Mindannyian láttunk már a nyolcvanas években készült amerikai akciót, és ismerjük a sablonszereplőket is. A szexi fegyverszakértők, a mindenhol megjelenő szikár, borostás nyomozó, a maffiózók a politikusok kezében, a különlegesen kegyetlen orosz bérgyilkos, és a többi folyamatosan visszaköszönő karakter olyan nüansza a filmnek, amin egyszerűen lehetetlen, hogy ne mosolyodnánk el minduntalan.
Akármennyire másodkategóriásnak nevezzük most azokat a filmeket, amik érzéseit összeolvasztva a Gunsmith Cats készült, annak idején még mi is a tévé előtt csücsültünk a családdal, és örültünk, hogy ilyet láthatunk. De, hogy ne menjek bele a nosztalgiázásba ezt a részt itt le is zárom, hiszen nincs értelme arról írni, amit mindenki nagyon jól ismer.

Nagyon kellemes élmény volt rajzolva visszalátni a múltunk ezen darabját, ezért is különösen hálás vagyok a készítőknek, nomeg azért, mert tudtak olyan apróságokat belevinni a karakterek alkotásába, amitől ténylegesen amerikaiaknak érezhettük őket, az autókról nem is beszélve, hiszen, csakúgy mint az amerikai filmek a csúcskorukban, az anime is beillene egy Dodge reklámnak, a tökéletes, minden részletre odafigyelő rajzolás révén.
És persze amint az várható volt, a zenékről is azt írhatom, hogy teljesen támogatják az adott érzést, és mondhatni, teljesen le is fedik, az összes többi eszközzel együtt, mindazt, amit az előző évezredben szerettünk Amerkiából, viszont mindezen jóleső érzéskavalkád, kissé meglepő módon, felkeltette bennem azt a gyanút, hogy megtaláltam az első animét, ami sokkal kellemesebb angol szinkronnal, mondhatni ennyire erős összhatás után a japán egyszerűen kint van a képből, és néha bánthatja a nézői fület.

A Gunsmith Cats volt számomra a Japán profizmus egyik jelzőköve, ami megmutatta, hogy mire is képesek az ottani szakemberek, ha animációról van szó, és mekkora előnyük van a kamerás alkotásokkal szemben. Azzal, hogy egy hagyományosan kamerás, Hollywoodszagú stílust ilyen pontossággal, és ilyen erőteljes értékmásolással képes átvenni egy anime, gyakorlatilag még erősebben a műfajhoz kötötte minden figyelmemet és érdeklődésemet, a filmekkel szemben.
Ajánlom mindenkinek, aki emlékezett arra a bizonyos érzésre, amit kerülgettem a kritika elején, mert igen kellemes lehet ilyen módon 'visszanézni a múltba,' aki pedig nem tudja miről is lehet szó annak meg azért, hogy tudja, mi őskövületek milyen filmek között nőttünk fel anno.
 

Kissé döbbenten vettem tudomásul, hogy a blogon még nincsen írás az Akira-ról. Ez súlyos mulasztás, most pótolom. Nem csak azért, mert az Akira egy igazi kultusz, és az első igazán ismert seinen anime, hanem azért is, mert egy igazi spirituális élményben lehet része annak, aki megnézi. Előljáróban csak annyit, hogy fiatalabbaknak nagyon nem ajánlom. Egy korai, vizuálisan több helyen brutális cyberpunk darab, nem éppen könnyen emészthető formában.
Az eredeti manga vázát sűrítették az alkotók másfél órába. Egy posztapokaliptikus városban játszódik a történet, ahol szegény fiatalok bandákba tömörülve próbálnak meg túlélni. A helyzet akkor válik különössé, mikor egy viszonylag fiatalabb társukat eléggé megmagyarázhatatlan módon elrabolják. A fiú természetfeletti hatalom birtokába kerül egy torz külsejű gyermekkel való találkozása során, erejét kihasználva átgázol gyakorlatilag mindenen. Megszökik, és elkezd mindent elpusztítani maga körül. Suhanc módjára egyszerre játszik, és próbál elégtételt venni az őt ért sérelmeken. Kalandja azonban rövid időn belül katasztrófába torkollik...
Az Akira cselekménye és szimbólumrendszere elképesztően sűrített, türelem kell hozzá, míg feltárulkozik az ember előtt. A film emellett bővelkedik az erőszak különböző formáiban, amelyek szinte gátlástalanul következnek egymás után és egymásból, míg végül valami értelmet kap a felépített rendszer. Akkor pedig ülünk majd magunk előtt, és nem leszünk képesek mindent felidézni egyből.
Egy másfél órás film, ami jóval tovább tart. Ha volt már ilyenben részed, az Akira a Te filmed.

Értékelés: 10

Elég ambivalens érzésekkel álltam fel a Claymore utolsó része után a tévé elől. Először is nem sikerült egy kerek lezárást rittyenteni neki, ami ha azt vesszük, hogy a manga, amiből készült, természetesen nem ért véget az anime előtt, nem is csoda. Valószínüleg a második évadra terveztek a készítők azzal, hogy nem tértek el a már megszokott módon az eredeti történettől jelentősen csak azért, hogy jobb vége lehessen. Másodszor pedig igen nehéz eldönteni, hogy vajon milyen célközönségre is számíthattak: az anime elég erőszakos, és bár a köbméter számra fröcsögő vér iskoláját képviseli, ami kevésbé gyomorforgató az Elfen Lied (és Dokuro-chan!) féle egyéb brutalitásoknal, sokszor kellett lepajszerozni az ujjaimat a szék karfájáról egy-egy durva jelenet után. Azt előre bocsájthatom spoiler nélkül annak aki még nem látta, hogy nem túl szerencsés túlzottan ragaszkodni a mellékszereplőkhöz, akik a különböző végtagokkal együtt hullanak mint a legyek. Ez éppen elég, hogy 12 év alatt ne ajánljam senkinek, szinte említésre sem érdemes, hogy emellett csúnyán is beszélnek benne - egy átlag japán (vagy angol) káromkodási szókincsben szerintem így is elbújhat a magyar gyerekek mögött.
Nade a szörnyek, hát azok sokszor elég siralmasak. Már szerintem a godzilla is a 3d grafika miatt volt jelentősebb, mint félelmetességben, de a Claymore-ban feltűnő gülüszemű, gyíkszerű, normál emberi hangon beszélő lényektől leginkább az óvodások fognak megijedni. A nagyon színvonalas, főleg basszussal és torzított gitárral operáló soundtrack pedig képes a legváratlanabb pillanatban átváltani valami olyasmibe, amit gondolom hősies zenének szántak, csak nem találták el, hogy mikor kellene alkalmazni. Sajnos a sztori is kicsit összedobottnak tűnik néhol, mintha az elején nem tudta volna az író, hogy mi lesz a végén.
Ha már a történetnél tartunk, az anime középkori világban játszódik, ahol embernek álcázott yoma nevű szörnyek terrorizálják a városok lakosságát azzal, hogy néha egy-egy gyanútlan áldozatnak megeszik a beleit, amit a legfinomabb résznek tartanak. Ő ellenük küzdenek a Claymore-ok, akik egy titokzatos szervezetbe tartozó, félig ember, félig yoma harcosnők. Különleges képességekkel rendelkeznek azáltal, hogy a nagyon erős yoma részük erejét mentálisan uralják, de ha átlépnek egy határt a képességeik kiaknázásában, könnyen elveszthetik az uralmat a bennük lakó szörny fölött. Ilyenkor Öntudatra Ébredtek (Awakened Being) lesznek, sokkal erősebbek és gonoszabbak, mint az átlagos yoma.
Clare fiatal korában elveszti a szüleit, és később az egyetlen barátját és lelki társát, ezért Claymore-nak áll, hogy bosszút álljon. Egyre erősebb lesz, ahogy biztosabban tudja uralni a hatalmát, és így egyre keményebb ellenfelekkel tud megküzdeni, míg végül találkozik legfőbb ellenségével.
Ha a néző át tud siklani a néha-néha felbukkanó elbaltázott részletek felett, nehezen fogja megállni, hogy ne egyhuzamra nézze végig a sorozatot. Az izgalmas és brutális részek kellően beleszögeznek a székbe, a drámai szálak hihetőek és jól átélhetőek. Rengeteg viszonylag jól kidolgozott akciójelenet biztosítja, hogy ne unatkozhassunk, és ugyan a fordulatok nem túl meglepőek, azért a Szervezet cselszövései és a Claymore-ok közti harcok még több színt visznek az egyes epizódokba. Némi általánosítással egy kevés mondanivalót is bele lehet magyarázni a történetbe, hiszen mindannyiunkkal előfordulhat, hogy meg kell küzdenünk a bennünk lakó szörnnyel, hogy emberek maradhassunk. Természetesen az anime végén kiderül, hogy a bosszú sem minden, így a Claymore sikeresen ki tud emelkedni a többi hasonló témájú sorozat közül.
Nem tudom, hogy egy esetleges második évadban hova tudnák fokozni még azokat a gigászi küzdelmeket, amiket az utolsó részekben láthatunk, de ha sikerülne kinőnie a gyerekbetegségeket, és elmélyítenie a mondanivalót, azt hiszem akármennyit kell is rá várni, megéri.

Értékelés: 8.0

Linkek:
ANN:
www.animenewsnetwork.com/encyclopedia/anime.php
Animeaddicts:
animeaddicts.hu/animecontent.php

A nagysikerű első sorozatot nemsokkal később egy három részes OVA, majd egy jól megérdemelt újabb sorozat követte. Humorból és egy kis kesernyés világnézetből ezúttal sincsen hiány, habár a második széria már nem képes hozni azt döbbenetes humort, amit az első.
Abban ugyanis a poénok jelentős részét az adta, hogy egy teljesen normális egyetemista lány csak úgy becsöppent az otakuk egyszerre taszító és rokonszenves világába, egy rakat többé-kevésbé antiszociális lény közé. A kezdeti súrlódások bőven kitöltöttek egy teljes évadot. Az újabb csak jobban beleássa magát egy perifériába került szubkultúrába, a hangsúly egészen máshol van.
Szereplőink szépen lassan elvégzik az egyetemet, és próbálnak megváltozni. A helyzet abszolút reális, nagyon jól mutatják be az alkotók, csak éppen titkon arra várnánk, hogy kedvenceink életük végéig animéket néznek és komikus szituációkba bonyolódnak. A sorozat tahát vesz egy realistább fordulatot, és emiatt nagyon sokat veszít abból, ami miatt igazán szeretni lehetett.
De a megnézésétől senkit sem akarok elrettenteni, sőt! Lehetetlen helyzetekben persze itt sincsen hiány, a Genshiken 2 majdnem olyan jó szórakozás, mint az elődje volt. Sőt, egynéhány jelenet igazán ütősre sikeredett.
A kivitelezésben apró negatívum, hogy a korábbi szürkésebb tónust élénkebb színek váltották fel, ami kissé zavaró az előzmények ismeretében. Valahogy elvesz a dohos egyetemi klubbok hangulatából, ami igazán jellemezte a Genshiken-t.
Ajánlom mindenkinek, aki látta az első szériát. Majdnem olyan jó, és kapunk bónuszba két új szereplőt, akik okoznak majd pár önfeledt másodpercet.

Értékelés: 8,3

Linkek:

ANN
Animeaddicts

Igazán ritka az az anime, amit az egyszeri rajongó nyugodtan leülhet megnézni a saját nagymamájával, és a gyerekeivel együtt. Szükséges ehhez egy nagyon kedves történet, valósághű környezet és karakterek, jó rakás mondanivaló, és egy hatalmas, szőrös, medve és valami egér keresztezésére emlékeztető lény. Nos, természetesen mindez adott a Tonari no Totoroban, így nyugodtan versenyre kelhet a Disney rajzfilmjeivel a család meghódításában. Hayao Miyazaki szerintem a művészete csúcsát érte el ezzel a rajzfilmmel, és le sem tagadhatná hogy ő rendezte, mivel majdnem minden szokásos kellék megtalálható benne - kivéve a gusztustalan elemeket, ami miatt az alsó korhatár európai szemmel nézve is gyakorlatilag 0-ra csökkent.
A történetben a Kusakabe család vidékre költözik, hogy minél közelebb legyen ahhoz a kórházhoz, ahol a gyerekek mamáját ápolják. A két kislány így ismerkedik meg az erdő védőszellemével, akivel együtt csodálatos, ugyanakkor meglepően hétköznapi kalandokat élnek át.
Éppen emiatt a kontraszt miatt zseniális az anime: a szereplők viselkedésétől kezdve az utolsó szögig minden teljesen reális benne, leszámítva a Totorókat (igen, több méretben is vannak), akikről egészen a film legvégéig nem lehet tudni, hogy vajon csak a gyerekek fantáziájában léteznek, vagy a valóságban is. Miyazakira annyira jellemző a lassú ívű, cseppet sem hősies vagy drámai történet, és a sugárzó természetszeretet, ami a mű legfőbb mondanivalója is egyben. Ismerős lehet a rajzolási technika is, és bár napjainkban már minőségben felülmúlták, ahhoz képest nem lehetne megmondani róla, hogy '88-ban készült. Emellett zökkenőmentes animáció és az animációs viszonylatban kiváló japán szinkronszínészek gondoskodnak róla, hogy teljesen belefeledkezzünk a történetbe.
A magyar kiadásról pár szóban annyit, hogy már megint diadalmaskodott az üzleti érdek az extrák felett, de legalább a képminőségre nem lehet panasz. A magyar szinkron kivételesen jól illik a filmhez, egyedül az zavaró, hogy a kislányoknak picit idős hangja van néha - persze inkább meglepő, hogy hogyan tudták a japánok az eredetit olyan jól megcsinálni.
Egyedül az alcímmel nem vagyok kibékülve: "A varázserdő titka". Éppen a lényeget lőtték le ezzel, mégpedig hogy szó sincs varázslatról. Azt hiszem, minden erdőben ott lakik Totoro, és csak arra vár, hogy felfedezzük.

Értékelés: 9.9

Linkek:
ANN:
www.animenewsnetwork.com/encyclopedia/anime.php
AoiAnime:
http://www.aoianime.hu/

A kétezres években Japánban úgy tűnik divat lett a csak picit alternatív világkép, mint a történet kibontakoztatása, a különbség a mi világunk és az alternatíva között pedig mindaz, ami végül minden nem-technikai részletet meghatároz az egész film, sorozat folyamán.

A DearS is ugyanezzel a koncepciósémával operál, méghozzá kísértetiesen hasonlítva körülményeiben egy éppen csak korábban készült mangára és animére, ami alól egyértelműen csak azzal tudott kibújni, hogy dominál benne, az ecchi-fanservice eszközpár.
A sorozat háttere dióhéjban annyi, hogy valahol Japán partjai mentén lezuhant egy földönkívüli űrhajó, amivel emberforma lények érkeztek, és ahogy megtudjuk a sorozat folyamán, reménytelenül ittrekedtek. Az idegenek minden téren jobbak az emberi teljesítőképességnél, külsejük ténylegesen tökéletes, és varázslatos képességekkel is rendelkeznek. Tökéletességük kontrasztjaként, népük erős hierarchiában él, amely hierarchiának a földre érkezettek az alsó rétegeit képviselik.
Ilyen körülmények között, egy baleset folytán tűnik el a DearS-ek szeme elől egy hibás 'darab', aki idő közben már végre is hajtja a rítust, aminek köszönhetően közte, és a sorozat másik főszereplője, egy középiskolás srác között létrejön egy mágikus kapocs, és a lány, micsoda véletlen, a fiú rabszolgájává válik, lesi minden parancsát, még azokat is - empatikus úton - amiket az nem tud, vagy mer kimondani.
Ezek után azt hiszem nem is érdemes több szót fecsérelnem a sztori körülményeire, de talán bűn is lenne, mivel elvenném a történet felgöngyölítésének élvezetét mindazoktól, akik úgy döntenek, hogy meg fogják nézni az animét.

Az animáció minősége illik a korához, és elég részletes is ahhoz, hogy ne legyen zavaró, sőt pozitívumként még említhető például a kellemesen kislányos karakterisztika az iskoláslányoknál, vagy az a tény, hogy a DearS-ek kifejezetten, koncepciójuknak megfelelően, anatómiailag tökéletesek.

A sorozat zenéi számomra némelyest már-már émelyítően mézesmázosak voltak, élükön az openinggel, amit legelőször meghallva elgondolkoztam a sorozat törléssel való megoldásán.

A DearS néhány igen erős jó pontot szerzett nálam az őszinteségével, és a kellő egyensúly megteremtésével, ami azt jelenti, hogy a sorozat készítői nagy sikerrel küzdötték le késztetéseiket fölösleges poénok kiötlésére, és a meghatározó ecchi vonal mellé felépült egy komoly, romantikus, moralizáló háttér is.
Ajánlom azoknak, akik kedvelik a szerelmes, világmegváltó dolgokat, de tudják, hogy minden nagy dolog a kicsikkel kezdődik, azaz az előbbiek helyett jöhet inkább az, hogy vegyünk észre valakit magunkon kívül, és döntsük meg saját gátlásainkat.
Persze ezek is csak lazán. Olyan iskolásan.

Keverj össze egy mindentől elzárt erdei fiúkollégiumot, és egy lányiskolát egy hónapra, és meg fogod tudni milyen is az, amikor a nőt csak képen látott srácok egyre radikálisabb eszközökhöz, és persze bőven magukhoz is nyúlnak, hogy bizonyítsák számunkra, a japánok örökös helye megkérdőjelezhetetlen a perverz alkotások világmezőnyének élvonalában.

Ha belegondolok abba, hogy mennyi munkája lehetett az írónak a mű történetének kialakításában, akkor minduntalan olyasmikre jutok, hogy a Green Green sztori valószínűleg nem más, mint egy kellemes délutáni szakézás közben részegen egymásra kontrázott nagyotmondások lánca, amit később már csupán ki kellett bővíteni a közönség igényeinek, ezen az állásponton pedig nem segít a tény, hogy az eredeti mű szerzője, tucatnyi hasonló jellegű munkája között jegyzi például a Zero No Tsukaimát is.
Ebből megélni nekem is lenne kedvem - mondhatnám, habár nem hagyhatom figyelmen kívül a tényt, hogy így kenyeret keresni sem lehet egy leányálom, vagy legalábbis meg kell, hogy legyen az emberben legalább akkora perverzió, amekkorát a művein is látunk, hogy élvezhesse amit csinál.

Röviden és lényegre törően annyira hat majd meg minket a sorozat, amennyire csak szép lehet a kilátás egy panel ablaktalan emeletén. Hogy a szerző hogyan is van vele, inkább nem kívánok belemerülni, de az tény, hogy a Green Green nem nyert, és nem is fog díjat nyerni a bele foglalt drámaiságért, azonban ha a zsigerből jövő perverzitást díjazni lehetne, a film minimum egy különdíjat érdemelne.
Szót érdemel még az Erolutions nevű ova, ami gyakorlatilag a történet minden téren való lezárását foglalja magába, és már gyakorlatilag semmiféle jelentőségteljes története nincs, ahelyett van benne olyan mértékű ecchi-akció, amit csak azért nem lehet hentainak hívni, mert a nemi szerveket sikerül úgy eltakarni előlünk, hogy attól még bőven ne lehessen félreérteni a történéseket. A film továbbá olyan zseniális véget kap, amivel gyakorlatilag megkoronázza az egész sorozaton végigívelő komikumot, mi meg egyenesen az arcunkba kapjuk az évtized legnagyobb, és legstílusosabban kivitelezett pofáraesését.

A művek rajzolása bőven lemarad a korától, még abban a megvilágításban is, hogy ecchi létére a lányok sem mindig vannak szépen kidolgozva. A humordömping elég sikeresen takarja el szemünk elől a problémás részeket, de a ténylegesen perverz kukucskálós jelenetek nem hozzák egy vérbeli ecchi színvonalát.
A szinkronról nincs különösebb említenivaló, leszámítva néhány ismerős hangot, a zenék viszont, kissé rendhagyóan, remek punk-rock muzsikák.

Ajánlom mindenkinek, akinek van egy kis szabadideje, és szeretne üres fejjel, jó kedvvel átpopcornozni egy estét, viszont, akik tartózkodnak a meztelenkedéstől, és netán attól ami még mögötte van, akik nem szeretik a perverz Japán poénokat, és főleg akik a fiú-fiú felállástól leginkább hányni tudnak, azok forgassák alrébb a kormánykereket, mert van néhány félreérthetetlen helyzet a sorozatban, ami nekem már erősen felforgatta a gyomromat.
Az anime a szememben most vegyes emlékeket idéz, de mivel hamar felejtem a felejthető pillanatokat, leginkább a csúcspontokként jelölhető bődületes poénok, avagy az ova remekbeszabott szexjelenetei maradnak majd meg későbbre is, amik sokkal hozzájárultak az összkép emeléséhez.
 

Milyen lenne a jövőnk, ha eltűnnének benne a gépek és emberek közti különbségek?
A témát már sok film, és most a nyugati kamerás alkotásokról is beszélek, feldolgozta. Sok különböző teóriát láttunk az öntudatra ébredésről, a tökéletes gépekről, de egyetlen sem volt még, ami mindezt az érzelmekre, és az emberrel való kapcsolatra koncentrálta volna.

A Chobits egyfajta alternatív jelent, avagy közeli jövőt fest elénk, amiben a számítástechnika átlépte a napjainkban is jelen levő technológiai formákat, és emberi alakba öntött, szuperteljesítményű 'persocomok' képében szolgálja ki teljesen a társadalmat.
Ugyan ki ne vágyna egy ténylegesen tökéletes társra, aki helyettesíti a számítógépét, telefonját, és gyakorlatilag összes feladatát átvállalja, amellett, hogy mindenben megértő, igazat ad, és azt teszi amit csak akarunk, még a szexuális életünket is tökéletessé teheti.
Ez az a pozitívum, ami, ahogy az a cselekmény kibontakozása közben érezhetővé válik, nem is annyira pozitívum. Hatalmas, a filmben csak személyes szinten megjelenő ellentéteket szül a persoconok és emberek kapcsolatait körüllengő ingatag talaj. A mondanivaló és a kérdésfeltevés, ahogy a sztori közeleg a katarzisához, egyre inkább filozófiai szintet képvisel, míg képes mindennek az emberi arcát is hűen megmutatni a főszereplő segítségével.

A sorozat külön érdeme a nagyon emberközeli 'karakterkészlet' továbbá a valóságot képmásként követő háttérvilág, amiben egyre csak ráismerhetünk saját világunk szinte törvényszerű történéseire. Összességében a film a megvalósítás terén az elsők között van, az általam látottak közül, amelyek tartósan tudtak olyan illúziót kelteni, hogy olyasmit látunk, ami tényleg megtörténhetne pár év múlva...

A képi világról nincs sok említeni való, minőségileg magas szintű, részletekben gazdag, az emberábrázolás pedig szerencsésen arányos, majdnem élethű, és persze, ahogy ezt egy ecchi kategóriába sorolható műtől várja a néző, a főszereplő persocom-hölgyike tényleg nagyon 'kawaii', és gyönyörű vonalakkal rendelkezik.
Az anime hangjai, a japán hagyományoknak, mondhatni sztenderdeknek, megfelelő jól öszeválogatott szinkronszínészek, az anime zenéi pedig igen kellemes, azonban kissé egysíkú válogatást képeznek, talán egyetlen igazi kivétellel, az openinggel, ami aranyos és kellemes groove stílusával nagyon jól passzol a sorozathoz.

A Chobitsról igazság szerint nehéz összetett véleményt mondani, mindazonáltal az bizonyos, hogy sok célközönséget képes megetetni a mű, lévén tartalmazza a maga elgondolkodtató, és drámai szálait, romantikát, emellett pedig folyamatosan kapunk magunk elé pironkodtató képsorokat, és szerencsére nem többet. A filmekben, ezeken túl, néhol fellelhetők komikus elemek, azonban ezek nem többek, mint a japán hagyományoknak megfelelő helyzeti poénok.
 

"Különösen tudom ajánlani ezen kívül minden tanárszakosnak, vagy a pályát fontolgatóknak, és kezdő / gyakorló szülőknek."

Olvasva szerzőtársam ezen utolsó mondatát korábbi kritikájában, nem tudtam nem mosolyogni. Igaz már korábban is rájöttem mennyire szeretem az iskolai életről szóló animéket, a sorozat megnézése közben újra meg újra elkapott a hév, és a lelkesedés.
Valami olyasmit sugároz az egész anime, ami elől egy magamfajta nem menekülhet. Egyébként is tanárnak készülök, és imádom gyerekekkel tölteni az időmet, viszont a GTO még ezeken is tudott dobni.
Az érzések és üzenetek amik a túlpörgetett akciók, és a realitásokat nélkülöző sorozat folyamatosan pumpál a nézőbe, olyanok mint az infulzió, ami életben tartja a haldoklót.
Hogy miért hozom ezt a példát? Azt hiszem senkinek sem kell magyarázni a pedagógia mai helyzetét, nem csak magyarországon, hanem mindenütt a világon. Az anime megmutatja nekünk, hogy mennyire nincs ez máshogy Japánban sem.
Mind tudjuk, hogy túl sok igazság van abban az üzenetben, amit a sorozatban is emlegetnek néha, miszerint a tanáron a gyerekek későbbi életútja múlhat. Nem akarok dönteni, sem kinyilatkozni arról, hogy kinek mekkora felelőssége van a rendszerben, mégis, az biztos, hogy valami nincs rendben, ennek a jele pedig az, hogy egy ilyen anime láttán csak félig őszinte a mosolyunk, és gyakran gondolunk arra, hogy bárcsak így lenne a valóságban is...

Ilyen körülmények között nem csoda, ha a művészek, mint a társadalom indikátorai, foglalkozni kezdenek a problémával, és egyre-másra születnek a hasonló történetek.
Ha vetünk egy pillantást a manga alkotója, Tooru Fujisawa munkásságára, láthatjuk, hogy a GTO-t megelőző mangái Onizuka és környezete életútját követik végig, a Japán életút szinte összes buktatóját és égető pontját megkerülve.
Ezzel el is jutottunk az anime sokadik pozitívumához, a létező, élő és változó világhoz, amiben Onizuka, a barátai és a tanítványok csak egy kis szeletet képviselnek, az élet nem leányálom, a bajok minduntalan felütik a fejüket, mindenki hibázik, és mindenkinek vannak gyengéi. Talán ezért is fogja meg annyira az embert a film. A valóságot annyira tükröző világkép, amiben mégis megtörténnek a valódi csodák, amikor valaki önzetlen, képes változni és változtatni másokat, tud másokért kiállni és felelősséget vállalni.

Az animáció, megvalósítását illetően, idejét múltnak tekinthető volt már a maga korában is, azonban ami miatt még mindig legalább érdekes, az a kiemelt arcábrázolás. Ez nagyjából az első olyan anime volt azok közt amiket eddig láttam, ami nem alkalmazott az extrém arckifejezéseknél leegyszerűsített képeket. A tónuskülönbségek és a mimika kiemelése olyan komikus arcokat tud eredményezni, hogy egyáltalán nem hiányoljuk majd az egyszerű buta képeket.
A hangokról sem szólnék többet, csak éppen megemlíteném, hogy az Onizukát, és például az igazgatóhelyettest hangossá tevő szinkronszínészek, de ez általában igaz az egész stábra is, olyan szintre emelték a gesztikulációs és a hangszínbeli különbségek közötti váltás akár egyik pillanatról a másikra való alkalmazását, hogy nem lennék meglepve, ha mostantól felfigyelnék a hangjukra más filmekben is.

Utolsó szavakként talán említhetném, kinek ajánlom a művet igazán, de erre a nyitómondat is tökéletesen megfelel, azt hozzá téve, hogy olyan tanároknak, akik már tapossák egy ideje saját idegeiket is ajánlható az anime. Kizárható csoport nem igazán van, még a kisebbek között sem, mert jó dolog, ha ők is meglátnak és esetleg megértenek ezt-azt a jövőjük jellegzetes pillanataiból. Olyan pillanatokból, amiket mindenki szívesen látna újra meg újra, meg újra.
A Great Teacher Oizuka kifejezetten az a sorozat, ami megmocorogtatja a gyomortájékot, minden vonatkozásban, és ha vége van akár kezdhetjük is elölről, hiszen sosem fogjuk igazán megunni.


Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

Képesek vagyunk még érezni azt, amit egy anime adni akar nekünk?
Mikor borzongtunk meg igazán utoljára, amikor néztünk egy animét?
Mikor tudott fájni a képernyőről villogó valóság?

Ha nem tudjuk a válaszokat, akkor talán egyszer kiülhetünk éjszaka a csillagos ég alá valahol, minden zajtól és mesterséges fénytől elzárva. Becsukhatjuk a szemünket, és kiüríthetjük a gondolatainkat. Vannak idők, amikor szükség van erre is, amikor szükség van egy kis túlcsordulásra, hogy lássuk saját magunkat egy alkotásban, hogy tudjuk érezni is amit egy anime érezni enged.

Ha mindig csak felfogjuk amit látunk, és tudjuk, hogy milyen klisék, és milyen eszközök lehetnek mögöttük, akkor egy idő után nem csoda, ha belefásulunk majd. Ha már nem azért nézzük az animéket, amiért egykor a meséket, és amiért egykor az ágyban végighallgatott meséket imádtuk, akkor talán nincs értelme keresni újakat, és vissza kellene mennünk azokra, amik miatt régen elkezdtük szeretni őket, és rájöttünk, hogy nem tudjuk abbahagyni.
Sok mindent fedezhetünk fel ugyanabban az animében a hosszú évek után, amit annak idején, talán gyerekként, nem tudtunk volna, és talán rájövünk, hogy így is újra akarunk még nézni párat, így, hogy mást látunk bennük.
Ha újra felfedezzük milyenek voltunk régebben, talán szeretnénk is visszamenni akkorra, ha nem is szó szerint, hanem inkább azért a naivságért, és azért a nyitott kíváncsiságért, amivel rá tudtunk csodálkozni az első mesékre, animékre.
Amiért mindezt leírom, az nem más, mint a Bokura Ga Ita. Ez az anime nem érdemel félig-meddig figyelmet, sem fásult kíváncsiságot. Ez az alkotás olyan, mint a ritkán virágzó növény, amire lehet, hogy éveket várhatunk, de ha nem vigyázunk arra az érdeklődésre, amivel nekiindultunk a dzsungelnek aminek a közepén ott a virág, akkor már nem fog jelenteni nekünk semmit, és mi magunk tiporjuk el csalódottságunkban. Mert tényleg nincs benne semmi különleges, ha nem úgy nézünk rá, ahogy a gyerek, aki mindenre kíváncsi, még akkor is, ha megégeti a kezét.

Egy iskolai szerelemben nincs semmi különleges, mindenkivel megtörténik, csakúgy, ahogy az első szerelem, az első csók és a szüzesség elvesztése. Kis, ártatlan és teljesen átlagos főszereplő lánykánk mindezen esik át, azonban van valami az animében, a történetben, ami másként jön le a képernyőről, mint a többi esetén. Az új iskolában való évkezdés mindig, már-már nem is olyan meglepő, meglepetéseket tartogat, és ez it sincs másképpen. Nanami megtalálja a kis baráti körét, és beleszeret az osztály, de valószínűleg az iskola leghelyesebb srácába, aki nem utasítja vissza. A kezdeti habozás hamar véget ér, és a két fiatal egy pár lesz. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, minden közéjük áll. Nem csak pár kívülállóval, vagy csalódott szerelmessel, hanem két egész világgal meg kell küzdeniük. Mindkettejüknek tragikus hőssé kell válniuk, hogy minden akadályt leküzdjenek, és a végén rájöjjenek, végre ismerik egymást, tudják mit akarnak egymástól, és nem inognak meg többé.
De hogy mi is ez a két világ, ami annyi nehézséget ad mindkettejüknek? Nem más, mint ők maguk. Hibáik, félelmeik, naivságuk és tudatlanságuk. Ők maguk, és nem mások azok, akik  annyiszor megakadályozzák saját boldogságukat. Tévednek és tévedek; bizalmatlanok, vagy éppen nem bíznak önmagukban, nem őszinték a másikkal vagy éppen önmagukkal, miközben folyton elmennek a tanácsok mellett. Teljes joggal mondhatják egymásnak és hallhatják barátaiktól, hogy bolondok, ostobák és idióták.
Sokszor nem kell több ennél, csak egy kósza gondolat, pár szó kergeti kétségekbe valamelyiküket, hogy végül megint és megint rájöjjenek, hogy mekkorát hibáznak. És persze minden egyes hiba után egyre nehezebb és nehezebb a bocsánatkérés, egyre több amit meg kell bánni, és egyre nehezebb megtalálni a választ arra, hogy miért vannak még mindig egymással. Aztán egyszer csak kiderül, és mindkettejük ráébred, hogy mindaz amin keresztülmentek, csak még jobban összeköti őket, és végre elfogadni látszanak mindent.
Ha eddig senkinek sem rémlik mihez hasonlíthatjuk legjobban a Bokura Ga Ita-t, akkor megmondom. Az élethez. Nincs még egy ennyire őszinte és a legapróbb érzésekig menő anime, ami ennyire tisztán és közelien tükrözi mindazt, ami velünk is megtörtént már, vagy ránk vár, ha egyszer túl komolyan akarunk valamit.
A monológok, a párbeszédek, a tanácsok és a hibák, minden valódi és kézzel fogható, önmagától is beszélő mondanivalót és üzenetet tartalmaznak, ami mindenkire vonatkozik. Nincs olyan, aki ne fogadhatna meg valamit abból, amit hall és lát ebben a műben, nincs olyan, aki ne ismerne rá legalább egy hibára, egy szituációra, vagy ne mosolyogna keserűen, régi emlékek miatt...

Minderre az anime képi világa első nézésre csöppet sem erősít rá. Sőt, aki még nem látott ennyire egyedien rajzolt alakokat biztosan nem szokja meg egy ideig a túlontúl egyszerű és gyerekesnek tűnő arcokat, azonban, ha az ember kezdi érezni azt, amit az anime adni akar, ez a különösség eltűnik, és minden álomszerűvé válik. A rajzolók bizonyára nagyon jól tudták, hogy minél egyszerűbb az ábrázolás, az emberi elme annál könnyebben azonosítja önmagát a szereplővel.

A filmek ezeken túl is tökéletesen irányítják a figyelmünket, így nem veszünk el a látványban. Azokban a részekben, ahol a súlyos döntések, és lelki problémák, érzelmek játszanak főszerepet, a világ eltűnik előlünk, és belépünk egy álomképbe, ahol csak azok a szavak és képek visszhangzanak, amiket közvetíteni akarnak nekünk.
Az iskolában és az utcán játszódó jelenetekben pedig, igen sajátságosan van megoldva az emberi szelektív figyelem érzékeltetése. Akik nem fontosak számunkra és a szereplők számára, jobbára csak körvonalaikban vannak jelen, színtelenül, arctalanul, hogy ne kalandozzunk el a jelenetben.
Másik figyelemirányító tényező a szemek gyakori eltüntetése. Mindenki, aki valóban fontos szerepet játszik és részt vesz a beszélgetésekben, belevonódik a történetbe, részletesebb kidolgozást kap, de még így is, gyakran tűnnek el az arcokról a karakterisztikus tényezők, és egy-egy beszélgetésen belül is ráirányítódik a figyelmünk azokra, akik ténylegesen a középpontban vannak. Azok a részek pedig, ahol a legfontosabb kérdések dőlnek el, vagy oldalnézetben, vagy csak az egyik szemet ábrázolva zajlanak, hogy a figyelmünk mindig kötve maradjon.

A zenék, és az aláfestések még tovább erősítik a képi világ, és az intim közelségbe került lelki világok hatását, nem egyszer a film közben használva a sorozat csokorba szedhető drámai zeneszám-gyűjtemény darabjait, kiemelve a fontos pillanatokat, és folyamatosan érzékeltetve, hogy az anime minden egyes pillanata az érzelmek körül forog.
A szinkronon, habár különösen nagy alakításra nem volt szükség, szintén érződik a jól megtervezett választás. Minden fontos szereplő hangja tükrözi azt az általános képet, amit a külsője, hozzáállása, cselekedetei tükröznek.

Összevonva a sorozatot felépítő elemeket, könnyen érezhető a lassú, nyugodt cselekményvezetés. A gyakran részenként többször bekövetkező ugrások, akár vissza, akár előre nem gyorsítanak semmit, és nem siettetik semmivel a történetet, és egy idő után biztosak lehetünk benne, hogy ha valamit hiányolunk, látni is fogjuk, mert a készítők valamilyen rejtélyes októl vezérelve minden lehetséges apró részletre odafigyeltek.
Az animének továbbá van egy misztikus hatása, amivel a maga húsz percét olyannyira el tudja nyújtani, hogy az ember a részeken belül is el tudja felejteni magát, és amikor egy átvezetőt lát, már nyúlna is, hogy a következő részt kapcsolja, de rájön, hogy még csak az epizód fele ment le. Ugyanez a hatás jellemző a sorozat egészére. Magamat legalább ötször kérdeztem arról, hogy a következő húsz, tizenkét, hat, három részben mi történhetne még, csak hogy hasból mondjak párat.

Végszóként jöjjenek az ajánlások, és ezúttal pár saját gondolat, ami erősen megülte a gyomromat azon az éjszakán, amikor az egész sorozatot megállás nélkül, szinte mániákusan néztem végig. Amikor véget ért a huszonhatodik rész, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy egy ilyen sorozat belefut egy ilyen végbe, de belefut, sőt. Azoknak akik a sorozat után ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni magukkal, mint én, és utánakeresnének a manga folytatásának, azoknak már most ajánlom, ne tegyék. Egy ilyen történet addig szép, amíg nem szól bele az anyagi érdek, de ott ahol az anime véget ért láthatóan olyan átvezetés következik a mangáknál, amit az addigi siker ösztökélt.
Ha már így előrefutottam, és kissé túl is léptem saját köreimen, ismét negatívan folytatom. Nem tudnám igazán sorba szedni, hogy ki mindenkinek ajánlom az animét, de azt tudom, hogy azok, akik sejtik magukról, hogy nem hajlamosak az álomszerű szerelmi történetek, és a drámai hangulatok felvételére, vagy éppen kellően átérezni azt amit az anime tud adni, azok egyszerűen menjenek el a sorozat mellett, egy ilyen sorozat számukra talán csak csalódás.


Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime