Ritkán szoktam belevégni új sorozatokba, de amikor megláttam, hogy a Ristorante Paradiso egy kellemes olasz étteremmel és pár éltes úriemberrel kecsegtet, úgy éreztem, ez alkalommal muszáj lesz kivételt tenni, hisz a hangulatosság garantált lesz.

Főszereplőnk jelen esetben a huszas évei elején járó Nicoletta, aki nagy utat tesz meg Japánból Rómába, csak hogy felkutassa rég nem látott édesanyját, aki anno még egy szerelem kedvéért mondott le lánya neveléséről és ruccant ki, majd ragadt az olasz fővárosban. (Az anya, Olga választottja soha nem kezdett volna egy elvált asszonnyal, ezért hozza meg az erkölcsileg ennek ellenére továbbra is  megkérdőjelezhető döntését). Nicoletta  tehát teljesen felpaprikázva érkezik a Casetta Dell'orso nevű étterembe, melynek tulajdonosai soha nem látott mostohaapja és felesége, Olga. A fiatal lánynak feltett szándéka, hogy kitáláljon a férfi előtt és jól beolvasson anyjának, ám mielőtt ez megtörténhetne, Olga egy kis időt kér, cserébe pedig teljes ellátást biztosít Nicolettának. Nicoletta elfogadja az ideiglenes békeszerződést, ám továbbra sem tud mit kezdeni a helyzettel, hogy egy idegen országban van, különösebb (élet)célok nélkül, ráadásul az étterem egyik pincére, Claudio is mély benyomást tesz rá. Ennek megfelelően random módon, de legalább jön az ötlet, hogy csatlakozzon a Casetta Dell'orso stábjához, mint lelkes tanonc. Az élet azonban nem csak krumplipucolásból és panírozásból áll a konyhában sem, hisz minél több időt tölt el az ízlésesen titkozatos étterem idős dolgozói társaságában, annál inkább összeáll előtte a hely és Claudioék közös múltja, s választ kapunk olyan kérdésekre is, mint, hogy miért csak idős úriemberek dolgoznak az étteremben? Miért visel mindenki szemüveget? És mit tudnak ezek a férfiak, hogy a hely Róma egyik legzsúfoltabb falatozója minden este, melyet főleg a hasonló korú és egyedülálló hölgyek látogatnak?

Nicolettan kívül tehát a hat idős férfi életébe is bepillantást nyerhetünk: ahogy az lenni szokott, elviekben mindegyikük egy-egy típust testesítene meg, de szerencsére nem a hárem animékből ismert klisékkel tarkítva - a készítők törekedtek a valóságszerűségre, ezért a csapatban többek-közt nem fűnek-fának udvarló amarózót, hanem a korának megfelelően zsémbes öregembert láthatunk. A sorozat egyébként ezen a ponton saját farkába harap, hisz ahhoz képest, hogy a bácsik hatan vannak, csak egy-kettő személyisége tárul fel valamelyest jobban vagy különállóbban a többiekétől. Noha mindenkinek megvan a saját epizódja, amikor egy hangyányival jobban meg lehet őket ismerni, ez még mindig nagyon kevés. Idős emberekről van szó, s bár 11 részben nem tárulhatnak fel élettörténetek, én nem bántam volna, ha egy kicsit alaposabban a múltba nézünk.

Műfajilag joseiről beszélhetünk, ennek megfelelően a történetvezetés csöppet sem harsány, mondhatnánk azt is, hogy senki sem fog szívrohamot kapni az anime nézése közben. A sorozat egyik legfontosabb eszköze a hangulatteremtés, ami maximálisan át is jön, és nincs ember, aki a legvégén ne vágyakozna legalább egy nagyon kicsit Rómába -  gyakoriak az állóképek, amik a környezetrajzok esetében nem jelentenek problémát, hisz azok nagyon szépek, és az épületek, csak úgy mint a zene, hűen tükrözik az ódon és varázslatos európaiságot. Épp ezért szúr szemet a számítógépes grafika, ami -szó se róla, szép és jó és modern, de ebbe az animébe egyszerűen nem illik bele, ráadásul tökéletesen felesleges is. Azonban, hogy ne csak ezen bosszankodjunk, ott van még a karakterdizájn is, amit nyugodt szívvel lehet egyedinek nevezni, én viszont mégis maradnék a csúnyánál, főleg ami a női szereplőket illeti. A szögletes, markáns áll és a lepényszáj még csak-csak passzol az idős férfiakhoz, ám egy előkelő hölgy esetében ez már nagyonis kétséges:  bizonyos nézőpontból mutatva nem egy dívának beállított asszonyról jutott eszembe a gonosz nyugati boszorkány az Óz, a csodák csodájából.

Mindent összevetve a Ristorante Paradisot leginkább a sorozatban is látható, szépen tálalt fogások egyikéhez lehetne hasonlítani: egy röpke, hangulatos, borozgatós anime az intellektuális környezetváltozásra vágyók számára, amit csak az ment meg a középszerű semlegességtől, hogy nem a jól megszokott japán környezetben és egy sushi-bárban játszódik, hanem próbál valamit pedzegetni Európával.

Értékelés: 7

Linkek:
AnimeAddicts
AniDB

A következőkben szerkesztőink munkásságáról, nálunk betöltött szerepéről olvashattok. Ha animét ajánlanátok, illetve kritikát vártok tőlünk bármiről, amiről nem írtunk még, kommenteljetek ide, és hamarosan teljesítjük a kérést. Amennyiben viszont inkább a sajátos bemutatkozásokra vagytok kíváncsiak, vagy direkt az egyik szerkesztőnktől kérnétek írást, nézzetek utánunk a szerkesztők rovatban.

Public Hikikomori, alapítónk és adminunk írásai velősek, és érdeklődése igen lehatárolt, talán pont ez az ami miatt olyan jól szerepel a mindent és mindenkit megszóló Szubkult rovat sorai között első sorban hozzánk, az animésekhez. Azonban ez nem minden, hiszen ő maga kezdett bele az egyelőre stagnáló Anime hatása Magyarországon sorozatba, illetve, kissé talán cinikus módon, pont egy sarkalatos pontot, a Dragon Ballt részletezte történeti bontásban, és számtalan egyéb vonatkozásban.

Nite, habár sosem írta elénk kifejezetten, legalábbis az oldal működésének első fejezetét folyamatosan színesebbé tette unos-untig jelentkező sportanime kritikáival. Ezek sajna se külön címkét nem kaptak, se pedig egyéb megkülönböztetést. Kellemes keresgélést az úriember munkái között.
A nyár elején admini rangot kapott, ezzel véglegessé vált rang- és korbeli tekintélye (aka. ő lett az oldal mindehez hozzászóló keresztapja).

Khaos, ahogy belépett az oldal szerkesztőségébe azonnal követelt magának helyet, és írásai egy furcsa részének hamar kapott is külön rovatot; a fanart írások az ő alkotásai voltak, pár kivételtől eltekintve, szárnybontogatásként született ebben a rovatban BLEACH ep sorozat is, s később fanartistákkal készített interjúk is kerültek a rovatba. Szubkult téren ő is érdekelt, de ami méginkább érdekes lehet, egy igen elmélyült terület, a családon belüli kapcsolatok megjelenése az animékben is foglalkoztatja az amatőr bloggert; éppen most futó sorozatában az érintett animék kritikái mellé csipeget egy kicsit a felszínre kerített kapcsolódó tények közül. A One Piece című klasszis méretű anime kritikasorozata az ő billentyűzetéből szökik majd az oldal bejegyzései közé.
A nyár elején őt is elismerték az admini ranggal, azóta az oldal fejlesztésén is egyre többet dolgozik.

Erda, mindeki buzgólkodó bloggere, érkezése után azonnal megreformálta a szerkesztőség gyorsaságát, és gyakran önmaga vállalta be az oldal cikkfenntartását, ami kifejezetten élményszámba menő teljesítmény, és emellett még sokkal is tartozunk neki. Miközben ő is kivette részét a szubkult apró fricskáiból, adott nekünk szinte teljes önállósággal két rovatot, amelyeket teljes mértékben csak ő lát át: az AMV és az OST írásai szinte kizárólag az ő keze alól születtek, és ezekkel olyan mélyről jövő érzéket rakott az olvasóink elé, hogy nem lepett meg a felé érkezett zsűris felkérés az IronChef felől.
Kisebb munkái neki is akadtak, a Memories, és a Ruoruni Kenshin kifejtése és teljes megismerése körül bizony kellemesen időzhettünk mindannyian.
A nyár eleji elismerésből ő is megkapta a részét, adminként ezen túl már hivatalosan is az oldal sürgölődő anyukája lehet.

Shizu, aki újabb boldogságot hozott az oldalaink közé, első cikkei után nagy elhatározásra jutott: ő majd készít az oldalnak egy Miyazaki sorozatot, ezzel pedig újra csak sikerült belopnia magát sokunk szívébe, az oldal pedig az animekultúra egy igen jelentős szeletéről mutat saját kis véleménycsokrot. Köszönjük neki.

Peorth, a legújabb AnimeCommenter, aki előszeretettel válogat iskolás, és ifjúsági történetek közül, stílusa ehhez hasonlóan friss, ő maga pedig harmatos lendülettel dolgozik írásain, hozva egy kis szelet a bejegyzéseink közé.

Ha létezik a világon groteszk felállás, a Tokyo Godfathers szereplőgárdája mindenképp a 'legesleg' címmel büszkélkedhet ezügyben. Adott ugyanis három hajléktalan és egy kisbaba - ja hogy ez még nem nagy ügy?
Akkor menjünk kicsit tovább: adott egy hajdanán szebb napokat látott transzvesztita, egy iszákos  és kisstílű középkorú férfi és egy, a családi felelősségrevonás elől menekülő fiatal lány. Ja és persze a kisbaba, akire a biztos fagyhalál várna karácsony napján egy kiselejtezett holmikupac tetején, ha három antihősünk rá nem találna és döntene(?) úgy, hogy maguk kutatják fel a nyilván jobb sorsra érdemes kislány szüleit.

Satoshi Kon másfélórás mozifilmje 2003-ban készült és pár decembervégi nap eseményeit dolgozza fel onnantól kezdve, hogy a meleg Hanaban felébrednek vélt anyai ösztönei, s magával rángatja a nem kívánt kalandba két társát, Gint és Miyukit. A sebtében Kyokonak elkeresztelt csecsemő helyzete azonban sokkal bonyolultabb, mint az elsőre tűnik, s noha a nyomkeresés útja végig jó kis "hintekkel" van kikövezve, szereplőink minél közelebb jutnak a baba szüleihez, annál furcsább, olykor pedig kifejezetten veszélyes helyeken, szituációkban fordulnak meg. Míg az események pörögnek, Ginék múltjáról is lekerül a lepel, s a mozi végére maximálisan feltárul előttünk napjaink esendő emberének a korrajza, egy társadalom számtalan előítélettel szembesített rétegének a tablója. Vagy legalábbis egy szelete.
A filmben egymást váltogatják a karácsonyi csoda fantasztikus és a valóság félelmetesen jól elkapott elemei: mire kezdtem volna hitetlenkedni, hogy főszereplőink egy tipikus akciófilmhez illően megint az utolsó pillanatban kapják meg az újabb lökést a továbblépéshez, addig a következő jelenetben már olyan képsorokat nézhettem, amikről az ember tudja, hogy a szomorú és kegyetlen valóság részeit képezik és nincs ez másként egy nagyvárosi éjszakában sem. Az ezeket összekötő központi motívum azonban mégiscsak a humor, amely jól oldja a reálist az irreálissal, s ezt nagyban erősítik azok a tipikus gesztusok és mozdulatok, amelyek az anime végére karaktereink elengedhetetlen attribútumaivá válnak, mint például a folyamatos szipákolások vagy Hana kényeskedő, minden ízében nőket imitáló mozdulatai.

A grafikára tehát egyáltalán nem lehet panasz, s ahogy a történetvezetésben, úgy itt is helyett kapott a realisztikusabb ábrázolás, valamint bizonyos jelenetekben a kissé túlzó, kisebb gyerekeknek szánt rajzfilmek intenzív grimaszolásai.
A Tokyo Godfathersben végig jelen van e furcsa kettőség, mely azonban nem furcsább magánál az alaphelyzetnél vagy a szereplőknél sem. Mindezeknek az egyvelege pedig egy abszurd mozifilm, mely ugyan nem dönget falakat, de a sztori temperamentumával és kiszámíthatatlan fordulataival remekül helyt állt hasonló típusú, akár élőszereplős filmek között is.

Értékelés: 7,9

Linkek:
AnimeAddicts
AniDB