Szubkult, vagy mi a frász. Tudjátok, az idegesítő sorozat, amiben elsírjuk minden bajunkat amit a blogolás, animézés, és ezek random keverékei, meg néha egyáltalán ide sem illő dolgokból fakadnak, de mi csak sírunk. Szóval itt egy újabb...

És most, hogy elvesztettem olvasóim körülbelül kilencven százalékát, örülök, hogy az a tíz, aki körülbelül még olvassa a sorokat, talán érteni is fogja, hogy miről van szó, vagy a végén bedob egy "mi a fasz ez" című kommentet. Szóval, amiről szó van, az az egyre előrehaladó idő, és annak vasfoga. Sokan írtak már erről, és sokan baltázták el, hogy mit is kéne benne megfogni, én most egy újabb kísérletet teszek, mert létjogosultnak vélem magamat arra, hogy megtegyem, nem létező, de mégis érzett kor- és tapasztalatfölényemben - és nem mondom ki, hogy ezek hiányában viszont szarok mindenkire, ahogy azt sok más blogger, azaz egykorvolt animés arc a leköszönői egyikében tette.
Nem is köszönök le. Nincs időm arra sem, így kiszúrom a szemeteket havi egy-két írásokkal, és talán egy-egy jót is rakok közéjük minden harmadik hónapban. Már csak az a kérdés, hogy ez jobb e valamivel a blogot otthagyó nagy arcok működésénél. Nem tudhatom, de azt tudom, hogy az emberek mindig jönnek és mennek, mindig lesz valaki, aki elolvassa a szarabbnál szarabb, és valamivel jobb írásainkat is, kedvet kap ehhez-ahhoz, néha kommentel, aztán megy tovább, ha eleget olvasott. Ezt néha el lehet játszani, hetente, vagy havonta, aztán - talán csak pár év múlva - de végül nem kell felnézni  többet erre a kis oldalra, mert a nagy láz elmúlt. De ilyenkor meg már vannak mások, akik először, és akik újra felfedezték maguknak az animéket, zenéket gyűjtögetnek, és olvasnának valami másról is. Na nekik minden új, ahogy az újszülött is kiemelt érdeklődéssel nézegeti saját kezét, amit pár év múlva már unos untig le se tesz magasról.
Néhány csodabogár persze évek és évek múltán is megnézi ugyanazt a kezet, és minden év múlásával észre vesz rajta sok-sok új részletet: sebeket, amik talán régen is ott voltak, de újabban már jobban látszanak, gyűrődéseket a bőrön, hibákat az ujjlenyomatokon, sötétedő tónust a hajlatokban. Ahogy az idő múlik, ugyan az az unalmas darab egyre használtabb és használtabb lesz, azonban ha elfelejtjük egy kicsit, ha pár évig nem nézünk rá, meg fogunk lepődni, amikor egyszer unalmunkban megint előkapjuk a zsebünkből...

-Ez az én kezem? Mindig ilyen volt?
-Ja, mindig. Te változtál, és most mást látsz meg rajta.
-Miért?
-Mert ember vagy, és az emlékeid kopnak, a hited nem tart úgy ahogy hitted, az érzelmeid elhalnak, és addig nem létező dolgokon kezdesz gondolkodni. Most ilyennek látod, pedig egyszer már láttad, és akkor mást láttál benne.
-Tényleg. Lehet, hogy igazad van. Emlékszem errre a hegre...
-Apróság. Az egészre nem emlékszel? Nem emlékszel mi mindenre használtad a kezeidet? Most bezzeg már csak eszel, iszol, mosdasz, és csak kivered a farkad vele, vagy úgy csapkodsz, miközben megjátszod az eszed, mint akiben van értelem. Régen alkottál, és az érdekes után mentél vele... Ennyit arról, hogy az ember nem a pillanat rabja. Most meg újra kezded? Ha nem---
-Haggy már békén!
-Maradj magadnak, balfasz... Kíváncsi vagyok rájön-e valaha, hogy melyik volt a nagyobb veszteség...

Szóval így állunk. Kitéptem a kezem a gatyámból, és a régi-régi ötletemhez híven pár nagy-nagy hőst újra fogok nézni, és talán jön is róluk az "újra" cikk. Közben persze ami addig felgyűlt, talán lassancskán el is fogy végre, és ami azóta érdekelni kezdett, talán cikk formát is ölt.

Talán.