"Különösen tudom ajánlani ezen kívül minden tanárszakosnak, vagy a pályát fontolgatóknak, és kezdő / gyakorló szülőknek."

Olvasva szerzőtársam ezen utolsó mondatát korábbi kritikájában, nem tudtam nem mosolyogni. Igaz már korábban is rájöttem mennyire szeretem az iskolai életről szóló animéket, a sorozat megnézése közben újra meg újra elkapott a hév, és a lelkesedés.
Valami olyasmit sugároz az egész anime, ami elől egy magamfajta nem menekülhet. Egyébként is tanárnak készülök, és imádom gyerekekkel tölteni az időmet, viszont a GTO még ezeken is tudott dobni.
Az érzések és üzenetek amik a túlpörgetett akciók, és a realitásokat nélkülöző sorozat folyamatosan pumpál a nézőbe, olyanok mint az infulzió, ami életben tartja a haldoklót.
Hogy miért hozom ezt a példát? Azt hiszem senkinek sem kell magyarázni a pedagógia mai helyzetét, nem csak magyarországon, hanem mindenütt a világon. Az anime megmutatja nekünk, hogy mennyire nincs ez máshogy Japánban sem.
Mind tudjuk, hogy túl sok igazság van abban az üzenetben, amit a sorozatban is emlegetnek néha, miszerint a tanáron a gyerekek későbbi életútja múlhat. Nem akarok dönteni, sem kinyilatkozni arról, hogy kinek mekkora felelőssége van a rendszerben, mégis, az biztos, hogy valami nincs rendben, ennek a jele pedig az, hogy egy ilyen anime láttán csak félig őszinte a mosolyunk, és gyakran gondolunk arra, hogy bárcsak így lenne a valóságban is...

Ilyen körülmények között nem csoda, ha a művészek, mint a társadalom indikátorai, foglalkozni kezdenek a problémával, és egyre-másra születnek a hasonló történetek.
Ha vetünk egy pillantást a manga alkotója, Tooru Fujisawa munkásságára, láthatjuk, hogy a GTO-t megelőző mangái Onizuka és környezete életútját követik végig, a Japán életút szinte összes buktatóját és égető pontját megkerülve.
Ezzel el is jutottunk az anime sokadik pozitívumához, a létező, élő és változó világhoz, amiben Onizuka, a barátai és a tanítványok csak egy kis szeletet képviselnek, az élet nem leányálom, a bajok minduntalan felütik a fejüket, mindenki hibázik, és mindenkinek vannak gyengéi. Talán ezért is fogja meg annyira az embert a film. A valóságot annyira tükröző világkép, amiben mégis megtörténnek a valódi csodák, amikor valaki önzetlen, képes változni és változtatni másokat, tud másokért kiállni és felelősséget vállalni.

Az animáció, megvalósítását illetően, idejét múltnak tekinthető volt már a maga korában is, azonban ami miatt még mindig legalább érdekes, az a kiemelt arcábrázolás. Ez nagyjából az első olyan anime volt azok közt amiket eddig láttam, ami nem alkalmazott az extrém arckifejezéseknél leegyszerűsített képeket. A tónuskülönbségek és a mimika kiemelése olyan komikus arcokat tud eredményezni, hogy egyáltalán nem hiányoljuk majd az egyszerű buta képeket.
A hangokról sem szólnék többet, csak éppen megemlíteném, hogy az Onizukát, és például az igazgatóhelyettest hangossá tevő szinkronszínészek, de ez általában igaz az egész stábra is, olyan szintre emelték a gesztikulációs és a hangszínbeli különbségek közötti váltás akár egyik pillanatról a másikra való alkalmazását, hogy nem lennék meglepve, ha mostantól felfigyelnék a hangjukra más filmekben is.

Utolsó szavakként talán említhetném, kinek ajánlom a művet igazán, de erre a nyitómondat is tökéletesen megfelel, azt hozzá téve, hogy olyan tanároknak, akik már tapossák egy ideje saját idegeiket is ajánlható az anime. Kizárható csoport nem igazán van, még a kisebbek között sem, mert jó dolog, ha ők is meglátnak és esetleg megértenek ezt-azt a jövőjük jellegzetes pillanataiból. Olyan pillanatokból, amiket mindenki szívesen látna újra meg újra, meg újra.
A Great Teacher Oizuka kifejezetten az a sorozat, ami megmocorogtatja a gyomortájékot, minden vonatkozásban, és ha vége van akár kezdhetjük is elölről, hiszen sosem fogjuk igazán megunni.


Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts