jól összeturmixolták, és kicsapták elénk...

A fixáció, hogy a rendhagyó mindenképpen valami extraordinaire megoldást kíván, marad, az alkotás pedig az okosan bólogató művészek körétől ötöst kap. Tőlem is megkapja.

Értékelés: 5

Linkek:
Animeaddicts
Myanimelist

Vannak olyan animék, amelyekből - amelyekben még a néző számára is valósággal pulzál az energia, és vannak olyanok, amelyek a maguk visszafogottságával az élet apró örömeire, a hétköznapok csodáira hívják fel a figyelmet. A Nastume Yuujichou határozottan ez utóbbi kategóriába tartozik, még akkor is, ha erdőszellemek és kamik által kerülünk (képletesen) közelebb a minket környező világhoz.

A történet főhőse a címadó Natsume Takashi, egy meglehetősen zárkózott, de még inkább magányos fiatal fiú. Szülei halála után és főleg fura képessége okán egész életében rokonoktól rokonokig utazik, hogy ideig-óráig átmeneti szállásra leljen, ám a legtöbben nem igazán szívlelik Natsume vérfagyasztó történeteit, melyek szerint a fiú képes látni bizonyos földöntúli dolgokat. A legtöbben bogarasnak tartják, olyannak, akinek megszaladt a képzelete, így hősünk egy idő után már nem is próbálja megértetni vagy elmondani az igazságot: valóban képes látni a japán mítikus világ különböző teremtményeit, az erős és méltóságos ayakashikat, valamint a náluk jóvalta átlagosabb youkaiokat. A sorozat elején Natsume néhai nagyanyja vidékére kerül, s végre olyan otthonra lel rokonainál, amelytől joggal remélheti, hogy ezúttal tartós lesz. Ennek érdekében próbálja titokban tartani látó mivoltát, ám ez korántsem olyan egyszerű feladat, amikor a környező erdő youkai-ai minduntalan megpróbálnak Nastume közelébe férkőzni és rajta számon kérni egykor elvesztett nevüket.
Mint kiderül, a kapocs Natsume és nagyanyja, Reiko között sokkal fontosabb, mint azt a fiú valaha is gondolni merte. Reiko szintén látó volt, s örökségként utódaira hagyta az úgynevezett 'Barátok könyvét' - azoknak a szellemeknek a listájával, akiket egykor legyőzött és követőivé tette őket. Aki megszerzi, teljhatalommal bír a szellemek felett, s ez épp úgy igaz Natsumere, mint azokra a lényekre, akik rendre az életére törnek, és a könyvet akarják. Natsume elhatározza, hogy nem folytatja nagyanyja munkáját, sőt, inkább visszaszolgáltatja a neveket jogos tulajdonosaiknak, ám vannak, akik nem elégszenek meg ennyivel. A kalandok során egy fura szerződés értelmében a fiú mellé szegődik még egy gyönyörű ayakashi is, Madara személyében, aki a mindennapok során egy négy lábon járó 'maneki neko' képében szórakoztat minket irgalmatlanul rossz, de annál szeretnivalóbb természetével.

Életének korábbi helyszínein pont a látó képesség jelentette Natsume számára a béklyókat, ez volt az, ami elszigetelte nemcsak a többi embertől, de még saját szüleitől is. Most, hogy már nemcsak passzív félként kötődik a szellemek világához, de rendre kapcsolatba is lép velük, jogosan feltételezhetnénk, hogy a két világ, amelyben egyszerre tartozik, egyszer el kell, hogy érje a szakadási pontot. Hisz hogyan is élhetné bárki az átlagos diákok életét, ha az osztályteremben rendre bukkannak elő a semmiből olyan lények, akiket csak ő képes érzékelni?
Az anime a képtelen kettős helyzet ellenére nem egy sorstragédiát mesél el, sőt, a 13 rész alatt láthatjuk, hogyan épül folyamatosan az a híd, amely Natsumét összeköti kortársaival, olykor azoknak az őszinte és megható történeteknek hála, amelyeket a fiút felkereső youkaioktól hallunk.S persze az sem utolsó szempont, hogy életében először találkozik elfogadással, megértéssel, és olyanokkal, akiknek a vállára szintén hasonló jellegű teher telepedett.A legszebb az egészben, hogy a kis történetek nemcsak hőseink, de a nézők számára is sok mondanivalóval bírnak, melyek nem csak a sorozat végén, de akár még az elején is képesek megríkatni az arra fogékonyakat.

A grafika nagyon tetszetős, lágy, de ezerféle színben pompázó, légies látvány tárul a szemünk elé, a kis falucska, s az erdő pedig annyira hívogató, hogy az embernek szinte belesajdul a szíve, amiért ő nem egy ilyen mesés helyen élhet. A youkaiok és ayakashik sokéle formában feltűnnek, ízig-vérig magukon viselve a japán kultúra jellegzetes jegyeit. A forró nyári, majd azt követő hűvösebb nyárvégi hangulat maximálisan érzékelhető, a befejezés pedig szép lassú átvezetést nyújt a következő téli szezonhoz.

Összességében a Natsume Yuujinchou egy nagyon diszkrét hangvételű, de teljesen életképes (és nem erőltetett) példázat szeretetről, barátságról és a kötödés számtalan fajtájáról, végtelenül szimpatikus hősökkel, akikben egy picit talán mindenki önmagára ismerhet.

Értékelés: 8.2

Linkek:
AnimeAddicts
Wikipedia

A Marimite anime kis-nagy családjának harmadik tagja 2006 telén csempészett egy kis napfényt és hamisítatlan nyári hangulatot a japán televiziókba egy ötrészes OVA képében, epizódonként mintegy ötven perccel.

A sorozat több szempontból is a jól megszokott mederben halad, ezúttal is egy évszak eseményeit dolgozza fel, benne villámnyaralással, iskolai fesztiválokkal és egy osztálykirándulással. A helyszínváltásoknak és tértágulásnak köszönhetően kicsit más szempontból, leheletnyivel kötetlenebb hangulatban tálalva követhetjük figyelemmel a Yamayurikai mindennapjait: láthatjuk például, hogyan állják meg lányaink helyüket, ha féltékeny és sznob vetélytársak bukkannak fel a színen, s rivalizálnak valamely Rózsa kegyeiért, illetve mihez kezdenek a szereplők Sachiko mérhetetlen férfiundorával, amikor elkerülhetetlennek látszik az együtműködés a szomszédos fiúiskolai tanulóival. Ezeknél komolyabb vagy újszerűbb konfliktusokkal nem igazán büszkélkedhet a sorozat, annak ellenére, hogy a lányok még mindig előszeretettel csinálnak bolhát az elefántból és lelkiznek apró-cseprő dolgok miatt. Mivel a sírás és kiabalás még nem elég ahhoz, hogy dramaturgiailag megállja a helyét egy nézeteltérés, nem lett volna rossz, ha a készítők megtisztelik a nézőt azzal, hogy kicsit visszavesznek a dialógusok műanyag-utántöltéséből. 

Mielőtt teljesen elöntene az epe emiatt, muszáj megjegyeznem, hogy ennél nagyobb hibája nem igazán volt azért a sorozatnak. Az OVA során feldolgozott négy-öt esemény jóra sikeredett, a motívumok és metaforák, ha egy kicsit szájbarágósan is, de szépen ki lettek dolgozva, csupán a fenti problémám vetett vissza valamennyit az OVA élvezhetőségéből.
A környezetváltások szerencsére új alkalmi szereplők felvonultatásával is járnak, ez pedig kétségtelenül frissességet kölcsönöz a sorozatnak, főleg, hogy nem újabb női karakterekről, hanem fiúkról van szó. Az újak mellett persze egy-két régi figura is felbukkan, így az előző generáció egyedüli képviselőjeként Sei, aki pár percben épp olyan jól megállja a helyét, mint egy egész epizódon keresztül (noha megkockáztatom, az utolsó részbe belekeverni már teljesen felesleges és erőltetett próbálkozás volt). Ha úgy tetszik, random szórakoztatásban méltó utódjának tekinthetjük Tokuo-chant, aki úgy bukkan fel menetrendszerűen az egyes jelenetekben, mint akinek bérelt helye van mindenütt (már vártam az olasz epizódban, hogy mikor dugja ki a fejét a reptéren valamelyik lány bőröndjéből), hogy aztán durcás kismalacként terelgesse sokat sejtető cinizmusával Yumit.

Az előző évadhoz képest nemcsak Toukonak sikerült egy idegesítő karakterből valami izgalmasabbá kinőnie magát, hanem Sachiko is elért egy kicsit furán érdekes szintet azzal, hogy immár mennyire függ Yumitól. Mivel az OVA a hagyományoktól eltérően szinte kizárólagosan ezt a párost helyezi reflektorfénybe, jól össze lehet vetni, honnan indultak el az első évadban és hová érkeztek a harmadikban. Bár hús-vér ember számára egyértelműen szerelemszagú jelzéseket küldenek nemcsak ők, de az összes lány a választottjuk felé, úgy tűnik, még mindig nem akarnak, sőt, tudnak tovább lépni az ájtatos "oné-számáááázgatásokon." Félreértés ne essék, nem hardcore yuri jelenetekre vágyom, csupán egy kicsivel több színt és némi tartalmat adna a lányok szavainak, cselekedetének, ha tudnánk / tudnák, hogy érzelmeik milyen tőből erednek. 

A grafika változatlanul ingadozó, bár az első részben kifejezetten magasra feldobták a labdát az animálással, úgyhogy gondoltam, ha végig kitart ez a minőség, egye a fene az olykor túlságosan is erős kontúrokat vagy a közel eső szemeket. A második résszel aztán kiderült, hogy ez hiú ábránd: megint megvillantott valamit a készítőgárda a tehetségéből, de csak éppen hogy...

Számomra egyre erősebben kezd kirajzolódni az anime ambivalens volta, ugyanakkor egy-egy alkalmankénti bosszankodástól eltekintve nem tudom nem szeretni. Olyasmi sorozat, ami időről időre eszembe jut és jól esik megnézni. Az első évadhoz képest ez is gyengébb volt érzésem szerint, csak úgy, mint a Harus szezon, de teljesen más okokból. Csalódni nem csalódtam, de egy-két váratlan meglepetés jól jött volna, azt hiszem.

Értékelés: 6.7

Linkek:
AnimeAddicts
Wikipedia

Mivel is kezdhetném; Makoto Shinkai alkotott valami szépet - de eszeveszettül. Ennyi kezdésnek meg is teszi, mert nincs is sokkal több, amiről beszélhetünk.

Írtam sokat és sokszor is, hogy Makoto mennyire gyönyörű képet alkot a közel-távoli jövőbe, amiben a technológiák és a személytelenség között elvesző ember portréjait rakja a napjaink Japánja elé, és ez az alkotásai során szemernyit sem változik, néha úgy érzem, olyannyira nem, hogy kezd elcsépelődni a mindig elnyújtott és kiemelt vezérfonal; az, ami egyetlen érzelemként, egyetlen részletként képes eluralkodni akárhány percnyi csodán, ami a képernyőről villog.
Hogy miért lehetek annyira eretnek, hogy ilyesmit írjak? Talán csak rossz napom, vagy hetem, esetleg évem van, de a változatlanság mutatja meg mennyire is látszik másképp az, amiért egy vagy két évvel ezelőtt áradozni tudtam. Többet látva, többet tapasztalva, persze a kép is más, én is elérkezek bizonyos választópontokhoz, de egy valamit felismerek. Az biztos, hogy a változás a képekben, és a közben a fejünkben pörgő gondolatokban koránt sem az animék miatt lett más az évek alatt. Akik kinőttek belőle, megunták az önismétlő animációkat, és nem képes magukkal ragani őket a történetek fonala, talán sokkal többet köszönhettek ebből annak, ami minket vesz körül manapság. Ezen gondolatok aktualitása többrétű, főleg a Hoshi no Koe mellett említve. Japán jelenleg fényévekre van tőlünk, minden értelemben, pont ahogyan a főszereplőnket elragadta az űrből érkező idegenek elleni háború a szerelmétől. Egyre és egyre távolabb vagyunk attól, amit látunk a képernyőkön, és a szép ideális világok egyre nehezebben hatnak, ütnek át a mai élethez szokott szemeink tükrén; a nem, vagy talán működő mobiltelefon, ami köldökzsinórként köti össze a hősünket a világgal, előbb utóbb már nem is tudni, tényleg köt e még, így minden, amihez ragaszkodni lehetett elvész. A drámai vég sokban emlékeztet a lassú halálra az érdeklődésünk terén. Először az apró, lényegtelen részek vesznek el, majd lassan minden nagyobb, erősebb emlék is fakul, amíg már csak egyetlen dologra tudunk úgy emlékezni, ami tényleg hiányzik.

Pedig, ha másért nem is, a látványért megéri egy kicsit lehuppani az anime elé. Rövidnek rövid, de Makoto neve egy bilincs, ami a művészlelkeket, és az álmodozókat megtölti gyönyörűséggel, míg a fülekbe jutó, nem populáris zenék adnak valami különleges borzongatót az egész alá. A privát stábnak, és a minimalitásnak megvannak a maga előnyei. Makoto eldöntheti mit tesz egy műbe, és addig nyüstölheti magát, amíg meg nem csinálja, amit akart, szinkronjai - ő maga, és szerettei - pedig könnyeden játszanak igazi érzelmeket. Ebből rontani nem nagyon lehet.

Bármi is történjen, bármennyire égjek is ki, egy ilyen rövid csillag mindig emlékeztet pár szép dologra, és mindig visszarángat például ezekre az oldalakra is; ami sajnos még így sem elég ahhoz, hogy úgy vigyük az oldalt, ahogy eddig, fénykorában is tehettük. Reméljük lesz még sokkal jobb is - Makotótól is.

Értékelés: 9,1

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Rövid és értelmetlen történet középiskolába éppenhogy belépő lányoktól a kicsit idősebbekig, akik nagyon jó barinők lesznek, megismernek fiúkat ("juuuuuuuuj") és más lányokat ("fff-fff" cicabox) és persze mindenből megtanulják, hogyan is bízhatnak meg egymásban, mert végül is ők a legjobb barátnők.
Van itt nővér és kishug-szerű kapcsolat, komoly és bolond páros, ártatlan és okos meg hülye picsa társulás; minden ami kell ahhoz, hogy egymást, párokon belül is, és a kis hatoson belül mindenki mást szivassanak, vagy éppen segítsenek, összevesszenek és béküljenek. Kérem szépen ez mind eredeti, és forradalmi, de olyan szinten, hogy nem is találok szavakat.
Az egyetlen, ami talán kicsit nyersebb lett, az a stílus, mégpedig a szexuális utalásokat tekintve (fanszervíz!) amik vannak bőven, mégpedig bizonyára azért, hogy a kis japán pöcsöket is leültessék vele a tévék elé, a nővérek és hugok mellett (alatt, felett)...

A csöpögés persze szép, és kellemes a grafika, de erről is inkább a jó évjárat tehet, viszont az talán sokat mond el a sorozatról, hogy a legélvezetesebb képsorok a lányokról készült legszebb képekkel, az opening és az ending három percébe sűrűsödtek.
A hangok szintúgy nem csurrannak nagyot, talán a már említett endingen és openingen ívül. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy egy kávézóba belépve is megtaláljuk az alkalmas stábot a kiscsajokra - mert akármilyen sokszor és különleges módon vinnyognának is a középsulis japán lányok hangját adó szinkronszínésznénik, ez odaát népbetegség, nem pedig nagyigényű hangjáték.

Összefoglalva: az első rész végére már csüggedten fejlehorgasztós darab. Kiscsajoknak röhögni, egyebeknek kis adagban annál nagyobb mennyiségű tudatmódosító szer mellé - meglepetés, szintén - röhögni.

Értékelés: 5,2

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

Cukiság a négyzeten. Na jó, mégsem, itt már a felnőttes komolyság és a 'kell' harcol a cukisággal, és egy testvérpár egymás iránt érzett szerelmével, tehát egyáltalán nem yuri a javából, hanem incest yuri, ami mégsem olyan szörnyű, mint aminek hangzik.

Az összkép tehát fergetegesen más lett, mint azt egy yuritól várná az ember, amihez persze hozzá tartozott a tény, hogy a magamutogatás nem a Candy Boy műfaja; az intimitást enyhén érintgető párpercesek csintalankodnak humorral, az élet nehézségeivel az iskolában, a szerelemben, a családban, és a munkában, azaz az együttélés minden szép és kevésbé szépnek lenni tudó területén.
Az anime persze talán ott is jól veszi az akadályt, ahol más hasonló mű elhasal; nem ad túl sok romantikát, bűnös vágyat, sem eltúlzott, érdektelen részletekbe vesző perceket-órákat arról, ami egy ilyen pár életében előfordulhat, kapunk viszont szép szerelmes másodperceket, visszaemlékezések ritka pillanatait, sok mát és mostot, ahogyan az ember azt kapni szokta az életben is, és persz még eg adag poént is mellé. Nem is lehetne sokkal többet sűríteni hét percekbe, de látszik, az animének itt nem is volt célja a normál időtáv - mintha az egész show csak azért menne, hogy az ipar egyik nagy neve megmutassa, nem csak csöpögős-ragadós, bugyuta yaoit lehet csinálni.

Nos a mutogatásban sikerül is elérni a kívánt célt. A lányok trendik és gyönyörűek, részletesek, minden kiegésztővel együtt (lásd: a kis mellékszereplőnk) a tájak és a város, a szobák mind-mind a már-már autentikusan kötelező animehátterek modern és gyönyörű képeiben születtek újjá, egy szóval nincs hiba.
A hangoknál szintúgy telitalálatok vannak sorra, a két főszereplőnk megkapta a jellemeket tökéletesen tükröző hangokat, a kulcstartónk is kellően idegesítő, és a zenék, a hátterek, és a kicsikével központibb záróütemek nagyon stílusosak, és szerencsésen nem ömlenek a képernyőről.

Az eredmény? Egy olyan yuri, ami érzésében, és hihetőségében jóval fölülugorja a hagyományos párosítások átlagos meséit, és jóval gyönyörűbb, tapintatos képet mutat a szerelmi életről, mint azok. Legyen akár kultúrális különbség a háttérben, azaz, hogy a japánok mit látnak bele a női és férfi szerepekbe, vagy akár a készítők kiváltsága, hogy készíthettek valami érinthetetlent, a produktum fejelthetetlenül példaértékű. Polcra vele!

Értékelés: 9,6

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

Amikor elkezdtem nézni a Ranma második évadát és rögtön belecsöppentem egy újabb harcművészeti versenybe, ezúttal műkorcsolyával megspékelve, kicsit fogtam a fejem, hogy akkor most ugyanazt fogom kapni, mint az első szezonban, csak fordított sorrendben? A név kötelez - félig igazam lett, félig meg nem.

Mert a harcok bizony folytatódnak, amivel semmi baj, mert ez egy ilyen sorozat és különben is, még mindig a lehető leglátványosabb és szórakoztatóbb módon mérik össze szereplőink az erejüket, de ami a téteket és kiváltó okokat illeti... Nos, azokra lassan ráférne egy szintlépés. Ha nem is annyira ebben az évadban, mert ez még minden kis idiótasága ellenére is abszolút szerethető rész volt, a következőtől egyre sürgetőbb lenne, de ez már egy másik írás témája.
A 2-4 részig aktuális események váltogatása eléggé töredezetté teszi a sorozatot és lehetetlenné, hogy össze lehessen foglalni az eseményeket, hisz sok minden történik viszonylag rövid idő alatt. Ennek megvan persze az előnye, hogy ha valamelyik részt annyira nem szívleli az ember, akkor hamarosan úgyis jön a váltás. Személyes kedvencem a kezdeti félelmek ellenére végül mégis az első, műkorcsolyás szegmens lett, köszönhetően a (nem pusztán) kleptomán Azusanak, ugyanakkor voltak olyan epizódok is, amelyek kifejezetten gyengére sikerültek a szememben. Utólag aztán mégis megbékéltem velük valamelyest, amikor láttam, hogy az egyes újonnan elsajátított technikák (többek közt az elsők közt biztosítékot kivágó cat-fu) folyamatosan visszatérnek a sorozatban és így mindjárt nem éreztem, hogy hiába „szenvedtem” volna végig azokat a részeket.

Ha már egyébként a technikáknál tartunk, kifejezetten érdekes, és fogalmam sincs, hogy hogyan tudták azt elérni, de néha olyan ökörségeket találnak ki az alkotók, amelyeken más esetben az ember már nagyon húzná a száját, de ennek a sorozatnak valahogy ez kifejezetten jól áll. Amikor azt hisszük, hogy ennél röhejesebb ötlettel nem lehet előállni, ők rátesznek még egy lapáttal, persze a lehető legkomolyabb mimikával és gesztusokkal, drámai zenével stb. kísérve, és innentől kezdve a néző nem tehet mást, mint hogy rábólint, és azt kérdezi magától: „Miért ne?”.
A fentebb már említett kisebb negatívumokon kívül volt még egy-egy logikai baki, amelyek már inkább szúrták a szememet. Például az évad rögtön azzal indít, hogy megint minden a P-channá változott Ryoga körül forog, mert ő Akane kismalaca és cuki és elrabolták és izé. De érdekes mód, amikor Ryoga pár rész múlva (és a későbbiekben többször is) elutazik, senkinek sem tűnik fel az addig folyamatosan ott lebzselő P-chan hiánya… Ha valami igazán zavart, az az volt, hogy az ő titka még mindig nem világos Akane számára, akit amúgy egy nagyon értelmes lányként alkottak meg, de a Ryoga-P-chan jelenetek során mindig egy a környezetére teljesen vak és a legnyilvánvalóbb összefüggésekre érzéketlen, naiv lánnyá változik.

Mindezt leszámítva különösebben rosszat nem tudok mondani a sorozatra még mindig: bár nem szólt akkorát, mint az első szezon, a karakterekben továbbra sem lehet csalódni (azt kifejezetten imádtam, hogy Ranma olykor mennyire éretlenül és pont ezért a korához-körülményeihez képest hitelesen lett ábrázolva), a szinkronszínészek ezúttal is tökéletes munkát végeztek, és az egyes rövidke jelenetek / poénok önállóan jól megállják a helyüket, koherrensek egymással, de nem ártana valami stabilabb pont vagy cél a történetvezetésben, az átok megtörésén kívül sem, mégha csak egy-egy évad erejéig is. Ugyan ebben a fejezetben meglehetősen sokszor felcsillan a remény Jusenkyoval kapcsolatban, ám ezek kábé olyan eleganciával hiúsulnak meg, amiről rendszeresen a préri farkas jutott eszembe a gyalogkakukkos meséből. A zenéről és a rajzolásról nem írnék külön, az első részekhez képest nincs változás, még mindig igényes munkáról beszélünk, még akkor is, ha néha becsúszik egy - két elszínezés, és szegény főszereplőnk fiú-énje lány hangon szólal meg.

Ha lehet ilyet mondani, a lelkesedésem egy hangyányival visszafogottabb/ óvatosabb immár, de még mindig bizakodó vagyok a további részekkel kapcsolatban. Hisz, ha vannak hiábai a sorozatnak, azok egyelőre még természetesnek hatnak és teljesen megbocsáthatóak, s legalább én is leszálltam egy kicsit a földre. Hogy a későbbiekben pedig mi lesz, az majd úgyis elválik.

Értékelés: 8.1

Link: 
Wikipedia