Amikor először felfedeztem az ANN top50 listáját, feltűnt, hogy az összes kedvencem jó helyezéssel szerepel rajta (sőt akkoriban gyakorlatilag az összes anime rajta volt, amit egyáltalán láttam). Azóta is időről időre visszatérek, hogy újabb figyelemre érdemes animéket vadásszak róla. Az aztán végképp szemet szúr, amikor egyszercsak valami felkúszik a második helyre, és hogy ez éppen a kicsit vicces, kicsit megható, de leginkább semmilyen dating-sim adaptáció Clannad folytatása, eléggé meglepett. Rögtön összeesküvés elméleteket kezdtem felállítani az anime rajongók új generációjáról, akiknek ez lehetett az első jelentősebb alkotás amit látnak, közvetlenül a Dragonball 26271. része után (végülis valamiért a Dark Knight is előkelő helyet szerzett az IMDB toplistájában), de rá kellett jönnöm, hogy a megfejtéshez akkor jutok legközelebb, ha saját szememmel járok utána.

Biztos sokan voltunk már úgy egy sorozat végeztével, hogy ejjnye, ezt folytathatták volna még, hiszen kíváncsiak vagyunk, mi fog történni főhőseinkkel? Elvégzik-e az iskolát, továbbtanulnak-e, együttmaradnak-e, történik-e valami érdekes velük, vagy beállnak a japán kisemberek mókuskerék-életébe és elszürkülnek - ekkor jövünk rá, hogy azért talán jobb, ha mégis inkább a mi fantáziánkra van bízva a folytatás. Nem mondom hogy meglepetés volt a Clannad továbbgondolása, hiszen a konzolos játéknak sem itt van vége, de azért maga a témaválasztás anime viszonylatban eléggé újszerű. Néhány, az előző szériát idéző, akár fillernek is felfogható rész után a főszereplők, Tomoya és Nagisa elvégzik az iskolát, munkát találnak, összeházasodnak, összeköltöznek, szóval gyakorlatilag élik mindennapi életüket, ami azért persze tele van vidám és szomorú pillanatokkal is.

Nem szeretném nagyon lelőni azt a néhány fordulatot, ami a történetben következik, aki akar utána néz máshol, azok meg akik szeretnék az újdonság erejét átélni, nézzék meg maguknak. Annyi nem titok, hogy körülbelül a felétől egy igen drámai irányba veszik útjukat az események, és sokak szerint az anime történelem legmeghatóbb néhány epizódját lesz szerencsénk megtekinteni (mi tagadás én sem bírtam száraz szemmel). Erre a néhány részre az animékben eddig igen ritkán feldolgozott téma, a történetvezetés és a kitűnő karakterábrázolás olyan összhatását vonultatja fel a Clannad AS, hogy komolyan elgondolkozhatunk, talán nem tévedés a toplista második helye.

DE! Még az éremosztogatás előtt nézzük meg az utolsó két-három részt is, és álljunk meg egy pillanatra. Először is túl soknak tűnik a filler epizód egy ilyen néhány részes drámához, főleg ha az egész első szériát úgy tekintjük, hogy a karakterek bemutatásához szükség van rá (ugyanis önmagában erre a második nem elegendő). Másodszor a sztori fordulópontját okozó események ennél légből kapottabbak alig lehetnének, mégis kétszer is elsütik őket. Ráadásul éppen a gödör alján ér véget az egész, akkor, amikor más szerzők még csak belelendülnének a tönkrement sorsok kibontásába. Ha véletlenül elolvassuk a Clannad játékról szóló Wiki bejegyzést, akkor pedig az óriási Deus Ex Machina (ami annó a Dallasból megismert "Bobby él" fordulattal van egy súlycsoportban), ahogy minden rosszat meg nem történtté tesznek, és a többi eddig misztikusként elkönyvelt elem is nagyon sután a helyére kattan: aminek egy konzolos játékban az újrajátszhatóság miatt értelme van, rosszul veszi ki magát egy animében. Ezek persze összességében nagyon apró hibák, és a sorozatnak nem az élvezeti, hanem legfeljebb művészi értékéből vonnak le.

Sajnos a nem túl érzelemdús szereplők miatt a szinkronszínészek teljesítményét nehéz értékelni, semmi kiemelkedőt nem alkotnak, ugyanakkor egyetlen hibát sem lehet a hangokban találni. A zene kimerül egy sokszor meghallgatható, érdekes ritmusú openingben, némi felejthető háttérzenében, és egy kicsit sem a témához illő endingben, ami fel se veszi a versenyt a Clannad hangulatos és megható Dango Daikazoku-jával. Érezték ezt a készítők is, minden szomorú jelenetnek a Dango-k dallamát tették alá, és az, hogy mégsem válik elcsépeltté, csak a zeneszerző zsenialitásának köszönhető. A grafika nagyon szép, modern, letisztult, szinte észrevétlenül integrált fényképekkel és számítógépes grafikával, ahogy azt egy mai alkotástól elvárhatjuk.

Összefoglalva továbbra is nagyon jó kérdés marad, hogy ha most az Animecommenten mindenki átrágná magát a Clannad After Story-n, vajon beszavaznánk-e Minden Idők Legjobb Animéi közé... Ettől függetlenül szerintem minden rajongó szívében van neki hely. Ha valaki még nem látta az előző szériát, az előbb feltétlenül azt nézze meg, aki pedig látta, és tetszett neki, kezdhet nekiülni az AS-nak. Mindenképpen olyan jeleneteket fog látni, amelyek animében igen ritkák, ez a történet sokáig beszédtéma lesz még az animét szerető társaságokban.
 

Értékelés: 9.3

Linkek:
ANN
Animeaddicts

WToma, rendszeres olvasónk, kommentelőnk, mondhatni már-már bentlakó netcimbora, nem meglepő, amikor valamit hiányolt tőlünk, egyből megírta, és lám, a stílusunk, ahogyan egy hálás olvasótól várhattuk, tökéletesen visszaköszön.

Egy földalatti összeesküvés. Egy csoport, amely mellett a templomos lovagoktól kezdve a Világkormányig mindenki elbújhat. A titkos társaságok non-plus-ultrája. Az ideális szervezet: az ACROSS. Célja: a világuralom. Taglétszáma: kettő.

Ennek a szervezetnek a fő (és egyetlen) tisztje főhősnőnk, Excel, a hiperaktív, butácska, kétbalkezes középiskolás (?) lány, aki mindezek tetejébe még reménytelenül szerelmes főnökébe, a mindig nyugodt, hideg és precíz Ilpalazzoba. A történet számunkra akkor kezdődik, amikor Excel elvégzi a középiskolát (hogy minek járt oda, oda járt-e egyáltalán, és hogyan került kapcsolatba az ACROSS-sal, az a történetből nem derül ki, de a későbbi események fényében teljesen lényegtelen) és tragikus hirtelenséggel elüti egy teherautó.

Joggal tehetjük fel magunknak a kérdést, hogy miről is szólhat egy anime, aminek a főhőse öt perc után halott, és hogyan fogja az ilyen módon egyfősre csökkent titkos társaság meghódítani a világot. Aggodalomra azonban semmi ok, a probléma deus ex machina megoldódik, ha nem is az eredeti mangaka (aki mellesleg rendszeresen feltűnik minden rész elején) vagy a rendező (aki pedig meglehetősen szerénytelen módon néha szinte főszereplővé avanzsál), hanem a Makrokozmosz Lelke által.

A történetet nem is folytatom, a felfedezés élményét (?) meghagyom azoknak, akik lélekben készen állnak erre a 26x20 perc tömény hülyeségre. Ízelítőül talán még annyit, hogy a történetben a fent említetteken kívül fontos szerepet játszik még egy Dél-Amerikából származó vendégmunkás, egy csapat játékmaci-formájú űrlény, egy meghalásra erősen hajlamos hercegnő, F város közigazgatási hivatalának vezetője és néhány dolgozója, egy konstans életveszélyben lévő kutya, Az A Férfi, valamint egy padlóba épített csapóajtó.

Sejthető tehát, hogy ebben az esetben nem a történeten van a hangsúly, ekkora összevisszaság mellett ez lehetetlen is lenne. Cserébe viszont megkapjuk az összes, animékben rendszeresen előforduló klisé paródiáját: az egyes műfajok pellengérre állításán túl számíthatunk a fillerek, visszatekintők és egyéb fanservice-elemek kifigurázására is, sőt, még a mágikus „utolsó három rész” is megtalálható benne. (Tudjátok, majdnem minden sorozatban eljön az a pillanat, amikor – akármilyen felületes és komolytalan volt addig – hirtelen elkezdi véresen komolyan venni magát, hogy onnantól kezdve a szereplők hősiessége és a történet drámaisága exponenciálisan fokozódjon egészen az utolsó részig…) Ja, és zárulhatna-e mással egy ilyen tömény közhelyparádé (jó értelemben véve, már ha ezt lehet egyáltalán jó értelemben venni), mint az Indokolatlan és Teljesen Fölösleges OVA-val (amibe sikerült belesűríteni mindazt, amit túl töménynek találtak ahhoz, adásba  kerüljön)? Ugye, hogy nem.

A rajzolás és a szinkron jól passzol az anime egészéhez, a karakterek ábrázolásban és hangban is gyakorlatilag önmaguk paródiái (pontosabban a lassan 10 éves stílus paródiái, az Excel Saga az óévezred végén futott, azt hiszem, méltó lezárása volt a 90-es éveknek). A zene kevés témát használ, és bár hasonlóan beteg, mint minden más ebben a sorozatban, mégsem hagyott bennem sok nyomot.

Összességében az Excel Saga-t ajánlom mindazoknak, akik szeretnek a kedvenc stílusaikon és fordulataikon nevetni, valamint jól bírják az abszurd japán humort. De még így sem biztos a siker. Én szóltam.

Köszönjük az írást, WTomának!

Értékelés: 8

Linkek:
WToma írása
Aoianime
Animeaddicts
Wikipedia

Fiúkat rávenni arra, hogy megnézzenek egy magical girl animét, első blikkre jócskán irreális vállalkozásnak tűnik, hacsak...
A nagy helyzet az, hogy már a korai '70-es években Go Nagai mangaka tudta, mitől döglik a légy, és milyen (jócskán övön aluli) eszközökkel lehet megszorongatni az évtizedekkel későbbi előítéleteket, amik ezt a műfajt övezik. Roppant egyszerű, ám annál hatásosabb taktikáját nyugodt szívvel nevezhetnénk akár a "fedetlen keblek hadműveletének" is, hisz a szexi android történetének pontosan ez a lényege: minél több bunyó, annál kevesebb ruha! Az eredeti manga számos két nagyon is eltérő feldolgozást és egy sequel-sztorit is megért, ezen kívül pedig büszkélkedhet egy-egy élőszereplős filmmel és live-action sorozattal. A Re:Cutie Honey ezek közül az utolsó előtti, 2004-es változat, színpompás és egy csöppet műanyagízű grafikával, mely nem pusztán remake, de méltó tisztelgés is az eredeti show jellegzetességei előtt is. Az alapfelállás hasonló, a bármilyen alakot felölteni képes hősnőnk és a Panther Clow nevezetű bűnszervezet közötti ádáz és végső harcot meséli el, igaz a szinopszis itt kicsit átalakul és 3 terjedelmesebb epizódra rövidül: míg az első animében a bűnözők démoni erejű pénzéhes gonosztevők voltak, addig itt a sötét oldal terveire csak fokozatosan derül fény, hogy aztán a legvégén belefussunk a szokásos dillemába: lehet-e több egy android, mint puszta bádogdoboz?

Kisaragi Honey mellett visszatér a kotnyeles fotóriporter, Seiji alakja, valamint Aki Natsuko is ott figyel a stáblistán, ám a korábbiaknak megfelelően ismét egy teljesen új karakter és személyiség fut a név alatt: ezúttal egy bevállalós rendőrről van szó, aki nő létére is a legtökösebb szereplő az összes többi között. Rajtuk kívül múltidéző még a grafika, ami egymás után ontja a retró stílusjegyeket, illetve az opening is, ami szintén maradt az eredeti, csak éppen a mai ízlésnek megfelelően áthangszerelve.

Magára a történetre nem érdemes sok szót fecsérelni, hozza a szokásos mahou shoujo-s fordulatokat, azok minden drámázásával, kérdéseivel és akciójeleneteivel együtt. A storyline éppen ezért sem hangsúlyos annyira, a szórakoztatás kulcsa ezúttal a karakterlátványban van: az OVA töménytelen mennyiségű fanservice-t vonultat fel, ez alatt a rövidke idő alatt annyi a meztelenkedés, mint égen a csillag, ráadásul a készítők még két erősen yuri-szagú jelenetet is ügyesen belecsempésztek az eseményék közepébe, a lehető legnaivabban és szükséges elemként tálalva... S csak hogy teljes legyen az élvezet, bár a Honeyval harcoló szörnyek egytől egyig a rusnya és a gagyi közötti skálán mozognak, megnyugodhatnak a nézők, egytől egyig mindegyiknek van melle és előszeretettel villogtatja őket. Ami a karakterdizájnt illeti, a főbb szereplők jól ki vannak dolgozva, Seiji tökéletes mása korai elődjének, a lányok pedig kecsesek és szépek A harcjeleneteknél ugyan az arányok nem szerencsések, sokszor elnagyoltak, a mozgások viszont mindenért kárpótolnak, nagyon eltalálták őket. A mellékszereplők (ez alatt kizárólagosan csak a hímneműeket szabad érteni) ábrázolásába nem sok energiát fektettek, némi túlzással állíthatom, hogy a pont-pont-vesszőcske kimeríti az ő megjelenésük fogalmát. A karakterdizájn egyes elemei, csakúgy, mint a hátterek jórésze sokszor a nyugati képregényvilág stílusát idézhetik fel előttünk - aki megnézni az openinget, egyből tudni fogja, mire gondolok. Ez a jól elkülöníthető, réteges felépítés főleg a sorozat első felében dominál, ahogy fordul a kocka a sztoriban, úgy térünk vissza a hagyományos animés környezetábrázoláshoz.
A hangzásvilág ezzel szemben maradéktalan, egy jelenet sincs szinte, ami kénytelen lenne nélkülözni az aláfestő zenét: ezek a számok többnyire pörgősek, jól passzolnak a sorozat dinamizmusához, az összhatás elérésében pedig szintén sok köszönet illeti a seiyuuk minőségi munkáját.

Summa summárum, a Re: Cutie Honey pusztán a jól megszokott dolgokat tudja felmutatni, egyetlen érdekessége pedig az ábrázolásmód nyíltsága, amire nem feltétlenül mindenki vevő. Ettől függetlenül könnyed és szórakoztató OVA egy kis szertelen bolondsággal megfűszerezve és némi törekedéssel arra, hogy valami történetféleséget felmutasson, s legalább ennyivel több legyen az ecchi-sorozatok jellegtelenebb darabjainál.

Értékelés: 7

Linkek:
AnimeAddicts
MyAnimeList
 

A CLAMP stúdió munkásságával kapcsolatban valahogy mindigis nehezen tuszkoltam háttérbe az elfogultságomat és azt hiszem, ezzel még nagyon sokan vannak így, hisz a csapat neve már eleve egyfajta garanciát biztosít. Sokan kedvelik jellegzetes stílusukat, történeteiket, s nem utolsó sorban azt a híres-hírhedt szokásukat, hogy előszeretettel szerepeltetik kedvelt karaktereiket különböző sorozataikban. Talán ennek az összetettségnek köszönhető az is, hogy napjainkban  már-már külön Clamp-univerzumról beszélhetünk, s ahogy a bejegyzés címe is sejteteti, az ezen belül helyet foglaló akadémia szolgál a kis detektívek mindennapjainak színhelyéül.

Nokoru, Suoh és Akira annak ellenére, hogy három nagyon eltérő személyiség, remek csapatmunkáról tesznek tanúbizonyságot, mind a diáktanácsi feladatokat, mind a Nokoru alapította, önkényes detektív klub küldetéseit illetően, amit neve ellenére nem kell azért olyan véresen komolyan venni.  Az elnök ugyanis előszeretettel fókuszál saját kötelességei helyett a bajba jutott hölgyek megmentésére, életkorra és a problémák gyökére való tekintet nélkül – ezt akár vehetjük is a klub egyetlen és legfőbb célkitűzésének. Így lehetünk az egészen pitiáner ügyeknek, mint mondjuk egy házi állat becserkészése  és a fajsúlyosabbaknak – például emberrablás, zsarolás – egyszerre szemtanúi, de azért kriminek korántsem nevezném az animét.
Őszintén szólva én nagyon sokáig nem voltam kibékülve a sorozattal, és még most sem tudom biztosan eldönteni, hogy valóban az animében kell keresnem a hibát vagy én sétáltam bele a saját csapdámba, amikor előbb estem neki a rövidsége miatt csábító mangának, mint az animének, s állítottam ezzel nehezen áthágható(?) elvárásokat a sorozattal szemben – gyanítom, ez utóbbi lehetőségről van szó. S mivel ez egy elég szubjektív végkifejlete a dolgoknak, nem is mondok többet, minthogy borzasztóan untam a látottakat és nehezen gyürkőztem neki az éppen aktuális adagnak. Az a tény tartotta bennem a lelket, hogy tudtam, minden résszel közelebb kerülök a vára várt cross-overekhez, amik valóban üde színfoltjai a sorozatnak: kicsit bárgyú módon ugyan, de azért elég korrekten egy tető alá hozták a szerzők két shoujo, egy super-sentai paródia és egy ecchi-komédia manga szerethető és vicces karaktereit.  Azon a ponton aztán, ahol lassan eltérünk az eredeti műtől, a sorozat is magára talált számomra, de azért a kellemes szórakoztatásnál többet nem igazán tudott nyújtani.

A grafika hozza a stúdió ’90-es évekből ismert, élettel teli stílusát és színvonalát, s azt hiszem, ez az a pont, ahol nem tudok elfogulatlanul nyilatkozni. Így most nem kezdenék el ódákat zengeni, már csak azért sem, mert az élményhez nagyban hozzájárul maga a zene is, és itt már nem áll olyan erős pilléreken az anime. Azon kívül, hogy a CSD első felében a teljesen funkcióhiányos zenenélküiség dominál és sok az üresjárat, az a kevéske aláfestő dallam, ami volt, vagy kevésbé jó helyen szerepelt dramaturgiailag vagy pedig azt az érzést keltette bennem, hogy a Tom és Jerryből vágták ki és így bizony elég érdekes volt az összhatás. Komolyan nem tudom, hogy aztán a 10-es részektől felfelé mi történhetett, mert mintha e tekintetben is javult volna némileg a helyzet, s mind a történet, mind a megvalósítás szempontjából ez a pozitív irányú tendencia az, ami a teljes szürkeségtől megmentette az animét.

Mindent összefoglalva a CLAMP School Detectives egy olykor eléggé gyermeteg-naiv,  de megbocsáthatóan jámbor shoujo, többre, legalább a manga színvonalát hozó sorsra érdemes, remekbe szabott karakterekkel. Nagyobb, összeszedettebb és szórakoztatóbb testvérének talán az Ourant tekinthetjük, így akik azt is szerették és kicsivel több türelemmel vannak megáldva, bátran belenézhetnek ebbe is, csakúgy mint a CLAMP-rajongók.

Értékelés: 6.8

Linkek:
AnimeAddicts
Wikipedia

A Kino no Tabi igen szilárd irodalmi és filmbeli előzményekre épít, a különböző road-movie-k a 60-as évek amerikai B-filmjeinek meghatározó zsánerét használja. Hasonló módon épít a korai újkor európai utazás regényeire. Ugyanakkor egy tagadhatatlanul eredeti és szerethető alkotás az összes bumfordiságával együtt.

Kino beszélő motorjával járja a világot, minden egyes országban legfeljebb három napot töltve. Saját magát magányos utazónak tartja, kissé egykedvűen szemléli a körülötte zajló eseményket, apró nüanszokból lehet csak rájönni, hogy az egész felhajtást nem csak unaloműzésből csinálja.

A főszereplő karaktere szinte az egész sorozat folyamán háttérben marad, az epizodikus történetvezetés minden egyes alkalommal egy-egy 'különös társadalomba' enged bepillantást. A részek között kevés a visszatérő motívum, az egyes országok egy-egy fajta utópiát testesítenek meg, ahol az emberek egymáshoz való viszonya mindig más és más. Az epizódok kerete mindig elegendő arra, hogy ezeket a viszonyokat feltárja, kevés teret enged azonban arra, hogy igazi drámák bontakozzanak ki. 20 perc erre egyszerűen nem elegendő. Az is igen zavaró, hogy a sorozat steam-punk univerzuma nem áll össze egésszé: egész egyszerűen nem lehet elképzelni egy olyan világot, ahol ezek az országok egymás mellett létezhetnek. A Sliders című amerikai televíziós sorozat hasonlóan összeférhetetlen világai legalább egymástól függetlenül léteztek.

Minden zavaró dolga ellenére a Kino no Tabi mégis egy nagyon szórakoztató sorozat, ami igazi csemege lehet azoknak, akiket a rövid történetek kötnek le, és fárasztónak találják a bonyolult, sokszereplős sorozat-folyamokat. Kino a japán Columbo felügyelő. Mindig ugyanaz a kabát, ugyanaz a jármű. Ez is egy zsáner, amelybe bele lehet szeretni.

Értékelés: 7,8

Linkek:
Aoianime
Animeaddicts

Maria-sama ga miteru, azaz Szűz Mária figyel ránk... Amikor még csak amv-ket láttam az animéből, már akkor sem értettem, hogy mi a jó abban a 'csakazértis'-en kívül, ha két lánynak pont egy Mária-szobor előtt kell csókot váltania, és a rejtély még a sorozat végére sem oldódott meg számomra, bár a fenntartásaim, miszerint az egész sorozat apropója a vallásos réteg polgárpukkasztása, többnyire megenyhültek. Ennek egyszerű oka az, hogy a Lilian lányiskolát, mely történetünk fő  és szinte kizárólagos helyszíne, sikerült olyan közeggé alakítani, amelybe hangulata és a diákok közti szoros és szeretetteljes kapcsolatrendszer miatt  kényelmesen bele lehet képzelni, hogy finom-modoros lányok idealizáljanak valakit és egymásba szeressenek.

Az animéhez végül ismerős ajánlása után jutottam el és még mielőtt bármit láttam volna az elsőéves Yumi és a többi rózsa történetéből, már kilóra meg lettem véve, hála a szépen kidolgozott és a képernyőről abszolút átjövő őszies hangulatnak. Bizonyos hibák felett azonban így sem tudok szó nélkül elmenni.
Történetünk szerint az iskolában egy eddig egész jól bevált rendszer működik, mely a diákok közti kapcsolat, bizalom elmélyítése szempontjából tökéletes célt szolgál. Minden cicerói címet elhagyva a lényeg annyi, hogy egy kisebb közösség további három csoportra bontható, melyek jó esetben egy harmad-, másod- és elsőéves diákból állnak. Így épül ki a nővérek és húgok rendszere. Főhősünk, Yumi a teljes véletlennek köszönhetően keveredik el épp abba és lesz később a tagja, amelyhez bálványozott példaképe, Sachiko is tartozik. Innentől kezdve az itteni lányok életéről, egymáshoz fűződő kapcsolataikról tudhatunk meg többet olyan körítéssel, mint például a romantikus animékből kihagyhatatlan Valentin-nap vagy egy szimpla iskolai színi előadás.
Az mindenképpen pozitívum számomra, hogy a sorozat nem csak az ilyen sabloneseményekből építkezett, volt amikor egy-egy epizód témáját specifikusan a Lilianre jellemző probléma vagy esemény adta és még úgy ahogy le is kötötte az ember figyelmét. Igazi sztori azonban ettől függetlenül nem bontakozik ki az első évad 13 részében, gondolom csak a többi szériával együtt kapunk valami nagyot, a legutolsó negyedik például még idei termés. Minden esetre ez a pár rész tökéletes volt arra, hogy a nem kevés szereplőt kicsit jobban megismerhessük és mindenki kiválogathassa a maga számára legszimpatikusabbat vagy épp ellenszenvesebbet. Mert hogy nekem olyan is akadt. Bár azt hittem, a töménytelen shoujo, amit eddig láttam, kicsit harcedzettebbé tett a "kawaii, de idióta" főszereplőkkel szemben, Yumi-chan azért nem egyszer kikezdte az idegeimet. Nagy megkönnyebbülés volt így, hogy a 13 rész alatt nem folyamatosan és kizárólagosan csak az ő fejét kellett nézni, hanem mások is kisebb-nagyobb szerephez jutottak.

Ami a grafikát illeti, mint azt korábban is említettem, a környezetrajzok nagyon megkapóak és hangulatosak, az őszi közegnek köszönhetően főleg a zöldes-barnás, világos színek dominálnak. Egyedül a karakterdizájn nyomja rá a bélyeget az összhatásra, sajnos egy-két jobban elkapott pillanaton kívül nem tud sokkal többet mutatni az átlagosnál - ami azért is fájó, mert a ritkán előforduló grimaszok kifejezetten színesítették a sorozatot és oldották a fegyelmezett, kimért légkört; talán ha egy kicsivel rugalmasabbak lettek volna a készítők, ez a probléma is orvosolva lehetne.

Az animével kapcsolatban még érdemes szót ejteni az egyes részeket kiegészítő kis másfél perces szösszenetekről, melyeknek már tagadhatatlanul a szórakoztatás és nevettetés a céljuk. A Maria-sama ni wa naisho a szokásos "bakik a felvételen" című műsort hozza, de azt igen jól. Amikor ezeket és a rendes epizódok végén lévő előzeteseket néztem, mindig az jutott eszembe, hogy vajon miért nem engedett meg magának az anime valamennyivel több humort? Számomra például sokat dobott volna az egészen, főleg ebben a legelső szériában, amikor az érzelmek még annyira nem is, csak a szereplők kerültek inkább reflektorfénybe.

Értékelés: 6.9

Linkek:
MAL
ANN

A mai napon terítékre kerülő animénk szereplői cicák - az állatbőrbe bújtatott karakterek azonban ne tévesszenek meg senkit, súlyosabb műről van szó, mint az első blikkre tűnik.

Előljáróban érdemes megemlíteni, hogy a Night on the Galactic Railroad eredetileg Miyazawa Kenji jó régen írt ifjúsági művének adaptációja. A történet központi figurája Giovanni, egy szegény kisfiú, aki az iskola mellett több munkát is vállal, hogy valahogy megéljenek betegeskedő édesanyjával. Mivel nem veti fel a pénz és többnyire kimarad a korosztálya szokásos bandázásaiból, osztálytársai gyakran űznek gúnyt belőle vagy tesznek gonosz megjegyzéseket az édesapjára. Az egyetlen kivétel ezalól Campanella, aki amolyan kertek alatti módon, de  legalább kiáll Giovanni mellett.

A cselekményt magát tulajdonképp egy végtelennek tetsző, szürreális utazásként írhatjuk le. Giovanni egy városi ünnepségről hazafelé tartva álomba szenderül egy réten, s mire észbe kap, máris egy robosztus mozdony kocsijában találja magát és Campanellát, hogy aztán együtt szeljék át a Tejútrendszert, csillagképtől csillagképig vándorolva. Fura, bizarr és varázslatos helyeken fordulnak meg, s míg egyik állomástól a másikig érnek, néha egy-egy utas osztja meg velük a saját történetét.
Az anime tempója nagyon-nagyon lassú. A mozi majd' kétórás időtartama alatt alig pár helyszín és szereplő kap kiemelkedőbb helyet, a film azonban a legvégéig ki van töltve. Sokan talán unalmasnak, vontatottnak érezhetik, mivel a szereplők közt nagyon kevés dialógus hangzik el - engem például lassan, de biztosan kezdett irritálni Campanella kifejezéstelen arccal párosuló mély hallgatása. Viszont az anime magában hordozza a tempó másik, pozitívabb értelmezési lehetőségét is, azáltal, hogy adaptáció: vannak olyan feldolgozások, amik egyszerűen le sem tagadhatják könyvszerűségüket, s ahogy némán pásztázzuk tekintetünkkel a környezetet, szinte halljuk a fejünkben az író odapasszoló sorait, leírásait, akár még úgy is, hogy magát az eredeti művet nem olvastuk.
Ebbe a pozitív körbe tartozik még a részletesség is: szereplőink rutincselekedetei olyan szépen és körültekintően vannak kidolgozva, hogy egészen közel kerülnek hozzánk a történet minden szürrealitása ellenére és legalább annyira lebilincseli az arra fogékonyak figyelmét, mint mondjuk egy izgalmasabb vagy drámaibb fordulat.

A Night on the Galactic Railroad 1985-ös anime, ennek megfelelően a karakterdizájnon kicsit érzékelni az idő múlását, de összességében a grafika és a mozgásmechanizmus szép és folyamatos. Maximum a sötét képvilág nyomhatja rá a bélyegét a  film hangulatára, főleg a zenei aláfestések során, amelyek gyakran túlzóak és drámai eseményeket sugallnak: bevallom, nem egy résznél engem inkább nyomasztott, mint lenyűgözött volna a kettő összhatása.

Miyazawa Kenji története nem társtalan a világirodalomban: Saint-Exupéry műve, A kis herceg hasonló világélményt dolgoz fel. Giovanni és Campanella utazása bár kezdetben céltalannak tűnik, hőseink gondolatai az egyén és közösség boldogsága körül forognak. Ha maguk az egyes állomások és utasok közvetlenül nem is segítik őket közelebb az univerzum ezen rejtélyének megoldásához, kétségtelen, hogy a kaland mindkettejük számára sorsfordító véget ér.

Értékelés: 7,8

Link:
(Magyarul mi vagyunk az elsők.)
Wikipedia

A két fiú történetét színdarabként és musicalként is bemutatták, illetve a mű időtlenségét jelzi, hogy mind a mai napig nem egy japán énekes, illetve manga és anime tesz róla említést vagy használja referenciaként. (Ilyen többek közt a nemrég tárgyalt Hantsuki is.)

Akárhogy is nézzük, egy kórház nem épp a legromantikusabb miliő, amit el tudunk képzelni egy első szerelem helyszínéül, a Hanbun no tsuki...-ban azonban mégis két olyan fiatallal ismerkedhetünk meg, akik betegek és betegségek között találnak egymásra.

Hétköznapi hősünk ezúttal a 17 éves Yuuichi, aki egy vírusos fertőzés miatt hónapok óta tengeti napjait a kórházban. Mivel a betegséget jól viseli és nincs ágyhoz kötve, úgy érzi az unalom előbb fel fogja őrölni, mint bármi más nyavalya, ezért rendszeresen kereket old az éjszaka közepén, a betegbarátnak alig nevezhető Akiko nővér nem kis bosszúságára. Egy átlagos napon aztán Yuuichi megpillant egy lányt a kórház túlsó felében, s némi egyezkedés árán Akiko hamarosan megteremti az első találkozás lehetőségét a lánnyal. Rika - ahogy az már csak lenni szokott - persze nem egyszerű eset: noha a Yuuichivel szembeni viselkedése is hagy maga után némi kívánnivalót, még nagyobb baj az, hogy olyan súlyos szívelégtelenséggel küzd, aminél soha sem lesz garantálható a teljes felépülés.

A két fiatal történetét egy hat részes sorozat mutatja be, ebből az első hármat Yuuichi és Rika jó pár zökkenővel tarkított, de végeredményben sikeres összecsiszolódásának szentelték, majd ezután fokozatosan előtérbe kerül Rika betegsége, illetve a mindent eldöntő operáció. Ennek megfelelően alakul az anime hangulata is: eleinte a könnyedebb hangvétel dominál, míg a későbbiekben együtt rágódhatunk az élet nagy dolgain főhősünkkel.
A két főszereplő egyszerre hétköznapi és reális: bár Rika jó pár megnyilvánulása számomra elég következetlennek hatott és néhány túlzása emlékeztet rá, hogy azért mégis csak egy animeszereplő, Yuuichivel együtt meglehetősen jól hozzák az érzelmileg még bizonytalan kamaszokat, és jó pár sztereotípiát alátámasztanak, amit az ilyen korú lányokról és fiúkról úgy általában gondolni szoktunk. Ettől függetlenül egyikük sem kiemelkedő karakter; akik igazán szórakoztatóak voltak, azok egyértelműen Akiko nővér és Tsukasa, Yuuichi osztálytársa, ők a tulajdonképpeni humorfelelősök. Akit még érdemes megemlíteni, az Rika kezelőorvosa, Natsume, talán a legösszetettebb és kiismerhetetlenebb személyiség  az animében - története és a belőle leszűrt tanulság azonban gyaníthatólag sokaknak ismerős, jópárszor lerágott, de még mindig jól beváló csont - hogy még mindig működik, az talán annak köszönhető, hogy egy 6 részes, nyugodt és harmonikus tempójú sorozattól nem is nagyon várhatunk többet.
A történetben hangsúlyos és szimbolikus helyet tölt be Rika könyvszeretete - azok a  finoman adagolt jelenetek, melyekben idézetek hangzanak el és kvázi ezek segítségével kommunikálnak szereplőink, az egyik legjobban megragadott és szimpatikusabb megoldás, amivel valaha találkoztam animében.

A Hantsukit 2006-ban vetítették a tévében, a grafikája pedig hozza az akkori évek színvonalát: Ise, a csendes kis vidéki város hangulatát jól visszaadják a helyszíni rajzok, a karakterdizájn pedig az apró ingadozások ellenére is szerethető. Ami a zenét illeti, nekem kicsit felejtős, bár tény, hogy mindegyiknek megvan a maga jól eltalált helye, legyen szó akár drámai felismerésről vagy egy újabb Zebra Mask-féle akcióról.

Mindent összevetve a Hantsuki egy kellemes-melankolikus darab, melynek nagy előnye a letisztultság és a hihető történet, szereplőgárda. Ezen kívül azonban maradandót, újdonságot nem fog nyújtani, de a romantikus dráma kedvelőinek bizonyára jó kis időtöltés lesz.

Értékelés: 7

Linkek:
AnimeAddicts
Wikipedia

 Dunát lehetne rekeszteni azokkal az animékkel, melyekben a főhős valamilyen hírességgé válásának útját követhetjük nyomon, legyen szó akár zenéről, vagy mint ahogy az a Skip Beat esetében is van, filmszínészetről. Érdekes csavar nélkül egy ilyen történetet eladni ma már lehetetlen, aktuális főhősünk, Kyoko-chan is bővelkedik jellembeli torzulásokban, hogy egy picit feldobja ezt a klisét. Nagyon fiatalon Tokyo-ba költözik legjobb gyerekkori barátjával, Fuwa Sho-val, aki éppen jó úton halad a popsztárrá válás rögös útján, majd egy szép napon kiderül, hogy a fiú végig csak ingyen cselédnek használta, hogy kényelmesebbé tegye saját életét a nagyvárosban.

Ezzel Kyoko-ban megpattan valami, és elhatározza, hogy bosszút áll: teljesen megváltoztatja a külsejét és betör a showbiznisz világába, hogy megmutassa Sho-nak, nem olyan kis senki ő, mint ahogy gondolta. Egyetlen apró probléma van csak, bosszúból, ha az ember mindenkit utál, nehéz komoly rajongótábort összeszedni, még ha a színészi adottságai meg is vannak hozzá. Ezért az LME produkciós iroda létrehozza az igen ciki nevű "Love Me" részleget, hogy szerethető sztárt faragjanak a Kyoko-hoz hasonló vadócokból.

Sajnos a történetnek nincs vége a 25. résznél, éppen csak egy pár perces "jaj de jó hogy Kyoko-chan jó úton halad" lezárást kapunk, amitől az otaku felmászik a falra, buzgón szidja a készítők felmenőit és folytatásban reménykedik (pedig állítólag nem jött be annyira az első széria, hogy belekezdjenek), majd nekiáll elolvasni a mangát, amiben a sztori már előrébb jutott. Itt aztán kiderülnek olyan turpisságok, hogy a sorozat gyakorlatilag jelenetről jelenetre pontosan megegyezik a mangával, legfeljebb egy-egy hosszabb párbeszédet rövidítettek le, és az anime legnagyobb erősségét, az eredeti képi ábrázolást is nagyrészt a mangából vették át. Nincs is ezzel semmi baj, mert az összes vicces rajzot átmentették, csak kicsit az alkotás hozzáadott értéke kérdőjeleződik így meg. Szerencsére azért ebből is van éppen elég, a szinkronszínészek nagyon jó munkát végeztek, éppen úgy, ahogy a zeneszerző is, és valahogy animációban jobban átjön az, hogy Kyoko-nak milyen tehetsége is van a színészethez. Többször eszembe jutott hogy hű tényleg milyen jól játszik, akarom mondani milyen jól megrajzolták hogy milyen jól játszik vagy hogy is van ez?

Mindenképpen csak ajánlani tudom azoknak, akik szeretik az effajta sztárrá válós, jellem fejlődős sorozatokat, de azoknak is, akik csak kikapcsolódni és egy jót nevetni vágynak. A sok nyúlánk szépfiú miatt a shoujo rajongók sem érezhetik elhanyagolva magukat, de arra mindenképpen legyen felkészülve a néző, hogy fel fogja idegesíteni magát, amikor nagyon rossz helyen fejeződik be az utolsó rész. Ez kisebb problémát jelent azoknak, akik a többit bepótolják a mangából, de ha valaki egy kerek egész történetre vágyik, az bele se kezdjen.

Külön pozitívum, hogy a sorozat különösebb warezelés nélkül elérhető a Crunchyroll-on.

Értékelés: 8.1

Linkek:
CrunchyRoll
ANN
Magyarul mi vagyunk az elsők.

 A 76 részes első széria és a két film után tovább folytatódik rengeteg rajongó kedvenc boxolós sorozata. Lássuk be, nem nagy meglepetés, hiszen mindenki tudta hogy Ippo-nak kevés a japán bajnok cím, és még csak Miyata-kunnal sem láthattuk bunyózni - ráadásul nagyon sokan szerették a sorozatot, nyugodtan ráfér még egy bőr lehúzása.