Békeidőben az ember valahogy mindig érdeklődik a hadtudomány fejlődése iránt, a háború pedig nem szörnyűségként és embertelenségként, hanem hősies megpróbáltatás képében jelenik meg a regényekben, filmekben. Elég csak az idősebb generációk romantikus tévképzeteire és álmodozó visszaemlékezéseire gondolnunk a kötelező sorskatonaságról, persze az emberfia általában csak másoknak kívánja a jellembéli épülést, lehetőleg őt már ne érintse ez a probléma, de ha mégis részt kellene vállalni ilyesmikben, akkor hamar töredékére lohad a lelkesedés. Sajnos gyakori, hogy a harcászatról és katonai hősiességről a képzeletünkben élő, egyébként részben igazságot is tartalmazó sablont teljesen kiszínezik a készítők. Főként a tengerentúlon, gyakran politikai üzenetként, belföldi országimázs-építésként, öntömjénezésként és a jó-rossz párbajának végletekig ledegradált és leegyszerűsített, sántítóan hamis sztereotípiájára húzzák rá, általában elítélve a mást, különbözőt, amiről esetenként fogalma sincs a nyugati világnak, de ítélkezni nagyon könnyű.

 Tudni lehet rólam, hogy van egy téma amiről ha kérdeznek sose tudok egyértelműen nyilatkozni. Ez pedig nem más mint a halál utáni élet lehetősége, valamint az ehhez kapcsolódó témák, mint amilyen a reinkarnáció, vagy a pokol és menny létezésének feltételezése. Amikor megkérdezik, hogy miért nincs állásfoglalásom ebben, csak annyit tudok mondani nekik, hogy én megpróbálom először a tudomány oldaláról megközelíteni a dolgot, de ott mindig kudarcot vallok, a vallásos teréről nézve pedig nem vagyok semmilyen hit elkötelezettje. Mégis, valahol én is reménykedem , hogy az életünk halálunkkor nem a vég, hogy van valami azután... ha más nem is, egy új élet lehetősége. Ebben szívesen hinnék, de mindig felmerül a kérdés, ha újjászületünk akkor vajon ugyan azok az emberek leszünk, vagy valaki más? Még sose volt senki aki bebizonyította volna, hogy ez lehetséges.

Az új kerekasztal beszélgetésben egy 2009-es sorozat kerül terítékre, ami az előző két témánktól nagyban eltér. Az Aoi Bungaku kiválasztásával főleg egyediségét, irodalmi témaválasztását és sokrétűségét díjaztam. 2009 egyik kiemelkedő sorozatának tartom, és kíváncsian várom, mit gondolnak majd a többiek, a főleg társadalmi kérdéseket feszegető, klasszikus japán regényadaptációkat felvonultató sorozatról.

Takumi.

Alien 9. Avagy Alien Nine. Avagy a szubtextus diadala az explicit tartalom felett. Látszólag eltúlzott vonalakkal megrajzolt kislányok üldöznek pokemonokhoz hasonló űrlényeket, hogy fenntartsák a rendet az iskolában, amolyan délutáni szakkörként. Valójában a társadalomba való beilleszkedés nehézségei, nemi erőszak, fóbia, és más komoly dolgok kerülnek terítékre az animében, de mindez erőszakos vagy erotikus jelenetek nélkül.

Megszokhattuk, hogy sok anime a felnőttéválásról, a társadalomba való beilleszkedésről és az ehhez szükséges erkölcsi értékek elsajátításáról szól. Az anime cselekménye direkt úgy épül fel, hogy a főszereplő bőrébe bújva mi is részesüljünk ezekből az értékekből, és megtudhassuk milyen a normális és elfogadott morális világkép (öregek tisztelete, őszinteség, becsületesség, a munka értéke stb). Az Alien 9 valami teljesen mást tesz. Otani Yuri bőrébe bújva inkább azt láthatjuk, milyen az, mikor valaki képtelen beilleszkedni ebbe a társadalomba. Leginkább talán egy szenvedélybeteg, alkoholista, vagy mentális beteg ember lélektani helyzetét ismerhetjük meg a szemén keresztül. Yuri beteges fóbiája az űrlényektől nem olyasmi, amit egy tóparti séta vagy egy beszélgetés egy barátnővel a naplementét nézve, padon ülve megoldana. Lássuk be, a legtöbb komoly lélektani gond az életben nem ilyen, csak a filmek hitetik ezt el velünk. Ezért Yuri mentálisan képtelen a rá rótt feladat ellátására, így alapvető helyzete a segítségre szorulókhoz, pl. a hajléktalanokhoz teszi hasonlóvá. Próbálnak is segíteni neki, a tanár ösztönzéssel, a barátnők vigasztalással. De egyik se hat. És itt nem történnek meg azok a hétköznapi csodák, amik a legtöbb animében igen, és amiktől hirtelen minden jóra fordul, a főhős megérti helyét az életben stb. Viszont a néző végig reménykedik, hogy csak lesz valami megoldás, ezért is szomorú a befejezés (az utolsó 1 perc, mikor már megy az ending zene, de azért még történnek dolgok).

Az időutazás nem idegen fogalom az animék világában. Ugyanígy az sem, hogy az értelmesebb történettel rendelkező visual novel játékokból animét csinálnak, ami aztán sokszor csalódás azoknak, akik játszottak a játékkal, jobb esetben pedig inspiráció a játék kipróbálására azoknak, akik nem. A szokásos, adaptációkkal kapcsolatos problémák, de a legtöbb anime már eleve adaptációja egy mangának, szóval tényleg semmi meglepő ilyen téren.

A Steins;Gate címében a szemfülesek rögtön felfigyelnek a szokatlan írásjelre, a pontosvesszőre. A magyar nyelvben is hanyagolt írásjel visszatérő eleme a Nitroplus játékainak, így a 2008-ban megjelent Chaos;Head-nek, amiből egy nem túl sikeres anime is készült. Láthatóan nem adták fel a reményt, mert a 2009-ben megjelent Steins;Gate is animeként végezte, és persze mangaként, és már készül a film is. Szerencsére a pontosvesszőn kívül a két animének semmi köze nincs egymáshoz.

Valójában hihetetlenül nehéz a Steins;Gate-ről írni, amennyiben átfogó képet szeretnénk alkotni. Olyan sokszínű az anime, olyan sok műfajt érint, hogy még egy rövid áttekintés is több oldalasra nyúlna. Emiatt a legtöbb ember általában csak bizonyos részeit vagy néhány vonását szereti, és mindig maradnak zavaró részek, amik viszont éppen másnak a kedvencei.

Egyrészt a Steins;Gate egy jól kigondolt időutazós sci-fi. Konkrét időutazás viszont csak két alkalommal fordul benne elő, a jól kidolgozott tudományos háttérből nyilvánvalóvá válik, hogy anyagot sokkal nehezebb mozgatni az időben, mint információt, elektromágneses hullámok formájában. Ezért sokkal egyszerűbb, és fizikailag elképzelhetőbb is, hogy sms-t küldjünk a múltba. Később az agyhullámokkal együtt a tudat visszaküldése, bár kicsit meredekebb, még mindig nem olyan hihetetlen, és persze már ma is folynak olyan irányú kutatások, hogy az agyhullámokat digitális jelekké alakítsuk. A többi pedig „népszerű kvantumfizika”, amit a délutáni sorozatokban és egyes animékben is látunk: pillangóeffektus, párhuzamos dimenziók, lehetséges világok, idővonalak, stb. Ezeknek komoly tudományos háttere van, és többnyire bizonyításra váró elméletek a fizikában, amik próbálnak egy átfogó modellt alkotni, amiben a fizika törvényei ugyanúgy érvényesek az égitestekre, mint az elemi részecskék alkotóelemeire. A Steins;Gate valamivel igényesebben kezeli ezeket az elméleteket (hát még a játék... konkrétan felsorolnak 11 elméletet ami a fizikában az időutazással foglalkozik), de így is rengeteg utánaolvasás vár arra, akit érdekel, mennyire helytállóak a sorozatban látottak.

Ezen kívül a Steins;Gate története alapvetően egy összeesküvés-elméleten alapul. Az LHC üzembe helyezésekor felröppenő pletykák, és vad találgatások között több is volt, ami világvégét jósolt, fekete lyukakat, átjárókat más dimenziókba, káros sugárzásokat stb. A Steins;Gate-ben szereplő SERN (utalás a CERN-re) titkos terve mintha egy lenne ezek közül, sőt, rengeteg valós elemet is tartalmaz, bár még így is elég hihetetlen. Ebből a szempontból is élethűen utánozza az összeesküvés-elméleteket, amik direkt úgy épülnek fel, hogy összezavarják az embert, és csak nehezen lehessen eldönteni róluk, mennyi a valós bennük. Én meglepődtem, mennyi fiktívnek gondolt elem alapul a valóságon az animében. Az olyan egyértelmű dolgokon kívül, mint az LHC, létezik IBN 5100 is, és John Titor alakját se az anime találta ki. Még a szereplők által használt fórum is egy létező japán oldal. A háttérnek ez a megteremtése is mutatja, hogy nem a tizenéves, látványos effektekhez, robotokhoz és lézerfegyverekhez szokott közönséget próbálták megfogni a sorozat készítői.

A Steins;Gate másrészt thriller is. A főszereplőt olyan helyzetekbe hozza, olyan döntésekre kényszeríti, amik idegileg lassan kikészítik. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a főszereplő nem a megszokott naiv, idealista tizenéves fiú, hanem egy alapvetően gondolkodó karakter, akinek a természetéhez tartozik, hogy talán kicsit túl sokat agyal a dolgokon. Egyes jelenetek nagyon hatásosak, és olyan hirtelenséggel történnek, hogy még fel sem ocsúdtunk, a békés társalgásból fél perc alatt túszdráma lesz, az idő lelassulni látszik és mintha valahogy szaggatottan múlna, a lámpa vibráló fénye hihetelenül élessé válik, fénye olyan hideggé, hogy úgy tűnik, mintha az összes szín a szürke valamelyik árnyalatába sápadna tőle. És ahogy egy remegő kezű nő mániákusan ismételget egy nevet, ujja lassan, esetlenül a pisztoly ravaszára simul. Még látjuk a főszereplő hitetlenkedő arcát hasonló közelségből, alsó nézetből, majd halljuk a lövést, egy zsebóra törötten hullik a földre, követi a lehanyatló test, még pár dühödt, értetlenkedő felkiáltás – mintha a saját hangunkat hallanánk: mi a fene történik?! – és vége a résznek. Igazából ez egyáltalán nem ritka, a legtöbb rész úgy ér véget, hogy tépjük a hajunkat és verjük az asztalt (lásd Youtube-on reakcióvideók, de csak óvatosan, a legtöbb spoilerveszélyes).

Ez a komolyabb történetszál viszont csak a sorozat közepe felé veszi kezdetét, az első pár rész arra helyez nagy hangsúlyt, hogy bemutassa a szereplők hétköznapjait, tehát mondhatjuk, hogy a Steins;Gate a humor és az életkép regiszterekkel is bír, sőt az első pár részben még ezek uralkodnak. Ez abból a szempontból fontos, hogy jobban megérthessük, miért küzd főhősünk, és a mellékszereplők ne csak mellékszereplők legyenek. Ezért nagyon könnyen megszerethető karakterekkel dolgozik az anime. A főszereplő Hououin Kyouma (polgári nevén Okabe Rintarou, vagy becenevén Okarin) egy elsős egyetemista, aki őrült tudósnak kiáltotta ki magát, és titkos labort működtet egy katódcsöves tévéket árusító bolt emeleti helyiségében. Őrült tudóshoz híven elég bogaras, sokszor zavarában kikapcsolt mobiljához beszél, és pompás gonosz nevetése van. Eleinte akár komikus karakternek is tűnhet, és ha nem lennének a zavaró kérdések már a kezdetektől fogva, akkor akár egy könnyedebb, humoros sci-fi sorozatról is írhatnék itt most. Ezt a vonalat erősíti őrült tudósunk „túsza” (valójában gyerekkori barát típusú karakter), Mayushii (polgári nevén Shiina Mayuri), az agyilag szőke (értsd: kawaii) cosplay jelmezeket készítő lány és Daru (polgári nevén Hashida Itaru), aki a sztereotipikus túlsúlyos otaku, és emellett „szuper hacker” is. Hármukhoz csatlakozik rövid idő múltán a laborban Makise Kurisu, az Amerikából hazatérő fizikus zseni, aki remek párost alkot őrült tudósunkkal, már csak azért is, mert mindketten alapvetően értelmiségi figurák. Párbeszédeik, vicces cívódásuk és szurkálódásaik amellett, hogy a sorozatban jelentős nevetésforrások, fontos hangulati tényezők is, és később segítenek visszahozni a hétköznapok légkörét, miközben persze Okarinnal együtt tudjuk, milyen elborult dolgok fognak történni a következő pár napban, amiket persze próbál megakadályozni főhősünk úgy, hogy visszaküldi a tudatát pár nappal a múltba, amiről viszont a többiek nem sejtenek semmit eleinte.

Az borzongáson, nagy nevetéseken, az agyaláson és az idegbajon kívül a jól megírt párbeszédek ragadhatnak meg a nézőben. Az Okarin és Kurisu között kibontakozó romantikus szálnál se vitték túlzásba a nyálat. Idő sem jut a sok romantikázásra, de az utolsó pár részben kapnak 2-3 jelenetet, ami egyrészt bőven elég egy sci-fi sorozatba, másrészt nem idegen a szereplők személyiségétől, beleillik a sorozatba, és ugyanakkor igényesen kivitelezett is. De becsúsznak még olyan jelenetek is, amiknél érezzük, hogy a játékban itt valószínűleg tovább fajulnak a dolgok, és az őrült nőszeméllyel való dulakodás nem áll meg pár pofonnál. Az animében viszont ez a jelenet is erősebb, egy kétségbeesett férfi és egy érzelmileg sérült nő közti primitív testi harc, ami során mindketten emberalatti ösztönlényként jelennek meg. Az ilyen jeleneteket érdemes animébe átültetni.

Az ügyesen megoldott részleteken, karaktereken és jeleneteken túl általában véve a történetvezetés keltheti fel a néző figyelmét. Egyrészt a párhuzamos világok miatt, és mert a semmissé vált jelenre csak Okarin emlékszik, a sorozat nagy részében egyfajta kettősség van. A néző tudja, mi minden történt vagy fog megtörténni egy párhuzamos világban, és azt is tudja, hogy bizonyos események elkerülhetetlenek. Az aktuális jelenben viszont Okarin nem oszthatja meg tervét a barátaival, ugyanazt az őrült tudós szerepet kell játszania, és gondjai ellenére van mikor tényleg képes meg is feledkezni róla, hogy akivel épp együtt nevet, pár nap múlva esetleg meghal, ahogy azt már többször is látta. Ez a megoldás anélkül elgondolkodtató és hatásos, hogy mindig külön szájbarágósan utalni kellene rá, éppen elég az, hogy gyorsan változnak a jelenetek és a hangulatok. Másrészt a sorozat nyomozós-összeesküvéses része is ad folyamatos gondolkodnivalót, a lassan kibontakozó rejtélyek és a hétköznapok látszólagos eseménytelensége egy jellegzetes tempót ad a sorozatnak. Az első fele az animének lassabbnak tűnhet, kevesebb benne az akció és megrázó jelenet, éppen ezért az erősebb ingerekre vágyók ezen nehezen jutnak túl. Igazából ez a 24 rész miatt van, a történet lassan bontakozik ki, és sok energiát fektet az alapozásba, hogy aztán a végén ne lássuk úgy, hogy voltak felesleges szereplők. A késleltető részek, amikben a mellékszereplőkre összpontosítanak szervesen kapcsolódnak a fő történetszálhoz, és sokszor előremozdítják a zsákutcába jutott Okarint. A főgonoszt pedig, aki a szálakat mozgatja soha nem láthatjuk, csak a neki dolgozó ügynökökkel találkozhatunk, akik ugyanúgy csak bábok egy nagyszabású játékban, ahogy a főszereplő is. Így mindig kiderülnek új dolgok, illetve mindig marad min töprengeni, mi fog történni a következő részben. Hétről hétre nézve persze ez elég idegesítő tud lenni.

Számomra a Steins;Gate volt 2011 legjobb animéje, az igényes történet, a csavarok, a vér és belső szervek nélkül is erős jelenetek, a poénok és a szereplők miatt, akik könnyen a néző szívéhez nőnek, végül pedig azért, mert ilyen sok mindent bele tudtak gyömöszölni egy sorozatba úgy, hogy egységes végeredményt kapjunk.

Értékelés: 9,6

Linkek:
Wikipedia
ANN
AnimeAddicts
Animeweb

 [Újabb kritika, újabb szerző? Megtáltosodtunk? Üdvözöljétek köreinkben Fenrirt!
- AnimeComment]

  Mielőtt belekezdenék a fentebb írt egy részes anime film kivesézésébe, be kell vallanom nektek töredelmesen, hogy amióta nézek animéket, sose rajongtam semmilyen sport / autóversenyzős sorozatért, vagy filmért.
 Alapjában véve semmilyen sporttal sincs bajom, sőt, kifejezetten tisztelem azokat, kik valamelyiket komolyan űzik, de számomra, mint média sosem volt szórakoztató, így lekötni se tudtam magamat még a nézésükkel sem. Talán ezért értek mostanában váratlanul engemet a változások, hogy elkezdtem az animéken belül olyan műfajokkal kísérletezni, melyektől ódzkodtam, mint vérfarkas az ezüstfegyvertől.
 Nem, mostanra se békültem meg a sport animék műfajával, csupán tettem egy lépést a kapujuk fele, és benéztem a rácsokon keresztül, hogy megtudjam, van e fény odaát. Tisztelettel jelentem, van!

 Amikor keresgéltem, nem volt kifejezettem célpontom a műfajon belül, de megpillantva a Redline nevet, valami rémleni kezdett. Némi keresgélés után az emlékeim között be is ugrott egy tavalyi, röpke egy-két perces trailer, melyben egy sárga, vádul száguldó, Mad Max filmeket idéző környezetben, és azon film járműveire hajazó sport autó hasított egy sivatagban. Az Elvis frizurás, bőrkabátos fickó, ki történetünk főhőse, JP, irgalmat nem ismerően nyomta a padlógázt, szinte azzal fenyegetve a pokol szülte masinát, hogy darabjaira hullik szét. Akkor még nem láttam meg a varázst teljes egészében, de örülök, hogy végül az utamba akadt ez a movie.
A történet a trailerben is szereplő versennyel kezdődik, a Yellow line-nal, mely aktív tíz perc adrenalin pumpáló versenyével kényszerítette alsó álkapcsomat a padlóra. Nem mondom kis híja volt, hogy megpofozgassam magamat révületemben, hogy ez a darab, hogy nem akadt eddig az utamba?

 Az animáció, a környezet és a karakterek kinézete első osztályú, látszik, hogy vért, és verejtéket nem kímélve dolgoztak ezeken sok éven át, míg tökéletesre nem csiszolták. A látvány igen egyedi, és talán elsőre kicsit fakónak hatnak a színek, de kit érdekel, ha ilyen jól áll neki?
 A zene remekül illeszkedik a jelenetekhez, a nyugodt rigmusok éreztetik a karakterek vágyakozását a célért, vagy mikor visszaemlékeznek a szomorkás múltra. A techno-s betétek ellenben elkezdik pörgetni a dolgokat, és addig fokozzák a jelenetekkel összedolgozva a hangulatot, hogy szinte már mi is kapaszkodunk székünk karfájába, és tapadunk a háttámlának, mintha magunk is legalább 300 km/h sebességgel hasítanánk a vörös vonal felé.

 Ezzel el is érkeztünk a történet motivációs pontjához, a Redline-hoz. Valahol a távoli jövőben mikor már az emberiség elvegyült az űr mélységeiben a többi idegen fajjal, mikor űrhajók uralják az univerzum sztrádáit, mikor már mindenki legfeljebb gyaloglásként tekint a földi közlekedésre, van egy verseny, mely tiltott galaxis szerte. Ez a Redline.
 A verseny grandiózus hosszúságú, és életveszélyes, ráadásul akkori felfogás szerint egy elavult technológiával vívják a pilóták csatájukat… a jó öreg robbanó motoros, négy kerék meghajtású (már amelyik négy) földi járgányokkal. A különbség annyi, hogy olyan borzalmas sebességgel száguldanak, hogy korunk nitrózott verdái is elbújhatnak mellettük.
Egy igazi halál futam, de a győztes a hatalmas pénzösszegen kívül bezsebeli azt a dicsőséget melyről minden autóversenyző álmodik, hogy a legjobbak között is ő legyen a legjobb, és legismertebb. A bajnok.
 Spoilerezés nélkül nehéz lenne írni a történetről, vagy a karakterekről, így nem is teszem. Csak annyit mondok, hogy ne várjunk túl sokat ilyen téren. Ezzel nem azt akarom sejtetni, hogy nem érdekes jellemek, mert azok, sőt, sose vártam volna ennyit egy sport animétől, de mivel nem sorozat, ha nem egy movie, így a kicsivel több, mint másfél órás játékidő nem engedi a komolyabb megismerésüket. Ettől függetlenül jól eltaláltak, és változatosak. Még némi romantikát is belecsempésztek a készítők, mely nálam még egy plusz pontot jelentet.

 Mikor végig pörgött a film, úgy álltam fel a gép elől, hogy ingattam a fejemet, és jól megfedtem magamat, amiért hanyagoltam ez a műfajt. A Redline nálam bekerült a képzeletbeli top 10-be, és maradandó emléket hagyott. Valószínűleg mivel ez volt az első tűzkeresztségem lehet kicsit erősebben is hatott rám a dolog, de miután megnéztem, láttam, hogy más kritikusok is igen pozitív véleményt alkottak róla. Egyesek mesterműként emlegették.
 Talán ha nem is mestermű, de ez egy igen remek anime movie, melyet bátran ajánlok bárkinek. Így hát mást már nem is tudok mondani, mint: öveket becsatolni, és kapaszkodjatok!

Értékelés : 9,5

Linkek:
Wikipedia
ANN
AnimeAddicts

  Shikizaki Kiki fegyverkovács mester élete fő műveként megalkotta a tizenkét Deviáns Pengeként elhíresült kardot, melyekről az a legenda kering, hogy ha valaki mindet birtokolja, egyesítheti velük a világot. Az éppen uralkodó sógunátus ugyan nem tart tőlük komolyan, de mégis hatalma megerősítése céljából megpróbálja összegyűjteni mind a tizenkettőt - csakhogy a próbálkozások kudarcba fulladnak. A kardok viselőinek lelkét ugyanis olyannyira megmérgezik a Deviáns Pengék, hogy semmi áron nem hajlandóak megválni a fegyverüktől, még a Maniwa Társaságként elhíresült nindzsák is a megbízóik ellen fordulnak, amikor sikerül egyet megszerezniük. A feladat teljesítésével megbízott Togame Stratéga így utolsó reményként Shichika Yasurihoz, a Kyotouryuu aktuális mesteréhez fordul, mivel a Kyotouryuu az egyetlen olyan kardvívó stílus, ami nem használhat kardot, így szüksége sincs rá. Persze az egész életét egy szigeten számüzetésben töltő Shichikának nem sok szüksége van világi javakra, Togame azt találja hát ki, hogy majd a fiú jól beleszeret, és önszántából fog neki segíteni.

 Röviden ezzel a bevezetéssel indul a Katanagatari, és már itt levonhatunk rengeteg messzemenő következtetést a stílusáról, anélkül hogy az ANN felsorolását megnéznénk: történelem, harcművészet, dráma, romantika, és ezek mellett érdemes megemlíteni a humort, és még annyit, hogy újhullámos animéről van szó. Ez utóbbival arra a mostanában feltörekvő irányzatra gondolok, ami megpróbál szakítani az anime műfaj szokásos kereteivel és eszköztárával, csak sajnos általában a lázadásba több energiát fektetnek mint az ilyen úri huncutságokba hogy történet vagy karakterek. A Katanagatari is formabontó, tizenkét részből áll, melyek egyenként majdnem egy óra hosszúak, vizuális világában több stílus keveredik, a szereplők arca minimalistán került megrajzolásra, annál többet foglalkoztak a néha egészen meghökkentő ruhák és jelmezek kidolgozásával.

 Az első egy óra után ez több okból sem fog már feltűnni a nézőnek: egyrészt a szemünk hozzászokik a furcsán ábrázolt, de karizmatikus és szerethető karakterekhez, másrészt teljesen magába szippant minket a cselekmény, ami annyira friss, kliséktől mentes (vagy épp azokat parodizáló) és meglepő fordulatokkal teli, hogy sohasem tudhatjuk a következő percben mi fog történni. Akcióban sincs hiány, bár a legtöbb harc nem tart túl sokáig, mégis kellően érdekesek, mert nem mindig az győz akire számítanánk. A szereplők és a tizenkét "kard" különleges képességei is elég ötletesek ahhoz, hogy az öregebb nézők se tartsák az egészet gyerekes hülyeségnek. A tortán csak hab az okosan megtervezett és kivitelezett helyzetek komikuma, vagy említhetném még a mesélőt, aki az ilyen történelmi animékben megszokott idősebb hölgy hangján és stílusában szól be néha olyanokat hogy a székről fordulunk le a röhögéstől. Ennek jó kontrasztot adnak a sorozatban feltűnő baljós előjelek, komolyabb epizódok, az utolsó két-három rész pedig egyszerre tud lenni megrendítő, elgondolkoztató és vicces: kiderül, hogy a főszereplő mindvégig maga volt a történelem, ami éppen olyan céltalanul és értelmetlenül, a mélyebb összefüggésekről mit sem sejtve, porszemként sodorja a szereplőket, ahogyan azt velünk is teszi.  A rengeteg, valóságtól eléggé elrugaszkodott szálat is olyan jól sikerül elvarrniuk, hogy szinte már azon gondolkoztam, igazából is történhetett-e volna így.

 Ez idáig tíz pont, akkor most beszéljünk kicsit az anime gyengéiről is. Először is nagyon örülök, hogy tudtak tizenkét különböző endinget rajzolni (még ha nem is túl mozgalmasak), grafikailag amúgy sem lehet fogást találni a Katanagatarin, de talán jobb lett volna ha valami rendes zenét sikerül keríteni hozzá (és az openinghez is). Tudom, ez elég szubjektív kategória, de bennem azon kívül hogy töttörő-töttörő nem sok maradt meg belőle, sőt néha azért kellett átlapoznom egy amúgy hangulatos endinget mert idegesített a zene. Az egyes részek közben szerencsére nem nagyon vehetők észre a háttérzenék, bár ott már inkább volt ami tetszett, főleg a tradícionálisabb hangulatúak (és a tradícionális alapú hip-hop sem volt rossz). A másik kicsit fájó pont, hogy az egy órás részeknek egy jelentős részét teszik ki a párbeszédek. Ezeket gondolom az eredeti novellából vehették át, tényleg általában elég színvonalasak, de néha már kicsit sok van belőlük. Egy hangjátéknál vagy esetleg egy könyvnél megértem, hogy mindent el kell mondani, de egy animénél ez már-már szájbarágósan hat - arról meg ne is beszéljünk, hogy ilyenkor a grafikusok is elunják magukat, nincs mit rajzolni, a szereplőknek csak a szája mozog vagy ugyanazt az egy állóképet pásztázza a kamera percekig. Aki akcióra vágyik, az emiatt egyértelműen panaszkodni fog, és én is sokkal jobban szeretem az indirektebb megoldásokat a "mindent elmondatunk a szereplőkkel" helyett.

 Azért ennyi panaszkodást leszámítva be kell ismerjem, hosszú idő óta nem fogott úgy meg anime, mint ahogy a Katanagatari. Éjszaka sokszor kapom magam azon, hogy alvás helyett Togame és Shichika jár a fejemben, és érzem, hogy muszáj megnéznem mégegyszer a sorozatot, így, hogy már tudom mi a vége, nyugodtabban, és nagy képernyőn jobban élvezve a grafikát. Egy kicsit talán lejjebb adok az előítéleteimből azokkal az animékkel szemben is, amikből nem 23-24 rész egy évad, nem fél órás egy rész, és nem a megszokott képi világgal dolgoznak. Nézd meg te is magadnak, hátha sikerül egy picit téged is megváltoztatnia.
 

Értékelés: 9,3

Linkek:
Wikipedia
ANN
AnimeAddicts

 Csendben csorogni kezdett a nyálam, amikor megláttam, hogy újabb sport-anime kúszik felfele az Animenewsnetwork toplistáján, ráadásul baseball témával. Egyik nagy kedvencem még mindíg a Princess 9, ráadásul igazán jó sport-animét sem sikerült találnom a Hajime no Ippo folytatása óta, így elég nagy várakozásokkal ültem le a Cross Game elé, és meg kell mondanom, nem csalódtam.

 A baseball hálás téma, elég összetettek a szabályai, hogy változatos, érdekes meccseket lehessen rajzolni, és persze ne feledkezzünk meg a hatalmas ügyességet és taktikai érzéket kívánó, így a jó játékosokból könnyen sztárt csináló dobó és ütő pozíciókról sem. Az sem mellékes, hogy nálunk egyelőre nem túl elterjedt a sport, így az amatőr napokig el tudja böngészni a wikit, hogy vajon most ez vagy az miért történt...

 A Cross Game, annak ellenére, hogy központi témája a baseball, és jópár meccset izgulhatunk végig az ötven rész alatt, leginkább mégsem a sportról szól. Megszokhattuk már, hogy minden japán középiskolás baseball játékos álma, hogy a híres Koshien stadionban játszhasson egy meccset, amihez persze be kell jutnia a csapatnak a japán bajnokság döntőjébe. Nos, nincs ez másképp a Cross Game szereplőinek esetében sem, maga a döntő mégsem került bele az animébe. A sorozat központi eleme sokkal inkább egy drámai esemény, és maga az élet.

 A Tsukishima család - akik a helyi batting centre-t és egy kávézót vezetnek - négy lánygyermekkel büszkélkedhet, akik közül a legöregebbet kivéve mind ugyanabba a 12 osztályos iskolába járnak. A második legöregebb lány Wakaba, aki egy napon született legjobb barátjával, Kitamura Ko-val, ötödikes korában egy úszó táborban balesetben meghal. A szörnyű nap reggelén elmeséli álmát,  melyben Kitamurát, és másik barátját, Akaishit látta a Koshienben teltház előtt játszani, ezzel hosszú időre meghatározva kishuga Aoba és barátai mindennapjait.

 A sorozat erőssége egyértelműen a karakterekban rejlik, ennyire valóságos, élő, háttérrel rendelkező szereplőkkel talán még egy sorozatban sem találkozhattunk. Mindenkinek megismerhetjük nagy vonalakban a családját, és hogy mit dolgoznak, a szemünk előtt alakulnak kapcsolataik, és ezektől az apró nüanszoktól a Cross Game világa olyan lesz, mintha a valóság egy kis darabkáját látnánk. Így a drámát is teljesen át tudjuk érezni a karakterekkel együtt, és megérthetjük, miért szorult vissza a baseball a történetben a második helyre.

 Az anime (és a manga) grafikájára talán tíz évvel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy régies, manapság már sokkal inkább retrónak lehetne nevezni, azt hiszem jobban eltalálni a sportanime-hőskor stílusát nem is lehetett volna. Emellett a megvalósítás, az animáció teljesen hozza a jelen követelményeit. A zenéről nem tudok mit mondani, semmi kirívót nem találtam benne sem pozitív, sem negatív irányban. Az alkotók számára a grafika és a zene észrevehetően csak eszközök voltak a történetmesélésnek alárendelve, és jól is van ez így.

 Hogy az összkép milyen lett, azt mindenki döntse el maga. A nagyon hardcore sport rajongók felhördülhetnek, hogy hova tűnt a döntő? Most akkor nyertek vagy sem? A romantikát vagy a drámát keresők húzhatják a szájukat, hogy minek ez a rengeteg, részletesen lejátszott baseball meccs? Remélem, hogy a többség nem ezeket a szélsőségeket képviseli, és pont úgy fogja tudni élvezni egészében az animét, ahogyan én is.    

Értékelés: 9,0

Linkek:
Wikipedia
ANN
Aoianime