Legelőször is fontos tisztázni valamit: még ha a legutolsó hópehelyig is kutatjuk nagyítóval, tősgyökeres, tradicionális karácsonyi hagyományra utaló nyomokat nem nagyon fogunk találni Japánban, röviden és tömören indokolva: a hitvilág miatt. Ennek ellenére a nyugati szellem a szigetlakókat is megérintette már a II. világháború idején, amikor a szóbeszéd szerint amerikai katonáktól először hallottak Santa Claus legendás figurájáról, aki azóta is a karácsony legfőbb és egyetlen szimbóluma, szemben az európai konvenciókkal.

Bár hivatalosan még mindig nem létezik náluk ez az ünnep, mégis egyre több ember díszíti fel otthonát és készít szeretteinek ajándékot karácsony éjszakáján. A mi történetünk is ezen a napon kezdődik, amikor a téren magányosan ücsörgő, kissé szerencsétlen srác, Santa (karácsony napján született, s ajándékba ezt a nevet kapta szüleitől) életébe valósággal berobban Mai, aki azt állítja magáról: ő Santa Claus, s ma éjszakára főhősünk mellé szegődik, hogy annak minden búját-baját elfeledtesse. Mindemellett Mai célul tűzi ki maga elé, hogy a hajnal beállta előtt Santaból egy olyan fiút varázsoljon, aki ismét képes hinni a csodákban és nem utolsó sorban a Mikulásban, amire egyelőre elég kevés az esély, tekintve, hogy Santa inkább tartja egy flúgos, ön- és közveszélyes lánynak Mait, mint mondjuk egy jóságos Télanyónak. Az első rész tehát ezt a pár órát öleli fel, míg a második (mely sok tekintetben az első pár jelenetével párhuzamosan fut) új szereplőket is felvonultat, illetve előkészíti párosunk további sorsát, középpontba helyezve azt a problémát, hogy Mai-nak valószínűleg előbb-utóbb vissza kell térnie otthonába...
Az anime tehát kilátásba helyez egy egészen aranyos és szerethető szegletet egy képzeletbeli világból, ahol ifjú tanoncok -fejleszthető varázserejük segítségével- próbálják meg elsajátítani hol több, hol kevesebb sikerrel az ajándékozás és Mikulás-lét lényegét az úgy nevezett Santa Claus Akadémián. Ezzel magyarázható az a jelenet, amikor valami hihetetlenül sok Mikulás szeli át az égboltot, s ezért sem tarthatjuk innentől kezdve meglepőnek, hogy itt egy lány is lehet akár Santa Claus.

Az ova meglehetősen sokrétű műfajilag, lehetővé téve azt, hogy minél szélesebb közönség tetszését megnyerje. A lányok szimpátiáját valószínűleg a karácsonyi love story fogja kiváltani, ami viszont a masnival rákötözött rövid drámázás és a leheletnyi ecchi-vonal miatt olykor egy kissé elcsépeltnek, közhelyesnek és erőltetettnek tűnhet. Ám valószínűleg a fiúk sem fognak unatkozni, hisz alapvetően egy shounenről van szó, s ez a látványban is megmutatkozik: azt hiszem, nagyot nézne a mi kedves, öreg Télapónk az összes rénszarvasával és krampuszával együtt, ha meglátná a falatnyi kosztümöt, ami csak nagy nehezen fedi hősnőnk magical girl-jellegű átváltozásai során varázslatos módon megnagyobbodó kebleit...
Ám ha valakit azonban mégsem győzne meg ez a vegyesség, álljon hozzá úgy a My Santahoz, mint egy lökött, de attól még aranyos vígjátékhoz. Az események olykor annyira pörögnek, hogy az ember megér lépést tartani a jelenetekkel, s ami számomra kellemes meglepetés volt, az az, hogy a legtöbb poén derekasan helyt áll. Külön gyöngyszem például Pedro, a (plüss) rénszarvas Transformersre hajazó átalakulása a történet végén...
A rajzolás inkább átlagos, mint jó, sajnos az arcokon megjelenő érzelemkifejezés kifullad a folyamatos és néha ok nélküli pirulásokban, míg a háttérzenét -nem meglepő módon- karácsonyi-száncsengős dalok szolgáltatják, csak hogy a második epizód végére teljes legyen az ünnepi hangulat.
Ha egy mondatban kellene értékelni az animét, akkor fogalmazzunk így: aki nem támaszt túl magas elvárásokat és nem is akarja a kelleténél komolyabban venni a My Santat, annak egy kellemes,de csakis szezonális élményben lehet része, ami kifejezetten pihentető egy fárasztó, ajándékhajkurászós nap után.

Értékelés: 7
Linkek:
AnimeAddicts
MyAnimeList

Az animékhez fűződő élményeim során talán a Full Moon wo Sagashite iránt voltak a legambivalenesebb érzéseim az utolsó epizód megnéztével. Eddig szerencsére ritkán fordult elő, hogy olyan sorozattal találkoztam volna, amit félbe kellett hagynom, mert nem tetszett vagy nem kötött le. Az pedig nem hogy ritka, de szinte nullával egyenlő az esélye, hogy miután egyről lemondtam, hetekig motoszkáljon bennem mégis a kérdés: "Na de mégis, mi lehet a vége?" Így a Full Moon szabályszerűen visszakönyörögte magát a napjaimba.

52 epizódnyi tömény idol shoujóról van szó, amit még megkoronáz egy tízperces special rész, mely a sorozat első felének akármelyik részéhez hozzáilleszthető.
Történetünk egy olyan lányról (Mitsuki) szól, akinél talán még soha senki nem volt távolabb az álmai megvalósításától. Mitsukinek ugyanis szíve vágya, hogy sikeres énekesnő legyen, s ezzel beváltson egy régen tett ígéretet, ám ez súlyos betegsége miatt elképzelhetetlen. Ráadásul, miután két shinigamitól megtudja, hogy már csak egy éve van hátra, helyzete még kilátástalanabbnak tűnik. Vagyis tűnne, ám Mitsuki elhatározásra jut: ahelyett, hogy keseregne, maximálisan ki szeretné használni még megmaradt idejét...

Ahogy azt láthatjuk, egy nagyon szimpatikus főhőssel büszkélkedhet az anime: Mitsukit a jövőbe vetett töretlen hite hajtja előre,s ez meg is hozza hamarosan a gyümölcsét. A shinigamik segítségével eljut élete első válogatására, ahol aztán megnyílik előtte a zeneipar kapuja.
Az anime első és megközelítőleg nagyobbik fele így a karrierépítgetésre összpontosít. Számomra ezek a részek elég hamar monotonná váltak, s lehet szó paparazzikról, riválisokról, áskálódásról: végül mindig minden ugyanoda fut ki: hogyan sodródnak hőseink a szakadék szélére, majd onnan vissza a médiadzsungel centrumába, hála Mitsuki néha már erőltetett, s ebből fakadóan kicsit hiteltelen optimizmusának.
Itt következett hát be a szalagszakadás, ám a halál első részbeni kinyilatkoztatása, valamint Takuto, az egyik shinigami múltja körül felvetődő kérdések nem hagytak nyugodni, így folytattam az animét. Pár rész után pedig világossá vált számomra, hogy milyen jó döntés is volt ez! A második fele a sorozatnak ugyanis alaposan elüt a jól megszokott, ütemesen kattogó korábbi eseményektől, s olyan szinten fejbe-mellbe vágott, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha utána egy ideig fizikai nyomait is magamon viselem. Így tehát azoknak, akiket elsőre nem győzne meg a Full Moon, csak türelmet tudok kívánni, mert a továbbiakban ki fog fizetődni.

A képi megvalósítás kifogástalan, a mangaka Arina Tanemura stílusa igazán tetszetős. Mivel azonban egy zenés animéről van szó, picit talán fontosabb beszélni a dalokról. Főhősünket egy énekesnő szinkronizálja, akinek amúgy nagyon szép és a japánokhoz képest egyedi-mély hangja van. Ebből a szempontból jó választás volt, hisz így Mitsukit és Full Moont is olyanná lehetett varázsolni, akinek a hangjára felkapja az ember fejét. Ám valahogy mégis kontrasztosnak tűnik az egész, ami azt illeti, egész nehezen szoktam meg ezt a párosítást, még akkoris, amikor a 16 éves Full Moon énekelt. Egyébként ha már a daloknál tartunk: bár csak 4-5 szerzett darab van, amik az endingeknek hála minimum egyszer, jobb esetben kétszer elhangzanak részenként, valahogy mégsem válnak unalmassá, pedig 50 rész környékén elsőre merész vállalkozásnak tűnhet ez.

A fenti írás, remélem, jól mutatja, milyen volt a kapcsolatom ezzel a sorozattal. Elismerem, hogy nagyon sokak kedvence, hisz minden megvan benne, ami egy jó shoujohoz kell, de ettől függetlenül voltak idők, amikor tőlem nagyon távolinak, máskor pedig közelebbinek éreztem magamhoz.

Értékelés:7.3

Linkek:
AnimeAddicts
AniDB

Mi az, ami időről időre előre hajt minket életünk során? Talán a kíváncsiság, hogy minél többet megtudjunk a világ dolgairól és a törekvés, hogy elérjük álmainkat...

Hayao Miyazakit a többségnek nem kell bemutatnom: a rendező számos, ma már igazi klasszikus értékű filmjével bizonyította, nem légből kapott a munkáit övező világszintű siker és elismerés.
Pár évvel ezelőtt még Sophie és Howl varázslatos kalandjait figyelhettük a moziban, idén nyáron pedig elkészült a legújabb animáció, mely hangulatában és jellegében a Totoro felé kanyarodik vissza.

A film főszereplői még nagyon kicsik, ezért a Ponyo  a tengerparti sziklán inkább emlékeztet egy szórakoztató és bűbájos mesére, mint egy komoly, erkölcsi mélységekben úszkáló alkotásra. Ettől (és persze kortól) függetlenül szinte mindenki borítékolhatja, hogy a lenyűgöző látvány és varázsvilág, ami a két óra alatt elénk tárul, teljes mértékben magával sodor - nehéz szavakba önteni azt a színes, vidám és izgalmas, néha pedig megható kavalkádot, amit a stúdió a képernyőre álmodott.
A cselekmény a tenger alatti titokzatos birodalomból indul ki, s tart egészen a part menti kisvárosig. Főhősünk, Ponyo aprócska, halszerű lény. Olthatatlan kíváncsisága miatt felmerészkedik a mélységből, ahol megismerkedik egy ötéves kisfiúval, Sousukevel, s miután belekóstol a mi világunkba, igencsak nem akaródzik neki visszaúszni a sajátjába. Mindent elkövet hát, hogy ne kelljen elszakadni új barátjától, amit természetesen nem mindenki nézi jó szemmel...
A grafika teljes mértékben teljesíti az elvárásokat: a színek valósággal életre kelnek a vásznon, s a nézőknek csakhamar olyan érzésük támad, mintha a tenger pusztán egy karnyújtásnyira lenne tőlük. A karakterdizájn nem változott - ebből adódóan lehet, hogy csak a szemem űzött tréfát velem, de mintha egyes szereplőkben korábbi filmek hősei köszöntek volna vissza ránk, legalábbis nagy volt a hasonlóság köztük: például Sousuke egyik ovis társa kifejezetten Kikire, a kis boszorkányra emlékeztetett.

Mindezek mellett a zenéről sem feledkezhetünk el - a dallamokat megint Joe Hisaishi neve fémjelzi, s ismét valami olyasmit alkotott, amit akár napokig, hetekig szívesen elhallgat az ember.
Mindent összevetve, a Ghibli stúdió legújabb alkotása fantasztikusra sikeredett - személy szerint már jó pár filmet láttam az ő kezükből, de eddig talán ez tetszett a legjobban. A hagyományos rajzfilmkultúra jegyeit idézi meg a Ponyo, ami kifejezetten frissítő (tengeri) fuvallat a mai számítógépes grafikájú - 3D-s mesék halpiacán.

Értékelés: 9.8
Linkek:
AnimeAddicts
Wikipedia

Amikor először találkoztam a DeviantArton a galériájával, egyedi stílusa és nagyszerű (valamint azóta is irigyelt) színezési technikája rögtön megfogott: mai bejegyzésünk főszereplője, Kana 2008 nyara óta működteti manga galériáját, de természetesen az ő története sem csak odáig nyúlik vissza...

Ha valaki figyelmesen megnézi a DA-s oldaladat, azonnal feltűnhet neki, hogy egyszerre két képtárnak is büszke tulajdonosa lehetsz - de mindegyikhez rajzokat töltesz fel. Mi e kettőség oka?
Amikor regisztráltam a DA-ra, akkor a suli és a felvételik miatt csak hagyományos stílusban rajzoltam, mert másra már nem jutott energiám. Aztán nemrég - pár éves kihagyás után - visszatértem a manga stílushoz. Úgy éreztem, hogy ezek a képeim nem igazán illenek bele az első galériámba, ezért csináltam nekik egy újat, s most mindkettőt párhuzamosan használom.

Mióta rajzolsz amúgy? Honnan ered ez a hobbi?
Már az ovit és az általános iskolát is végig rajzoltam, ez az egyetlen dolog, ami kezdettől fogva le tudott kötni. Egyébként nálunk a rajzolás családban maradt, ez amolyan öröklődő dolog. :D

Miket szeretsz elsősorban rajzolni, mik a kedvenc témáid?
Mindig is az emberi alak érdekelt a legjobban - a manga pedig szinte csak figurák ábrázolásából áll, úgyhogy ezen a téren kiélhetem magam. :)

Milyen technikával készülnek a munkáid?
Szeretek új dolgokat kipróbálni, de valószínűleg a színes ceruza lesz az örök kedvenc. A digitális rajzoláshoz szinte egyáltalán nem értek, úgyhogy nálam minden hagyományosan, kézzel készül.

Mióta érdekel a manga-anime világ, mi volt az első élményed ezzel kapcsolatban?
Körülbelül 9-10 éves koromban kezdtem el nézni a Sailor Moont - akkor még németül, úgy, hogy egy szót sem értettem belőle. De ez volt az első meghatározó, ebből tudtam meg, mi az az anime és innentől kezdve rajzoltam az első fanartokat.

Kedvenc animék?
Örök kedvenc a Digimon első és második szériája, mostanra viszont már leszoktam a népszerű, inkább kisebbeknek való animékről. Olyanokat szeretek nézni, amiknek kicsit bonyolultabb a története, részletesebb a kidolgozása, pl. Escaflowne, Samurai Champloo, Cowboy Bebop.

És kedvenc figuráid?
A Sailor Moon és a Digimon I. karakterkészletét nem lehet felülmúlni, úgyhogy nekem egyértelműen ők a kedvenceim.

Vannak saját sztorijaid, szereplőid?
Annyi saját történetem és karakterem van, hogy lassan már én is el fogom veszteni a fonalat. XD

Mesélj róluk pár mondatban!
A történeteim inkább novella- és regényjellegűek, mind hosszúságban, mind pedig témában. Mindenféle műfajt próbáltam már a fantasytől a sci-fin át a hétköznapi témájú novelláig - nyolcadiktól kezdve már elég sok mindent írtam, csak nehezen jutok a dolgok végére.

Mik a terveid a jövőre vonatkozólag a fentieket illetően?
Mivel elég ritka az, hogy valaki prózaírással foglalkozik, és emellett illusztrálni is tudja a saját írásait, ezért valami olyasmivel szeretnék próbálkozni, ami a novellát és a mangát ötvözi. Tehát adott egy hosszabb, kidolgozottabb szöveg, ami tele van saját készítésű, inkább manga-stílusú képekkel (mivel most ezekből rajzolok többet), s a szöveg mellett ugyanakkor vannak teljes képregényoldalak is. Szóval valami ilyesmit szeretnék a jövőben megvalósítani.

Sok szerencsét és kitartást hozzá!

Kana-Me alkotásai:
Manga rajzok
Egyéb témájú rajzok

Arlong?!? Az az Arlong?! Aki visszatért a Grand Line vizeiről? Nincs az az ember East Blue szerte, aki képes lenne megállítani!

De Luffy jön, majdnem meghal (megint) és legyőzi az ellent (megint). Ennyi az egész, unalmas.
Na jó, a One Piece azért ennél jóval többet rejt, és mint mindig, itt is képes meglepni minket. A kis tolvaj, mellesleg a legjobb navigátor a gáton, elszökik, és tikait magával viszi, amibe Luffy nem törődik bele, és nekilát leaprítani Arlong Parkot, mert tudja, hogy megríkatták Namit, és egyébként is büdösek.
Az Arlong Parkban egyértelműen látszik, hogy a verekedés nem az első, az csak a szokásos parádé, és egyúttal az erőviszonyok és használható technikák repertoárjának bemutatása, míg  az első, igazi érzelmeken alapuló motívum is bekapcsolódik a történetbe, és meg is ríkatja a lelkes nézőt.
Az arc persze ezen túl is ad még valamit. A sorozat legemlékezetesebb jelenetei közül itt élhetjük át, az ámuló tömeggel együtt, az első epikusnak ható felvonulást, az egyik leghatásosabb, és talán legideálisabb felállást, amint Luffy, Zoro, Usopp és Sanji a bennük bízó testvérek és a dühödött tömeg elképedésére megérkezik Arlong Parkba, és betöri annak kapuját...

A technikáról szólva, ez az arc az utolsók között van, ami még érezhetően, talán megfontolásból is, gyengébb animációt használ, és néhol még mindig átütnek kisebb-nagyobb aránytalanságok az ember szemei előtt.
A hangokról pedig meg kell jegyezni, talán itt vehetők észre először igazi színek, nem meglepően Sanji és seiyu-ja belépésével, mintha felfigyeltek volna a készítők az igazán karakterisztikus, átélt, életből kilépett hangzás fontosságára. Zoro körülbelül itt duruzsolhatja bele magát a hölgyek szívébe, míg Nami végre levetkőzi szarkasztikus távolságtartását, Luffy pedig rekedtre kiabálja magát, de úgy, hogy a rajongónak könny is csikordul a szemébe a legfontosabb pillanatban.

Innentől már nincs megállás, és Arlong után nincs határ. Aki One Piece-t néz, már tudja, aki itt kapcsolódik be, már sejti, miért is olyan jó a sorozat, amilyen, és miért ér meg még sokszáz részt ezek után. Sokan vannak olyanok, akik szeretnek, vagy praktikusnak vélt szokásuk, kihagyni bizonyos részeket hosszú sorozatokból, nekik mondom, ezzel a részlettel biztosan ne tegyék.

Értékelés: 9

Link: One Piece Wikia

Két évvel ezelőtt emberek ezrei figyelték nem kis izgalommal a torinói Téli Olimpia versenyeit, három évvel ezelőtt pedig egy olyan anime jelent meg Kaibara Rei történetei nyomán, melynek főszereplője erre a jeles eseményre készül - egészen különleges körülmények között.

Sakurano Tazusa,16 éves műkorcsolyázó épp, hogy csak belecsöppent ebbe a világba, máris a figyelem középpontjába kerül, ám sajnos nem annyira a kifejezetten bíztató, de még csiszolatlan tehetségével, mint inkább még csiszolatlanabb modorával és korcsolyaéles nyelvével, amivel sikerül kivívnia a sportújságírok ellenszenvét. Ráadásul miután a versenyek egyik kritikus pontjánál újra és újra elbukik, a riporterek sem restek a lehető legrosszabb színben bemutatni, valamint folyton legnagyobb vetélytársához hasonlítgatni őt, s ez nem kis mértékben terheli Tazusa lelkét, még ha nem is ismeri be. Ugyan még lenne esélye a válogató tornákon bizonyítania, de az élet újabb akadályt gördít a lábai elé, nem is akármilyen formában...
Pete Pumps, 16 éves kanadai műrepülő, tehetséges pilóta, aki szinte csak úgy táncol az égen a repülőjével. Lélegzetállító manővereivel mindenkit elkápráztat, ám legjobb előadása közben a műszerek meghibásodása miatt gépe lezuhan, s a fiú rögtön életét veszti. Legnagyobb meglepetésére azonban a Mennyek Kapujában megálljt parancsolnak neki, s kimondják: földi bűnei miatt még 100 napig szellemként kell tengődnie egy testben. S nem is akárkinek a testében...
Hogy a kiválasztott miért éppen Tazusa, arról csak sejtése lehet a két fiatalnak, ám a lányt ez teljesen hidegen hagyja. Innentől kezdve, az Olimpiára való készülődés mellett fő célja az lesz, hogy megszabaduljon Pete-től, ám próbálkozásai természetesen mind kacagtató kudarcokba torkollnak. Az anime kettejük történetét, valamint Tazusa személyiségének a fejlődését dolgozza fel - illetve mutatja be, hogyan változik mind a korcsolyázáshoz, mind az emberekhez való hozzáállásában, melyhez nagyban hozzájárul Pete őszinte és kedves támogatása is.

A fentiekből tehát világos, hogy egy shoujo-sport animéről van szó, s a kettő téma végig kiegyensúlyozottan szerepel egymás mellett. Először is láthatjuk a fiatal sportolót, a megerőltető edzéseket, a kellemetlen sajtótalálkozókat és szinte mi magunk is érezhetjük a versenyek előtti izgalmakat. Másfelől pedig ott van a lány, aki egy-két kivételtől eltekintve nem igazán enged közel magához senkit, s most mégis osztozkodnia kell a saját testén egy fiúval. A helyzet szintén több mint zavarba ejtő, hisz Pete mindent lát, hall és érez, amit Tazusa is, s mondanom sem kell, a humor fő forrása is mindig innen ered.
Az egyes részek előrehaladtával aztán a nevetés helyét átveszik Tazusa küzdelmei - a vetélytársakkal, az újságírókkal és önmagával szemben is. Ráadásul a feszültség végig ott lebeg a levegőben: ugyanis nem csak a nagy megmérettetés, de Pete távozásának a napja is egyre közeleg...

A sorozatot tehát nemcsak a sportrajongók élvezhetik, sőt. Akik nem értenek a műkorcsolyához, mint ahogy én sem, azok is vágjanak bele nyugodtan, mert az egyes figurák egész érthetően el vannak magyarázva és hát az előadások is nagyon szépek és szórakoztatóak, csak úgy, mint a valóságban. Ugyanakkor tipikus shoujo-elemeket is felfedezhetünk, ám néha az volt az érzésem, hogy a romantikusabb - drámaibb jeleneteknél a készítők pusztán magára a halál tényére hagyatkoztak, hisz az önmagában is elég megrendítő dolog. Ettől függetlenül szerintem ezekbe a részekbe egy kicsivel több érzelem is elfért volna.

Egy-két kifogásolnivalót találtam ezen kívül még, s ezek közül a nagyobbikkal kezdeném, ami a grafikával kapcsolatos.
2005-ös animéről beszélünk, ennek ellenére az emberábrázolás eléggé el van maradva kortársaitól, sőt egyes esetekben -de szerencsére csak a pár pillanatra feltűnő mellékszereplőknél- kifejezetten csúnya.
Ha egész pontos akarok lenni, 10 évvel korábban megjelent animéknél láttam ehhez hasonló karakterdizájnt. A zene viszont tetszetős, az opening és az ending pedig nagyon jól tükrözi a sorozat hangulatát. A másik ellenvetésem részben kapcsolódik a fentiekhez, s másra nem is tudok következtetni, mint az anyagi keretek szűkösségére, amivel a stáb tagjainak valószínűleg szembe kellett nézniük. Ennek tudom ugyanis csak tulajdonítani,hogy bizonyos korcsolyázós jeleneteket többször is felhasználtak és nem az egyes figurákra gondolok, hanem arra, hogy az egyik kűrt, úgy ahogy van, megkétszerezték. De mivel gondolom, a stábot erre rajta kívül álló okok kényszerítették, nem is érdemes többet fecsegni róla.
Talán amit még meg lehet említeni, az egy nagyon aprócska kis logikai buktató, ami miatt nem egyértelmű, hogy Tazusa képes-e látni Pete-t, mint szellemet vagy sem, de ez a probléma mindössze kétszer vetődik fel, s különösebb fennakadást nem okoz.

Egy szó, mint száz, a Ginban Kaleidoscope egy kifejezetten kellemes anime, ami 12 résznyi időt bőven megér a műfaj kedvelőinek, sőt a magam részéről még tovább is el tudtam volna nézni.

Értékelés: 8.2

Linkek:
AnimeAddicts
AniDB

Itt a novemberi hírlevelünk. Ez a hónap különleges, ugyanis semmilyen új dologról nem számolunk be. Ellenben újra írjuk:

Ha érdekelnek az animék, szeretsz írni, és nem állsz hadilábon a magyar nyelvvel, jelentkezz szerzőnek az AnimeCommentre. Címünk a szokásos, szöveg a szokásos, várunk szeretettel.

Az AnimeComment csapata

Perverz?
Igen.

Annyira?
Igen.

Tényleg?
Igen.

És...
Igen.

És ennyi pont elég is legtöbbünknek az Imouto Jiruból...

Hosszabb szünet után a Fanart rovat ismét szeretne bemutatni két tehetséges alkotót, de kissé rendhagyó módon: elsősorban egyikük sem fanartokkal foglalkozik, viszont folyamatosan alkotnak a japán stílus jegyében, mindazonáltal pedig saját történetekkel, karakterekkel is büszkélkedhetnek. Első beszélgetőtársunk Namiren.

Mióta szeretsz rajzolni?
Amióta csak az eszemet tudom. :D Pontosabban legkorábbi emlékem is az, amikor az óvónéni megdicsért, mert tetszett neki, amit pingáltam. XD

Csak hobbi szintjén űzöd vagy komolyabban is foglalkoztat a rajzolás?
Komolynak nem nevezném azt, amit "grafikus szak" címen művelünk a suliban, de minden álmom, hogy valami hasonlóval foglalkozhassak a jövőben is - pl.: plakát-lógótervezés, weblaptervezés, stb.

Melyiket részesíted előnyben: a hagyományos technikát vagy a számítógépeset?
Az utóbbi képeknél kipróbáltam egy-két hagyományos technikát (és nagyon bejött, szóval lesz még ilyen), de inkább gép-beállítottságú vagyok (olcsóbb, meg ugye ott van az a drága 'visszavonás gombocska.' ^_^ )

Mik a kedvenc témáid?
Anime-mangán belül? Jó kérdés... konkrétan nem tudnék most egyet sem megnevezni. Kísérletező típus vagyok, így csak nagyon ritkán sikerül két kép ugyanolyanra.

Vannak példaképeid, kedvenc stílusod?
Megint nem tudok pontos választ adni. Rajzstílus terén nem tudok egyet sem megjelölni, mert egynek sem tudom a nevét. XD
Amúgy meg nem szeretem a nagyon nagy szemeket... meg a túlgyúrt izmokat, kockahajat, erős színkontrasztokat.
Példaképnek pedig talán Katsura Hoshinot (D.Gray-man), Yun Kougat (Loveless) és egy-két doujinshi rajzolót tudnék megnevezni.

Hogy kerültél kapcsolatba az animékkel, mangákkal?
Érdekes... Mikor elolvastam a többiek válaszait, mindenki a Sailor Moont vagy a Dragon Ballt említette, mint az a bizonyos 'első'. Nos, én ki fogok lógni a sorból, mert nekem az első a Slayers volt. Ugyan az előtt is láttam egy-két animét a tévében, de nem igazán foglalkoztam velük.

Vannak kedvenc sorozataid, karaktereid?
D.Gray-man és abból Allen Walker, ő most az aktuális főkedvenc. Aztán az Ouran High School Host Club (Hikaru és Kaoru) újabban, mert nagyon humoros. A Loveless (Ritsuka) a gyönyörű rajzok miatt, és még: Death Note (Light), Slayers (Xellos), Árnybíró (Adzsite).

Szoktál fanartokat készíteni?
Nagyon-nagyon ritkán... Gyakorlatilag az utóbbi egy évben kb. egy vagy két darabot csináltam. Nem igazán vagyok az a fanartist típus. Csak mostanában a D.Gray-man iránti mániám elhatalmasodásának tüneteiként jelent meg megint a fanart az életemben. De nem is baj, imádok Allent rajzolni! ^_^

A Dharma egy hazai kezdeményezésű mangaantológia. Eddig két kötetet jelent meg, s nemrég került ki a felhívás a harmadikra. Az eddig kiadott gyűjteményekben te is aktívan részt vettél - mik ihlettek meg ezeknek a történeteknek az elkészítésekor?
A Dharma 1.-ben a 'Qwestions' egy kezdetleges kis horrorszerűség volt. Nem igazán ihletett meg semmi, talán csak az, hogy nagyon szeretem a horror filmeket. A 'Morning, my Morning' pedig pont ennek az ellentéte, mivel a jó horror mellett az abszurd, humoros dolgokat is nagyon szeretem, valahogy innen jött ez is...
A Dharma 2-es 'Promise'-zal kapcsolatban pedig nem igazán tudok mit mondani. Tulajdonképpen épp vasaltam. :D Vasaltam és elméláztam egy kis időre - meg is égettem az ujjam, de egy sztorit megért ennyi kis fájdalom. Gondolom, pont ilyen értelmes is lett. *nevet*

Melyik történet, karakter áll a legközelebb a szívedhez a sajátjaid közül?
Van kedvenc. ^_^ Kb. 2-3 hónapos, úgyhogy nem írhatom, hogy újabban, pedig találó megfogalmazás lenne arra, hogy milyen lassan dolgozom. :D
Ő lenne az. Ha a Jóisten is úgy akarja, akkor a soron következő történetem egyik főszereplője (pontosabban a főszereplő öccse) lesz. A neve William.

Hol láthatunk legközelebb rajzokat Tőled?
Jelenleg elég kemény vizsgaidőszaknak nézek elébe, de azért megpróbálok határidőn belülre valami elfogadhatót produkálni a következő Dharmába. No meg ott vannak a weblapjaim. Általában DeviantArton vagyok a legtöbbet, de van egy blogszerűségem is a LiveJournalon, ahová mindenféle vázlataim és félkész bigyóim mennek. ^_^

Köszönöm a beszélgetést!

Namiren elérhetőségei:
Barbicaty a DeviantArton
Strange dreams...strange world

Rég vártam már egy jó kis magical girl sorozatra - s amikor fülest kaptam a Kamichama Karinról, reménykedni kezdtem. A sorozat végére aztán kiderült: feleslegesen. Bár a kezdet bíztató volt, nem minden arany, ami - kivételesen nem fénylik, hanem az átlagnál egy kicsit rejtélyesebbnek, sötétebbnek akar tűnni. Persze, csak annyira sötétnek, hogy alapvetően a rózsaszín még egész felismerhető legyen.

13 éves főhősünk Karin, aki azon a napon, amikor véglegesen magára marad a világban (szülei réges rég meghaltak, ráadásul most már macskája is az örök vadászmezőkön egerészik), két titokzatos fiatal, Kazune és Himeka segítségével felfedezi, hogy az anyjától örökölt gyűrű által isteni erők birtokosa lehet. Az már szinte magától értetődő, hogy az ékszerre mások is fenik a fogukat, ráadásul Himeka is veszélyben van. Karin feladata megvédeni őt a szintén mágikus erőkkel rendelkező Kazune társaságában, de hősnőnk valahogy még a szokottnál is nehezebben sajátítja el az ereje feletti irányítást. A 26 részen keresztül az ő kalandjaikat követhetjük figyelemmel egy egész jó struktúra szerint. Itt ugyanis nem a klasszikus "minden napra jut egy lecsapni való szörny" sémát láthatjuk, hanem fokozatosan haladunk egy egészen érdekes titok felé, ahogy a krimikben szokás, kb. azon úton, mely egy kezdő istennőtől vezet két múltbéli tudós gigantikus és kockázatos felfedezéséig, illetve egyikük hatalomvágyának a következményéig. A feszültség folyamatos fenntartása - mely alatt ne értsünk többet a nagy titok sejtetésénél- éri el végül is, hogy még azok is végig nézzék a sorozatot, akik már a felénél a fehér zászlót akarták lengetni, mint én. Akármennyire ráncoltam a homlokom, mégis kíváncsi voltam, mi sül ki ebből az egészből.
Mindemellett végig reméltem, hogy a sorozatba fektetett bizalom többszörösen megtérül majd. Hisz a képi és zenei benyomásaim elsőre, sőt, a későbbiekben is pozitívak voltak. Mindkettő egy kicsit misztikus, gótikus hangulatot kölcsönzött a parányit talán túlzott, de szép karakterdizájn ellenére, s a lányok fidres-fodros ruháitól a fiúk Sherlock Holmes-féle köpönyegén át a múlt századot idéző macskaköves utcákig minden meg volt benne, ami képileg, hangulatilag megkülönböztethette volna a többi tipikus magical girl sorozattól. Ha valaki meglesi az openinget, rögtön megértheti, hogy mire gondolok. Ám, ahogy a könyvet veszélyes megítélni a borítójáról, úgy az animét is az openingről, legyen az akármilyen jó.

Mert ahogy sor került a zenére és ábrázolásra, valamint a csupasz történetváz említésére úgy én személy szerint le is tudtam a Kamichama Karin erényeit. Egyszerűen nem értem, hogy egyes oldalakon hogyan értékelhették 90%-on felülinek. Vagy nagyon jónak. Számomra a sztori ellentmondásos (pl. miért kell keverni a görög és római mitológia elemeit?), nagyon csapongó (mind logikailag, mind pedig az idősíkokat és az érzelmeket tekintve) és erőltetett volt. Úgy látszik, ma már a shoujo egyik alap- vagy inkább divatkelléke lett az elsőre fiúnak tűnő lány (vagy fordítva), de ha ez nem is, akkor az olyan karakter, akinek az egyik szeme eltérő színű, mint a másik.
És akkor még nem is beszéltem azokról a szereplőkről, akikről szinte semmit sem tudunk meg. Miért nem lehetett a jellemek árnyalására nagyobb figyelmet fordítani, mint a trendre?

Bár korábban olvashattátok a 'misztikus', 'sötét' és 'krimi' szavakat, ez senkit se tévesszen meg - sajnos a típusanime határainak a feszegetéséből nem lett semmi, s összeségében ez is csak egy romantikus történet, gyengébb poénokkal és kicsit mesterkélt drámai helyzetekkel. Ennek ellenére mégsem tudom rossznak titulálni az animét. De kétségtelen, hogy jobban haragszom rá, mint eddig bármelyik másik sorozatra, ami mellől csalódottan álltam fel, mert ebből ordít az a nagy lehetőség, amit nem használtak ki! Nem mások munkáját akarom felülbírálni, és kétségtelen, hogy én a laikus véleményemmel nem sokat számítok, de talán épp ezért merem leírni, hogy összességében mit is érzek: a Kamichama Karint a készítők valami olyan finomságnak szánták, ami végül nekik túl nagy falat volt, én viszont eléggé éhes maradtam tőle.
Ha lenne második évad, ami szerintem elég esélyes, valószínű, hogy annak is nekifutnék, hátha mentené a menthetőt. Ha azonban elérkezik az első homlokráncolós pillanat, nem fogom megvárni a befejezést - legyen akármilyen nagy titok leleplezéséről is szó!

Értékelés: 6.5

Linkek:
AnimeAddicts
ANN