Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én néha vágyom arra, hogy valami "vérbeli" mesét nézzek. Olyat, amit kicsiknek készítettek, ergo nem kell keresni benne semmiféle mögöttes tartalmat, rejtett utalást és hasonlókat. Rövid, könnyen emészthető epizodikus történetek, a végén esetleg némi egyszerű tanulsággal.

Na, a Kyoro- chan pont ilyen. A magyarul Kukucska kalandjai címen futó sorozatba valószínűleg sok Animax- néző belebotlott már a kora (de a csatorna műsorszerkesztési sajátosságából adódóan akár a késő) esti műsorsávban. Bár egy Death Note és egy Hellsing epizód között nézve meglehetősen érdekes utóízt hagyhat maga után, azért megvannak a maga jó oldalai.

De lássuk először a történetet: a cselekmény Angyalsziget lakóinak életébe enged bepillantást, akik mind különböző (sokszor megállapíthatatlan) fajtájú madarak. Közülük is négy fióka (Kukucska, Pitypalatty, Pintyő és Tojgli) játékkal és izgalmas kalandokkal teli mindennapjai bontakoznak ki a néző szemei előtt. A négy ifjú barát a kisgyermekek (bocs, fiókák) megszokott életét élné, ha Kukucskával nem történne midig valami elképesztő dolog. Az ifjú madár ugyanis pimasz és kíváncsi, nem tudja megállni, hogy ne üsse bele a csőrét midenbe, segítő szándéka pedig gyakran okoz kisebb- nagyobb galibákat (de ha mindezen okok nem játszanak, akkor is biztosra vehetjük, hogy valami furcsa dolog fog történni vele).

A negatívumokról szólva - bár a történetben az epizódok során tapasztalhatunk némi előrelépést - összefüggő cselekményszálak nincsenek, ahogy jellemfejlődés sincs. A szereplők statikus jellemek, általában egy- egy tulajdonság eltúlzott megtestesítői, de ez - kodomoról lévén szó - rendben is van. Nem tudom, a gyerekek vajon hogy élik meg, de kicsit idősebb fejjel az ember néha falnak rohanna Kukucska töménytelen fafejűségének láttán. Érdekességként említhetjük meg még azt is (legalábbis én eleinte meglepődtem rajta), hogy egy nyugati mesével összehasonlítva viszonylag gyakran felbukkan a szellentés témaköre - bár Japánban ez talán hasonló kulturális hagyomány, mint az ebéd utáni jóleső böfögés.

A különböző képi- és hanghatások tekintetében meg kell jegyezni, hogy (főleg a hangok) nagyon is alkalmasak a nyugalom megzavarására. Sajnos japán szinkronnal egyetlen kósza epizód erejéig sem sikerült összefutnom (ha valaki tudja, hol találhatnék ilyet, mindenképpen szóljon), de a magyarban volt alkalmam elmerülni. Arról a típusú meseszikronról beszélhetünk ebben az esetben, aminek hallatán a kedves szülők kétségbeesetten kapnak a mindennapi betevő saridonjuk után, és közben sűrűn imádkoznak, hogy gyermekük ne ezt kántálja a nap hátralevő részében. A képekkel kapcsolatban szerintem különösebb kivetnivalót nem találhatunk, a szereplők egyszerű rajzolása és színezése mellett meglepőek a szépen kidolgozott hátterek és tájképek.

A jó oldalakról szólva: szerethető karakterek, nem egy szerkezeti kaptafára készülő történetek, erkölcsi tanulság és fantázia. Egyike azon meséknek, amik elé nyugodt szívvel leültetném majdani gyerekeimet, sőt, talán még én is oda- odapislantanék főzés közben.

Mindent egybevetve a sorozat az olykor előforduló fárasztó és idegesítő elemek ellenére is szerethető, és kellemes kikapcsolódást nyújthat a gyermekeknek és a (hozzám hasonló) gyermeklelkű felnőtteknek egyaránt. Ha még mindehhez hozzászámítjuk azt is, hogy tulajdonképpen egy merchandise- animével van dolgunk, azt hiszem, igazán nem lehet ok panaszra.

Értékelés: 6,8

Linkek:
ANN
AnimeAddicts

A szerelem szép, és ha már ezzel a címmel kezd egy hentai, az ember fia várakozássokkal kezd neki, hiszen szerelmet vár a képernyőről. És a dolog nem is várat magára, egy párocska jellemző pillanatára látunk rá, a fiú várja a lányt, majd valahol az iskola délutáni-elhagyatott szegletében egymáséi lesznek. Romatikus - azaz lenne, ha a srác nem azon gondolkodna szex közben, hogy ez nem szerelem, csak szex, mint a többi lánnyal.

A történet eléggé pólusos, és azok, akik az  ártatlan lányok kihasználásárai érzékenyek, valószínűleg viszkető kézzel nézik végig az első részt. Ugyan magyar szemmel valószínűleg hülyének nézzük a srácot, észben kell tartani, hogy ez egy Japán film, amiben az emberek érzelmi szintje és tudása általában kimerül a nagymonológokban, miután persze a nagymonológ előadója ássa le magát olajszintre a balfaszkodással. Nos itt se más a helyzet, sőt, a szex élvezhetősége össze is kapcsolódik az érzelmek mérésével: ha nem jó nem szerelem, ha jó szerelem.
Ettől eltekintve, mintha ez olyan könnyű lenne, a második rész teljesen új lendülettel már sokkal inkább hasonlít a beígért szerelmes filmre, és odaadja nekünk az illúziót, amitől mi már olvadunk is, miközben egy eszeveszett baromsággal epikus szintre emeli a hős szerelemesünk életét és szerelmét. A történet vége kifejezetten szép.

A grafika is szép, és az animáció sem halálbuta, a kis költségevetésű filmek átlagához lépest az anime jól teljesít, és még futja a karakterek különbségeire is, vannak eltérések testfelépítésben, mozgásban, még akció között is, érzékelhetően.
Már nem először gondolkodok el igen mélyen, hogy írjak-e egyáltalán a hangokról egy hentai filmnél, de pár frázis mindig eszembe jut, miket nem lehet kihagyni. Persze egyikük sem a zenékről szól, vagy a már régóta engem (is) furdalló hajszálvékony sikolyokról. Pasta machine, ez a mai jelszó, ami már régóta nem megy ki a fejemből, és bízom benne, senkinek sem kell magyarázni, miről is van szó.

Mindent összevetve a film tényleg adja a beígért szerelmes sztorit, sőt megkockáztatom, még a romantikus hangulat is beüt a végén. Engem csak egy dolog zavar. Ez a boldogság miért nem megy anélkül, hogy a háttérben egy másik lánynak kettétörték a szerelemről szóló illúzióját?

Értékelés: 6

Linkek:
ANN
(Magyarul mi vagyunk az elsők.)

A főszereplő Amano iskolájának falain belül működik a Jó Szerencsét Kutatók Klubja, melynek 10 tagja még valamikor a történetünk kezdete előtt verbuválódhatott össze, hogy azokon segítsen, akik úgy érzik, életük mellékvágányra siklott vagy kilátástalannak tűnik jelenlegi helyzetük, jövőjük.
Természetesen nem egy egyszerű, önkéntes tinikből álló lelkisegélyszolgálat amatőr egyesületével állunk szemben: adott hét lány, akik át tudnak változni - ők alkotják a tényleges Happy Sevent. Segítőjük közé tartozik a rendkívül okos és jó műszerészi hajlamokkal megáldott Kuan, valamint a diáklány alakját felöltő kutyaisten Shoujo és a klub egyetlen fiú tagja, Kikunosuke, aki szintén képes az átváltozásra.
S hogy miért van szükség a hókuszpókuszra? Mert a balszerencse nem magától kísérti az epizódonként felbukkanó, gyanútlan és szomorú segítségkérőket. Minden baj forrása az áldozatok testébe költöző démonfaj, a magatsugamik. Sokan vannak és sokféle gondot okozhatnak: féltékenységet, betegséget, szerelmi bánatot. A háttérben pedig akik a szörnyeket utasítgatják, nem mások, mint a még iskolás Tomoya és boszorkánysegédje, Kokuanten, akik nem kisebb vállalkozásra, mint a Happy Seven és a világ elpusztítására törekednek. 

Sokatokban felmerülhet a kérdés, hogy hogyan keveredik mindebbe bele az írás elején említett Amano? Nos, magatsugami ide, magatsugami oda, ő magától is annyit bír szerencsétlenkedni, mint más még egész életében sem, de miután egy olyan rejtélyes erő tulajdonosa, amit még ő maga sem sejt, de a többi mágikus képeséggel rendelkező karakter igen, hamarosan a démontámadások célpontjává válik, illetve a Happy Seven védelmét élvezheti. Minden baj ellenére Amanonak, mint egy tipikus shoujo főszereplőnek a lelkesedése töretlen, ráadásul beleszeret Kikunosukebe, s hogy minél több időt tölthessen frissen szerzett barátaival, a klub menedzserének nevezi ki magát, s innentől kezdve együtt keresik a boldogtalan emberek számára a megoldást.

Az anime alaptörténete tehát nem túl bonyolult és megvan benne minden klisé, amit el lehet képzelni, ettől függetlenül a sztori kitalálói törekedtek arra, hogy a Happy Seven kicsit azért más legyen. Ennek egyik jó eszköze, hogy nem Amanot tették meg a szuperhősnők legszuperebbikének, illetve, hogy érezhetően több (de azért hasonló) korosztályból származó nézőt próbáltak meg leültetni a tévé képernyője elé (s gondolok itt a legidősebb klubtag, Miku-san enyhén kétértelmű kommentárjaira).
A változatosság egyik eszközének akarhatták azt is, hogy a 13 rész alatt rengeteg szereplőt vonultatnak fel, ami elég vakmerő vállalkozás, ha azt vesszük, hogy nem csak a neveket nehéz megjegyezni, de még olyan karaktert sem könnyű találni, akit igazán meg lehetne szeretni, mert mindenkire egységesen kevés idő jut, leheletnyi különbségekkel. Komoly gondot jelent bizonyos kérdések megválaszolatlansága is. Mert azt még csak-csak el lehetne kész tényként fogadni, hogy vannak fiatalok, akik varázslatos erőkkel rendelkeznek és kész - anélkül, hogy feltétlenül firtatnánk, hogyan és miért ők lettek azok (a hiányérzetet csak nehezen, de el lehet nyomni), de hogy az indok, ami alapján Tomoya bosszút esküdött a Happy Seven ellen, mennyire igaz, s mi történt valójában a múltban, meglehetősen ködös marad még a sorozat végére is. Emellett ott van még az is, hogy egyes szereplők az átváltozás után más, a valódi énjükkel teljesen szembehelyezkedő személyiségjegyeket mutatnak. Mi lehet ennek az oka és miért csak egy-kettő alakra jellemző ez?
A titokzatosság nem feltétlenül rossz dolog és ki lehet használni, hisz 13 részben nincs túl sok idő a vacakolásra, filozofálgatásra, de a mindenre kiterjedő homály maradjon csak a balladák jellegzetessége.

Műfajilag nem csak magical girl animéről van szó: az iskolai életbe való bepillantás mellett egy vérbeli hárem történetet is láthatunk, hisz ahány női szereplőt felvonultatnak a sorozatban, azok közül majdnem mindegyik (még Kokuanten is) beleszeret szerencsétlen Kikunosukebe. A legtöbb poén természetesen ebből fakad, s ha figyelembe vesszük ezt, plusz a sorozat közepe felé felbukkanó Lucky Three látványos megjelenését, akkor csak igazán nehezen tudom eldönteni, hogy egy paródiát nézek (aminek azért elég gyenge) vagy egy olyan sorozatot, ami komolyan veszi magát (s ennek még gyengébb lenne).
Néha az az érzése az embernek, hogy inkább a grafikára és a szó szerinti nézhetőségre fektettek több hangsúlyt, a karakterdizájn ugyanis elég jó, a kosztümök is szépek, hőseinket pedig a legtöbbször chibi-alakban láthatjuk.
Ha (még egy) jó pontot kéne keresni a Happy Sevenben, az maradéktalanul az alapvetően előzetes funkciót betöltő pár perces szösszenet lenne. Míg ugyanis a következő részből láthatunk az alsó sorokban jeleneteket, addig párhuzamosan Amano két barátnője készít interjút az egyes klubtagokkal, "nézői-rajongói levelek" alapján. Ezek többnyire valóban viccesek lettek, de 13-szor másfél perc és a szép figurák sajnos közel sem elegek ahhoz, hogy elvigyenek egy rövidebb sorozatot a hátukon. Ennek függvényében az sem meglepő, hogy bár 2005-ös sztoriról beszélünk, a Happy Seven nem tudott bekúszni az ismertség-ismeretlenség perifériájáról az animenézők tudatába.

Értékelés: 6.1

Linkek:
AniDB
(Magyar nyelven mi vagyunk az elsők.)

Rég vártam már egy jó kis magical girl sorozatra - s amikor fülest kaptam a Kamichama Karinról, reménykedni kezdtem. A sorozat végére aztán kiderült: feleslegesen. Bár a kezdet bíztató volt, nem minden arany, ami - kivételesen nem fénylik, hanem az átlagnál egy kicsit rejtélyesebbnek, sötétebbnek akar tűnni. Persze, csak annyira sötétnek, hogy alapvetően a rózsaszín még egész felismerhető legyen.

13 éves főhősünk Karin, aki azon a napon, amikor véglegesen magára marad a világban (szülei réges rég meghaltak, ráadásul most már macskája is az örök vadászmezőkön egerészik), két titokzatos fiatal, Kazune és Himeka segítségével felfedezi, hogy az anyjától örökölt gyűrű által isteni erők birtokosa lehet. Az már szinte magától értetődő, hogy az ékszerre mások is fenik a fogukat, ráadásul Himeka is veszélyben van. Karin feladata megvédeni őt a szintén mágikus erőkkel rendelkező Kazune társaságában, de hősnőnk valahogy még a szokottnál is nehezebben sajátítja el az ereje feletti irányítást. A 26 részen keresztül az ő kalandjaikat követhetjük figyelemmel egy egész jó struktúra szerint. Itt ugyanis nem a klasszikus "minden napra jut egy lecsapni való szörny" sémát láthatjuk, hanem fokozatosan haladunk egy egészen érdekes titok felé, ahogy a krimikben szokás, kb. azon úton, mely egy kezdő istennőtől vezet két múltbéli tudós gigantikus és kockázatos felfedezéséig, illetve egyikük hatalomvágyának a következményéig. A feszültség folyamatos fenntartása - mely alatt ne értsünk többet a nagy titok sejtetésénél- éri el végül is, hogy még azok is végig nézzék a sorozatot, akik már a felénél a fehér zászlót akarták lengetni, mint én. Akármennyire ráncoltam a homlokom, mégis kíváncsi voltam, mi sül ki ebből az egészből.
Mindemellett végig reméltem, hogy a sorozatba fektetett bizalom többszörösen megtérül majd. Hisz a képi és zenei benyomásaim elsőre, sőt, a későbbiekben is pozitívak voltak. Mindkettő egy kicsit misztikus, gótikus hangulatot kölcsönzött a parányit talán túlzott, de szép karakterdizájn ellenére, s a lányok fidres-fodros ruháitól a fiúk Sherlock Holmes-féle köpönyegén át a múlt századot idéző macskaköves utcákig minden meg volt benne, ami képileg, hangulatilag megkülönböztethette volna a többi tipikus magical girl sorozattól. Ha valaki meglesi az openinget, rögtön megértheti, hogy mire gondolok. Ám, ahogy a könyvet veszélyes megítélni a borítójáról, úgy az animét is az openingről, legyen az akármilyen jó.

Mert ahogy sor került a zenére és ábrázolásra, valamint a csupasz történetváz említésére úgy én személy szerint le is tudtam a Kamichama Karin erényeit. Egyszerűen nem értem, hogy egyes oldalakon hogyan értékelhették 90%-on felülinek. Vagy nagyon jónak. Számomra a sztori ellentmondásos (pl. miért kell keverni a görög és római mitológia elemeit?), nagyon csapongó (mind logikailag, mind pedig az idősíkokat és az érzelmeket tekintve) és erőltetett volt. Úgy látszik, ma már a shoujo egyik alap- vagy inkább divatkelléke lett az elsőre fiúnak tűnő lány (vagy fordítva), de ha ez nem is, akkor az olyan karakter, akinek az egyik szeme eltérő színű, mint a másik.
És akkor még nem is beszéltem azokról a szereplőkről, akikről szinte semmit sem tudunk meg. Miért nem lehetett a jellemek árnyalására nagyobb figyelmet fordítani, mint a trendre?

Bár korábban olvashattátok a 'misztikus', 'sötét' és 'krimi' szavakat, ez senkit se tévesszen meg - sajnos a típusanime határainak a feszegetéséből nem lett semmi, s összeségében ez is csak egy romantikus történet, gyengébb poénokkal és kicsit mesterkélt drámai helyzetekkel. Ennek ellenére mégsem tudom rossznak titulálni az animét. De kétségtelen, hogy jobban haragszom rá, mint eddig bármelyik másik sorozatra, ami mellől csalódottan álltam fel, mert ebből ordít az a nagy lehetőség, amit nem használtak ki! Nem mások munkáját akarom felülbírálni, és kétségtelen, hogy én a laikus véleményemmel nem sokat számítok, de talán épp ezért merem leírni, hogy összességében mit is érzek: a Kamichama Karint a készítők valami olyan finomságnak szánták, ami végül nekik túl nagy falat volt, én viszont eléggé éhes maradtam tőle.
Ha lenne második évad, ami szerintem elég esélyes, valószínű, hogy annak is nekifutnék, hátha mentené a menthetőt. Ha azonban elérkezik az első homlokráncolós pillanat, nem fogom megvárni a befejezést - legyen akármilyen nagy titok leleplezéséről is szó!

Értékelés: 6.5

Linkek:
AnimeAddicts
ANN

A békés kis Szirup falu lakói minden nap azon zsörtölődhetnek, hogy az egyik helyi árva kölyök miként próbálja meg újabb hazugsággal felhívni magára a figyelmet. A békét csak az zavarja meg, hogy egy átlagos, egyszerű napon, a fiú már nem tűnik fel többé.
Mindeközben mi látjuk, hogy a hazug hős, Usopp, mekkora odaadással védi a falut ahonnan elkergették, illetve a barátját, aki az utolsó pillanatban sem hitt neki. Ha valaha elmesélné valaki, a lakók számára olyan lehetne ez, mint egy mese, egy újabb történet, amit túl nehéz lenne elhinni, egyébként is biztosan egy hazugságnak hinnék ami Usopptól származik.

De nem, Usopp tényleg ott volt, küzdött ahogy bírt, és aztán egyetlen igazi tettét elrejtve, csak hogy senki se tudjon róla, és élje tovább a nyugodt életét, végre igazi kalózzá vált, ahogyan arról mindíg is álmodott.
Mondjuk ez nekünk is olyan mint egy mese nem? Csakúgy, ahogy az egész felállás, illetve a gyerekes nüanszok. Nem tudom, hogy ez a sorozat annak idején mire alapozott, de hogy innen Európa széléről nagyon a (kis)gyerekek felé hajlik, az biztos. Oda imád mindenkit meglepni, mondják, és sokszor én is meglepődtem már néhány dolgon, vagy éppen jót derültem rajta, de ha van már-már irritáló része az epikus sztorinak, na az Usopp, vagyis az ő viselkedése, és az azzal járó epic fail jelenségek.
De hát epikus sorozatba, epikus szintű... Hogyan is foglaljam össze Usoppot... Pancser, egoista, barom is kell, aki legbelül nagyon is nemes, de ez kifelé, nagyon nehezen jut el, főleg amikor őserejű ösztöneinek teret engedve fut el olyasmik elől amivel a többiek szembenéznek.

Az arc pár jelentős jelenetet tudhat magáénak, ezek közül talán leginkább azok a kiemelkedőek, amikben Luffy változni látszik, és a nagyétvágyú gyerek mellé egy kicsit kapitány, és ami sokkal inkább kitűnik, igazi kalóz is lesz.

Minden említettre azonban leplet, szinte elszállt előttünk újabb nyolc rész, mintha mi sem történt volna, és már csak azon vesszük észre magunkat, hogy van hajó, a Going Merry, és a következő részektől már plusz egy nakama is van a fedélzeten.

Mindezeket a képernyőn az eddigiekhez képest változatlan minőségben kapjuk, azaz jobb is lehetne, ha vájkálódó szemeink nem szúrhatnának ki néhol nagyon gyengére sikerült animálást. A sorozaton még érződik a talán financiális gyerekbetegség, de örülhetünk, ezek után már észlelhető a javulás.
Számomra az opening ezen a tájékon vált kedvenccé, illetve ekkor kezdtem el meghallani az első igazi, japános, kiabálós szinkronjeleneteket, tekintsünk most el Usopptól, akit aligha lehetett normális hangerőn beszélni, és nem kiabálni hallani.

Szó mi szó, az illúzió itt már igen hatásosan tud működni, hiszen minden ami egy igazi animéhez kell, lassan a helyére áll. Ezen a ponton erősen elgondolkodtam az írás közben, ugyanis a más sorozatoknál jelen lévő mindent bele tendencia helyett a One Piece lassan építkezik. Jól építkezik, ehhez nem fér kétség, de hogy ezt a folyamatot vajon tudatosan irányították így, vagy éppen csak belevágtak és folyamatosan dolgoztak rajta, nos, ezt nehéz lenne innen megmondani, de az első lehetőség magával vonja azt, hogy az egész munka egy nagyon jól szervezett igényfelmérés és együttműködés a célközönséggel.

Értékelés: 6.8

Link: One Piece Wikia

Éppen egy internet-kávézóban ülök, és gondolkodom arról, miért is szeretik annyira a Japán kultúrát, azaz azt a szeletét, amit terrányi területekről tölthetünk le manapság, miközben ezernyi japán ül ugyanúgy a gépek előtt a nagyüzemi internetházakban, és naphosszat csak játszik, levelezik, üzenget egy talán japán nevenincs cégnek aprópénzért mert jobbra esélye sincs. Mi pedig vehetjük az időnket, és hosszú ideig még csak nem is a saját pénzünkön, olvasgathatunk és keresgélhetünk a kultúrának nevezett mai japanofil áradat közepette, és már-már többet tudunk róluk, mint ők maguk.

Kérdem én, hol van abban a realitás, hogy mi tökéletesen tisztában vagyunk az Angel Sanctuary alapvető gyökereivel, és kultúrális, akár történelminek is nevezhető hátterével, míg ők odaát csak egy újabb fikcionális világot látnak, és legalább ugyanúgy félre vannak vezetve mint mi, amikor ezek után azt hallják, vagy olvassák, hogy az amit láttak az Európai kultúrkör, azon is belül a Kereszténység hitvilágáról szól.
Kérdem én, mi abban a racionális döntés, hogy az európai kultúrkörből érkező történetbe ugyanazt az elemet építik, ami már régóta nem kis problémát okoz saját társadalmukban, lásd vérfertőzés, jelen témánk, és mindezt még természetfölötti szintre is emelik. Sehol egy kérdésfeltevés, sehol társadalmi válasz, sem kételkedés. Sem a rendezésben, sem a történet vezetésében.

Hogy a Japán kultúrájával törődő felelősök miért nem törődnek az ország fejlődésének irányával, nem is merem megbolygatni, de az igen érdekes, hogy a problémák megoldására legalább annyira ignorásnak mutatkozik az ország egésze, mint amennyire Magyarország is csökönyös a maga hibái terén. Egy biztos, Japán kortársainkra ráférne már jó pár nyílt felvilágosítás, a szexualitás kultúrális és technikai fogásairól egyaránt, hogy végre hatékonyan felzárkózzanak a nyugati kultúrákhoz ezen a téren is.

Ahogyan azt olvashatjuk egy bizonyos, Japán modernkori történelmével foglalkozó írásban, lényegre törő mivolta okán már többszörösen is idézve, Japán sikeresen társította a nyugati kultúrák legjobbjait a saját hagyományainak legjobbjaival, illetve, mint az később is kiderült, ugyancsak igen "sikeresen" hozta össze a nyugat legalját, maga kultúrájának kudarcaival.

A téma következő írása
 

Angyalok?

Isteni lények,
isteni kudarcokkal...
 

Az ova, mint fentebbi kozmikus kritikám már összefoglalta, egyáltalán nem törődik a téma kérdésességével, társadalmi problematikájával, illetve még saját kapcsolatainak hatásos vázolásával sem.  A testvérkapcsolat itt már egyértelmű, a múlt homályos, a jövő előre és pontról-pontra leírtható. A kapcsolat ami a manga és a film között áll fenn túl kritikus, a papiros forma nélkül igen erős hiányérzet érhet minket pár területen, amit a rendezés, illetve az írás nem igazán akarhatott belefoglalni a... dologba. Művet írni most nem igazán akartam, vagy tudtam volna.
Az eltúlzott, hatásvadász módon leírt és elképzelt angyali lét képe majdhogynem a lelki békém megborulásához vezetett, illetve egyre tisztábbá vált bennem pár olyan motívum, ami fölött ezelőttig csak válat vonni tudtam. A mágikusnak ható kötelékek, a mindent vissza, vagy akármilyen irányba eltoló nüanszok, amik csak a főszereplőket engedik túlélni, illetve a pont találkozó többezeréves sorsok mind-mind jelen vannak, és itt sem mutatnak semmit ami új lehetne bármelyikünknek, persze kivéve, ha ez az első hasonló anime a szemeink előtt.

Az animáció valahonnan ismerős, mondhatni a sémának még ezzel is behódol, illetve valószínúleg költséget kímél, nálam több szót egyáltalán nem érdemel, de még mielőtt többet várunk a hangoktól, őket is ide csatolom. Nem tudom, érdemelne-e több szót a film technikai megvalósítása, de jelenleg egyáltalán nem lényeges, hatása bizonnyal nem sok lesz nézőire.

Nos, itt az írás vége, és az ajánlás, illetve a végszó. Nehéz a dolgom, de egy gondolat segít: ha valaki kifejezetten bele van szeretve az animált angyalokba, iletve történeteikre, lásson neki, másoknak jót nehezen tudnék javasolni. Rövid, jellegtelen sztoriból mindenki látott eleget, aki nem, az szabad idejében vesse rá magát nyugodtan. A jelenlegi írássorozat filmjei közül talán ő volt a leggyengébb darab.

Értékelés: 6,8

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Küldte: Ítélethozó

A hentai ambivalens érzéseket kelt az emberben. Természetesen mindenki „undorodik” tőle, és lenézi, de közben valami perverz érdeklődéssel mégis titokban belekukkant. Talán tiltott gyümölcs ize van a dolognak, vagy a nyugati embert lenyűgözi a keleti gondolkodás. Mert Buddhán és szamuráj erkölcsökön túl is vannak mélységei a keleti népeknek, és ilyen a hentai. Biztos létezik ember, aki meg tudná magyarázni miért is ez a vonzódás az erőszakhoz, a szexuális perverziókhoz, csápos szörnyekhez és mindezek keverékeihez a japán rajzfilmekben, képregényekben és játékokban, de én nem vállalnám magamra ezt a feladatot. Valószínűleg a társadalmi nyomás, ami az emberekre nehezedik, a brutális követelmények amelyeket az iskola, munkahely és a család támaszt, a beléjük nevelt megfelelni vágyás – vagy inkább tökéletességre kényszerítés, mely csak külcsín – alakította ki azokat az elfojtásokat, amik végül megteremtették az igény ezekre a művekre. De ha elvonatkoztatunk a tartalomtól vagy inkább a megjelenéstől,a nyers erőszak ábrázolástól valami többet találunk annál,mint hogy szörnyek erőszakolnak és tépnek szét nagy mellű lányokat (bár van olyan ahol tényleg csak erről van szó).

Ilyen a Gantz című képregény illetve a belőle készült sorozat.

A sztori fordulatos és eredeti, de biztos, aki akar biztos talál valamit, hogy belekössön, ezért inkább hozzá teszem: szerintem. A sztori szerint egyszerű átlag emberek, korra, nemre, foglalkozásra való tekintet nélkül egy kis lakásban térnek magukhoz. Nem tudnak kimenni, a nappaliban pedig egy nagy, fekete gömb nyugszik. Egyszerre ideges, bizonytalan, tanácstalan mindenki. Természetesen vádaskodni,veszekedni kezdenek, majd a vezetőbb személyiségek megpróbálnak úrrá lenni a káoszon. A realisták keresik a magyarázatot, főhösünk, Kei a 15 éves gimnazista pedig végképp nem tud mit kezdeni a helyzettel. Kei a mangák és animék tipikus főhöse. Túlteng benne a szexuális vágy, és ez látszik is rajta, megnehezítve az életét. Félénk, pedig gyerekkorában vad, féktelen és bátor volt. Egyedül él egy albérletben, anyuék távolról tartják el, mégis magányos barátairól kiderül, hogy nem is azok. Ebből az életből szakítja ki Gantz, a fekete gömb. Új életet kap Kei és a történet folyamán többször újra kell értékelni a világot és amit addig hitt róla. Fiatalon kénytelen magára venni olyan terheket, amely alatt nála erősebbek, érettebbek roppannak össze. Kei-jel könnyen azonosul az olvasó, ez teszi lerakhatatlanná a sorozatot. Nem egy hős, de mégis azzá tud válni, ha a helyzet megkívánja. Mindannyian ilyenek szeretnénk lenni,hisz nem tudhatjuk veszélyhelyzetben, hogy reagálnánk, de bízunk benne, hogy jól, hősiesen.

Azt szokták mondani, jó könyvet lehetetlen megfilmesíteni, hogy hű maradjon. Sajnos a tapasztalat is ezt mutatja: lehet jó könyvből, jó filmet csinálni de az már két külön dolog lesz. Azt hinnénk képregénnyel egyszerűbb a dolog,főleg amikor a történetet közel szószerint veszik át és a képi világ is adott. Sajnos a Gantz anime készítői jól fogtak neki a dolognak, csak a végét rontották el. De ez nem annyira az ő hibájuk. Amikor nekifogtak úgy döntöttek lezárják a történetet, s csak 2 évadnyit vesznek át a képregényből. 26-szor 45 perc a teljes sztori töredéke csupán, talán a harmada. Ebből az első 20 rész követi a mangát az utolsó 6 részt pedig lezárásnak szánták.Így lett a 4 dvd amit ízléses tokban szerezhet meg, aki megrendeli Ausztráliából:(.

Az elején eluralkodott rajtam az az érzés amit akkor éreztem amikor Peter Jackson megfilmesítette a Gyűrűk Ura első részét. Mint amikor egy gyerekkori álom válik valóra. Azok a lények, szereplők akikről annyit (vagy inkább annyiszor) olvastam, megelevenedtek a szemem előtt,egyfajta vizuális orgazmust okozva. (Ezt pusztította el a 2 torony, amit úgy átírtak, hogy elment a kedvem az egésztől és a 3. részt a mai napig nem néztem meg,akárhányan dícsérték is.) Megmozdult a szemem előtt a képregény, hangja lett a szereplőknek, a fegyvereknek, színekbe öltözött az addig fekete-fehér világ. Hamar elszállt viszont az örömöm:kiderült,hogy a filozofálgatás harc közben,ami a képregényben pár másodpercnek tűnt, valós idejű beszélgetéssé alakítva vontatottá, elnyújtottá,idegesítővé teszi a történetet. Megjelennek benne emberek, események melyek nem ismerősek és csak a végén a lezárásnál kapnak értelmet. A lezárásnál, ami bennem tönkre tette az érzést, hogy a tökéletest lehet magasabb szintre emelni. Csalódtam a sorozatban,s bár lehet nem jártam volna így, ha előbb nézem az animét és utána olvasom a mangát, mégis megcsalva éreztem magam, mintha megrugdosták volna a kiskutyám.

Elfogulatlanul nézve tisztességes iparos munka ez, de nem fogja meghozni a kedvet senkinek a folytatáshoz. Le kell pontoznom hát, mert szívem ezt diktálja, de mégis kap egy-két piros pontot. A szép animációk,a jól eltalált szinkronok és a zene. A zenét külön ki kell emelnem. Sok animét láttam már életemben de ez volt az első aminek imádtam a zenéit, mind a nyitó, mind a záró, mind a háttér dalokat. Ajánlom is mindenkinek a Rip Slyme nevű japán hiphop formációtól a SuperShooter című számot.

Értékelés: 6,5

Linkek:
Aoianime
AniDB

Kevés olyan anime van, aminek a népszerűségét semmivel nem tudtam eddig megmagyarázni. Az Onegai Teacher ilyen a javából: teljesen középszerű, nincsen semmi, ami kiemelné az egy-egy fétisre épülő sorozatok elég émelyítő világából - mégis viszonylag ismert.

Az alapszituáció egy mérsékelten szellemes vígjáték felütés: egy vidéken lakó fiatal srác (középiskolás, más nem is lehetne) szomszédságába egy igazán vonzó hölgy költözik, akinek természetesen segítségére siet a pakolásnál. Egy véletlen folytán kiderül: a hölgy valójában földönkívüli, és ketyeréi segítségével többféle különleges képességgel rendelkezik. A srác valahogy hazakeveredik, és másnap az iskloában azzal szembesül, hogy az új osztályfőnöke a tegnap megismert földönkívüli. Hogy ebből még mennyi bonyodalom lesz!

A történet általában kiszámítható, és sok klisével rendelkezik (élképesztő öltözékű rokonok, szertárba bezárt pár, stb.), és érdekes módon a mellékszálak a legfigyelemreméltóbbak. Némelyik a sorozat hangvételétől nagyon elütő témákat feszeget, mint az antiszociális viselkedés lehetséges okai, vagy a túl korai szexuális élet okozta lelki problémák. Habár ezek az értékelhető momentumok javítanak az összképen, teljesen eklektikussá teszik a történetet, amelynek fővonala végig giccses és fantáziátlan.

Egy középszerű sorozat, ha valakinek felkeltette az érdeklődését maga a sztori, akkor érdemes lehet megnézni, a grafikára és a technikai kivitelezésre nincsen panasz.

Értékelés: 6,8

Linkek:
Wikipedia
Aoianime

Morgan után szabadon, azaz mondhatni szinte semmi nem változik. Mindössze az üzenet más.

Luffy és Zoro ebben az arcban bemutatják, hogy ezek után mit várhatunk tőlük, persze mindenből nem kapunk, de az arc lényege ezúttal nem a verekedés köré fonódik, hanem olyan apróságok köré, amik egyszerre fényt derítenek Luffy lelkének egy részére, ami szerint egy kutyus bántalmai elegek, hogy megcipőzzön egy rettegett kalózkapitányt. Nomeg, persze itt kezd kibontakozni egy kevés abból, amit Luffy múltjáról tudunk, amitől a fan rendesen megőrül, hiszen nagyon okosan, parányit adagolnak az emlékekből, hogy semmivel ne tudjunk többet igazán.

A grafika és a hang még itt sem az igazi, gyakorlatilag a régies színvonal maradt, amiről sosem bírtam eldönteni, hogy afféle paródia a régi sentaiok felé avagy ennyire futotta a készítőktől.

Aki szereti a sorozatot, az bizonyára ezeknél az epizódoknál érzi először a bizsergést, vagy éppen az adrenalint, minden esetre az biztos, hogy ezek után a részek után, már nincs megállás. A lendület túl erős, és a hajlamosak innentől napokig elbújhatnak a monitor mögé...

Értékelés: 6,8

Link: One Piece Wikia

Ehhez a filmhez írást előkészíteni különösen problémás volt, már csak azért is, mert a megtépázott kép, amit elénk festenek az animék - és valljuk be nem ezek a legmegbízhatóbb életképek - olyan mértékű ostobaságot sejtetnek a japán oldalon, hogy az kezd hihetetlenné válni. Minden esetre az anime elköveti azt amit idáig csak nagyon kevés társa, egészen az ágyig kíséri a problémát, illetve nem törődik a következmények valódiságával, mindössze azzal, hogy a szokványos elemekből építkező romantikát mindenek elé helyezze. Az átlagos széplelkű polgár már  biztosan fogja a fejét a legelején, és talán nem is nézi végig a filmet, a kutató lélek pedig tudomást sem vesz róla, egyesek meg tartogatják, nézegetik és csöndben rajonganak érte.

Már írtam az incest filmek hatásáról, általánosan megállapodás nélküli rendezéséről és  az értékrendszerekről amik között érezhetően lavíroz a zsáner. Nos, ez az anime nem lavíroz, helyette inkább teljesen magáévá teszi a romantikus stílus összes jegyét és mindenre fittyet hányva mutatja be két tinédzser szerelmét, akik éppen testvérek. Hogy a Japán társadalom miért lett ennyire érzékeny a szerelem iránt, az kifejezetten érdekes kérdés, ha mást nem is, most azt biztosra vehetjük, hogy ezen fenomena a nyugatnak köszönhető, és ahogy azt Japánban szokás, minden korlát ami számunkra létezik nem akadály, és a szerelem mint felsőbbrendű cél mindent felülbírál. Még a vérkapcsolatot is, ami pedig, ismerve a Japán hajlandóságot az ilyen jellegű kapcsolatok felé, mégsem annyira meglepő?

Akkor minek, vagy kinek készülnek ilyen filmek? Nem nekünk. De arról is megnyugtathatom a kedves olvasókat, hogy nem is csak a 'loli-incest-perv' vonal számára készült az anime, illetve a manga, ami egy hasonló kaliberű sorozat esetén legalább az esetek hatvan százalékában  fiatal nők kezében, polcain köt ki.

A téma következő írása
 

Önző és meggondolatlan. Imádom ezt a srácot. Annyira életszagú a történet, hogy néha elfog a gondolat, nem volt-e valóságból merített az egész...

Még talán ez is elképzelhető. Az egész film álom-, avagy emlékszerű, amiből mindig kimarad a rossz, és csak a jót látni, talán még szebben is, mint az valóban volt. Ez akár a romantikus filmek sajátja is lehetne, de emellé az anime elénk rak pár elvetemülten hús és vér tinédzsert, akik saját magunk, vagy inkább a mostani fiatalság hibáira emlékeztetetnek minket unos-untalan. A hévvel teli, önző és senkivel nem törődő viselkedés, nomeg a már-már látható szerelemfelhők jó munkát végeznek, és a legkitartóbbakon kívül szinte mindenki azonnal képes eltekinteni a tény fölött, hogy a párocskánk éppenséggel testvérpár is egyben.

Az animáció minősége kitűnő, a részletes környezet igen megkapó. Az egyetlen erős szépséghiba az arcok egyszínűségén, illetve szokatlan rajzolásában rejlik, amit egy darab animáció esetén lehetetlen igazán megszokni. Ami elmaradhatatlan még, az a gyakori fülledt hangulatú ábrázolás, illetve a mindent elhalványító szerelmespár képe, néhol pedig zavaró lehet, hogy szinte senki mást sem látunk a főszereplőinken kívül a filmen.

A hangok minőségére nincs panasz, a szinkron pedig sztenderd. A film semmi kirívót nem nyújt pár tessék-lássék, kellemes romantikus - mi más is lenne - zenén kívül.

Akinek szabad ideje van, és látni akar egy tanulópéldányt a romantikus filmes hatásokról, illetve letesztelné mennyire fogékony egy kicsit Japános környezetbe rakott diákszerelemre, az vesse bele magát. A viccet félretéve: gondoljuk meg, bele akarunk-e kezdeni, főleg ha eleve nem vagyunk vevők a romantikára, vagy a semmitmondásra, mert ebben a filmben főleg ez a kettő található.

Értékelés: 6,6

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime