A Da Capo, második évfolyamával együtt, a következő a családon belül születő kapcsolatokról szóló cikksorozatomban, és mint ilyen, jóval több kérdést vet fel, mint az előző darab.
Ez volt az első anime, a Koi Kaze után, ami gyötrődni próbált a családon belüliség kérdésével, de csak odáig jutott, hogy az érintetteket külön tartotta a tabuval való küzdelem, illetve a féltékenységgel küzdő közvélemény, ami hozta az "elvárható" közvéleményképet a témával kapcsolatban. Aki arra tippel, hogy a közvélemény próbál megértő, vagy közbe nem avatkozó lenni, illetve tiszteli az egyéni döntéseket, az nagyot téved, mert a közvélemény - itt is - beleszóló és a saját igazát törvényszerűnek vevő fafejűeket jelent, totális empátiahiánnyal. Ezek ellenére az anime tud pozitív példával is szolgálni, olyan karakterek képében, akik erősen kimutatott, jellegzetes animés példakarakternek számítanak.
Ezen film során sikerült elgondolkodnom először a filmben látható hozzáálláson a készítők részéről. A kérdés itt adta magát: a szerző(k) támogatják vagy nem támogatják a családon belüli kapcsolatot? Minden esetre pár dolog egyértelműen rányomta a bélyegét a sorozatra. Először is a romantikus filmek sajátja, "a szerelem mindenek felett" folyamatosan átható érzete azt sugallta nekem, hogy igen, illetve a másik nagyon fontos szál, a törtető unokatestvér szintén a vérfertőzés "oldalára" döntötte a mércét. Ami dramaturgiailag teljesen megdöntötte az első évadot és az addig kialakult koncepciót, majd adott egy második sorozatra lehetőséget, az a belecsempészett múltkép volt, ami által végre megtudhattuk, az igazságot, és az anime elvesztette minden valóban komolyabb oldalát.
Nem csak hogy elvesztette, hanem a filmet magát lufiba fújta, és begyömöszölte a két sün közé, ha szabad efféle hasonlattal élnem a helyzetről. A téma állásfoglalása teljesen elveszett - és vele ment a film nagyobb és mélyebb vonulata is - amikor a családi titokra fény derült, hiszen az emelhető szónak erőt adhat a "nincs vérkapcsolat" nevű jelmondat, de a kapcsolat maga, és a háttérben levő ténylegesen vérfertőző vonzalom megmaradt, mint a felhozott probléma erős mementója, így semmiféle témabeli lezárást nem várhatunk a sorozattól...
A rövidke társadalomkritika után térjünk át a sorozat másik fő szálára, a "vérfertőző" kapcsolatra, ami ennél a sorozatnál nem is igazán vérfertőző, hiszen az érintettek, amint a nézők számára kiderül, nem is vértestvérek, a leányzót kisgyermek korában örökbe fogadták. Így viszont, előttem legalábbis, már nem is volt kérdés, hogy ha valahonnan előjött az ötlet, akkor honnan is származik, ugyanis, a második évad végén előre jósolt jövő tökéletesen zárja azt a kört, ami a múlt században még szintén szokásként működött a távol-kelet számos pontján. Az említett szokás mára szinte teljesen kihalt - Taiwanban azonban még ma is fellelhető néhol - egy család örökbe fogadott egy egészséges kislányt, fiának, jövőbelijeként.
A jelenséget az elmúlt század incesztushoz kapcsolódó vitáiba is bevonták, azon érvelés oldalán ami a családon belüli viszonyok ellen védő biológiai védekezést, mint létező folyamatot vélte a felelősnek a családon belüli kapcsolatok ritka mivoltáért, később pedig ugyanezen témakör kivizsgálása segített a tézis megdöntésében, mivel kiderült, a passzív védelem, ami a családon belüli kapcsolatokat megakadályozza, elsődlegesen csak pszichológiai eredetű, és ekkor is csak nagyon korlátolt esetekben áll fenn.
Háttéranyagok:
Arthur P. Wolf: Westermarck Redivivus
Annual Review of Anthropology, Vol. 22, (1993), pp. 157-175
A Da Capon sajnos többet gondolkoztam, mint amennyit láttam is belőle. Ezt teszi az emberrel, ha direkt azért néz valamit, hogy egy részletét emelje ki csak? Lehet, minden esetre ez volt az első olyan élmény, amikor nem vártam annyira a következő részeket, és felszisszentem a dramaturgiai döccenőkön. Mert voltak.
Tiszta és hagyományos romantika, méghozzá elszántaknak. Ez volt elsőre a véleményem, de most sem lenne sokkal másabb. A Da Capo kedves kis története megint hoz valami újat Japán megszokott mindennapjaiba, és ebben az újban, vagyis az örökké virágzó fák között és alatt tanúi lehetünk egy nagyon hosszú útnak, aminek a végét megint csak előre láttuk az első rész után. Unalmas nemde? Végülis annyira nem, de megmondani már én sem tudnám miért. Olyan ez, mint a víz lehet a szomjazónak. Mindegy, csak legyen, és ha van akkor már jó lesz, és lesz időnk végignézni a patakon amiből iszunk. Végül is az is olyan mint a többi, ad vizet, csobog, és felfrissít, mégis tetszeni fog, amikor iszunk belőle a hosszú szomjazás után, és újra átéljük a kedves emlékeket más patakok partjáról.
A képi világ, és a rajzolás szintén erre erősít, hiszen az anime semmi újat nem hoz. Jó minőséggel viszi a mezőnyt, és a stílusa a más sok helyről ismerhető, szimbolisztikus karaktereket használó, már-már tradícionális anime, amiben mindenkinek akadnak szép emlékei.
A hangokra, még a zenékre is ugyanez jellemző. A kislányos hangok, és a karaoketeremből jött muzsikák mind-mind olyanok, mintha valahonnan ismernénk őket, vagy már hallottunk volna hasonlót. Ezret is.
Ha ajánlanom is kell, azt mondom a romantikusok bátran vessék rá magukat, illetve a boszimániákus kislányok se fogják vissza a pacikat, mert itt is létezik mágia, és léteznek a boszorkányok, akik mindenki háta mögött segítenek. Nomeg bajban is vagyok, mert a negatív lista hosszúnak ígérkezik, de nem akarom nyújtani - a film így is nyújtja magát elég hosszan - akinek nem kell egy sztenderd láv-sztori az nyugodtan lapozzon majd tovább.
Nagyon harem.
Értékelés: 6,5
Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts - D.C.
Animeaddicts - D.C.S.S.
Aoianime - D.C. (saját írás)
Aoianime - D.C.S.S. (saját írás)
Vigyázat, gyermekkori emlékeket hívok elő!
A Barefoot Gen egy sajnálatosan nagy múlttal rendelkező műfajt - a propagandaanimációt - támasztotta fel, és használta azt némi jóízléssel, mindenfajta háború ellen tiltakozva.
Ahogy közeledtem a School Days vége felé, egyre inkább gyanakodni kezdtem, hogy ez egy dating sim adaptáció, mégpedig olyan, amivel egy gonosz gyerek játszik. Általában nem különösebben járok utána egy-egy sorozatnak mielőtt megnézném, hogy önmagában tudjam értékelni mindenféle előítélet nélkül, de utólag kiderült, hogy bizony, eléggé hírhedt játék a felkelő nap országában a School Days.
A kétezres években Japánban úgy tűnik divat lett a csak picit alternatív világkép, mint a történet kibontakoztatása, a különbség a mi világunk és az alternatíva között pedig mindaz, ami végül minden nem-technikai részletet meghatároz az egész film, sorozat folyamán.
Erről már tényleg sokan írtak, és még többen vitatkoztak, de van valami, ami engem nem hagy nyugodni. Lehet ezért nemszeretni engem, vagy tovább vitatkozni, de én nem tudtam nem-meglátni valamit az Elfen Lied közben.
Az Aria azonos című mangából készült anime feldolgozása kiváló idegnyugtató - feltéve, hogy nem akarunk belőle egyszerre egy résznél többet megnézni. Én megtettem, óriási hiba volt.