Minden rendben lesz!

Főhősünk, Shu, és a mű egyik legjelentősebb mondata ez, s mint ilyen többször is feltűnik: mindíg, ahányszor igéretet tesz azoknak a lányoknak, akiket meg akar védeni a világtól, ahova csöppent. Merthogy a világ, amit mi ismerhetünk főhősünkkel együtt, eltűnik, és egy fucsa lánnyal együtt őt is elviszik valahová, ami a sorozaton át folyamatosan bizonyul egyre rémálomszerűbb jövőképnek, mint egy más világnak.
Ezek ellenére a világ és kis bátor-bolond főszereplőnk története nem fonódik egybe: a világ nem fogadja be a fiút, akinek túl erősek az eszményei és bizalma önmagában. Még mások sem képesek megrteni, hogyan lehet valaki ennyire őszinte és bátor, mint ő. Míg hősünk próbál változtatni egy kicsit, de főképpen küzd azokért, akiknek megígérte, hogy minden rendben lesz egyszer. Ezt is kisfiúsan teszi, nem átlépve önmagát, és persze ezért meg is kapja azokat a pofonokat és rúgásokat, amiket a világ és a közte levő szakadék szül. Az anime egyik legjobb pontja az, hogy nem csinál heroikus ikont a fiúból, sőt, a sorozat egy részén át még szánalmas képet is kapunk róla, csakhogy aztán kiderüljön, ő az a bátor bolond, aki mindig jellemző a problémás korokra, és mindig van egy kis szerepe azoknak változtatásában.
Persze ezek mellett említeni kell, nem ő az igazi dinamizmus a sorozatban, hiszen ő szinte semmit nem változik, csak még erősebb lesz meggyőződésében, és érzéseinek további talajt kap: egyszer ő is részese annak a győzelemnek, amire mindig is vágyott. Az igazán változó és figelemre méltó szál, amiből hasonló sem akad sok az animék között, az a hozzá hasonlóan elrabolt lány, Sarah története, aki lány létére nagyobb meghurcoláson megy keresztül mint bárki más a sorozat képei során, és mégis, lányből nővé vális, erős, és magán átlépni tudó, gondoskodó nővé, aki bizonyosan vezetni fogja az eljövő korokat a poros kis világban, ahová rekedt.

A rajzolás szép, még az anime korát tekintve is, a jellegzetes figurák pedig hamar mindenki emlékeiben ott ragadnak majd. A formák, és vonalak erősen támogatják a személyiségeket, (például Shu az, aki erős akaratához, és bátorságához képest gyermekien kerek formákat kap, éppen ezért kissé mindig hihetetlenné válik a hősi mivolta, és válik bolonddá, aki csak egy dologra lenne képes egy szerencsétlenebb helyzetben). A világ képe szegényes, és habár a külsőségek magyarázzák, néhol talán túlzottan is egyszerűek a hátterek, és a környezet.
A hangzásvilág hasonló a képihez, ebben az aspektusban: szegényes, és nincs rajta hangsúly, sajnos még a szinkron terén sem, és nincsenek a karaktereket, és a világot mélyen altámasztó hagjátékok.

Meg kell mondani, a pengére fent viselkedés  és reakcióábrázoláson túl, a sorozat nem spórol megmutatni, hogy miféle kínokat szenvednek el szereplői, de szerencsésen még így is kívül marad a kínos, vállalhatatlan jeleneteken. Értékek, és viselkedésformák tódulnak, emberek ugyanazon múlttal, másfelé nézve, máshogyan látva a jövőt jelennek meg, ez pedig gazdaggá teszi az animét, gondolatokat adhat, és taníthat is valamennyit. Ajánlható, még kisebbeknek is. Tessék együtt megnézni!

Értékelés: 9,3

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Loguetown, a kezdet és a vég városa. A város, ahol Gold Roger született és ahol kivégezték.
Látni akarom a vesztőhelyet. Azt a látványt, amit A Kalózkirály látott élete utolsó pillanataiban.

Kevés olyan fejezetet láthatunk a shounen animék között, főképpen a One Piece kaliberében, aminek lenne olyan jó, egyáltalán lenne olyan fejezete, mint a Loguetownban töltött pár epizódnyi cselekmény.
A kis kalózcsapat, akik ugyebár végigverték a mögöttük fekvő tengert, már mint az adott térség legveszélyesebbjeként számon tartott veszélyforrás vannak nyilvántartva, élükön Luffyval, aki ezzel mit sem törődve (sőt örülve a fejére tűzött szép summának) szándékozik behajózni az útjában fekvő híres és hírhedt városba, Loguetownba, ahol is kezdetét veszi a kaotikus hajsza, kinek-kinek a maga apró vágya után, ami kénytelen-kelletlen olyan helyzetekbe sodorja a legénységet, ahol újfenn csak megmérettetnek, de ezúttal leginkább mielőttünk. A sorozat maga hinti el előttünk, hogy mit váratunk még, és mindannak, aki eddig kemény munkával jutott el, azaz megnézte az összes epizódot, közel eufórikus állapotokat okozhat, és ha eddig nem is alakult ki a kedvencek sorrendje, akkor ezúttal kialakul majd. Nem kell azonban a fejünkhöz kapni, ha a sorrend egyértelmű lesz, hiszen a nagy átlagnak, az animerajongók tömegének, mindig is megvolt a maga egyértelmű választása.

Ezen hírek után, talán meg sem lephet már senkit a hír, ha azt mondom, a fejezet kicsit megint szebben ábrázol, mint az ezelőtti részekben, és csak nagyon kevés hiba üti meg a néző szemét, már ha ezek keresésére van ideje és affinitása valakinek.
A hangzásba mintha szintén adódna valami plusz, értve itt akár a jobb időzítést, a háttérzenék immár tapasztalatot sugárzó használatát, illetve az egyre és egyre átéltebb, színeződő hangokat a seiyuuk részéről.

Nem egyszer lehet megnézni ez a pár részt sem, sőt, nekem eddig már számontarthatatlanul sok alkalommal sikerült, és mindannyiszor megkaptam azt a töltést, amiért belekeztem, illetve amiért végig és végignéztem az egész sorozatot már sokadjára is. Mert a kettő között túl sok a hasonlóság, a One Piece építő jellegű; hat ránk, és építi a saját világát, mindezeket pedig fantasztikusan teszi, folyamatosan előre és vissza is nyúlva saját világában, élővé, még szerethetőbbé téve azt.
Szokásaim rabja vagyok, tehát szívesen társalognék, s mivel eddig is mindenkit megkérdeztem, hogy mit gondolnak erről a kis epizódról a nagy folyamban, amit One Piece-nek nevezünk, hát most is megteszem, és ha valaki felveszi a fonál egyik végét, örömmel göngyölítgetem majd, hogy az írássorozat végén, egy terjedelmes írással osszam meg mindenkivel megint, hogy mit is gondlunk mi, a One Piece-ről, és mit is látunk benne.

Tengerre hát, kalandra fel!

Értékelés: 9,3

Link: One Piece Wikia

Egy füzet az égből, egy erő a pokolból, és egy kivételes elme a földről. Mi más kellene a tökéletes szörnyeteghez?

Ez pont elég.

Az unatkozó és kiismerhetetlen zseni már olyan régi karakterek, hogy a narráció könyvében is külön fejezetük van. A Death Note kezdő érdekessége az, hogy megkapjuk magunknak ezt a tipikusan negatív hőst, aki végig a szemeink előtt fejlődik azzá, ami végül sikerre viszi a pozitív tükörkarakterrel vívott harcát.
A történet talán egyetlen gyenge pontja pontosan a túlzott hasonlóságban rejlik, hiszen ebben a világban, ahol minden tudománynak ezernyi művelője van és az oktatás is iskolánként változik, egyszerűen lehetetlen, hogy két kivételesen intelligens ember, olyan mértékű defekciókkal és annyira különböző hátterekkel mint a két főszereplőnk, pontosan ugyanazokra a következtetésekre jussanak, és ezeket a következtetéseket pontosan a megfelelő időkben tegyék meg. Olybá tűnhet, hogy a jellegzetesre, és szerethetőre festett karakterek mögött két uganolyan gyártmányú szuperszámítógép működik, méghozzá pontosan anazzal az eredménnyel, ami várható. Ha az ember tudja követni minden egyes lépését a játszmának, nagyon is megjósolhatóak a következő cselekmények, de mivel a gondolatmenetek nem mindig mondják el minden részletét saját futásuknak, és a szereplők is megbízhatatlanul mesélnek nekünk, nem könnyű feladat mindent a fejünkben tartani. Ettől lesz olyan izgalmas a történet, amilyen, és ezért lehet odafagyni a képernyő elé néhányszor, amikor egy sakkbábu kirtelen a szemünk elé kerül, és megmutatja miért is volt ott, ahová rakták.
A történet versenyfutása persze megmutatja mit is tesz Lighttal a füzetke, illetve a hatalom. Ő az egyetlen dinamikus karakter, aki változik, és az L-el vívott elmecsata végére már teljesen más képet mutat, amit még ekkor is könnyű a nézőnek is félreismerni, köszönhetően a Death Note esetén kivételesen jó eszköznek bizonyuló megbízhatatlan közvetítésnek. Rajta kívül csak a halálistenek változnak a történet során, mégpedig igen sokat mondó úton; Ryuk egyre inkább áttér a szórakoztatott néző szerepből a zavarodott thrillert nézőébe, míg Rem képes feláldozni magát azért a lányért, akit Light eszközként használ a maga védelmére.

A sorozatnak nagy előnye még a kiváló animáció, amivel a világ sötét hangulatát is remekül sikerült beleültetni a képekbe. A karakterek tökéletesek, divatosak, változnak, és legfőképpen nagyon közel vannak az emberi alakhoz és mozgáshoz. Hihetőek és befogadhatóak, egyszerre hisszük el ami történik, mégis belefolyunk a történetbe, mint az egyik arc és személyiség tulajdonosa.
A szinkronokról is hasonlóan lehet beszélni, hiszen mindenkinek meg van a maga akár nagyományosnak is mondható, illő hangja. A halálistenek hangjai kellően világi koncepciókon kívül esnek, érezhető a távolság az emberi tónustól. Engem néha még mindig meg tud lepni a Japán szinkron kultúrája...
A zenék kellően popok és rockok, velük bezárólag a Death Note összes eszköze uniszexként és univerzálisként nyúl ki a lehető legtöbb közönség felé, hogy a stílus se riaszthasson el senkit az animációtól. Mindenkinek ajánlom a zenék külön kivizsgálását is.

A Death Note-ot sokan szeretik, még többen imádják, annál is többen vannak odáig érte, ahová én nem érek és amit nem értek meg, de mindennek meg vannak a kellő okai. Az anime és a manga is mesterien adja el magát és kellően addiktív, hogy a legfiatalabb fangörltől az idősebb, komolyabb válogatósig bárki eljusson mindenféle Death Note reklámcsecsebecse vásárlásáig. Látszik, ha valamiből még hiányzik is a valódi művészies spiritusz és erő, egy nagy rakás ületi- és stílusérzékkel, illetve jó képzelőerővel bámilyen sikert el lehet érni, és pont ez az, amiért már többet nem kell reklámozni a Death Note-ot. Ezt az írást is sokadikként fogja elolvasni mindenki, miután már látta, aki mégsem, azt már ez az írás sem veszi rá a megnézésre. Nincs mese, a Death Note korunk egyik nagy animéje, amit valószínűleg később is emlegetnek majd. Persze nem mintha bajom lenne bármelyik ilyen animével, végre egy olyan shounen is lesz a nagypolcon, amiben nem a verekedés a fő tevékenység, hanem az agymunka.

Ajánlást vártok?
Ha kapok almát, majd akkor...

Értékelés: 9

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Mi az, ami időről időre előre hajt minket életünk során? Talán a kíváncsiság, hogy minél többet megtudjunk a világ dolgairól és a törekvés, hogy elérjük álmainkat...

Hayao Miyazakit a többségnek nem kell bemutatnom: a rendező számos, ma már igazi klasszikus értékű filmjével bizonyította, nem légből kapott a munkáit övező világszintű siker és elismerés.
Pár évvel ezelőtt még Sophie és Howl varázslatos kalandjait figyelhettük a moziban, idén nyáron pedig elkészült a legújabb animáció, mely hangulatában és jellegében a Totoro felé kanyarodik vissza.

A film főszereplői még nagyon kicsik, ezért a Ponyo  a tengerparti sziklán inkább emlékeztet egy szórakoztató és bűbájos mesére, mint egy komoly, erkölcsi mélységekben úszkáló alkotásra. Ettől (és persze kortól) függetlenül szinte mindenki borítékolhatja, hogy a lenyűgöző látvány és varázsvilág, ami a két óra alatt elénk tárul, teljes mértékben magával sodor - nehéz szavakba önteni azt a színes, vidám és izgalmas, néha pedig megható kavalkádot, amit a stúdió a képernyőre álmodott.
A cselekmény a tenger alatti titokzatos birodalomból indul ki, s tart egészen a part menti kisvárosig. Főhősünk, Ponyo aprócska, halszerű lény. Olthatatlan kíváncsisága miatt felmerészkedik a mélységből, ahol megismerkedik egy ötéves kisfiúval, Sousukevel, s miután belekóstol a mi világunkba, igencsak nem akaródzik neki visszaúszni a sajátjába. Mindent elkövet hát, hogy ne kelljen elszakadni új barátjától, amit természetesen nem mindenki nézi jó szemmel...
A grafika teljes mértékben teljesíti az elvárásokat: a színek valósággal életre kelnek a vásznon, s a nézőknek csakhamar olyan érzésük támad, mintha a tenger pusztán egy karnyújtásnyira lenne tőlük. A karakterdizájn nem változott - ebből adódóan lehet, hogy csak a szemem űzött tréfát velem, de mintha egyes szereplőkben korábbi filmek hősei köszöntek volna vissza ránk, legalábbis nagy volt a hasonlóság köztük: például Sousuke egyik ovis társa kifejezetten Kikire, a kis boszorkányra emlékeztetett.

Mindezek mellett a zenéről sem feledkezhetünk el - a dallamokat megint Joe Hisaishi neve fémjelzi, s ismét valami olyasmit alkotott, amit akár napokig, hetekig szívesen elhallgat az ember.
Mindent összevetve, a Ghibli stúdió legújabb alkotása fantasztikusra sikeredett - személy szerint már jó pár filmet láttam az ő kezükből, de eddig talán ez tetszett a legjobban. A hagyományos rajzfilmkultúra jegyeit idézi meg a Ponyo, ami kifejezetten frissítő (tengeri) fuvallat a mai számítógépes grafikájú - 3D-s mesék halpiacán.

Értékelés: 9.8
Linkek:
AnimeAddicts
Wikipedia

Arlong?!? Az az Arlong?! Aki visszatért a Grand Line vizeiről? Nincs az az ember East Blue szerte, aki képes lenne megállítani!

De Luffy jön, majdnem meghal (megint) és legyőzi az ellent (megint). Ennyi az egész, unalmas.
Na jó, a One Piece azért ennél jóval többet rejt, és mint mindig, itt is képes meglepni minket. A kis tolvaj, mellesleg a legjobb navigátor a gáton, elszökik, és tikait magával viszi, amibe Luffy nem törődik bele, és nekilát leaprítani Arlong Parkot, mert tudja, hogy megríkatták Namit, és egyébként is büdösek.
Az Arlong Parkban egyértelműen látszik, hogy a verekedés nem az első, az csak a szokásos parádé, és egyúttal az erőviszonyok és használható technikák repertoárjának bemutatása, míg  az első, igazi érzelmeken alapuló motívum is bekapcsolódik a történetbe, és meg is ríkatja a lelkes nézőt.
Az arc persze ezen túl is ad még valamit. A sorozat legemlékezetesebb jelenetei közül itt élhetjük át, az ámuló tömeggel együtt, az első epikusnak ható felvonulást, az egyik leghatásosabb, és talán legideálisabb felállást, amint Luffy, Zoro, Usopp és Sanji a bennük bízó testvérek és a dühödött tömeg elképedésére megérkezik Arlong Parkba, és betöri annak kapuját...

A technikáról szólva, ez az arc az utolsók között van, ami még érezhetően, talán megfontolásból is, gyengébb animációt használ, és néhol még mindig átütnek kisebb-nagyobb aránytalanságok az ember szemei előtt.
A hangokról pedig meg kell jegyezni, talán itt vehetők észre először igazi színek, nem meglepően Sanji és seiyu-ja belépésével, mintha felfigyeltek volna a készítők az igazán karakterisztikus, átélt, életből kilépett hangzás fontosságára. Zoro körülbelül itt duruzsolhatja bele magát a hölgyek szívébe, míg Nami végre levetkőzi szarkasztikus távolságtartását, Luffy pedig rekedtre kiabálja magát, de úgy, hogy a rajongónak könny is csikordul a szemébe a legfontosabb pillanatban.

Innentől már nincs megállás, és Arlong után nincs határ. Aki One Piece-t néz, már tudja, aki itt kapcsolódik be, már sejti, miért is olyan jó a sorozat, amilyen, és miért ér meg még sokszáz részt ezek után. Sokan vannak olyanok, akik szeretnek, vagy praktikusnak vélt szokásuk, kihagyni bizonyos részeket hosszú sorozatokból, nekik mondom, ezzel a részlettel biztosan ne tegyék.

Értékelés: 9

Link: One Piece Wikia

A Lumina Cornu Asztali Torna helyszínéről, mi több, egyenesen a társaság saját gépéről írom ezt a bejegyzést. Van dolgom, mégis úgy éreztem, neki kell ülnöm az írásnak...

Ha Suzumiya Haruhi, akkor mindenkinek van szava az animerajongók körében, nem csak Magyarországon, hanem az egész világon. A közvéleményben igen pólusosan megítélt történet különös darabja az animék világának, már csak az eredetére nézve is, hiszen egy regénysorozat egyik, részleges történetét viszi a képernyőre. A történeten érződik a homályos kezdet, és a homályos vég, de ettől mégsem veszít semmit, illetve az animének magának meg van a maga különös íve, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy az epizódok a történet szálán oda-vissza ugrálnak, megkavarva és megjelenítve minden elemet, amit csak láthatunk egy animében. Mindezek miatt, avagy mindezek ellenére, a sorozat a világ kedvence és gyűlöltje lett.

A Suzumiya Haruhi no Yuutsu, más néven a The Melancholy of Haruhi Suzumiya egy olyan világot rak a szemeink elé, ami semmiben sem különbözik az általános animék Japán iskolás életképétől, kivéve azt, hogy minden, de minden Haruhi Suzumiya körül forog. Amint az a teljesen hétköznapi főhősünk, Kyon, számára szépen lassan kiderül, a Föld átalakult a hibbant lányka saját bejáratú világává, amiben minden úgy történik, ahogy azt ő akarja, illetve minden megtörténik, amit ő akar. Ezek után kérdés-e még, hogy miért is szeretik annyian a Suzumiyát? Fiatal lányok-nők millióinak vágya az, hogy, ha csak egy kicsit is, a világ középpontjai legyenek, és így is bánjanak velük. A folyamatos, árnyalt és kevésbé árnyalt utalások, és beszélgetések mind erről szólnak, az ezeket körrüllengő légkör pedig legalább arról árulkodik, Suzumiya miért is tényleg a legfontosabb lány az univerzumban.

A megvalósítás is ehhez mérhető, a különböző helyzetek, képek, hátterek mind alátámasztják a különleges légkört, és a legmodernebbek a maguk idejében. Míg a hátterek hagyományosabbak, a testábrázolások frissek, és kidolgozottabbak, mint az átlag, ennek eredményeképpen olyan meggyőzőek, mint eddig ritkán.
A hangok és szinkronok szintén erősek, míg Suzumiya hangja kifejezetten energetikus, és kellően erőteljes, a többiek hangjai halkak, vékonyak, nyugodtak ahhoz, hogy ők legyenek a főbb szereplők, míg a zenékről szót sem kell szólnunk, főként a Haruhi-féle koncert egy kifejezetten parádés pont a sorozat folyamán.

Mindent összevetve Suzumiya Haruhi egyértelműen az animetörténelem egyik legellentétesebb alakja, mind közönségi, mind készítői, írói oldalról. Akármennyire megosztja a nézőit, és akármennyire szól negatív kritika ellene, mindez számomra a zsenialitást jelenti, biztosítja a műben. Nézzétek meg és értékeljétek, Suzumiyának állandó és örök érvényű kritikát írni úgy is lehetetlen.

Értékelés: 9,5

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

A Fruits Basket számomra azt az egyedi élményt nyújtotta, hogy hol a nevetéstől, hol pedig a meghatottságtól, de szinte végig könnyes szemmel néztem az egyes részeket. Lehet ezt túlérzékenységgel magyarázni, de egy biztos: anime bennem olyan mély nyomokat, mint amilyen ez volt, még nem hagyott.

Tohru Honda, 16 éves diáklány egy percig sem az átlagos középiskolások életét éli; no nem rendelkezik természetfeletti erőkkel és világmegváltó szerepre sem tör, viszont kint él az erdő közepén egy sátorban - teljesen egyedül. Hogy így alakult, nem ő akarta, s hamarosan a szomorú ok is nyilvánvalóvá válik: apja még nagyon régen elhagyta, édesanyját pedig mostanában temette el. Egyetlen élő rokona a nagyapja, ám ő sem tudja befogadni, mert a házát renoválják. Tohrunak tehát nem sok választása maradt amikor úgy döntött, sátrat ver egy kietlen helyen, s nem beszél senkinek sem a nehézségekről, problémákról, amikkel nap mint nap szembenéz. Egyszerűen csak próbálja mosolygósan és optimizmussal élni az életét.
Természetesen ez az abszurd állapot nem tart sokáig, érdekes módon azért, mert kiderül, hogy a hely, ahol a lány letáborozott, mégsem annyira kietlen. Egész pontosan annak a Sohma családnak a birtoka, melynek egyik fiatal tagja, Yuki éppen Thoru osztálytársa. Amikor ez a fiú unokatestvérével együtt felfedezik a kis sátrat, meszánják: szállást és élelmet biztosítanak neki, cserébe ha vállalja a házvezetést. A lány tehát így csöppen bele a népes Sohma család mindennapjaiba - van, akinek az örömére, van, akinek a bosszúságára - nem is minden ok nélkül: bár elsőre komikusnak is tűnhet, de annál súlyosabb titok gazdái a Shomák. Ha valaki az ellenkező nemből megöleli őket, egy időre a kínai horoszkóp valamely állatává változnak.

Hogy mégsem csak egy egyszerű vígjátékról beszélhetünk, az annak köszönhető, hogy a készítők egy egészen érdekes nézőpontból közelítették meg az átváltozással járó összes körülményt. Legtöbb szereplőnk nem akar visszaélni titkával, sőt egyesek kifejezetten átokként élik meg, amivel nagyon nehéz megbékélni. Van olyan, aki soha nem volt emiatt képes barátokra szert tenni, nehogy valaki megölelje, volt aki pedig emiatt vesztette el szerelmét. Mindenkinek megvan a maga elgondolkodtató története, személyes tragédiája, ami talán Thoru jelenlétével enyhülhet egy kicsit. De vajon képes-e a lány a rá nehezedő titok terhével és mások lelki gondjaival megbirkózni, amikor az ő lelke is eléggé sérült már?
Véleményem szerint nagyon jó választ kapunk a sorozat közben és végén is erre a kérdésre, addig is nekünk, nézőknek ott van a lehetőség arra, hogy kicsit jobban átgondoljunk olyan problémákat, mint az emberek közötti féltékenység oka vagy az önbecsülés nehézségei, a legtöbbször nagyon szívhez szólóan vagy aranyosan szimbolizálva. 

A grafika, azon belül is a karakterdizájn nekem különösebben nem tetszett, és a zenét sem találtam kiemelkedőnek, de mégis valahogy úgy érzem, más képekkel és dallamokkal valahogy el sem lehetne képzelni az animét. Az openinget és az endinget annak a Ritsuko Okazakinak a jóvoltából hallhatjuk, aki pl. a Princess Tutut is felénekelte. Eleinte az énekesnő jellegzetes stílusát és hangját nekem még szoknom kellett, de aztán kezdtem érezni, hogy milyen kellemes, letisztult, kicsit szomorkás hangulatot kölcsönöz a sorozatnak.
Amiről még fontos szót ejteni, az a szinkronszínészek munkája. Nagyon jól szerepeltek, nem csak azért, mert az összetett karakterek minden érzelmét (az egészen egyszerű kiabálástól a halk szomorúságig) képesek voltak hihetőn visszaadni, de egyesek megint csak olyan széles hangskálát jártak be a történet alatt, amire én újra és újra rácsodálkozom.
Egy szó, mint száz, ami kivetnivalót találtam a sorozatban, az is csak külsőség és ízlés dolga. A történet számomra úgy teljes, ahogy van, és még nem tudom, meddig, de nagyon sokáig fogok úgy gondolni a Fruits Basketre, mint egy igazi gyöngyszemre, ami méltán megérdemli a nézők szeretetét.

Értékelés: 9.7

Linkek:
AoiAnime
AniDB

Bizonyára sokatok emlékszik a '80-as évek híres mozijára, a Végtelen történetre, melyben az ifjú főhős rejtélyes könyve segítségével egy olyan világ eseményeinek lehet a részese, mely sokkal izgalmasabb, veszélyesebb és varázslatosabb, mint a valóság, melyben él.
Majd' 10 évvel később járunk, ráadásul egy teljesen más kultúrális közegben, amikor Yuu Watase bemutatja Fushigi Yuugi c. mangáját, s a képregényt hamarosan egy sorozat is követi, melyek méltán nagy sikerre tesznek szert.
Az alapszituáció hasonló, de a mangaka nem bízott semmit a véletlenre: sztoriját megfűszerezte még némi drámával, egy jó nagy adag humorral és még annál is több romantikával -hogy a sorozat végére egy shoujo-fan se maradjon könnyes szemek nélkül- ráadásul, ha mindez nem lenne elég, itt annyi bishi srácot láthatunk, amennyit a Végtelen történetben biztos, hogy nem fogunk. Minden adott lenne a tökéletes recepthez, de mintha egy kicsit mégis el lenne fűszerezve a dolog, s erre a következőkben rá is fogok térni, de még előtte...

Történetünk elején két barátnő, Miaka és Yui felfedeznek egy titokzatos könyvet a könyvtár egyik eldugott kis részlegében, s még mielőtt annyit mondhatnának, hogy "tedd le gyorsan", a könyv valósággal beszippantja őket, csak hogy a következő pillanatban az ősi Kínában találják magukat, természetesen nyakig a szószban. De hogy velük együtt nekünk se legyen egy percünk sem felfogni, hogy mi is történik, az események gyorsan beindulnak - rablóbanda itt, elcsattanó pofonok ott-, Yui pedig minden előzmény nélkül valahogy visszakerül a valóságba. Innentől kezdve egy ideig ő lesz a narrátorunk, s ahogy a könyvet olvassa, úgy tárul fel előtte és előttünk is Miaka másik világbéli életének alakulása, illetve szerepe az ottaniak számára. Hogy ne is ragozzam tovább a dolgot, természetesen nem kevesebb forog kockán, mint a világ megmentése, mely azonban főszereplőnk szeleburdi mivoltát tekintve nem sok reménnyel kecsegtet -egyelőre.

A Fushigi Yuugi könnyen és gyorsan megtalálta az utat a nézők szívéhez, viszont ha a hibák kerülnek szóba, szinte mindenki ugyanazt a pár dolgot emlegeti általában. Kiindulási pontnak talán az 52 epizódnyi hosszúságot kell vennünk - önmagában ez még nem gond és alapvetően tökéletes választás volt a sorozatnak, már ami az útkeresést, a hősök próbatételeit és magának a cselekménynek a kibontakozását illeti. A szerelmi töltelék viszont nem a legjobban lett porciózva, s ez sajnos sok kárt okoz az egyéb mellékszálaknak. Nem azzal van a problémám, hogy a romantika hangsúlyosabb szerepet kapott, hanem azzal, hogy a két főhős határozatlansága, kételyei vagy az adott pillanatban jónak vélt döntései mindig ugyanabba a mederbe sodorják kapcsolatukat: hol az egyik, hol a másik van arról meggyőződve, hogy nekik nem kéne együtt lenniük, s a legtöbb ilyen jelenet teljesen feleslegesen kerül elő. Talán emiatt van az is, hogy bár a főbb szereplők száma nagy,hisz egy hárem-animéről van szó, egyes, elvileg fontos karakterek jobban háttérbe szorulnak, némi hiányérzetet keltve ezzel a nézőkben. Megemlíthetnénk még egy-két esemény olykor már röhejessé fajuló eltúlzását, de az már spoilerezést kívánna, amit viszont én elkerülnék.
Ezektől és a rétestésztányira elnyújtott szerelmi drámázástól eltekintve viszont egy jól kidolgozott animével van dolgunk: a történet kerek egész, nem maradnak fehér foltok és idővel a miértekre is kielégítő válaszokat kapunk, akár a régmúlt segítségével is. Ráadásul problémafelvetésnek az sem utolsó, hogy valaha is beteljesedhet-e két embernek a szerelme, ha közülük az egyik pusztán egy könyv kitalált szereplője, illetve mihez lehet kezdeni akkor, ha az, aki eddig a legjobb barátunk volt, hirtelen végzetes ellenségünkké válik.

Minden hibája ellenére tehát azt tudom mondani, hogy a Fushigi Yuugi egy igazán szerethető és magával ragadó, klasszikus "mese", legalábbis nekem ott van a kedvencek között. Ha az ember egyszer ráérez a sorozat ízére, nehezen hagyja abba.
Mint írtam, a maga idejében kifejezetten népszerű volt, s azt, hogy nem tűnt el nyom nélkül, semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy az utóbbi 10 év shoujo-termelésének néhány darabjában újra és újra felbukkannak jellegzetesen "fushigiyuugis" motívumok is.

Értékelés: 9.4

Linkek:

AoiAnime
AniDB

Kavargó érzések...

Ennél jobban talán már művészet lenne kifejezni a SaiKano emberiség fölött elvérző hatalmas árnyát, ami, mondhatni csak egy újabb példa, az apokaliptikus és hatalomtól eltorzult jellemű emberiség baljós képeiből szőtt illúzióra, mégis, a maga realisztikumával és kulcscsontig vágó rideg ábrázolásával és kegyetlenül válogató sorsaival olyan, mint fényre szomjazónak a hajnalhasadás.
Az animén lehet gondolkodni, lehet belőle pszichológiai dolgozatot írni, lehet alternatív forrásként használni jövőnkről való elmélkedésekben, de miért ne nézzük meg csak mint laikus, érző, és érezni vágyó emberek, mindezek előtt.

Nos, végig mégsem lehet nézni. Ha csak arra gondolunk, hogy mire vártunk mindannyian az epizódok alatt, rájövünk, hogy talán ez az egyik azon kevés filmek közül, aminek kevesebb képkockáját láttuk, úgy, ahogy azok ténylegesen előttünk leperegtek, mint amennyit akartunk, vagy vártunk volna. A filmszakma egyik, véleményem szerinti, legzseniálisabb illúzióját kelti fel bennünk a film, amikor minden egyes ridegen, kegyetlenül, szürkén és monoton ábrázolt pillanaton át is csak azokon a szálakon, gondolatokon és szavakon függünk mi is, amiket a sorozat cseppnyi, de annál hatalmasabb romantikus impulzusa kelt.
És persze itt van még a téma is, amire már, megint csak kívülről és  utólag, de jöhet a hideg és a meleg is, csak hogy pár szót fecséreljek rá; egyértelműen megint megapjuk az animevilág egyik legelcsépeltebb sablonját, a gigantikus fegyverekkel csápoló kislányt, illetve az ezzel kapcsolódó filozófikus kérdésfeltevést, azaz meddig mehet el az ember, aki képes mindennél veszélyesebb fegyvert csinálni önmagából.

És persze itt van számunkra a megvalósítás is, mint afféle vegyesfelvágott, csak, hogy még jobban ráerősítsen arra, ami annyira élővé teszi az animét. Az apró nüansz, az arcokon állandóan jelen levő pír olyan, mint a fekete fehér tükrön megjelenő vércsepp, a régi néma szalagokon, szívfájdító lehet bizonyos pontokon meglátni a környezetet meghazudtoló emberi arcot, illetve észrevenni annak hiányát. A karcolhatóan durva háttérhez kapjuk a kissé játékosnak tűnő egyszerű arcokat és testeket, még színükben is szögesen egymásnak ellent vetve, az egész filmet a föld és az emberiség mint két külön pólus teljes elszeparálódására ráfestve, mint az utolsó igazi történetet, ami megéri a képeket.

A SaiKano egy sötétlő csoda, fekete gyémánt az animék között. Teljesen útálnivaló és borzongató külsejébe pedig, csakis önmaga eszményei, illetve a szereplők érzései visznek elegendő töltést ahhoz, hogy végignézzük, és aztán zavarodottan, esetleg idegenkedve nézzünk mindenre, ami körülöttünk létezik. Az élmény maga már elég lenne, hogy elvesztegessünk rá pár órát, de anélkül is túl tanulságos a kihagyáshoz.

Értékelés: 9,2

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Ma egy egészen kivételes film kerül terítékre. A Chihiro máig az egyetlen anime, amelyet Oscar-díjjal jutalmaztak, egyben a második egész estés film a díj történetében, amely a kitüntetésben részesült (az első a Shrek volt). Ennek önmagában nem érdemes annyira figyelmet szentelni, van azonban néhány elég fontos vonzata, amire szeretném később felhívni a figyelmet.

Chihiro a szüleivel meglátogat egy évekkel azelőtt elhagyott vidámparkot. A szülők - mit sem törődve kislányukkal - elveszítik őt, Chihiro pedig kétségbeesve veszi észre, hogy a vidámpark kezd átváltozni egy lényekkel teli világgá. Rövidesen társasága is akad, és kénytelen felismerni, hogy az emberek világából átkerült a kami-k, vagyis "istenek" birodalmába, családja pedig fogságba esett...

A Chihiro messze nem a legjobb alkotása Miyazakinak, ám az amerikai közönség számára ismerős motivumokkal dolgozik egyrészről (az elveszett lány ismerős lehet az Alice csodaországban és az Óz, a csodák csodája című alkotásokból), ugyanakkor a tájékozatlan nézőket sokkolja a japán animációtól egyáltalán nem idegen képi brutalitás, és a komplex motivumrendszer, a karakterek meglepő összetettsége.

Az, hogy az anime elismertsége idáig váratott magára, valószínűleg annak köszönhető, hogy az egész estés filmért csak 2001-ben ítélték oda az első díjat, a már régóta létező rövidfilmes műfaj pedig kelet-európában sokkal inkább teret nyert a 70-es 80-as években, mint a forrásokkal sokkal jobban ellátott japán stúdiókban. Gondoljunk csak Rófusz Pál szintén Oscar-díjas rövidfilmjére, A légy-re.

A díj tehát sokkal inkább a filmművészeti irányzat, mint magának a filmnek az elismerése, és a nagyban hozzájárult az anime 2000-es években történő térhódításához. Természetesen a filmet megnézésre ajánlom mindenkinek, egy tipikus Miyazaki-film fejlődő női karakterrel és sok-sok fantáziával, gyönyörű animációval.

Értékelés: 9,0

Linkek:
Aoianime
ANN