Egy világban, ahol tetszetős külsejű tizenévesek speciális effekteket tudnak létrehozni, a kormány gonosz, és a yakuza tisztességes emberekből áll. Egy fiú mert más lenni, és bevállalta, hogy amit tesz, az pusztán javít a bűnözési statisztikákon, de valójában erkölcsileg nem emeli a közönséges gyilkosok fölé. Egy lány mert más lenni, mert nemet mondani a halállal végződő erőszakra. Ez a kettejük története, és még 5 fiatalé, akikről egyébként nem sokat tudunk meg, de ők is képesek mindenféle speciális effektre, ami nem néz ki rosszul.
Tears to Tiara
Réges-régen, de azért még ebben a galaxisban, a Föld nevű bolygó Japán nevű kis szigetországában kitalálták, hogy visual novel játékokba esetleg be lehetne építeni a népszerű rpg játékokból vett, körökre osztott taktikai harcrendszert, hogy ne csak kattintgatni kelljen az egérrel, és legyen valami kihívás is a játékban. Így is történt, s lőn a csoda, az áldott frigyből új játékműfaj született. Isten lenézett, s látta, minden rendben van a világban.
S lőn a Leaf játékfejlesztő cég, a kiválasztott nép, akik szent szövetséget kötöttek Istennel, hogy játékaik sikeresek lesznek, ha nem készítenek belőlük animét. Meg is jelent a cég Utawarerumono című játéka (2002), mely egy fantasy sztorit mesélt el, ahol a főszereplő és háreme által megvívott csatákat a játékos irányíthatta egy körökre osztott rendszerben. De a Leaf-et elvakította a sok pénz, és eladták a játékot az animebiznisz ördögeinek, tehát később elkészült az anime, mert már akkor is ez volt a divat. Persze a játék rajongói kikészültek az animétől, akik viszont nem ismerték a játékot, azok lelkesedtek a történetért – ami a játékban természetesen sokkal szebben lett tálalva. Isten lenézett, látta a vétkeseket és lesújtott rájuk haragjával, és kritikusok számtalan szapuló cikkével, de végül újra minden rendben lett a világban.
C – The Money of Soul and Possibility-Control
A hosszú nevű anime a témaválasztás miatt van eleve bukásra ítélve, illetve azért, mert nem a megfelelő műfajban dolgozza fel az adott témát. A monetáris világról, vagy akár az egyén pénzügyi kultúrájáról – vagyis hogy hogyan bánik a pénzzel – lehet értelmes animét készíteni, csak nem így. Az alapvető problémát a shounen animék felé való elhajlás jelenti, nevezetesen hogy szörnyek segítségével harcolnak egymás ellen a szereplők holmi erősen sarkított ideológiai ellentét mentén, és a különleges támadásoknak a témához igazodva a közgazdaságtanból vett angol nyelvű neveket adnak. Szóval eleve kudarcra van ítélve, hogy bármi konkrétat megtudjon az ember a pénz működéséről, mert egyébként ilyen téren is elég műveletlen kis hazánk népességének túlnyomó hányada. Persze komolyabban belemenni a témába unalmas lenne, muszáj hangzatos bölcsességeket mondani, hogy a pénz értéktelen a beléfektetett bizalom nélkül. Ez akár igaz is lehet, csakhogy ennél jobban nem fejtik ki. Szóval max annyit tudunk meg, ami eddig is elég nyilvánvaló, hogy a papírpénz értéke nem az anyagában van, mint régen az aranyérmék esetében, hanem spekulatív értékkel rendelkezik, ami függ a pénzt kibocsátó ország gazdasági helyzetétől. De még ennyire egyszerűen se fogalmazzák meg, mert ez már iskolapad szagú lenne.
Ano Natsu de Matteru
Aki azt hiszi, hogy ez az anime a szerelemről szól, annak csak részben van igaza. Aki azt gondolja, hogy a felnőtté válásról van szó, az sem lehet teljesen biztos az állításában. A hiba nem a nézőben van, de még csak nem is az animében. Ez egy igen jól felépített sorozat, a tömör formátum miatt – 12 rész – tömör, lényegre törő kifejléssel, és a történethez illő szereplőkkel. A baj a műfajjal van. Nem csak nekem személy szerint, de szerintem a korosztály, aminek készül, nem igazán profitál ebből a műfajból. Bár talán ez éppen így van rendjén. A megfelelő élettapasztalat és érettség nélkül amúgy se tudnának semmi komolyabbat felfogni a fiatalok a párkapcsolatok természetéről, ezért fölösleges próbálkozás volna tanítani őket. Úgyhogy a példamutatás helyett marad a szórakoztatás. Ezzel már csak az az egyetlen probléma, hogy aki már tudja, mi minden következhet azután, hogy valakivel megbeszéli, hogyan érez iránta, annak már nem sok érdekességet jelent nézni fiatalokat, akik hónapokig szenvelegnek amiatt, hogy nem merik elmondani, hogy tetszik nekik az adott lány vagy fiú. Sőt, kifejezetten idegesítő tud lenni, azoknak, akiknek ez egy teljesen természetes mozzanat, és nincsenek olyan komoly önértékelési és érzelmi problémái, hogy ne tudjon természetesen kommunikálni másokkal. Mert itt erről van szó, a természetes emberi kommunikációról, aminek része az is, hogy tisztázzuk másokkal mi a véleményünk, mit gondolunk róluk, és ha szeretnénk tőlük valamit, akkor azt is értelmesen meg tudjuk fogalmazni. Aztán mások reakciójával törődni már a következő lépés, de ide már nem nagyon megy tovább a sorozat.
Kurogane no Linebarrels
Egy tipikus „tizenévesek óriásrobotokban harcolnak más világból érkező fenyegetés ellen” anime, néhány csavarral. Az indítás kicsit meglepő lehet, mivel a főhős effektíve egy elég szemét karakterként kezd, aki gyávaságát és önbizalomhiányát úgy igyekszik kompenzálni, hogy hőst játszik újonnan szerzett óriásrobotjával és erejét fitogtatva száll szembe bárkivel, akit ellenségnek gondol. Persze eközben nagyobb károkat okoz, mint amennyit használ, ezért hamar meg is bűnhődik, és kezdetét veszi a rehabilitáció, aminek során sajnos nem lesz semmivel sem érettebb, csak etikusabb megfogalmazás születik benne az „igazság bajnoka” fogalmáról.
Kirepapa
Gondoltam, én is beszállok, a blog egyszemélyes boys love/yaoi részlegének szerkesztésébe, és írok egy bejegyzést a Kirepapa című két részes ováról, ami ugyan nem hagyott mély nyomokat bennem, de mivel a műfajban ezt láttam legutoljára, és viszonylag friss élmény is, ráadásul még nem volt róla szó itt, így gondoltam: miért ne?
Főszereplőnk a harmincöt éves író, Takatsukasa Chisato, aki roppant népszerű, és fiával, Rijuval él egy fedél alatt. Chisato roppant féltékeny és szorgalmasan őrzi kisfia ártatlanságát, így annak valamennyi barátját el szeretné üldözni Riju mellől. Ez többnyire sikerül is, kivéve egyet: a Shunsuke nevű fiú ugyanis nagyon kitartó, és imádja heccelni Chisatot. Idővel aztán kiderül, hogy Shunsuke nem is igazán Riju iránt, hanem inkább a neves író után érdeklődik. Mivel azonban Chisato egyúttal tsundere karakter is, nem lesz könnyű a közelébe férkőzni, de mint tudjuk, a szerelem nem ismer határokat és lehetetlen helyzeteket, főleg nem egy boys love animében. Pláne, ha az emberre később fel is tud nézni majd az imádottja
Ai no kusabi
A yaois kalandozásomat egy kicsit „hard” vizeken folytattam, egy igazi retro különlegességgel. Az anime úgy került a látókörömbe, hogy valami klasszikust és „kihagyhatatlant” kerestem a stílusban és legtöbbször ennek az animének a címébe futottam bele. A két részes OVA 1992 és 1994-ben jelent meg, sokáig úgy volt, hogy kap egy 13 részes friss változatot, de aztán végül – sok év halasztgatás után - 2012-ben csak négy OVA lett belőle. Az utolsó rész körülbelül a kritika megjelenésekor megy majd le Japánban. Igyekszem majd írni arról is, összehasonlítva a retro változattal. A cím valami olyasmi magyarra fordítva, hogy „Szerelmi ék”
Hyakka Ryouran: Samurai Girls
Az első másodpercben leeshet mindenkinek, aki belekezd ebbe a sorozatba, hogy egy újabb ecchi komédiával van dolga, speciális effektekkel és leszakadó ruhákkal fűszerezett harcokkal, minimális férfi szerepléssel, háttérbe szoruló történettel és sablonos, ám annál formásabbra megrajzolt karakterekkel, akik valami érthetetlen oknál fogva mind szerelmesek lesznek a főszereplőbe. És nem kell csalódnunk, mert tényleg ezt kapjuk, ha jobban elmerülünk az animében, ami egyébként egy alternatív jelenben játszódik.
Az egyetlen felüdülést jelentő karakter talán Yagyuu Jubei, aki kettős személyisége miatt kapott egy kis pikantériát, és a vérszomjasabb énje tartogathat néhány titkot ami esetleg felkeltheti az érdeklődésünket. A többiek vagy túl sablonosak, vagy csak komikus mellékszereplők.
Blood-C
Avagy hogyan lehet visszaélni egy ismert anime nevével. Kezdetben, mint tudjuk, volt a Blood – The Last Vampire című film, ami Mamoru Oshii mangájából készült. Iskolás lányka vámpírokat hentel, de igazából ő se ember. Aztán jött a Blood+ ami lényegében ugyanez, csak kinyújtva, szélesebb nézőközönségre szabva, eladhatóbb formátumban, átlagos Production I.G. munka. Aztán kitalálta a CLAMP, hogy ők is megcsinálják a maguk kis interpretációját, ugyanarról az iskoláslánykáról, aki szörnyeket hentel, de igazából ő se ember. A kis kalandból kiderült, hogy ez nem az ő műfajuk.
Zegapain
Óriásrobotos világmegmentős anime, ami azért tartogat pár meglepetést. Eleinte semmi furcsát nem tapasztalunk, hétköznapi jelenetek középiskolások életéből, egy tipikus főszereplő, az a nem túl sokat gondolkodós fajta, aki inkább cselekedni szeret, mint agyalni. Aztán jön az első csavar, és kiderül, hogy amit eddig láttunk az egy számítógépes szimuláció és minden ember egy program. Innetől azt gondolnánk, hogy Mátrix. De nem.
Főszereplőnk nem az filozofálós típus, ezért neki több időbe telik felfogni a dolgokat, mint a nézőnek. És azután se lesz nagyon depis, továbbra is végzi a dolgát, lövöldözgeti az ellenséget a robotjával. Persze kibukik, de nincsenek egész részes filózások, csak néhány ingerült felkiáltás, hogy élet-e ez egyáltalán. Szóval ne számítsunk egy Ergo Proxy-ra vagy Ghost in the Shell-re, nem fejtik ki az egzisztenciális kérdéskört, csak felvetik. Sokkal fontosabb lesz a romantikus szál, ami szépen el is tereli főhősünk figyelmét, de aztán ez is tragikus lesz. Persze ez nem baj, de innentől már látjuk, hogy az anime nem anynira sci-fi, nem is annyira Mátrix, hanem inkább dráma, mégpedig az a fajta, amiben csúnya dolgok történnek a szereplőkkel és aztán sajnálhatjuk őket.