Régen volt igaz? El sem hiszem hogy ilyesmit én néztem valaha...

Természetesen az előző mondat az animáció stílusának szólt, merthogy, talán direkt, talán nem, a minőség amolyan 'nyolcvanas super-sentaios' amire bizton mondom, sokan emlékszünk. A hangeffektek is hasonlóak, sőt van ahol a millió helyről ismert effekteken is tudunk nevetni. Hiába no, érződik ezen pár részen a "próba-szerencse" szaga.

De nem csak az animáció, maga a történetvezetés is, más szót lehet tallálni rá de nem érdemes, gyerekcipős. De itt még egyáltalán nincs a történeten hangsúly. Az első pillanattól kezdve érezhető a légkörön; itt minden Luffy körül forog, és minden ami törénik csak egy felvezető, illúziót építő elemsorozat, hogy minél hamarabb elérhessünk a kellő szintre, várjuk a következő részeket, azaz harcokat, és az új tagokat a fedélzeten.
Persze van elég filozófiai töltet ebben a kis szegletben is, de ez maga újfent csak szerves része annak amit illúziókeltésnek hívok. Luffy maga az első pillanattól kezdve felülírja a One Piece világában élő szabályokat és korlátokat, ezzel jövőket változtat meg, és erőt ad mindazoknak akik a szerencsésebbik oldaláról ismerik meg.

Szó mi szó, a rövidke írás koránt sem elég, hogy elmondjam miért nézi újra az ember akkor is, ha már régen nevetséges lesz a grafika és a stílus, vagy a régiesnek-gyerekesnek ható részek. A One Piece-t elkezdőknek mondom: Ha ez az, ami miatt elfordulnának a sorozattól, akkor régen rossz az értékrend. Tessék visszaülni a képernyők elé!

Értékelés: 6,5

Link: One Piece Wikia

 Az Ayashi no Ceres legenda mára már szinte semmi mást nem jelent, mint elszállt történetet egy átokkal súlytott túlvilági lény és párja között, habár koránt sem szabadna efféle illúziókba rángatni magunkat az eredetet illetően. Talán nem meglepő, főleg ebben az írássorozatban, ha azt írom, a törénelem egyik "jeles" vérfertőző hagyománya elevenedik fel kísértetiesen hasonló formában az eredetihez a filmben.

A távol kelet múltja végigkísér olyan korokat, igaz nem mindig ugyanazon helyszíneken, ahol a hatalom jelképeinek egymáshoz vonzódása, akármennyire felszínes avagy egyoldalú volt is ez, maga volt a felsőbbrendűség eszményének egyik példája és kimutatásának eszköze volt. Előfordult éppenséggel az is, hogy míg az uralkodóosztály ellenkező nemű tagjait istenek által egymás számára teremtett párnak tekintették, a köznép ilyen tagjait elűzték a közösségből. Hogy ennek közvetlen oka maga a tévhit túl komolyan vétele, és ezzel az uralkodócsalád automatikus önvédelme volt a célja, avagy az isteni tökéletesség, ezáltal az uralkodócsalád kivételes mivoltának elvesztésétől való félelem, nem tudhatjuk pontosan, de bizonyos, hogy a vérfertőzést már az ó- és középkor emberei is legalább félelemmel vagy gyűlölettel kísérték, egyes esetekben csodálattal.

Itt állítható újabb párhuzam a sorozat és a régi motívumok között. A népámítás ugyanúgy működik, és amíg a legnagyobb csoportban a vérfertőzés elítélését sugározzák felénk a képsorok, addig egy kivételes csoport újra megkapja a kiváltságot, hogy szent és sérthetetlen, egyenesen felsőbbrendű, túlvilági legyen a kapcsolatuk. A családon belüli kapcsolatokról szóló animéknél általános ez a kép, és kiút itt sincs. A nagy kérdés csak az, hogy ez a tendencia folytatódik-e, és végül a társadalom problémáit próbálja elfedni, avagy felnyitni igyekszik a szemeket.

Források:
Arthur P. Wolf: Westermarck Redivivus
Annual Review of Psychohistory, 1993, Vol. 22, pp. 157-175.

A téma következő írása
 

Micsoda elcsépelt sztori. Valakiben felébred egy ősi szellem, erre minden felbolydul, a testvérében felébred az ősi ellenség, és kész is a huszonnégy részen át ívelő epikus szál...

Az, hogy a sorozat fő íve pont azt az időszakot kapja el, ami évezredek óta várat magára cseppet sem jó pont, de a sorozat még képes tetézni a bajt. A mennyei lény ebben a korban ejti el saját tojását, aminek "fiókájába" természetesen később szerelmes is lesz, illetve ez a szerelem túlél mindent. Szó szerint. Logikai bukfenc ide vagy oda, velem együtt biztosan milliók harapták el az ajkukat amikor a főszereplőnknek csakazértis a hős megmentő felé húzott a szíve akit odáig kétszer látott, ahelyett a srác helyett aki folyamatosan őt védte a baljós napok során. Ilyen első benyomás után nehéz a szintemelés. Hogy őszinte legyek nálam maga a sorozat bele is fulladt a saját ívébe és csak egy utólagosan megírt novella tette rendbe és egyenesbe a felkavart érzelmeket amiket keltett, persze azokat is csak néhány erős ugrással...

A képi világ a kétezres év felhozatalának kellemes képviselője, néhány elrontott kontraszttal, eltúlzott túlsötétített hatásvadász jelenettel, de még mindig szép, sőt néhol igen kellemesen kidolgozott animációval. Hiányérzet nem marad, hiszen ebben a sorozatban is megtalálható a pár vonalból álló komikus arctól kezdve a szépen kidolgozott baba- illetve az érzelmektől eltorzult arcok sora, nem is beszélve a változatos öltözékekről.

A hangokra sincs panasz, különösen abban a tekintetben, hogy a sorozat egy régies stílusú szinkront visz, ami folyton visszaadja nekünk a régi, szép emlékeket idéző retro anime életérzést. Kérdés, hogy ez kit fog meg annyira amennyire engem megfogott.

Visszatekintve a sorozatra, illetve az iménti soraimra, kicsit olyan érzésem van, szidni akarom még, de mégis azt mondom, nagyon is nézeti magát. Amolyan magyaros mellékíze van a dolognak, mégis kezdem azt gondolni, jó ha látjuk miért van mindenhol otton a kritius szemű magyar honfi, aki észreveszi, leírja és el is magyarázza miért jó vagy rossz bármi amit látunk. Nézzétek meg, és lássuk ti mit szóltok hozzá.

Értékelés: 7

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Satoshi Kon eddigi életművét jópár nagy alkotás fémjelzi: a Paprika, a Perfect Blue vagy a Paranoia Agent magukért beszélnek. Ami közös bennük, az emberi természet iránti határtalan kíváncsiság, és a japán társadalom csavarainak aprólékos kifacsarása. Ha erre még rápakolunk egy jó nagy adag vizuális humort, akkor közel járunk a rendező egyetlen vígjátékához, a Tokiói keresztapákhoz.

A film Tokió egy kevéssé szimpatikus arcát tárja elénk. Három hajléktalan lejmol karácsonykor a kukák között, míg nem az egyikük egy síró csecsemőre lesz figyelmes a hulladék között. A kissé tanácstalan szerencsétlenek végül arra jutnak, hogy a rendőrség felkeresése helyett maguk derítik fel, ki tehette az utcára a kisgyermeket.

Satoshi Kon egy minden transzcendens elem nélküli, rendkívül pörgős filmben villant fel képeket a város éjszakai életéből a gyakran csak tehetetlen szemlélőként viselkedő hajléktalanok szemén kereszül. A mozi igen jó tempójú, mégsem válik igazán bonyululttá a cselekmény: mire igazán kikészülnénk a fordulatoktól, igen frappáns befejezésben lesz részünk, a dolgok mintegy a helyükre kerülnek.

A film központi motívuma, a csecsemő megtalálása, mint karácsonyi csoda: merő ostobaság, és gúny tárgya. Mintegy ezzel megy szembe a szereplők közben kibontakozó életútja: valamennyien maguk tehetnek az utcára kerülésükről, és nem (csak) a körülmények áldozatai. Ehhez kapcsolódan a gyermekkel történtek is természetesen emberi döntéseknek köszönhetőek.

A film nagyon erősen merítkezik a nyugati drámából: a vígjáték kötelező eleme a megnyugtató lezárás, a konfiktus feloldásán keresztül. Sajnos emiatt kicsit fals érzet marad a film után: hogyan illeszthető bele ez a zseniális vígjáték egy japán rendező életművébe? Sehogy.

Értékelés: 8,0

Linkek:

Aoianime

ANN

„Sötétség és homály vesz körül, ismét itt ülök a gép előtt és a hálózatok végtelen sztrádáin cikázik feltöltött tudatom, míg satnya testem a padlón hever eldőlve, mint a levedlett báb, melyből a pillangók, az igazi színes pillangók kelnek ki... A kábelek végtelen ölelésében és cyber-tér időtlen őrületében közelebb kerülök a valósághoz és a fény igazságához, mint valaha is képes lettem volna elavult héjamban, az emberek közti kapcsok blokádjai alatt... Szabad vagyok ! „

Részlet egy fiktív naplóból

  -- // --

 Az emberi történelem során fajunk kivételes fejlődőképességről tett tanúbizonyságot, de ugyanakkor kivételes függőségeket is kialakított, melyek az embert, mint teremtményt szinte hozzászögezik saját létezéséhez. Nem kell túl messzire mennünk, hogy pontosan megértsük melyek ezek az ún. indikátorok, melyek létrehozzák a függést.

Vegyünk egy hétköznapi példát: angol WC....

 Amióta létezik, különböző kényelmi funkciókkal lát el bennünket, de szükségesek-e ezek a kényelmi funkciók az ürítéshez? Egyértelműen nem, viszont tudati szinten már vonakodva végeznénk szükségleteinket a természet lágy ölén, még akkor is, ha éppen a vadonban járunk túrázni. Ez a függésünk, mint az összes többi , szellemi...

 Minél nagyobb valaminek a kényelem faktora, annál gyorsabban vállunk függővé – lásd az angol wc-nek csupán alig pár száz évre volt szüksége, hogy hódítson – ahhoz képest , hogy az emberiség több, mint 2000 éven keresztül meg volt nélküle.

 Nagyon sok hasonló függés alakult ki az utóbbi 100-150 évben, leginkább az ipari forradalmak vívmányai óta.Had ne soroljam: villamos áram, autó-mobil, légkondicionáló... stb. Nem beszélve azokról az eszközökről, amelyek a cyberpunk történetekben fő hangsúlyt kapnak: TV, Rádió, Mobiltelefon, Számítógép, és mint új közmű: az internet !

CYBERPUNK – definíció

 Először a 80-as évek elején jelent meg ebben a formában, egy bizonyos Bruce Bethke nevű író által készített sci-fi történet címe volt. A „cybernetics” és a „punk” szó összevonásából hozta létre a kifejezést, melyet a következőképp értelmezhetünk:

„A cyberpunk olyan stílus mely főként (általában sötét hangvétellel) az emberi természettel, a technológiával és azok kombinációjával foglalkozik.”

Már Bruce Bethke azonos című műve előtt is ismert volt a stílus, és a nyugati érában fogant legnagyobb ilyen művek szerzője Philip K. Dick révén találkozhattunk vele először. Az ő tollából kerültek ki a következő művek is: Minority Report (Különvélemény), Total Recall (Az Emlékmás), Blade Runner (Szárnyas Fejvadász) és a Scanner Darkly (Kamera által homályosan).

 -- // --

 A 80-as évektől és alapokat lerakó művektől kezdve létjogosultságot szerzett magának a stílus, és az ipari társadalom fejlődésével a közember is egyre jobban úgy érzi, hogy a művekben bemutatott állapotok felé haladunk.

Nagyjából 13 évvel a Naushika sikere után Miyazaki (bár sosem távolodott túl messzire tőle) visszatért a természet hatalmának témájához az 1997-es „A vadon hercegnője” magyar címet viselő animéjével.

A helyszín a XV. század végi Japán, a történet röviden pedig a következő: Ashitaka herceg békében él népével, mígnem egy nap felbőszült démon támad a falujukra. Hogy övéit védje, Ashitaka feltartóztatja és megöli a démont, ám az továbbadja neki az őt kínzó átkot. A démon ugyanis valaha egy békés vaddisznóisten volt, akit az emberek meglőttek, és a harag és gyűlölet hatására vált démonná. Ashitaka, ha nem indul el messze földre megkeresni a vaddisznó valamikori otthonát és a sebet okozó golyó kilövőjét, nincs esélye, hogy életben maradjon. Nyugatra indul hát, és el is jut egy csodálatos helyre, amit az Erdő Szelleme ural és farkasistenek védenek, köztük egy kiskorában befogadott és farkasként nevelt lánnyal, Sannal. Az erdő azonban veszélyben van: a közeli Vasváros lakói kivágják a fákat, hogy kibányászhassák a földben rejtőző vasércet, amiből fegyvereket gyártanak. Úrnőjük, Eboshi elszánt küzdelmet folytat az erdő ellen, az pedig őellene – Ashitaka pedig próbál középen maradni, és mindent megtesz, hogy megakadályozza a közelgő háborút.

Mint már utaltam rá, a Mononoke hime témája ismét az ember és a természet szembenállása és harca, amivel párhuzamosan megjelenik Miyazaki másik kedvenc témája is: a gyűlölet és a harag csak háborút és halált szül, a megbékélés és egymásra figyelés lenne az egyetlen járható út. Ebben az animében figyelhető meg talán a legtisztábban az a Miyazakinál máshol is megjelenő hozzáállás, hogy nem minden és mindenki fekete vagy fehér: bár San minden erejével az erdőt védi, legalább annyira durva és erőszakos módszereket használ, mint a támadók, sőt, talán még agresszívabb is náluk – igaz, érthető az indulata; és bár Eboshi el akarja pusztítani az erdőt, ezzel az a célja, hogy a környék elesettjeinek és társadalomból kivetett tagjainak munkát és emberi életkörülményeket nyújtson (a fegyvereket leprások és bordélyokból kiváltott prostituáltak készítik).

A rajzolás és a képi világ természetesen ezúttal is nagyon a helyén van. A témából adódóan egyrészt rengeteg tájképpel, másrészt istenek, szellemek és egyéb varázslatos lények garmadájával találkozhatunk, akik közül a legaranyosabbakról, az erdőt őrző kodamakról nem tudom megállni, hogy ne tegyek be ide egy képet :)
Meg kell jegyeznem viszont, hogy a sok szép táj/ aranyos lény ellenére talán ez Miyazaki legbrutálisabb alkotása. Nem csak a téma komolysága miatt nem ajánlanám egy bizonyos életkor alatt, hanem azért is, mert úgy tűnik, a már idősödő mester itt élte ki összes rejtett vérszomjas hajlamát, és láthatunk időnként kezeket, fejeket, egyéb testrészeket repülni, valamint én az itteni démont is gusztustalanabbnak találtam a Naushikában olvadozó tűzdémonnál.

Én a magam részéről ezt az alkotást is besorolom Miyazaki legjobb animéi közé, bár a kicsit hosszúra nyúlt végkifejlet talán fárasztani fog egyeseket.

Értékelés: 9,6

Linkek:
Animeaddicts
Aoianime
Wikipedia

Ha fel kellene sorolnom, hogy kik azok, akik mindenki által ismert, egész estés családi rajzfilmeket készítenek manapság, a Disney jutna eszembe, a Dreamworks, és természetesen Miyazaki. Nem tévedés ez? Egy távoli ország szubkultúrájából egy rendezőt ide sorolni? Azt hiszem, egyáltalán nem, hiszen 2002-2003-ban bombaként robbant be a köztudatba a Chihiro Szellemországban című anime, elsőként egy Arany medve díjat zsebelve be, majd pedig az animációs Oscart. És nehogy azt higgye bárki, hogy csak azért, mert a "nagyok" nem készítettek akkor éppen semmi érdekeset: a Lilo és Stitchet és a Szilajt sikerült maga mögé utasítania.

Valószínüleg ezrek - köztük én is, kiccsaládommal együtt - indultak el az otakuvá válás lejtőjén Miyazaki hatására: akkoriban nem volt egykönnyen beszerezhető, már túl nagy név volt az egyszerű letöltéshez, viszont DVD-n még semmi sem jelent meg tőle. Így aztán körbekérdezősködés után ismerősöktől sikerült beszerezni a többi rajzfilmjét, grátiszként kaptunk még pár sorozatot is, "ha a Chihiro tetszett, ezeket is komálni fogod" felkiáltással.

Mint később kiderült, a Chihiro közel sem Miyazaki legjobb műve, de az első képkockától az utolsóig süt belőle, hogy ki is rendezte. Chihiro szüleivel együtt új városba költözik, de az úton eltévednek, és egy különös helyre jutnak. Itt azután a kicsit elkényeztetett kislánynak hirtelen a sarkára kell állnia, a felelősséget felvállalva el kell indulnia a felnőtté válás felé, ha viszont szeretné látni a szüleit. A történet kibontakozása közben sorra tűnnek fel az ismerős elemek és figurák, betekinthetünk a karakterek és a jellemfejlődés mélységeibe, és persze leckét kapunk természetszeretetből is. Maga a rajzfilm körülbelül egy negyed órával hosszabbnak tűnik, mint amit a történet elviselne, de ez hozzá tartozik a Miyazaki féle meséléshez.

Egy ilyen szakértelemmel és költségvetéssel készített animénél nem sok értelme van a rajzolásról, a zenéről vagy a szinkronról bármit is írni, nem meglepő módon minden tökéletes, a rendezőtől megszokott klasszikus stílusban, ami egyébként annyiban hátrány is lehetne, hogy ennél azért láttunk már szebbet is. Érdemes még megemlíteni a magyar szinkront is: a tucat DVD kiadásokhoz képest egy mozifilmnél úgy tűnik, sikerült kellően megfizetni a stúdiót, mert a Disney rajzfilmeknél már megszokott kiemelkedő minőségben készült el. Természetesen ez lehet, hogy az angol szinkront felülmúlja, de az eredeti japánnal szemben azért esélye sincs.

Mit is írhatnék még? A Chihiro Szellemországban rajzfilmtörténeti alapműnek bizonyult, és ráadásul az Arany medve tanusíthatja, hogy az egyik legeurópaibb értékrendű japán rajzfilm is egyben. Legalább egyszer mindenkinek látnia kell.

Értékelés: 9.5

Linkek:
Wikipedia
Aoianime
ANN