Békeidőben az ember valahogy mindig érdeklődik a hadtudomány fejlődése iránt, a háború pedig nem szörnyűségként és embertelenségként, hanem hősies megpróbáltatás képében jelenik meg a regényekben, filmekben. Elég csak az idősebb generációk romantikus tévképzeteire és álmodozó visszaemlékezéseire gondolnunk a kötelező sorskatonaságról, persze az emberfia általában csak másoknak kívánja a jellembéli épülést, lehetőleg őt már ne érintse ez a probléma, de ha mégis részt kellene vállalni ilyesmikben, akkor hamar töredékére lohad a lelkesedés. Sajnos gyakori, hogy a harcászatról és katonai hősiességről a képzeletünkben élő, egyébként részben igazságot is tartalmazó sablont teljesen kiszínezik a készítők. Főként a tengerentúlon, gyakran politikai üzenetként, belföldi országimázs-építésként, öntömjénezésként és a jó-rossz párbajának végletekig ledegradált és leegyszerűsített, sántítóan hamis sztereotípiájára húzzák rá, általában elítélve a mást, különbözőt, amiről esetenként fogalma sincs a nyugati világnak, de ítélkezni nagyon könnyű.

Szerencsére ilyennel nem találkozunk a The Princess and the Pilot címet futó Madhouse animében, mivel az egész estés film kínosan távol tartja magát a háború pozitív, vagy negatív színben való feltüntetéséről, sőt még a katonaélet tömjénezését, idealizálását sem teszi magáévá. Talán ez az apró titka és kulcsa annak, hogy mégis szimpatikusnak és szerethetőnek érezzük a két főszereplőt, pedig itt tényleg nem kapjuk kéretlenül az arcunkban a csöpögő hazafiasságot, a pörgő akciókat, a kemény fiúk lazaságát és menőségét. Épp ellenkezőleg: a valós élethez jobban közeledő, reálisabb konfliktusok szerepelnek a középpontban.

Pedig az ötlet rém egyszerű: csupán a két fontosabb szereplőt, a pilóta Charles Karino-t, és a leendő királynét, Fana del Moralt kísérjük el egy roppant hosszú és veszélyes légi kalandra. Ehhez jön még a viszonylag jól felépített képzeletbeli világ, a nyughatatlan emberi lélekre oly' jellemző viszálykodás és hadakozás, személyes sorstragédiák, s ezáltal a jobbra, békésebbre, maradandóbbra való törekvés.

Charles, A Levamme Birodalom légerejének pilótája kapja azt a kényes feladatot, hogy egy ellenséges légitámadás után, a légierő új fejlesztésű gépének prototípusával, a Santa Cruzzal elkísérje az apró szigetország lakóját, Fanát a kontinensre, hogy frigyre léphessen jövendőbelijével, Carlo herceggel, s ezáltal a háborúban megszerezzék az erős Levamme Birodalom támogatását, amivel hatékonyabban tudnának védekezni az ellenséges Amatsukami Birodalom ellen. A viszály várva várt lezárása azonban korántsem tűnik egyszerűnek, ugyanis az ellenség megszimatolja a titkos tervet, így hőseinknek a hosszú és veszélyes úton külön figyelmet kell fordítaniuk az ellenséges repülőflották figyelésére.

Ha már a szereplőknél tartunk, meg kell említsem, a jellemek kidolgozásában is kellemes meglepetést tartogatott az anime. Mindkét szereplő nagyon emberi, és híján van a sablonos jellemépítkezésnek. Fanában szerencsére nem egy elkényeztetett, mindenkit lenéző, kényeskedő úri kisasszonyt ismerhetünk meg, hanem egy jóakaratú, kedves, a nehéz helyzetekben hihető módon nehézkesen és szokatlanul mozgó lányt. Charles sincs az idealizált katonák helyében: félig amatsukami, félig levamme-i származása miatt eleve kivívja maga ellen társai nagy részének ellenszenvét és lenézését. Személyiségére pedig a feladat maradéktalan végrehajtása, a legjobbra való törekedés és becsületesség jellemző, semmint a profi szuper- és hőskatona attitűdje.

Fana és Charles bizony az emberi esendőségnek és természetes félelmének birtokában van. A lány legszívesebben egy lakatlan édeni szigetre menekülne a világ bajaitól a fiúval, míg a katona, egyenes jelleme és becsületessége ellenére is tisztában van vele, hogy a háború áldozatokkal jár, s időnként ezeket az áldozatokat mi magunk okozzuk, mivel a ravaszon a mi kezünk is ott pihen. "Ember embernek farkasa." A vezető beosztású tisztek viselkedése pedig végképp összetöri a katonalét és militarizmus romantikájába vetett hitünket.

Az animáció igazán szemet gyönyörködtető és pazar. Az ég fakó kékje teljes ellentétben áll a tenger szikrázó, élénk színvilágával, a repülőúton pedig a néző is úgy érzi, legszívesebben most azonnal a pilótafülkébe pattanna, és átrepülné az egész Földet. A gépek mozgása és aerodinamikája valóságszerű, és a néhány nehezen hihető, logikátlan részéletről (például ellenség hirtelen felbukkanása) inkább a történet, semmint az animátorok tehetnek.

Aki valóságszerű, nem a szokásos hősi sablonokkal operáló háborús, katonás animét szeretne, bátran nézze meg ezt a mozit, mivel a jó történetvezetés még a hossz és kevés szereplő ellenére sem tesz unalmassá az animét, mire pedig megunnánk az eleinte könnyűnek ígérkező kalandot, addig mindig történik valamilyen váratlan fordulat.

Értékelés: 9.3/10.

Linkek:

Wikipédia

ANN