2008. október 02. 15:00 - Khaos

Comedy

A Japánból néha kiszállingózó párperces animációk mindenkit meg tudnak lepni. Nem hiába, általában ők azok, akik valamilyen kísérletezgetés végeredményei, és mint olyanok, játszanak a nézők zsigereivel és érzéseivel. Már írtunk a She and Her Cat című ötperces remekről, ami Makoto 1999-es kreálmánya, és mint ilyen, nem meglepő, hogy hallhattunk róla.

Az viszont már inkább meglepett, hogy a Comedy, és társai, merthogy vannak neki sokan, kifejezetten mintha rejtőznének a nyugati szemek elől, a Studio4°C, a filmet jegyző szinte ismeretlen animációs vállalat, pedig szintén alig érzékelhető. Pedig kicsiny utánanézéssel olyan dolgokat deríthetünk ki róluk, hogy ők készítették többek között az Animatrix három részét, illetve olyan filmeket is, mint a Memories sorozat. Ha kicsit jobban megnézzük a vállalatot, már meglepődni sincs időnk azon, hogy miért is találunk ilyen filmeket a nevük alatt.
Talán az első név, akit kidob a gép Koji Morimoto, aki, a már említett alkotásokon felül nem egy jelentős anime illetve alkotó környékén jegyzi magát, úgy mint az Akira animátora, illetve Miyazaki mellett a Kiki's Delivery Service animátora. Egy másik név, jelen filmünk rendezője, Koichi Mashimo pedig szintén letett pár kifejezetten ismert animét az asztalra. Az ő listájában csipegetve látjuk a Noir-t, a .hack// filmeket, a Tsubasa Chronicles-t és a Blade of the Immortalt is.

 

Halálosan komoly. Sötét. Borzongató.

Vagy mégsem.

Az alig tíz perces rövidfilm hátborzongatóan kezeli azokat az elemeket, amiket a filmes tudomány már évtizedek óta a legklasszikusabb horrorfilmekben használ. Használja őket olyannyira, hogy az ember már előre megborzong, amikor a bevezető monológ és a vele párhuzamos képek felfedik előttünk a ködös és sejtelmes erdőt és várat, ahol a titokzatos kardforgató él, majd amikor a monológ csöndjébe beleszivárognak az Ave Maria elnyújtott tónusai, valószínűleg mindenki automatikusan a fejébe tóduló legszörnyűbb képekkel készíti fel magát a filmre.
Jellemző, hogy a sejtelmes bevezetés után hamarosan emberközelibb lesz az emlék, majd hirtelen biztosan elnevetjük magunkat, hiszen túl sokáig mi sem görcsölhetünk azon, hogy mi lesz, majd végül megtekinthetjük a Schubert Luciferéhez méltó befejezést, lévén a mű ihlette a kisfilmet. Máshová nem is nyúlnék magyarázatért, olyan mértékben érezni a darabon a Japántól idegen vonásokat a történeten.

Mint az már említve volt, a filmben a vizuális elemeket roppantul megtalálták. Az alakábrázolással az animáció egyértelműen szakít a japán hagyományos formákkal, és végre vészesen európaiak az arcok, míg a kevés színhasználat is hozzátette a maga hatását a műhöz. A kísérteties múlt idézése, és a kevésbé élénk jelen mind az elmúlás folyamatos, félelmetes érzését vonja az egész filmre, amitől minden, ami nem komor vagy zord, azonnal fekete humorrá, vagy furcsán, abszurdan érzővé válik.
Remélem a hangzáshozhozzá sem kell tennem semmit, nálam a választás automatikusan tíz pontot hoz a hangoknak, és félelmetesen hozzáad az európai hangulathoz. Szó szerint.

Akár borzongani, akár látni egy cseppnyit a régi álmokból, rémálokból persze, akár látni valami újat, ami valahonnan nagyon ismerős, akármit is szeretnénk, pár percét mindenképpen megfizeti az anime. A fekete humor kedvelőinek ínyenc csemege, míg a komolyabb érdeklődéssel felvértezettebbek is bizonyára elhümmögik majd magukat.

Kötelező darab.

 

Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

komment
2008. október 01. 15:00 - Khaos

Koi Kaze

Választottam annak idején egy nagyon nehéz témát, a családon belüli kapcsolatok megjelenését az animékben, ami eljuthat odáig is, hogy később akár komolyabb, társadalomtudományi munka is születik belőle. A probléma, itt magát a témát jelentve, két igen erős pólusból tevődik össze, és mindkettő igen komoly társadalmi véleményfotmáló erőt képvisel.
Jómagam mindíg is elsődlegesen vizsgáltam a vérfertőzést, mint való életből származó, sokrétűen megjelenő, lerázhatatlan jelenséget Japánban és a Távol Keleten. A témában, általánosan és globális szinten író tudományos munkák ignoránsan viseltetnek az emberi tényező, mint pszichikális jelenség felé. Nagyon kevés munkában jelenik meg az érzelem, mint lehetséges okozó, illetve alakító erő a kapcsolatban, miközben a biológiai folyamatok, és evolúciós elméletek, majdhogynem kizárólag az állati szintű tényezőket tárgyalják ki a témával kapcsolatban.
Azonban, kutatásaim során, illetve túlzottan beleásva magam a biológia illetve a társadalomtudomány számtalan ágába, rá kellett, jönnöm, hogy még ha tökéletesen tisztában leszek a vérfertőzés, mint jelenség viselkedésével és megítélésével, akkor sem leszek sokkal közelebb ahhoz, amiért elkezdtem a problémával foglalkozni, hiszen az animék Japánbeli megítéléséről sem tudunk sokat, nem hogy egy nagyon kérdéses jelenség megítéléséről az animékben. Ezért láttam neki, félretéve az eddigi kutatásaimat a társadalom és az anime alapvető találkozásával foglalkozni, hogy aztán majd következtetéseket vonhassak le az animék valóságot tükröző mivoltának, illetve a megítélés kérdéseiben.

Az alapvető általános feltételezés szerint, csakúgy mint az összes fikció, az anime is egyfajta nem létező, akár teljesen irreális, akár szupernaturális világot hozhat létre, amiben viszont mindenképpen, ha a legmegbúvóbb nyomokban is, de jelen kell lennie valamilyen benyomásnak abból a közegből, ahonnan származik. Ilyen pillanatoknak lehetünk tanúi, amikor akár Európai, vagy Amerikai környezetet mesélő animében jelen van a bento, a tetőn étkezés, illetve a szülői szigor, vagy éppen a jelenlét teljes hiánya, és talán akkor is, amikor a testvérek, szülő-gyerek közötti kapcsolatról akkor sem esik szó, javaslat, meggyőzés, ha a barátok, vagy ismerősök tudnak róla.

Az út, amíg valódi, és bizonyított információkat hozhatok fel, mint tényleges eredményt, még nagyon messze van, de bízhatunk benne, eljön még az idő, amikor közelebbről vizsgálódhatok, és közvetíthetek majd az AnimeComment számára.

 

A téma utolsó írása
 

Amikor ott álltak egymás előtt, olyanok voltak, mint a hegy és a domb. A hegy kopár, és zord, a domb virággal teli, hívogató.
Hogy mikor változtak meg, nem tudom, de a domb zöldje megkopott, a hegy tetején pedig, kinőtt végre egy virág...

Bennünk nem volt meg az, amit annyi éven át ott lenni véltünk és áltattuk magunkat, hogy létezik, míg ők akaratlanul is átélik és érzik, olyan erővel mint mi talán soha, annak ellenére, hogy tudják, nem lenne szabad...

Mindaz ami nekem, és velem együtt mindenkinek érthetetlen és megérthetetlen őrület lett egy kedves kis apróságból, nekik kellemetlen és szokatlan korlátokból lett gyönyörű, mégis fájdalmas szenvedély...

Kell-e értékelni a világ legelhasználtabb kliséjét használó filmet? Kell-e törődni a művészi értékkel, a megvalósítással, ha a tartalom a világ egyik legérthetetlenebb, és legbotrányosabb jelensége? A művészet, mint szó lenne a kulcs az elfogadáshoz, még ha az csak tizenháromszor húsz percig tartana is? Túl sok olyan kérdést tudnék még feltenni, amivel egyfolytávban évekig tölthetnénk meg ezeket az oldalakat, de azt hiszem, és még csak nem is tudom, hiszem, nem érdemes. Nem érdemes egy ilyen filmet kívülről nézni, mint egy a boncterem fölött a vizsgálóablakból dirigáló professzor, hanem inkább operálnunk kell, ott lenni, ahol az összes titkot meglátjuk, és ehhez el kell fogadnunk, és át kell élnünk: testvérszerelmet látunk, hallunk, érzünk.
Részesei vagyunk egy csodálatos, egyszerre kínzó érzéseket keltő történetnek, teli megfoghatatlan korlátokkal, általunk kreált falakkal, és egy érzéssel, ami mindezt semmivé teszi, és megváltoztat két embert úgy, ahogy másokat, körülöttük bárkit, sehogy sem fog.
Mégsem kell megijednie senkinek, ez a sorozat nem kedvez a romantikát kedvelőknek jobban, mint bárki másnak. Mindez benne van, azonban van legalább annyira realista, ködös és megtévesztő amennyire a manapság létező világ, ami elől mindanyian menekülünk.

A Koi Kaze sztorijának, vagy inkább a történet vezetésének kiemelkedő pontja a mellbevágóan reális pszichológia. A szereplők szinte körülrajzolják azokat a viselkedésformákat, amikben mi is leéljük az életünket, és talán ez az az oldala a filmnek, amitől igazán ijesztővé válhat a néző számára. Ha csak egy cseppnyire is átéljük valamelyik szerepet, azonnal belekerülünk a helyzetbe, amiről csakis mi tudjuk, miként vélekedünk, és ha ez számunkra, a lelkünk számára sok, nem csak, hogy nem tudunk majd később azonosulni az animációval, de kérdéses, hogy tudunk-e róla jót mondani egyáltalán.
Természetesen ide is jut pár kérdés. Ha feltételezzük, hogy a Koi Kaze Japánban egy szokványosnak mondható romantikus seinen, akkor vajon mi szűrhető le abból, hogy ezt a sorozatot a Japán tizenévesek is átlagosként, szokványos történetként értékelhetik, illetve a rmantikus gyűjteménybe ugyanúgy bekerül, mint hagyományos kapcslatokat mesélő társai?

Mégis, ha a Koi Kaze nem az lenne ami, egy hagyományos kis történet lenne egy idősebb férfiról és egy iskolásról, akkor mennyire éreznénk ugyanúgy magunkat, mennyire lenne szép a tiltott romantika, illetve mennyire lenne megfogó a szereplők lelki világa, amibe kívülről beláthatunk. Valószínűleg koránt sem ennyire, de akkor talán nem is beszélnénk Koi Kaze-ról. A történet úgy lett gyomrot és térdet remegtető, zsebkendőszorongató, hogy két testvér szenvedését néztük végig a képernyőn, és talán pont ez az, amiért a végignézés után egy kicsivel széleseb képben is tudunk a világra gondolni. Pont úgy ahogyan ez az írás, talán egyre több kérdést is felteszünk magunknak vagy egymásnak, és végül sokkal többet értünk meg magunkból és másokból, a világból, mert még akkor sem csak a filmről szól minden, ha csak arról beszélünk.

És ha már beszélünk, biztosan megemlítjük azt, ahogyan a szereplők kinéztek, mozogtak, változtak és beszéltek. Ez is hozzá tartozik a teljes képhez, méghozzá nagyon is pozitív előjellel. Mindkét főszereplő hangja, de szerencsére általánosan az összes szinkron a kiváló  kategória felső határát súrolja az érző háttér sugárzik, a hangszínek élesen és lágyan változnak, mi pedig mindig  érezzük, hogy kiben mi változik. Az ábrázolás azonban más, azaz még egy újabb kérdés. Hogy miért nem tökéletesebbek, és miért nem élethűbbek a karakterek megjelenései, számomra kicsit homályosak. Ugyan nem tökéletesek, egyáltalán nem az utcáról szalasztottak az emberalakok, mégsem volt bajom azzal, hogy ott érezzem mögöttük, vagy méginkább bennük a lelket. Mit tesz a különbség, mit tesznek a fehéren sötétlő nyitott szájak, a néha kipukkanó illúzióbuborékok, amikor a kifejezések elnagyolódnak? Talán pontosan jótékonyan megelőzik az átélést, vagy éppen megakadlyozzák a figyelmünk eltrelődését? Talán mindkettő.

Nehéz a film, nem is gyereknek való, de még csak tizenévesnek se nagyon. Nem éri meg úgy megnézni, hogy van amit nem fogunk belőle megérteni, mert amit elszalasztunk az jóval több mint "csak egy film." Tapasztalat, kíváncsiság, gondolkodás és megértés mind születhet a film nyomán, de vigyázni kell. Ha valami tiltakozik ellene nem szabad magunkra erőltetni az epizódokat, kiszen mindig lesznek még üres, bágyadt, gondolatoktól forrongó éjszakák és mások, akikkel kibeszélhetjük a film után, ami előjön belőlünk. Talán erre mind szükség lehet.

 

Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

komment
2008. június 27. 15:00 - shizu

Tonari no Totoro

A következő Miyazaki- anime a sorban az 1988-as Totoro – A varázserdő titka. Egy mindenféle rejtett utalástól és mögöttes tartalomtól mentes, imádnivalóan aranyos gyerekmesének lehetünk részesei, ha rászánunk erre a műre másfél órát.
A történet főszereplője a 11 éves Satsuki és 4 éves húga, Mei. A kislányok édesapjukkal a zajos Tokióból egy új házba költöznek az erdő mellé. A költözésnek szomorú oka van: édesanyjuk súlyos beteg, már rég nem jöhetett haza a kórházból, és az ő számára szeretnének ideális körülményeket teremteni majdani hazatérte után. Mei élvezi az új helyzetet, napközben az udvaron játszik, vagy a fák közt barangol, és összebarátkozik annak védőszellemeivel, a szőrmók totorokkal. A különös varázslények nem mutatják meg magukat akárkinek, a felnőttek előtt például láthatatlanok. Satsuki is ég a vágytól, hogy találkozhasson a furcsa szerzetekkel, és a szerencse mellé pártol: a legnagyobb totoro egy nap megáll mellette a buszváróban, elviszi az édesapja esernyőjét, felszáll egy macska alakú buszra, előtte azonban búcsúzóul még néhány elültethető magot ad ajándékba.
A Totoro igazából nem szól semmi különlegesről: bemutat egy ideális kis családot, a segítőkész szomszédokat és kiemel egy rövid időszakot életükből. Nincs harc, akció, megoldandó probléma – bár az édesanya elvesztésétől való félelem beárnyékolja a gyerekek boldogságát, a történet végére ez a veszély is elhárulni látszik. A természet tisztelete itt is megjelenik, de nem a korábbi példázat- stílusban, hanem a szereplők viselkedésében, természetszeretetében köszön vissza.
A seiyuuk igazán kitettek magukért: a két kislány viháncolását, sikítozását, kiabálását a lehető leghitelesebben sikerült visszaadni. A grafika a Miyazakitól megszokott színvonalat hozza, bár az öreg nagyinak kivételesen nincs kampós orra. Nagyon vicces volt, hogy egyes szereplők mennyire nagyra tudják tátani a szájukat, és Mei igazán aranyosra sikerült.
Ezt az animét a lehető legnyugodtabb szívvel ajánlom a legkisebbek figyelmébe, biztos vagyok benne, hogy érteni és szeretni fogják. Az idősebbek pedig igyekezzenek gyerekszemmel nézni, különben könnyen abba a hibába eshetnek, hogy irreálisnak titulálva a mesét apróságokon kezdenek kötekedni.
És hogy vajon csak a két kislány élénk képzeletéből léptek elő a koromcicák, a totorok és a macskabusz, vagy tényleg léteznek csodák és varázslények? Úgy gondolom, ezt döntse el mindenki saját maga.

Értékelés:10

Linkek:
Wikipedia
Aoianime

 

komment
2008. június 14. 15:00 - shizu

Kaze no Tani no Naushika

„Ezer évvel az ipari civilizáció összeomlása után rozsda és törmelék borítja a Földet. Átokfölde felett a gomba módra szaporodó halálos erdő mérgező dögpárát áraszt. Átokfölde terjedése az emberi faj maradékának létét fenyegeti.” 

 

Miyazaki Hayao egyik legkiforrottabb és legnépszerűbb korai animéjével állunk szemben (magyarul is megjelent, címe: Nauszika – A szél harcosai). Nemcsak a rendezés és a rajzolás munkáit látta el, Miyazaki maga írta a forgatókönyvet is, saját mangája alapján. Ebből adódóan azt hiszem, ez az egyik „legmiyazakisabb” anime, a mester legtöbb későbbi témája, motívuma és az értékrendje is tisztán megjelenik benne.

 

A fent leírt alapszituációból kiindulva megismerhetjük Naushikát, az erős és talpraesett fiatal lányt, aki a Szél Völgyének hercegnője. A Völgy szerencsés helyzetben van, a mindig fújó szélnek köszönhetően nem veszélyezteti a közelben terjeszkedő Átokfölde gyilkos párája. Lakói békésen élnek, erejüket megfeszítve próbálják megóvni ezt a kis paradicsomot, és mindenek felett szeretik hercegnőjüket, aki gyakran barangol Átokföldén, annak titkait lesve. Egy nap azonban rejtélyes repülő zuhan a Völgyre, aminek rakománya – mint kiderül – a világ roncsait évszázadokkal ezelőtt felégető démonok egyikének újjáéledő teteme. Az idilli állapotoknak ezzel úgy tűnik, örökre vége szakad, és a Völgy népének feje felett megindul a harc a szomszédos országok között.

 

Félelmetes az az utópia, amit az anime bemutat: az emberiség esztelenségében addig gyötörte a Földet, addig szipolyozta erőforrásait és addig szennyezte ész nélkül, míg az megálljt parancsolt. A természet megelégelte az ember áldatlan tevékenységét és fölé kerekedett: a földdel tette egyenlővé a városokat, romba döntötte az emberi civilizációt minden vívmányával együtt és csak keveseket kímélt meg. Az ember ostobaságával pedig csak tetézte a bajt: az utolsó pillanatig nem volt hajlandó beismerni gyengeségét, és harcolt a feldühödött természet ellen, amíg csak el nem érte a teljes pusztulás állapotát. Ám az ember még ekkor sem tud nyugodni: a történet jelenében a megmaradt országok maroknyi népessége még mindig nem ébredt rá, hogy jobban járna, ha megpróbálna együtt élni a saját magának köszönhető helyzettel – ehelyett gyilkos háborúkat folytat és a már többször elpusztíthatatlannak bizonyult Átokfölde elpusztítására tör.

 

Egyértelmű a párhuzam a történet szereplői és korunk embere, a világban jelenleg zajló folyamatok és a felvázolt „megtorlás” között. Miyazaki animéje minden erejével azt ordítja az arcunkba, hogy kapjunk a fejünkhöz, ha még nem túl késő, és gondolkozzunk el rajta, hogy hogyan éljük fel a tartalékainkat és életterünket a mindenható fogyasztói társadalom normáit követve, és véssük eszünkbe, hogy a természet okos: megjegyzi, hogy mit követtünk el ellene, és egy nap megbosszulja (mint az anime vége táján előtérbe kerül, a természet másképp is okos: ha hagyják, képes megtisztítani önmagát mindattól a mocsoktól, amivel az emberiség elárasztotta)

 

Ha mindenáron negatívumot akarnék keresni, talán a zenét említeném, ami a tipikus nyolvanas évekbeli stílusjegyeket viseli magán (mivel 1984-es műről beszélünk, ez igazán nem csoda). A fentiek után viszont azt mondom, hogy teljesen mindegy lenne az is, ha háttérzeneként csikorgó fűrészeket hallanánk, az sem vonna le túl sokat az anime értékéből.

 

Végezetül ajánlanám ezt az alapművet mindenkinek nem csak megnézésre, hanem utána történő nagyon erős elgondolkozásra is arról, hogy ő vajon mit tesz, és nem tesz meg Földünk és egyben a saját maga jól megfontolt érdekében.

 

Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

komment
2008. március 31. 15:00 - Khaos

The Girl Who Leapt Through Time

Talán mindannyian emlékszünk még az igazi ifjúsági filmek idejére, amikor a magyar filmekben gyerekek és fiatalok hozzánk hasonló napjait nézhettük végig, kicsit másként, mindig valami kalanddal, valami csipetnyi varázsporral feldobva.
A Toki wo Kakeru Shoujo, merthogy ez az anime tisztességes neve, ugyanezt a hangulatot kelti bennem minduntalan, és mindig újra meg újra a képernyő elé ültet.
A szereplők élete, ahogyan a problémáikkal, érzelmeikkel, és a furcsaságokkal megküzdenek, minden olyannyira reális, hogy máris Japánban érezzük magunkat...

Igaz az anime elejétől kezdve nem történik semmi, nem hinném, hogy izgatott volna, ha egy buta apróság körül forog az egész film, mert ezt a hatást, ezt a szinte fogható, élettel teli animációt nem lehet megunni. A háttér is megszólal, a stílus egyszerűen rajzolja magát tovább a képzeletünkben. Minden annyira átélhető, és annyira emberközeli, hogy azt érezhetjük, ha kinyújtjuk a kezünket, belenyúlunk a képernyőbe, bele is esünk a világba amit látunk.
Azért mégis történik valami, hogy véletlenül se csak a szimpla illúziót szeressük a filmben, és főhősünk olyasmire ébred rá, ami megváltoztatja az egész életét, mindezt anélkül, hogy kiugrasztaná önmagát gyermeki valójából. Nem történik heroikus pálfordulás, nincsen világmegváltás, egyébként világvége sincs, minden a maga medrében folyik tovább, és mindaz amivel a főhősünk ezután megküzd az sem több a saját butaságainál, illetve vakságánál. De szerethetősége pont ebben van. Bugyuta, felelőtlen, és végtelenül naiv módon pazarolja el újonnan jött lehetőségeit, pontosan ugyanúgy, ahogyan addigi életét élte, hogy aztán kicsit felnőjön a mű végére.

Az animáció terén szintén viszontlátni az említett jegyeket. A kiváló minőségű és részletességű háttérmunka megkapta a maga vegyesfelvágott animált karaktereit, akik modernek, mégis kilépnek a képekből, arcrajzolásuk pedig gyakran esik át a régről szokott, kissé sablonos, érzelmeket előtérbe helyező csacskaságokba, mindez viszont cseppet sem zavaró, egyszerűen csak fenomenális.
A szinkron sem maradhat le a már említett összhangról, hiszen remekelő, a képeket folytonosan alátámasztó, összhatást erősítő parádé ömlik a hangfalból, néhol pedig egyszerűen hallik az élet ami a karakterek mögött van, nem is említve az extravagáns, idáig aligha hallott hangokat.
A zene... Nos a zenékkel bajban vagyok, mert nem igazán emlékszek rájuk tisztán, habár ahogyan a whisky sem feltétlenül a legjobb tisztán, a filmzene sem önmagában az igazán jó - pedig a zenék tényleg jók, hiszen a benyomások még mindig bennem vannak, és sehol sem rosszak, vagy hiányosak, sőt....

Mindenkinek, de mindenkinek ajánlom, kicsiktől nagyokig, mechától ecchiig, mangától live-actionig, egy kitétel van. Tessék többször is megnézni!


Értékelés: 10


Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

komment
2008. március 30. 15:00 - Khaos

Byousoku 5 Centimeter

Egy fiú és egy lány, akiket egymás mellé sodort a sors, majd eltépett egymástól az élet. Ennél többet kár lenne mondani, de talán még így is sokat mondtam mindazoknak, akik imádnak maguk felfedezni egy alkotást.
A Byousoku 5 Centimeter a 2007-ben készült animék krémje, kvázi bizonyíték arra, hogy léteznek még alkotók, akik képesek a mai, minden más ághoz hasonlóan, profitorientált médiaiparban is keresztülvinni igazi mesterműveket.

Hogy miért vagyok benne biztos, hogy az 5 Centimeter Per Second mestermű? - Nos, nálam jobban hozzá- és szakértők állítják, a tehetséges, nagy hatású embereknek van a legsokszínűbb hatása környezetükre. Legalább annyira megosztják, mint egybeolvasztják az embereket maguk körül, de minden esetben igaz, hogy szinte mindenkire tevékeny hatással vannak. Ez az igaznak bizonyuló tézis pedig ugyanígy értelmezhető művekre is...

Ha végignézik a filmet, az értő szemek sok új, avagy régi-új eszközt fedezhetnek fel benne, amikkel az érezhetően is megszabadít minket a nem kívánt, hangulatromboló, potenciálisan problémás részletektől, amiket sok-sok animében az orrunk előtt hagynak.
Beszélhetünk a klisék szinte teljes hiányáról, a narráció tökéletes időzítéséről, és sem túl sokat, sem túl keveset mondó hozzáfűzéseiről, az epizódok összetettségéről, az átvezetők keltette homályról, gyakorlatilag mindegyik eszközzel több pluszpontot hozott magának a film, mint amennyi az átlagkritikus lapján lenni szokott.
Hogy ezek ellenére mégis teljesen megosztja a nézőit az alkotás, annak főként a történetvezetés, azaz részben az előbb említett eszközök az okai. Sokunk, és most nem kizárólag az animefan társadalomról beszélek, túlzottan hozzá van már szokva a felgyorsult cselekményű, túlzott hatásokkal dolgozó, és feleslegesen érzékeket aktiváló filmekhez, amelyek ugyan időlegesen igen hatásosak, hosszú távon torzíthatják az érzékelésünket, mind fizikálisan, mind érzelmileg.

Sokan felejtünk el, sajnos nem meglepően, megborzongani a természet orrunk előtt fekvő csodái láttán, megnézni a távolban a naplementét, csak azért eltűnni egy éjszakára a városból, hogy az éjszakai égre pillantsunk a tökéletes csöndben.
Hányszor gondoltunk úgy a párunkra utoljára, hogy ténylegesen bukfencet vetett a gyomrunk, vagy éppen vágytunk a szerelemre, hogy az tényleg fájt?
Az életünk rövid és teli van közönnyel, nyögvenyelős, szürke, fáradságos időkkel, de ha nem is nézünk magunk köré, csak a képernyőre, akkor előbb utóbb azon kaphatjuk magunkat, hogy átrohantunk ezen a rövid időn, és nem is néztünk szét magunk körül igazán.

Az anime érdeme, és szinte sikoltozó mondanivalója mindaz, amit a sietősek nem fognak meglátni benne. A vontatottság, a felszín alatt, pár mondat vagy képkocka erejéig megjelenő tényleges üzenet, életkép az, amit sokak valószínűleg nem értenek meg, vagy éppen nem jól értelmeznek.
Ha valaki képes a felszín alá látni, az sem feltétlenül elég, hiszen a probléma, amit végül kézhez kapunk maga is egy több felől megközelíthető téma, amelyek közül csak kevés megközelítés vezet valódi eredményhez.

"Napjaink rohanó világa." Sokszor halljuk a kifejezést, és szinte soha nem gondolunk bele, hogy valójában mit is jelent. Ez a világ, a kifejezés legalábbis, sok mindenre jó, legfőkképpen saját magunk félrevezetésére.
Ha ez a világ valamiért rohan, az éppenséggel miattunk van, hiszen mi rohanunk benne. Ha valami a rohanó világ miatt történik az tehát miattunk van. Csináltunk tehát egy céltáblát, amire lőhetünk ha nem akarjuk bevallani, hogy elrontottunk, vagy éppen folyamatosan elrontunk valamit...


Makoto Shinkai többi munkájához hasonlóan ebben a műben is érezni lehet a különlegesen jellegzetes jövőképet, ami mit sem változtat a tényen, hogy mi emberek ebben a jövőképben is ugyanolyan elesettek és hibákkal teliek maradunk, mint amilyennek ismerjük magunkat.
Makoto, nem csak ezzel az egy munkájával, de az összessel, mintha folyamatosan igyekezne megmutatni Japánjának, az embereknek, hogy egyáltalán nem jó irányba haladnak, azzal, hogy a jövőbe néző tükröt rak eléjük időről-időre, és egy fájó ponton, happy end nélkül, ha úgy tetszik realisztikusan bontakoztat ki egy rövid történetet, úgy hogy az mindig kora legszebb és legfigyelemreméltóbb filmje lesz. Nomeg, ha megértik, a legfájdalmasabb...

Ezt a furcsa kontrasztot megfigyelhetjük a Byousoku 5 Centimeteren is. Képminősége fantasztikus, animációja már-már élőképet megszégyenítő, mégis jellegzetes anime marad.
A történetet kiválóan támogató időzítéssel hatásvadász módon játszadozó természetábrázolások talán a legemlékezetesebb pillanatok, amiktől néhol egyszerűen elállhat az ember lélegzete.
Ebből a környezetből ugranak ki az emberek, főként a főszereplők, mint érzékelhetően animésen rajzolt karakterek, hogy folyamatosan vonzzák tekintetünket és könnyítsék tudatalattinknak a behelyettesítést.

A zenei aláfestés kellően lágy és olyannyira behódol a filmnek, hogy aligha hiszem, bármikor be tudnám azonosítani a filmkockák nélkül a valódi zenét, de ez fordítva is igaz, nem hiszem, hogy sok más ennyire a filmmel együtt élő muzsika született volna az utóbbi időkben.
A szinkron nem érdemel túlzott emlegetést, hiszen nem sok beszéd zajlik, viszont azt kiemelt helyen meg lehet említeni, hogy a főszereplő, és mesélő hangja kiváló választásnak bizonyult a kívánt hangulat folyamatos érzékeltetése szempontjából, talán azért, mert Makoto Shinkai pontosan tudja mit akar elmondani, és azt hogyan akarja a tudtunkra adni.

Hogyan is fejezzem be... Ez a film valahol gyerekeknek is kell, hogy látható példa legyen, mégsem ajánlanám teljes szívvel bárkinek, bármilyen korban, a lényeg csak azon van, hogy képes e megérteni a néző mit lát. Ez az alkotás olyasmi, amivel emlékeztethetjük magunkat arra, hogy mit akartunk, álmodtunk, és mit tehetünk még azért, hogy ezek ne vesszenek el. Ez az, ami kiütheti a naivitást a fiatalabbak szeméből, és megmutathatja nekik, hogy mi az, amiért egyáltalán nem jó felnőttnek lenni, megkomolyodni, elfelejteni a régi vágyakat és álmokat, átlagos, robotoló boldogtalanságban leélni azt az életet, amitől annyit várnak még.
Ez az anime nem fáradt, munka utáni estékre való, sem kóla és popcorn mellé. Bárki aki végig akarja nézni jobban teszi, ha friss fejjel ül le a képernyő elé, hogy tényleg értse amiről a sorok és képkockák közötti sugallatok szólnak.



Értékelés: 10

Linkek:

Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

komment
2008. március 15. 15:00 - Khaos

Great Teacher Onizuka

"Különösen tudom ajánlani ezen kívül minden tanárszakosnak, vagy a pályát fontolgatóknak, és kezdő / gyakorló szülőknek."

Olvasva szerzőtársam ezen utolsó mondatát korábbi kritikájában, nem tudtam nem mosolyogni. Igaz már korábban is rájöttem mennyire szeretem az iskolai életről szóló animéket, a sorozat megnézése közben újra meg újra elkapott a hév, és a lelkesedés.
Valami olyasmit sugároz az egész anime, ami elől egy magamfajta nem menekülhet. Egyébként is tanárnak készülök, és imádom gyerekekkel tölteni az időmet, viszont a GTO még ezeken is tudott dobni.
Az érzések és üzenetek amik a túlpörgetett akciók, és a realitásokat nélkülöző sorozat folyamatosan pumpál a nézőbe, olyanok mint az infulzió, ami életben tartja a haldoklót.
Hogy miért hozom ezt a példát? Azt hiszem senkinek sem kell magyarázni a pedagógia mai helyzetét, nem csak magyarországon, hanem mindenütt a világon. Az anime megmutatja nekünk, hogy mennyire nincs ez máshogy Japánban sem.
Mind tudjuk, hogy túl sok igazság van abban az üzenetben, amit a sorozatban is emlegetnek néha, miszerint a tanáron a gyerekek későbbi életútja múlhat. Nem akarok dönteni, sem kinyilatkozni arról, hogy kinek mekkora felelőssége van a rendszerben, mégis, az biztos, hogy valami nincs rendben, ennek a jele pedig az, hogy egy ilyen anime láttán csak félig őszinte a mosolyunk, és gyakran gondolunk arra, hogy bárcsak így lenne a valóságban is...

Ilyen körülmények között nem csoda, ha a művészek, mint a társadalom indikátorai, foglalkozni kezdenek a problémával, és egyre-másra születnek a hasonló történetek.
Ha vetünk egy pillantást a manga alkotója, Tooru Fujisawa munkásságára, láthatjuk, hogy a GTO-t megelőző mangái Onizuka és környezete életútját követik végig, a Japán életút szinte összes buktatóját és égető pontját megkerülve.
Ezzel el is jutottunk az anime sokadik pozitívumához, a létező, élő és változó világhoz, amiben Onizuka, a barátai és a tanítványok csak egy kis szeletet képviselnek, az élet nem leányálom, a bajok minduntalan felütik a fejüket, mindenki hibázik, és mindenkinek vannak gyengéi. Talán ezért is fogja meg annyira az embert a film. A valóságot annyira tükröző világkép, amiben mégis megtörténnek a valódi csodák, amikor valaki önzetlen, képes változni és változtatni másokat, tud másokért kiállni és felelősséget vállalni.

Az animáció, megvalósítását illetően, idejét múltnak tekinthető volt már a maga korában is, azonban ami miatt még mindig legalább érdekes, az a kiemelt arcábrázolás. Ez nagyjából az első olyan anime volt azok közt amiket eddig láttam, ami nem alkalmazott az extrém arckifejezéseknél leegyszerűsített képeket. A tónuskülönbségek és a mimika kiemelése olyan komikus arcokat tud eredményezni, hogy egyáltalán nem hiányoljuk majd az egyszerű buta képeket.
A hangokról sem szólnék többet, csak éppen megemlíteném, hogy az Onizukát, és például az igazgatóhelyettest hangossá tevő szinkronszínészek, de ez általában igaz az egész stábra is, olyan szintre emelték a gesztikulációs és a hangszínbeli különbségek közötti váltás akár egyik pillanatról a másikra való alkalmazását, hogy nem lennék meglepve, ha mostantól felfigyelnék a hangjukra más filmekben is.

Utolsó szavakként talán említhetném, kinek ajánlom a művet igazán, de erre a nyitómondat is tökéletesen megfelel, azt hozzá téve, hogy olyan tanároknak, akik már tapossák egy ideje saját idegeiket is ajánlható az anime. Kizárható csoport nem igazán van, még a kisebbek között sem, mert jó dolog, ha ők is meglátnak és esetleg megértenek ezt-azt a jövőjük jellegzetes pillanataiból. Olyan pillanatokból, amiket mindenki szívesen látna újra meg újra, meg újra.
A Great Teacher Oizuka kifejezetten az a sorozat, ami megmocorogtatja a gyomortájékot, minden vonatkozásban, és ha vége van akár kezdhetjük is elölről, hiszen sosem fogjuk igazán megunni.


Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
komment
2008. március 12. 15:00 - Khaos

Bokura Ga Ita

Képesek vagyunk még érezni azt, amit egy anime adni akar nekünk?
Mikor borzongtunk meg igazán utoljára, amikor néztünk egy animét?
Mikor tudott fájni a képernyőről villogó valóság?

Ha nem tudjuk a válaszokat, akkor talán egyszer kiülhetünk éjszaka a csillagos ég alá valahol, minden zajtól és mesterséges fénytől elzárva. Becsukhatjuk a szemünket, és kiüríthetjük a gondolatainkat. Vannak idők, amikor szükség van erre is, amikor szükség van egy kis túlcsordulásra, hogy lássuk saját magunkat egy alkotásban, hogy tudjuk érezni is amit egy anime érezni enged.

Ha mindig csak felfogjuk amit látunk, és tudjuk, hogy milyen klisék, és milyen eszközök lehetnek mögöttük, akkor egy idő után nem csoda, ha belefásulunk majd. Ha már nem azért nézzük az animéket, amiért egykor a meséket, és amiért egykor az ágyban végighallgatott meséket imádtuk, akkor talán nincs értelme keresni újakat, és vissza kellene mennünk azokra, amik miatt régen elkezdtük szeretni őket, és rájöttünk, hogy nem tudjuk abbahagyni.
Sok mindent fedezhetünk fel ugyanabban az animében a hosszú évek után, amit annak idején, talán gyerekként, nem tudtunk volna, és talán rájövünk, hogy így is újra akarunk még nézni párat, így, hogy mást látunk bennük.
Ha újra felfedezzük milyenek voltunk régebben, talán szeretnénk is visszamenni akkorra, ha nem is szó szerint, hanem inkább azért a naivságért, és azért a nyitott kíváncsiságért, amivel rá tudtunk csodálkozni az első mesékre, animékre.
Amiért mindezt leírom, az nem más, mint a Bokura Ga Ita. Ez az anime nem érdemel félig-meddig figyelmet, sem fásult kíváncsiságot. Ez az alkotás olyan, mint a ritkán virágzó növény, amire lehet, hogy éveket várhatunk, de ha nem vigyázunk arra az érdeklődésre, amivel nekiindultunk a dzsungelnek aminek a közepén ott a virág, akkor már nem fog jelenteni nekünk semmit, és mi magunk tiporjuk el csalódottságunkban. Mert tényleg nincs benne semmi különleges, ha nem úgy nézünk rá, ahogy a gyerek, aki mindenre kíváncsi, még akkor is, ha megégeti a kezét.

Egy iskolai szerelemben nincs semmi különleges, mindenkivel megtörténik, csakúgy, ahogy az első szerelem, az első csók és a szüzesség elvesztése. Kis, ártatlan és teljesen átlagos főszereplő lánykánk mindezen esik át, azonban van valami az animében, a történetben, ami másként jön le a képernyőről, mint a többi esetén. Az új iskolában való évkezdés mindig, már-már nem is olyan meglepő, meglepetéseket tartogat, és ez it sincs másképpen. Nanami megtalálja a kis baráti körét, és beleszeret az osztály, de valószínűleg az iskola leghelyesebb srácába, aki nem utasítja vissza. A kezdeti habozás hamar véget ér, és a két fiatal egy pár lesz. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, minden közéjük áll. Nem csak pár kívülállóval, vagy csalódott szerelmessel, hanem két egész világgal meg kell küzdeniük. Mindkettejüknek tragikus hőssé kell válniuk, hogy minden akadályt leküzdjenek, és a végén rájöjjenek, végre ismerik egymást, tudják mit akarnak egymástól, és nem inognak meg többé.
De hogy mi is ez a két világ, ami annyi nehézséget ad mindkettejüknek? Nem más, mint ők maguk. Hibáik, félelmeik, naivságuk és tudatlanságuk. Ők maguk, és nem mások azok, akik  annyiszor megakadályozzák saját boldogságukat. Tévednek és tévedek; bizalmatlanok, vagy éppen nem bíznak önmagukban, nem őszinték a másikkal vagy éppen önmagukkal, miközben folyton elmennek a tanácsok mellett. Teljes joggal mondhatják egymásnak és hallhatják barátaiktól, hogy bolondok, ostobák és idióták.
Sokszor nem kell több ennél, csak egy kósza gondolat, pár szó kergeti kétségekbe valamelyiküket, hogy végül megint és megint rájöjjenek, hogy mekkorát hibáznak. És persze minden egyes hiba után egyre nehezebb és nehezebb a bocsánatkérés, egyre több amit meg kell bánni, és egyre nehezebb megtalálni a választ arra, hogy miért vannak még mindig egymással. Aztán egyszer csak kiderül, és mindkettejük ráébred, hogy mindaz amin keresztülmentek, csak még jobban összeköti őket, és végre elfogadni látszanak mindent.
Ha eddig senkinek sem rémlik mihez hasonlíthatjuk legjobban a Bokura Ga Ita-t, akkor megmondom. Az élethez. Nincs még egy ennyire őszinte és a legapróbb érzésekig menő anime, ami ennyire tisztán és közelien tükrözi mindazt, ami velünk is megtörtént már, vagy ránk vár, ha egyszer túl komolyan akarunk valamit.
A monológok, a párbeszédek, a tanácsok és a hibák, minden valódi és kézzel fogható, önmagától is beszélő mondanivalót és üzenetet tartalmaznak, ami mindenkire vonatkozik. Nincs olyan, aki ne fogadhatna meg valamit abból, amit hall és lát ebben a műben, nincs olyan, aki ne ismerne rá legalább egy hibára, egy szituációra, vagy ne mosolyogna keserűen, régi emlékek miatt...

Minderre az anime képi világa első nézésre csöppet sem erősít rá. Sőt, aki még nem látott ennyire egyedien rajzolt alakokat biztosan nem szokja meg egy ideig a túlontúl egyszerű és gyerekesnek tűnő arcokat, azonban, ha az ember kezdi érezni azt, amit az anime adni akar, ez a különösség eltűnik, és minden álomszerűvé válik. A rajzolók bizonyára nagyon jól tudták, hogy minél egyszerűbb az ábrázolás, az emberi elme annál könnyebben azonosítja önmagát a szereplővel.

A filmek ezeken túl is tökéletesen irányítják a figyelmünket, így nem veszünk el a látványban. Azokban a részekben, ahol a súlyos döntések, és lelki problémák, érzelmek játszanak főszerepet, a világ eltűnik előlünk, és belépünk egy álomképbe, ahol csak azok a szavak és képek visszhangzanak, amiket közvetíteni akarnak nekünk.
Az iskolában és az utcán játszódó jelenetekben pedig, igen sajátságosan van megoldva az emberi szelektív figyelem érzékeltetése. Akik nem fontosak számunkra és a szereplők számára, jobbára csak körvonalaikban vannak jelen, színtelenül, arctalanul, hogy ne kalandozzunk el a jelenetben.
Másik figyelemirányító tényező a szemek gyakori eltüntetése. Mindenki, aki valóban fontos szerepet játszik és részt vesz a beszélgetésekben, belevonódik a történetbe, részletesebb kidolgozást kap, de még így is, gyakran tűnnek el az arcokról a karakterisztikus tényezők, és egy-egy beszélgetésen belül is ráirányítódik a figyelmünk azokra, akik ténylegesen a középpontban vannak. Azok a részek pedig, ahol a legfontosabb kérdések dőlnek el, vagy oldalnézetben, vagy csak az egyik szemet ábrázolva zajlanak, hogy a figyelmünk mindig kötve maradjon.

A zenék, és az aláfestések még tovább erősítik a képi világ, és az intim közelségbe került lelki világok hatását, nem egyszer a film közben használva a sorozat csokorba szedhető drámai zeneszám-gyűjtemény darabjait, kiemelve a fontos pillanatokat, és folyamatosan érzékeltetve, hogy az anime minden egyes pillanata az érzelmek körül forog.
A szinkronon, habár különösen nagy alakításra nem volt szükség, szintén érződik a jól megtervezett választás. Minden fontos szereplő hangja tükrözi azt az általános képet, amit a külsője, hozzáállása, cselekedetei tükröznek.

Összevonva a sorozatot felépítő elemeket, könnyen érezhető a lassú, nyugodt cselekményvezetés. A gyakran részenként többször bekövetkező ugrások, akár vissza, akár előre nem gyorsítanak semmit, és nem siettetik semmivel a történetet, és egy idő után biztosak lehetünk benne, hogy ha valamit hiányolunk, látni is fogjuk, mert a készítők valamilyen rejtélyes októl vezérelve minden lehetséges apró részletre odafigyeltek.
Az animének továbbá van egy misztikus hatása, amivel a maga húsz percét olyannyira el tudja nyújtani, hogy az ember a részeken belül is el tudja felejteni magát, és amikor egy átvezetőt lát, már nyúlna is, hogy a következő részt kapcsolja, de rájön, hogy még csak az epizód fele ment le. Ugyanez a hatás jellemző a sorozat egészére. Magamat legalább ötször kérdeztem arról, hogy a következő húsz, tizenkét, hat, három részben mi történhetne még, csak hogy hasból mondjak párat.

Végszóként jöjjenek az ajánlások, és ezúttal pár saját gondolat, ami erősen megülte a gyomromat azon az éjszakán, amikor az egész sorozatot megállás nélkül, szinte mániákusan néztem végig. Amikor véget ért a huszonhatodik rész, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy egy ilyen sorozat belefut egy ilyen végbe, de belefut, sőt. Azoknak akik a sorozat után ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni magukkal, mint én, és utánakeresnének a manga folytatásának, azoknak már most ajánlom, ne tegyék. Egy ilyen történet addig szép, amíg nem szól bele az anyagi érdek, de ott ahol az anime véget ért láthatóan olyan átvezetés következik a mangáknál, amit az addigi siker ösztökélt.
Ha már így előrefutottam, és kissé túl is léptem saját köreimen, ismét negatívan folytatom. Nem tudnám igazán sorba szedni, hogy ki mindenkinek ajánlom az animét, de azt tudom, hogy azok, akik sejtik magukról, hogy nem hajlamosak az álomszerű szerelmi történetek, és a drámai hangulatok felvételére, vagy éppen kellően átérezni azt amit az anime tud adni, azok egyszerűen menjenek el a sorozat mellett, egy ilyen sorozat számukra talán csak csalódás.


Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime
komment
2008. január 22. 15:00 - Khaos

Ah! My Goddess - The Movie

Mindannyiunkban ott rejlik egy lehetőség, egy kívánság, amit, ha úgy éljük életünk, ahogy azt lehetne, nem a könnyebbik oldalon, nem menekülve a feladatok és problémáink elől, teljesülhet egy kívánságunk. Egy kívánság, ami születésünktől fogva a miénk. Azok adják nekünk akik az időn és téren túlról vigyázzák lépéseinket, figyelik porszemnyi életünket, és szeretik, óvják azokat akik tiszta szívvel élnek...

"Tudom, hogy a film nem más, nem több, mint egy csodás mozi, hogy nem lépnek ki a tükörből istennők, hogy jelenlétükkel fenekestül fordítsák fel az életünket. De hinni attól még akarok bennük, csakúgy ahogy sok másban is. Ennyit változtam azóta, hogy láttam a mozit."


Új év, új hallgatók, új lehetőségek a Motor Klub számára. Úgy tűnik minden rendben megy, és végre egyszer a Nekumi főiskola híresen rendhagyó klubja is népszerű az újak körében, köszönhető ez Keeichinek és Belldandynak, akik összeszokott párként jelennek meg a nyitányon. Nem csoda, hisz ez már a második évük együtt, az idilli környezetben. Azonban, ahogy az várható volt, a Motor Club mégis csak a Motor Club marad, és a nagy lelkesedésből nem marad semmi, csak pár izgatott, avagy - érthető módon - megijedt új tag. De a béke, avagy a játszadozás a sztori "földi" szálaival már itt abbamarad, és feltűnik valaki, akit Belldandy úgy üdvözöl, ahogy Keeichi sem sokszor, és mintegy varázsütésre, nem csak Belldandy, minden végletesen összeomlik, mint a dominók, amiket egy láthatatlan kéz rakott a helyükre, és olyan történet rajzolódik ki a szemünk előtt, ami egyszerűen fájdalmasabb már nem is lehetne.

Hasonlóan a sorozathoz és az ovákhoz, a mozifilm is gyönyörű üzenetet közvetít, de azoktól eltérően, mindazon érzéseket, amiket a több epizódos kiadások részletekben adagoltak belénk, ez a film egyben, egy hatalmas pozitív-energia túladagolásban produkálja. A filmnek érezhető hatása és utóhatása a gyomrunk gumilabdaként való hancúrozása hasüregünkben, továbbá az izgatott szorongás, egésztestes borzongás, és arra hajlamosaknál az ölelésre való hajlam szignifikáns megnövekedése. Kíváncsi vagyok, hogy ezek a tünetek rákerültek-e a DVD kiadás hátsó oldalára, a szokásos apróbetűs szekcióban, mert a helyük az határozottan ott van.
Ez volt az az anime ami végre teljesen és hibátlanul tükrözte mindazt amit az Ah! My Goddessben szeretünk. A mindvégig kitartó szerelem, a szeretet, az egyedüllét és a fájó döntések kellő harmóniája olyan sztorit varázsolt elénk, ami mellett egyszerűen nem lehet elmenni. A készítők tudták mit akarnak alkotni, ami főként azon látszik, hogy minden, a többi Ah! My Goddess animében eltúlzott vagy hangulatromboló elem hiányzik ebből a moziból. Nem tudunk unatkozni, és nem lehet levenni a szemünket a képernyőről, mert ez a film minden pillanatot használ, hogy a végső katarzisban tényleg extázisba essünk attól amit látunk.
Az animáció minősége a legszebbek közé tartozik, amit valaha láttam animék között. Nincsenek elnagyolt részletek, sem túlzó vagy puritán színezések, míg az effektek egyszerűen csodásak, és harmonizálnak az egész képi világgal. Az emberábrázolások még a jóval ezután készült animéket is lekörözik, a mozgás pedig dinamikus és realisztikus.
A zenékről pedig szót sem merek ejteni. A "szokott" kiválóan illő opening és ending mellé mintegy végső, halálos kombó, a gyönyörűen megkomponált angyali kórusének teljesen, hátszőrzetet felborzoló módon zárja le az elmét és végzi be a teljes hipnózist, ami valószínűleg hosszú ideig nyomot hagy minden bámulón.

Hogy említsek negatívumot is, a kezdés nekem kissé furcsácskára sikerült, pontosabban az a része, amikor a holdon levő "börtön" rácsai a Földi gravitációt megszégyenítően zuhantak a mélybe és vertek porfelhőt.

Ez az anime tényleg ennyire jól sikerült?
- kérdezhetné bárki látva ezt a nevetséges szőrszálhasogatást.
Igen.


Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
ANN
komment
2008. január 06. 18:00 - public hikikomori

Serial Experiments Lain

A tulajdonképpeni sci-fi kedvelőinek nem kell magyarázni, miért nem az a Star Trek vagy a hasonló műfajú jövőben játszódó filmek. A Lain igazi sci-fi, cselekménye nagyon komolyan épül meglévő fizikai elméletekre és az emberiség lehetséges fejlődési pályájára.
Lain, egy iskolás lány hirtelen fellelkesülve kér a családjától egy újfajta számítógépet, mikor állítólag levelek érkeznek egy nemrég meghalt osztálytársnőjétől. A világhálóra csatlakozva újdonsült gépén különös dolgokra lesz figyelmes. Fokozatosan valószínűtlenné válik körülötte minden, az emberektől - és főleg a családjától - eltávolodik. A néző számára sokáig nem világos, Lain skizofréniában szenved-e avagy ténylegesen megváltozik-e körülötte a világ...
Érdekes a sorozat párhuzama a Kamera által homályosan című regénnyel (filmmel). Az animében a valóságérzékelés eltolódása egészen más megjelenítést kap: a Lain nem társadalmi szatíra, nagyon nem, a helyi gyökreknek megfelelően az egyén nézőpontjára vetíti le a fejlődést, és az ember hozzá való viszonyát. A lány majdhogynem kozmikus magányában küzd a két világ határán, egy pillanatig sem lehetünk biztosak, egyáltalán mit látunk valójában - Lain-t, vagy virtuális alteregóját. Esetleg minkettőt.
A Serial Experiments Lain a Ghost in the Shell után következő nagy alkotás, igazi kiemelkedő anime. Lassú, mély történet felesleges poénok és látványelemek nélkül, de igazán szép kontúrokkal. Nagy kár, hogy közel sem kapott akkora figyelmet, mint amerikai, élőszereplős társai. Az animenézők táborán belül is rétegműnek számít, komoly türelem és a  sci-fi műfaj bizonyos ismerete elengedhetetlen ugyanis ahhoz, hogy igazán be lehessen fogadni minden értelemben.
Ajánlom a műfaj rajongóinak és minden szkeptikusnak.

Értékelés: 10

Linkek:

ANN
Aoianime
Wikipedia
 
komment
süti beállítások módosítása