A CLAMP stúdió munkásságával kapcsolatban valahogy mindigis nehezen tuszkoltam háttérbe az elfogultságomat és azt hiszem, ezzel még nagyon sokan vannak így, hisz a csapat neve már eleve egyfajta garanciát biztosít. Sokan kedvelik jellegzetes stílusukat, történeteiket, s nem utolsó sorban azt a híres-hírhedt szokásukat, hogy előszeretettel szerepeltetik kedvelt karaktereiket különböző sorozataikban. Talán ennek az összetettségnek köszönhető az is, hogy napjainkban  már-már külön Clamp-univerzumról beszélhetünk, s ahogy a bejegyzés címe is sejteteti, az ezen belül helyet foglaló akadémia szolgál a kis detektívek mindennapjainak színhelyéül.

Nokoru, Suoh és Akira annak ellenére, hogy három nagyon eltérő személyiség, remek csapatmunkáról tesznek tanúbizonyságot, mind a diáktanácsi feladatokat, mind a Nokoru alapította, önkényes detektív klub küldetéseit illetően, amit neve ellenére nem kell azért olyan véresen komolyan venni.  Az elnök ugyanis előszeretettel fókuszál saját kötelességei helyett a bajba jutott hölgyek megmentésére, életkorra és a problémák gyökére való tekintet nélkül – ezt akár vehetjük is a klub egyetlen és legfőbb célkitűzésének. Így lehetünk az egészen pitiáner ügyeknek, mint mondjuk egy házi állat becserkészése  és a fajsúlyosabbaknak – például emberrablás, zsarolás – egyszerre szemtanúi, de azért kriminek korántsem nevezném az animét.
Őszintén szólva én nagyon sokáig nem voltam kibékülve a sorozattal, és még most sem tudom biztosan eldönteni, hogy valóban az animében kell keresnem a hibát vagy én sétáltam bele a saját csapdámba, amikor előbb estem neki a rövidsége miatt csábító mangának, mint az animének, s állítottam ezzel nehezen áthágható(?) elvárásokat a sorozattal szemben – gyanítom, ez utóbbi lehetőségről van szó. S mivel ez egy elég szubjektív végkifejlete a dolgoknak, nem is mondok többet, minthogy borzasztóan untam a látottakat és nehezen gyürkőztem neki az éppen aktuális adagnak. Az a tény tartotta bennem a lelket, hogy tudtam, minden résszel közelebb kerülök a vára várt cross-overekhez, amik valóban üde színfoltjai a sorozatnak: kicsit bárgyú módon ugyan, de azért elég korrekten egy tető alá hozták a szerzők két shoujo, egy super-sentai paródia és egy ecchi-komédia manga szerethető és vicces karaktereit.  Azon a ponton aztán, ahol lassan eltérünk az eredeti műtől, a sorozat is magára talált számomra, de azért a kellemes szórakoztatásnál többet nem igazán tudott nyújtani.

A grafika hozza a stúdió ’90-es évekből ismert, élettel teli stílusát és színvonalát, s azt hiszem, ez az a pont, ahol nem tudok elfogulatlanul nyilatkozni. Így most nem kezdenék el ódákat zengeni, már csak azért sem, mert az élményhez nagyban hozzájárul maga a zene is, és itt már nem áll olyan erős pilléreken az anime. Azon kívül, hogy a CSD első felében a teljesen funkcióhiányos zenenélküiség dominál és sok az üresjárat, az a kevéske aláfestő dallam, ami volt, vagy kevésbé jó helyen szerepelt dramaturgiailag vagy pedig azt az érzést keltette bennem, hogy a Tom és Jerryből vágták ki és így bizony elég érdekes volt az összhatás. Komolyan nem tudom, hogy aztán a 10-es részektől felfelé mi történhetett, mert mintha e tekintetben is javult volna némileg a helyzet, s mind a történet, mind a megvalósítás szempontjából ez a pozitív irányú tendencia az, ami a teljes szürkeségtől megmentette az animét.

Mindent összefoglalva a CLAMP School Detectives egy olykor eléggé gyermeteg-naiv,  de megbocsáthatóan jámbor shoujo, többre, legalább a manga színvonalát hozó sorsra érdemes, remekbe szabott karakterekkel. Nagyobb, összeszedettebb és szórakoztatóbb testvérének talán az Ourant tekinthetjük, így akik azt is szerették és kicsivel több türelemmel vannak megáldva, bátran belenézhetnek ebbe is, csakúgy mint a CLAMP-rajongók.

Értékelés: 6.8

Linkek:
AnimeAddicts
Wikipedia