Az a pár őrültebb anime, amihez eddig szerencsém volt, megtanított arra, hogy egy beszélő kutya legyen a legkevesebb, amin ezentúl fennakadhatok. Ám amikor megtudtam, hogy kis snauzerünk nem csak lelkes fecsegő és sorozatfüggő, de még a vécéhasználat kultúráját is ismeri, először elbizonytalanodtam, majd  esélyt adva a filmnek, lelkiekben felkészültem egy újabb Pom Poko-féle komolytalan komolykodásra. Ehhez képest ami kikerekedett a történetből a majd' két óra alatt, egy fogalommá vált  a 'kellemes csalódással'.

Történetünk főszereplője a 11 éves Hiromi - az ő kutyája Junkers. Sőt, nemcsak kutyája, de valósággal egyetlen társa is a kislánynak. Bár nem kéne így lennie, Hiromi mégis azoknak a magányos gyerekeknek a sorsát éli, akik alig látják szüleiket, mert azok megállás nélkül dolgoznak. Mire Hirominak sikerül az évek során hozzászoknia ehhez a különös, de korántsem szokatlan felálláshoz, addigra újabb traumákkal kell szembesülnie: nem elég, hogy plátói szerelméről, Keisukeről hirtelen kiderül, hogy menyasszonya van, de véletlenül fültanúja lesz annak is, amikor szülei a válásról beszélgetnek. Egyedüli vígaszt Junkers jelent(het) számára, aki olykor esetlen, de mindig jószívű és őszinte szavakkal bíztatja Hiromit. Közben az igazi segítség sem várat sokáig magára, Junkers elárulja hogy képes teljesíteni kis gazdája három kívánságát. Vajon élni fog Hiromi a lehetőséggel? S ha igen, mennyire képes egy 11 éves kislány megfontolt és előrelátó döntést hozni?

Maga a beszélő csodakutya ötlete nem éppen a legerdetibb gondolat, mégis a legtöbb példa, amit láthattunk rá a mozizás történetében, csúfos blődibe fordult át azáltal, hogy ostoba és gyerekes poénokkal valamiféle cirkuszi látványosságot csináltak szegény négylábúból. Ennek az animének egyértelmű előnye, hogy egyfelől megkíméli a nézőt a szereplők szokásos első döbbenetétől (hisz a történet elején már eleve adott és természetes tény, hogy Junkers nem hétköznapi snauzer), másfelől pedig Hiromi teljes mértékben egyenrangú félként, barátként kezeli Junkerst, ugyanakkor a megbecsülése jeleként vigyáz rá, hogy a kutya képessége titok maradjon, a saját érdekében. Kifejezetten jót tett a filmnek az is, hogy bár Junkers személye központi elem, az események mégsem körülötte forognak, hanem egy meglehetősen komoly és aktuális problémakört boncolgatnak: a szinte szülők nélkül felnövő gyerekek helyzete és a válás hírének feldolgozása rögtön visszarántja a nézőt a valóságba a csodák világából. Komoly és megható filmnek lehetünk tehát a szemtanúi, de azért nem egy jelenet van, amin elmosolyodunk, hála az állandóan jelenlévő sziporkázó humornak vagy egy-egy viccesebb helyzetkomikumnak. A történet menete lassú lépésekben halad a végkifejlet felé, ám úgy hiszem, a hosszúság itt elkerülhetetlen: 70-90 percben nehezen lehetett volna ilyen szépen kibontani mindent.

A karakterdizájn a mai animékhez képest teljesen más, de ez nem is olyan meglepő, hisz a mozi lassan 15 éves lesz. Ennek tudatában ne számítsunk különösebb részletkidolgozásra, árnyékolásra vagy hatalmas szemekre. Az érzelmek kifejezése viszont nagyon is a helyén van, s Hiromi egyik legszebb arcát akkor láthatjuk, amikor karácsony estéjén kipirul a futástól. A hátterek kidolgozottsága megint csak külön fejezetet érdemelne: a szép, erős színezéssel nem fukarkodtak a rajzolók, ráadásul a technika, amivel dolgoztak, olyan hatást kelt, mintha csak pár perccel ezelőtt satírozták volna be az adott felületet. Amíg néztem az animét, olyan érzésem volt a hátterekkel kapcsolatban, mintha azok valójában gyönyörű képeslapok lennének. Mivel a szereplők színezése ettől valamennyire eltér, az összhatás néha úgy festett, mintha a karakterek és a bg rétegét kivágták, majd egymásra lapították volna. Ettől független a vizuális élmény még mindig az egyik legjobb, amit valaha láttam és igazán üdítő a sok, számítógéppel színezett és képileg tökéletességre hajazó sorozatokhoz képest.
Itt említeném meg a filmzenét is, ami mind hangulatában, mind dinamikájában tökéletesen passzol a maga jelenetéhez, s már a kezdő dallamok azonnal belopták magukat a szívembe. Ezt az élményt a két énekes betétdal csak tovább fokozta, és akkor még nem is beszéltünk a két főszereplő hangját adó seiyuuk zseniális munkájáról.

Valaki azt írta a mozifilm kapcsán, hogy mindig is lesznek olyan animék, amiket alig ismernek, pedig igazán érdemes lenne megnézni őket. Nos, az illetővel csak osztozni tudok ezen a véleményen: a Junkers come here nem más, mint egy vérbeli családi film, mely a kellemes kikapcsolódás mellett pár fontos gondolattal is megajándékozza a nézőket,  ráadásul tökéletesen megfér egy polcon olyan Ghibli-klasszikusok mellett is, mint a Totoro vagy a Kiki.

Értékelés: 9

Linkek:
AnimeAddicts
AniDB

Minden idők talán legsikerebb shounen sorozata az azonos című, vele egyidőben futó mangára épült, és korántsem úgy indult, amilyenné később vált. Mondhatni, a Piccolo shaga-ig A Dragon Ball egy nagyon szimpatikus vígjátéksorozat, néha meglepő módon elgondolkodtató pillanatokkal.

A legelső saga fokozottan ilyen. Bulma, a sárkánygömböket kereső lány egy kisebb antihős csapatot gyűjt maga köré, akikkel megoldanak jónéhány pillanatig sem komolyan vehető konfliktust. A saga utolsó két része a teljes sorozat legjobb pillanatai közé tartozik. A gömbök iránt leginkább érdeklődő szereplőink magunk döbbennek rá, hogy nincsen szükségük semmiféle sárkányra sem a boldoguláshoz.

Ez egyben a teljes Dragon Ball utolsó egy egyben egyetlen fejezete, amelyben nem bontakozik ki tétre menő harc. A harcos szereplők erősek ugyan, de erejük a teljesen képtelen helyzetek tömkelegében csak egy a szórakoztató elemek között.

Ajánlom mindenkinek, akiben egy kicsit sematikus kép él a shounen sorozatokról. Kicsit különös, hogy erre éppen a Dragon Ball egy része a legjobb megoldás, ami pedig először szokott előkerülni, mint "káros" példa.

Értékelés: 9,1

Ha van egy olyan tenger, amin annyi a kalóz, mint égen a csillag, akkor lennie kell legalább egy városnak, ahol ez a sok kalóz kiélheti magát.

Na ez a hely Mock Town, ahol olcsó az élet és az építőanyag, de drága az ital, és persze a nő. Mi kellene még a mi főhőseinknek ahhoz, hogy jól érezzék magukat, azon túl persze, hogy van aki visszatartsa őket a verekedéstől? Semmi. Kivéve egyetlen dolgot. Hogy mi is ez? Nos ez olyan titok, ami miatt a One Piece szerethető: nem árulja el miért is esünk egy megszokott, kellemes, humoros érzésből az akár könnyeket is fakasztó, karfát markoló izgatott várakozásba. Mindössze azt lehet érezni mindenütt, hogy minden egyes pillanat, még akkor is, ha ezt eddig nem hittük el, része annak a hatalmas filozófiának, amit csakis bizonyos emberek szájából hihetünk el, a filozófia pedig nem más, mint a kalózlét.
Ha belegondoltunk valaha, egy kalóz miért is áldozza akár saját életét, miért él úgy, ahogyan él, bizonyára előbb utóbb kilyukadunk arra a pontra, ahol a One Piece lefesti, és ahol főszereplőink legalább egy része már érzi és érti mit is jelent igazi kalóznak lenni, és persze ez a kritikus kudarca, de ez például egy olyan vonal, olyan érzés a filmből, amit a szavak, vagy éppen a "nézd meg mert" nem képes jól leírni. Az epizód, a pár rész tökéletes előjátéknak, de önmagában is remek képet fest a sorozat egészéről, minden pillanatában van valami, ami máshol is felbukkan a sokszáz rész során.

Van miért megnézni, ez pedig az az apróság, hogy főgonosztól példaképig, kalandtól verekedésig, vibráló mondanivalótól egyszerű poénig minden van benne, mindez One Piece módra, kicsit-nagyon túlozva, pillanatokba sűrítve, egyszerűen tálalva, befogadhatóan, az animeipar egyik legepikusabb ütését pedig egyébként is vétek lenne kihagyni.

Értékelés: 9

Link: One Piece Wikia

Amire már a kaktuszok szigete óta várunk megérkezik, és a kis csapat megérkezik ... [dobpergés] ...egy sivatagos szigetre.

Kicsit kiábrándító, nem?

De.

Node lépjünk tovább, mert a kezdés csak egy darab az Arabastai homokszemek milliói közül. Ahogyan a sivatag, úgy változik ezen pár epizód alatt a képünk egy nagy és üres homoktengerről ezen a nagy és kegyetlen tengeren. Ha szabad mondanom, ha nem, Arabasta gyakorlatilag mindazt magába foglalja, amit egy kalóz is ugyanúgy szeret, mint egy földönjáró, és ott is lelhetünk életet, érzelmet és ismerős lelkeket, ahol már semmi nem lenne képes természetesen megélni. És míg ezt a gyönyörű homokszín mozaikot nézzük, és láthatjuk Vivit, aki az országát akarja megvédeni, a mi kis kalózaink pedig maguknak megvédenek egy barátot, és ezzel elérik azt, ezen a kis mozaikon, amit a tengeren szeretnének. Érdekes kötelék ez, hiszen gyakorlatilag egy országot hasonlít ahhoz a tengerhez, amiben a szalmakalapos élni akar, és az ország tagjai egytől-egyig hasonulnak a kis legénységhez, azzal, hogy szeretett hercegnőjük gyakorlatilag a legénység örökös tagjává válik. Mi pedig mindkét oldalon ott vagyunk, és mindkét szemszögből láthatjuk a küzdelmet az álomért, amit egy ország és egy hatalmas kaland jelent.
Amit persze ezek mellett kihagyni nem lehet, az Ace megjelenése, aki mutat egy kicsit nekünk arról, hogy milyen is a két testvér, illetve mennyivel is léteznek teljesen más szinten, mint a tenger és a világ, amiben mindketten egyre nagyobb hírrel szelik a vizeket.

Habár viszonylag jó képességeket tulajdonítok magamnak, most kifejezetten érzem, hogy az igazi érzéshez, az igazi epikus hangulathoz, és az élménydús képekhez közel sem tudok hasonlót alkotni még, így megint csak annyit tudok ajánlani, nézze meg mindenki, és tegye el magának. Itt már bőven érződik, a készítőgárda régen ismeri a kis csapatot, és tudják mit csinálnak, márpedig ez sajnos ritka esemény, főleg azoknak, akik csak a rövid animéket részesítik előnyben.

Értékelés: 9,5

Link: One Piece Wikia

Szanálásra ítélt épület, vészjóslóan csengő dallamok, sejtelmesen fénylő varázskártya - így kezdődik az a film, ami egyben a befejezését is jelenti a Card Captor Sakura c. animének.

A második mozi a The Sealed Card címet viseli, idő tekintetében pedig egyértelműen a sorozat utolsó utáni extra részének tekinthető - talán egyfajta kárpótlás vagy ráadás azoknak a rajongóknak, akik nem tudtak betelni az animével és kíváncsiak arra, hogyan alakul Sakura sorsa, különösen azután, hogy Shaoran végre színt vall érzelmeiről, mielőtt még visszatérne Hongkongba.

Történetünk jelen állapotában is több szálon fut, pontosabban két igazán fontos momentum köré gyűrűződve: egyfelől ott van két főszereplőnk arra a bizonyos vallomásra várva: Sakura sorra kudarcot valló próbálkozásai és az önkéntes kerítő szerepét magára öltő Tomoyo és Meilin párosa leginkább egy romantikus komédiát tesznek a néző elé, aki ezt a gyermekien bájos világot figyelve nehezen állja meg az állandó mosolygást. Másfelől kapunk egy hamísítatlan Card Captor történetet is, egy olyan kártyával a középpontban, melynek a létezéséről eddig senki sem tudott, ereje pedig felér a többi 52 kártyáéval - s mint ilyen, egyáltalán nem áll szándékában csendben meghúzódni a háttérben. Míg Sakura élete eddigi legnagyobb lépésére, s közben nem mellékesen a Tomodeai Nadeshiko Fesztiválra készül barátaival, szembe kell néznie egy új kalanddal, természetesen nem keveset kockáztatva.

Clampék ezúttal is egy jól összeszedett munkát tettek le az asztalra, melyben sorra felbukkan minden fontos szereplő, akit az eredeti animéből korábban megismerhettünk. Miattuk és kapcsolataik miatt, s egyáltalán mivel ez a történet vége, előismeret nélkül nem érdemes belevágni a mozifilmbe. Kár, mert amúgy a grafika ismét hozta alig érezhetően más, de ugyanolyan minőségi színvonalát, s a zenére ezúttal sem lehet egy rossz szót sem mondani, csak úgy, mint az előző két bejegyzés esetében sem.
A műfaji korlátokat természetesen ez a film sem döngeti, ám a jó minőségű munka és a kedves, őszinte, valamint tiszta történet-világ-karakter hármas ezt a mozit  mégis a Card Captor Sakura korrekt befejezésévé, valamint a mahou shoujok krémjévé teszik. 

Értékelés: 9.2

Linkek:
AnimeAddicts
My Anime List
 

Manapság, amikor már tisztán ki lehet jelölni minden idők legnépszerűbb animéit az elmúlt évtizedek kiínálatából, biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megvan a szíve mélyén az a favoritja, ami bár nincs benne a jelenlegi mainstreamben és nem is feltétlenül mindenki kedvence, neki valahogy mégis egészen kedves. Valahogy én is így vagyok az 1998-ban kiadott Clamp-munkával: a Card Captor Sakura c. animével, ami első pillantásra nem több, mint egy mahou shoujo sorozat. Az ismeretséggel ugyan nem volt gondja, de ezért szép árat fizetett: azzal, hogy kikerült Amerikába és európa számos országába, olyan mértékű vágásokat hajtottak végre rajta, amilyet eddig csak a Naruto és más harci shounenek esetében láttam, s az eredmény egy szinte teljesen más sorozat, a Cardcaptors lett, melynek a taglalása önmagában külön cikkre lenne érdemes.

Ahelyett azonban, hogy nagyon elkalandoznék, érdemes megmaradni a japán változat háza táján, hogy láthassuk, miért is egy rendhagyó mg-showval van dolgunk. Főhősünk ezúttal Kinomoto Sakura, aki személyiségénél és fiatalabb koránál fogva nem az az agyonhasznált sablonkarakter, akit megszokhattunk a hasonló animékben: persze, ő is naiv és hatalmas szíve van, de ugyanakkor  feltalája magát, nem nyafog és nem futamodik meg a nehézségek elől, amikkel jó párszor van alkalma szembe nézni történetünk során. Egy nap ugyanis házukban véletlenül rábukkan egy régi nagy varázsló, Clow Reed könyvére ami a lapjai közt nem csak titkokat, de csodás képességű kártyákat is rejt. Amikor Sakura fellapozza a könyvet, a kártyák mind életre kelnek és "elszöknek" az őket évszázadokig óvó könyv és annak őrzője, Kerberos elől. Sakura ezzel természetesen nem csak egy egyszerű pókerpartit sodor veszélybe: miután mindegyik Clow Kártya külön alakkal, személyiséggel és képességekkel bír, komoly fenyegetettséget jelenthetnek. Vannak ugyan, amelyek barátságosak vagy játékosak, esetleg teljesen ártalmatlanok, de akadnak olyanok is, melyek agresszív jellemmel és olyan pusztító erőkkel bírnak, mint például a tűz irányítása, s így ez a kettő nem épp a legbiztonságosabb párosítás Tomoeda City gyanútlan lakói számára. Miután pedig Sakura hibájából szabadultak el ezek a lapok, adott, hogy neki is kell összegyűjtenie őket. A nehéz helyzetben természetesen nincs egyedül: végig vele van a bölcs tanácsadókat meghazudtoló jellemmel bíró (hiú, falánk és videójátékfüggő) Kerberos és Tomoyo, Sakura osztálytársa, akinek furcsa mániája, hogy Sakura minden lépését és természetesen kártyavadász akciót lekamerázza, mert az olyan "kawaii". A későbbiekben pedig természetesen jó pár új szereplő is felbukkan, pl. a hongkongi cserediákok, Li Shaoran és Meilin, akik Clow Reed távoli leszármazottjai, s maguk is a kártyákra vadásznak, hol segítve, hol akadályozva Sakura-chant. Ugyanis a tét nem kicsi: ha valaki megszerzi az összes kártyát, Clow Reed örökébe léphet, s az ezzel feltáruló erők új Mestere lesz.

Az alaptörténet dióhéjban ennyi lenne, s amint azt sejteni lehet, bár az egyes kártyák körüli bonyodalmak, becserkészésük hol tényleg nagyon aranyos, hol pedig izgalmas, az anime erőssége mégis igazából a szereplőkben rejlik. Az egész történet miattuk válik egy igazi kirakós játékká, ahol mindenkinek és mindennek megvan a maga helye és ideje, s idővel, ahogy a miértekre válaszokat kapunk, úgy rajzolódik ki egy csodálatos  és olykor meglepő összefüggésekkel teli világ előttünk. Mindenképpen dicséretes megoldás, hogy jó pár olyan karakter van, akik nem rendelkeznek mágikus képességekkel (ld. Tomoyo), még sincsenenek elnyomva, sőt, néha az ő elengedhetetlen segítségük is kell ahhoz, hogy egy kártyát biztonságban visszaszerezzenek. Aztán számomra külön pikantéria volt a romantikus szálak között az ugyan csak plátói szinten jelenlevő, de egyáltalán nem szájba rágott shounen ai-jellegű szerelemnek, ami Sakura bátyja és annak osztálytársa között van, hisz az ilyen sorozatokban hogy úgy mondjam, általában nem ezek az elemek dominálnak, sőt, egy-két példától eltekintve meglehetősen szokatlanok, főleg ha figyelembe vesszük, hogy Sakura, Tomoyo, Shaoran és a visszatérő szereplők zöme még csak 10 évesek a történet elején.

A cselekmény maga körülbelül két évet ölel fel: ezen időszak alatt Sakuraéknak számos próbával kell szembe nézniük, s közben számos érzelmet megtapasztalva léphetnek át a kamaszkor kapuján, mi pedig végig nézhetjük személyiségük, varázserejük és kapcsolataik formálódását, fejlődését.

A grafikát két egyértelmű jelzővel tudom csak illetni: igényes és szép munka; a karakterdizájn a kicsik esetében aranyos, a nagyokéban kifejezetten tetszetős, mindenki a jellemének megfelelő külsőt kapott. Nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy a rajzok végig, kiegyensúlyozottan jó minőségűek, s ez 70 rész esetében nem kis teljesítmény. Itt érdemes talán még azt is megemlíteni, hogy Sakuranák nem egyetlen harci öltözéke ,azaz fukuja van: az epizódról epizódra cserélődő kosztümök készítése Tomoyo mániája és édes terhe, mert az "még mindig olyan kawaii"... A valóságban viszont a ruhákat Mokona, a Clamp oszlopos tagja tervezte, s ezek közül természetesen mindegyik arra hivatott, hogy viselője aranyosságát a végtelenségig tovább fokozza.
A környezetrajzok is nagyon szépek lettek, kíváncsi vagyok, mennyire árulkodó, ha azt mondom, Tomoeda azóta álmaim anime-városa lett...
A képiség mellett a zenére is sok figyelmet fordítottak, igazi mestermunka. A legtöbb témazenét nagyzenekarra szerezték, s komponálásukban olyan nagy nevek is közre működtek, mint például Yoko Kanno. Ezeknek a gyűjteménye mellett jó pár best of és vocal collection lemez került a boltok polcára, a sorozat mellé pedig készült két mozifilm, valamint több rövid special szösszenet.

Ha tehát a fenti sorokat összegezni akarom, elmondhatom, hogy a Card Captor Sakura egy a műfaján belül kiemelkedő, igényes és minőségi, de még mindig eléggé behatárolt közönségnek szóló anime lett. Az első részek még magukban hordhatják a monotonság veszélyét, ám idővel, ahogy szép lassan az összes szereplő megérkezik, úgy terelődik inkább rájuk a figyelem, s ez végül teljesen le tudja kötni a figyelmet hőseink hosszú története során.

Értékelés: 9.8

Linkek:
AoiAnime
MyAnimeList
 

A Hellsing első sorozata óta lenegdaszámba megy, és habár koránt sem követte a mangát, saját rajongói között igen sokan voltak azok is, akik addig nem tekintettek a vámpíros médiára jó szemmel, saját elmélyedt érdeklődésük okán.
Az Ultimate sorozat, habár a manga követésével sokat változott, reálisabb és kevésbé divatos, a stílusa semmit nem vesztett a régiből (most hagyjuk el az idióta másodperceket, amikben Seras idétlenkedik elszállt chibikocka formában) és ez az ami miatt még újranézni is jó a már látott részleteket.

Alucard és Integra az eredeti sorozathoz képest meglepő jegyeket mutatnak, sokkal többet látunk belőlük, a viselkedésük sokkal jobban illik a világhoz, és az abban betöltött helyükhöz. Minden párbeszéd, minden egyes mozzanat és gesztus takar valami felfedeznivalót, amit a rajzolás kihangsúlyoz, így egy-egy mosoly pár másodpercét is számtalanszor lehet megnézni, mire rájövünk mennyi mindenre utalhat. Nem, nincsenek túl mély mondanivalók, de minden olyan stílusosan van elénk rakva, hogy nem kell megállnunk a nyálfolyást. Alucard most nem csak a forgatókönyv miatt állat, a maga kellemesen hűvös és egyszerre vad valójában, ki lehet látni valamit abból az árnyékból, ami olyanná tehet egy valaha élt embert, amilyen ő, vagy talán egy olyan lényt, aki régen elfelejtette az élet ízét. Ki tudja? Ezt mindenesetre muszály volt elsütni, így talán sejthetőbb miről is írom e sorokat.

Mint már írtam, a rajzolás sokat és újat tesz hozzá a világhoz, a stílushoz, a komolysághoz, és minden cselekmény értékeléséhez. A színkezelés még mindig a lehető legsötétebb, de nem érezzük hiányosnak, nincs olyan fény, illetve vidám szín, ami illene a Hellsingbe, és pont ezért ütik ki a szememet minduntalan a már említett, Serashoz kapcsolódó bugyuta másodpercek.
Különböző forrásokból már hallottam, hogy hiányzik a hangulathoz a háttérzene, illetve az a speciális zene, amit a sorozat kapott, habár a hiánya korántsem érződött annyira, számomra minden, amit a képek és a párbeszédek elmondanak, bőven elég, és egy durvább, érezhetőbb zene lehet hogy rontana a hatáson. A tumultus okozhat zűrzavart.

A Hellsing Ultimate tehát, a maga érdemeivel már bőven a sorozat nyomdokaiba lép, többeknek a sorozat mangához viszonyított epic fail effektusát javítják a készítők, s kétségtelen, sikerrel  veszik az akadályt, elsőre. A többi rész szintén megéri a maga miséit, hiszen olyan irányba megy el amit ritkán, illetve túl gyakran láthatunk.
Hogy miért? Erről majd legközelebb...

Értékelés: 9,2

Linkek:
Wikipedia
Hellsing Ultimate

Aki világhatalomra tör, csak mert unatkozik, annak bizony nehéz élete lehet. Mindenféle hősködő alakok léphetnek be az életébe, mindenféle fárasztó nézetekkel meg hitekkel, és megpróbálnak az életére törni. És persze ha egyszer sikerül is nekik valamilyen módon eltüntetni az útból, akkor sem lesz béke, mert mások fognak világuralomra törni, vagy ő tér vissza, mert az ilyen "hősök" mindig visszatérnek.

Mi sem lehetne természetesebb annál, hogy az utóbb említett helyzet áll fenn, amikor az anime bekapcsolódik a kis világ életébe: Bastard átveszi a hatalmat a fiú teste fölött, akibe elzárták, majd amint rájön, hogy mi történik, hatalmas arccal visszatér saját életének egyengetésébe, és persze különösképpen senkit sem vesz figyelembe.
Kifejezetten pozitívum, hogy az arogáns, beképzelt, kegyetlen és perverz karaktert a készítés nem hagyja az animék megszokott klisés helyzeteiben, és már a kezdetektől tudjuk, hogy ez a főhős más mint a többi. A világ ridegsége, az erősek betonnal biztosított elsőbbsége, mindennel és mindenkivel szemben, érezhető. Az emberek szám nélkül hullanak, a csatákat pedig, akár nagy számokban, akár kicsikben, nem az epikus hangulat hatja át, inkább a véresen komor ridegség, amivel vívják őket.

A ridegség, és a komorság persze másképpen is érződik, az animálás és a színkezelés gondoskodik róla, hogy a gótikus hatások rátelepedjenek a nézőre, és még a diadal pillanataiban sem szűnnek meg létezni. A karakterek vonásain is érződik kegyetlen, szoborszerű voltuk, a régies grafika pedig ezúttal sokat segít a történeten.
A hangzással viszont koránt sem értek el olyan nagy sikereket a készítők, az gyártás korára jellemző túl harsány, túl rikács betétek az érzékenyebb fülűeket zavarhatják, és az érzésre sem adnak annyit, hacsak nem pont a régies hangzás, a nosztalgia nem teszi őket kellemesebbé.

A Bastard élménynek tökély és egyedi, meghatározó is eléggé, hogy másokat lehessen hozzá viszonyítani. A legtöbb hasonló anime azóta sem alkot megközelítően erős hatásokat, sem hangulatvilágot, és nem is képes ennyire meglepni a nézőt, talán pont ezért emlékszünk még rá, és fogunk is, amíg az epikus horror és fantasy nem kap új fogalmakat, s addig ez az anime egy fogalom mindezek számára. Márpedig a fogalomszámba menő animéket látni kell.

Értékelés: 9,1

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

A történet a XVI. században játszódik, a Nagy Felfedezések idején. Sok európai kalandor a gyors meggazdagodás reményében útnak indul az Újvilágba, hogy megtalálják a legendás Aranyvárost, Eldorádót. Történetünk főhősei is ezt a mesés várost keresik, de mindnyájan más-más indítékkal, s természetesen nem mindenkinél a kapzsiság érvényesül. Sok történettel ellentétben itt az egész sorozatban végig az Aranyváros keresése, avagy megtalálása motiválja az embereket, és egészen a film legvégéig kell várni, hogy hőseink végre beléphessenek Eldorádóba.

Nem csak azok számára lehet az, akik 15-20 évvel ezelőtt gyerekként láthatták, a sorozat magával ragadó, rengeteg új rajongója van, akik a közelmúltban "fedezték fel", mikor 2008 elején DVD-n kiadásra került. És hogy miért is érdekli az embereket még 20 év után is? Mert tele van izgalmas kalandokkal, vicces vagy éppen megható jelenetekkel, igaz barátságokkal, nem csak olyan elcsépelt "haversággal", ami mostanság jellemző -főleg amerikai- filmekre, sorozatokra, bájos gyerek-szerelemmel, gyönyörűen kidolgozott háttértörténettel, remekül eltalált karakterekkel. Szinte senkit se lehet ebben a filmben utálni, még a negatív szereplőket sem! Elragadó a hangulata, s mindezt a közép-amerikai indiánok ősi kultúrájával és rengeteg valós történelmi utalással spékelték meg.
Tipikus japán beütése, hogy a történet egy kisebb "akcióval" kezdődik, a sorozat végére azonban már az egész világot  kell megmenteni, s közben a szereplők is bizonyos jellemfejlődésen mennek keresztül... 
Ami nincs a filmben: brutalitás, csöpögős jelenetek, amelyek leginkább a fiúkat szokták kikergetni a képernyő elől, de engem is, fillerek, valamint idegesítő "flashback"-ek.
Amit kifogásolok, az a vér túlzott kicenzúrázása: ha megsérül valaki, csak beszélnek róla, vagy bekötözik a sebesültet, de semmi külsérelmi nyom nem látszik az illetőn, se egy karcolás, vagy lila folt a szem alatt... Rendben, ez egy olyan film, amit kisebb gyerekek is megnézhetnek, de azért a 12 éven aluliak sincsenek cukorból, minimális vérmennyiséget elbírt volna a film.
Ami a szereplőket illeti, annak ellenére, hogy a manapság divatos emo, vagy pszichopata beütéseket nélkülözik, mindenki találhat köztük kedvenceket. Minden szereplő végig megőrzi a karakterét a történet során, és egy idő után már lehet tudni, egy-egy szituációra mit fognak reagálni, de mégis, bizonyos jellemfejlődésen is átesnek, kinél kevésbé láthatóan, kinél feltűnőbben.

A rajzfilm  egy japán-francia koprodukció, és bár nagyon érződik rajta az európai hatás, besorolható az animék közé, hiszen az egyik rendezője, Hisayuki Toriumi, a figuratervezője, Toshiyasu Okada, és az animátorok jelentős többsége is japán. Televízióban először 1982-ben sugározták Japánban, majd Franciaországban. Hazánkba, jó magyar szokáshoz híven csak tíz évvel később, a kilencvenes évek elején jutott el. A film forgatókönyvét egyébként egy amerikai író, Scott O'Dell regényének a felhasználásával írták. A regény címe "The King's Fifth," sajnos még nem jelent meg magyar nyelven.

Bár a sorozat húsz évvel ezelőtt készült, felveheti a versenyt a mai, számítógéppel készített sorozatokkal is. A hátterek gyönyörűek, maga az animáció pedig tökéletes: nincsenek elügyetlenkedett mozdulatok, ami a mai sorozatokra, még az animékre is jellemző, elhanyagolt jelenetek. Persze bakik itt is akadnak, néha eltűnik egy-egy karperec, vagy medál, esetleg valami el lett színezve, de ezek csak apróságok és csak azok veszik észre, akik már legalább háromszor végignézték a filmet.
A film különlegessége, hogy míg a japánok és franciák szépen, összehangoltan dolgozták ki a film minden egyes részletét, az aláfestő zenéket külön-külön, egymástól függetlenül alkották meg tehát a japán és a francia változat is "eredeti." Japán kivételével az egész világon, így hazánkban is, a franciák zenéjével mutatták be a sorozatot, ami valljuk be, nagyon jó húzás volt, hiszen a közönség soraiban osztatlan sikert aratott. A japán változat zenei világa önmagában nem is rossz, bár első hallásra meglehetősen bántotta a fülemet. - Azt sem gondoltam, hogy japán zenére ilyet mondok valaha! - Azok a soundtrackek inkább egy első világháborús témájú repülőgépes-lövöldözős film betétjeként tudnám elképzelni.

Ha valakinek ismerősnek tűnik ez a rajzfilm, az nem a véletlen műve; körülbelül 15 évvel ezelőtt sugározta a Magyar Televízió 2-es csatornája, nem mellesleg elképesztően jó magyar szinkronnal. 2008-ban hirtelen újra "felkapták" ezt a sorozatot külföldön, és több országban kiadták. Ez nem véletlen, ugyanis a Titokzatos Aranyvárosok folytatása 2011-re várható!

Értékelés: 9,5

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

-Egy hegyet látok előttünk!
-Egy hegy? Az nem lehet!
-Pedig ott látom!

Így indul a kis csapat első napja azon a bizonyos tengeren, amelyen a Kalózkirály annak idején uralkodott, és megszerezte hírnevét, hogy aztán elinduljon a kalózok kora. A történet maga apró, mindössze két rész, de varázslatosan összefoglalja mindazt, amitől a "Grand Line" olyan híres és hírhedt, amilyen. Kezdve az abszurdnak tűnő bálnától az itt élők gondolkodásán át, magának a tengernek a szeszélyes kedvéig mindent láthatunk első kézből.
A történet persze rejtegeti a maga tartalmát, Laboon pedig egy nagyon is jellemző, és biztos pont a történetben, aki már kezdettől emlékeztet minket Luffyra, és arra a sajhátos érzésre, ami az illető karaktert lengi körül. Amikor valódi jelentősége kiderül, már olyan messze tart a történet, illetve Luffy és kis csapata a tengeren, hogy csak halvány emlék, ami akkor is olyat képes ütni, hogy a legtöbb rajongónak mindentől függetlenül valószínűleg könnyek szöknek a szeméből. Ezt, az adott pont mellett természetesen említeni fogom, sőt, lehet, hogy a szál maga külön írásra lesz érdemes.
De mindezek mellé is kapunk poéndömpinget. A szokásos dolgokat itt márisszabadabban lehet átszabni, és ezekkel játszani is lehet. Ha más nem is, ez biztosan látszik a történetbe beírt poénokon.

A One Piece újabb jó pontot ad magának, és újabb élményeket nekünk, tudatosan vagy sem, kreál önmagának és a világnak újabb és újabb élő szereplőket, amikből érezni lehet magának a világnak a lélegzését, és lüktetését, olyannyira, hogy az arra vevő lelkek igazán bele akarnak lépni majd.

Értékelés: 9,5

Link: One Piece Wikia