Választottam annak idején egy nagyon nehéz témát, a családon belüli kapcsolatok megjelenését az animékben, ami eljuthat odáig is, hogy később akár komolyabb, társadalomtudományi munka is születik belőle. A probléma, itt magát a témát jelentve, két igen erős pólusból tevődik össze, és mindkettő igen komoly társadalmi véleményfotmáló erőt képvisel.
Jómagam mindíg is elsődlegesen vizsgáltam a vérfertőzést, mint való életből származó, sokrétűen megjelenő, lerázhatatlan jelenséget Japánban és a Távol Keleten. A témában, általánosan és globális szinten író tudományos munkák ignoránsan viseltetnek az emberi tényező, mint pszichikális jelenség felé. Nagyon kevés munkában jelenik meg az érzelem, mint lehetséges okozó, illetve alakító erő a kapcsolatban, miközben a biológiai folyamatok, és evolúciós elméletek, majdhogynem kizárólag az állati szintű tényezőket tárgyalják ki a témával kapcsolatban.
Azonban, kutatásaim során, illetve túlzottan beleásva magam a biológia illetve a társadalomtudomány számtalan ágába, rá kellett, jönnöm, hogy még ha tökéletesen tisztában leszek a vérfertőzés, mint jelenség viselkedésével és megítélésével, akkor sem leszek sokkal közelebb ahhoz, amiért elkezdtem a problémával foglalkozni, hiszen az animék Japánbeli megítéléséről sem tudunk sokat, nem hogy egy nagyon kérdéses jelenség megítéléséről az animékben. Ezért láttam neki, félretéve az eddigi kutatásaimat a társadalom és az anime alapvető találkozásával foglalkozni, hogy aztán majd következtetéseket vonhassak le az animék valóságot tükröző mivoltának, illetve a megítélés kérdéseiben.
Az alapvető általános feltételezés szerint, csakúgy mint az összes fikció, az anime is egyfajta nem létező, akár teljesen irreális, akár szupernaturális világot hozhat létre, amiben viszont mindenképpen, ha a legmegbúvóbb nyomokban is, de jelen kell lennie valamilyen benyomásnak abból a közegből, ahonnan származik. Ilyen pillanatoknak lehetünk tanúi, amikor akár Európai, vagy Amerikai környezetet mesélő animében jelen van a bento, a tetőn étkezés, illetve a szülői szigor, vagy éppen a jelenlét teljes hiánya, és talán akkor is, amikor a testvérek, szülő-gyerek közötti kapcsolatról akkor sem esik szó, javaslat, meggyőzés, ha a barátok, vagy ismerősök tudnak róla.
Az út, amíg valódi, és bizonyított információkat hozhatok fel, mint tényleges eredményt, még nagyon messze van, de bízhatunk benne, eljön még az idő, amikor közelebbről vizsgálódhatok, és közvetíthetek majd az AnimeComment számára.
Amikor ott álltak egymás előtt, olyanok voltak, mint a hegy és a domb. A hegy kopár, és zord, a domb virággal teli, hívogató.
Hogy mikor változtak meg, nem tudom, de a domb zöldje megkopott, a hegy tetején pedig, kinőtt végre egy virág...
Bennünk nem volt meg az, amit annyi éven át ott lenni véltünk és áltattuk magunkat, hogy létezik, míg ők akaratlanul is átélik és érzik, olyan erővel mint mi talán soha, annak ellenére, hogy tudják, nem lenne szabad...
Mindaz ami nekem, és velem együtt mindenkinek érthetetlen és megérthetetlen őrület lett egy kedves kis apróságból, nekik kellemetlen és szokatlan korlátokból lett gyönyörű, mégis fájdalmas szenvedély...
Kell-e értékelni a világ legelhasználtabb kliséjét használó filmet? Kell-e törődni a művészi értékkel, a megvalósítással, ha a tartalom a világ egyik legérthetetlenebb, és legbotrányosabb jelensége? A művészet, mint szó lenne a kulcs az elfogadáshoz, még ha az csak tizenháromszor húsz percig tartana is? Túl sok olyan kérdést tudnék még feltenni, amivel egyfolytávban évekig tölthetnénk meg ezeket az oldalakat, de azt hiszem, és még csak nem is tudom, hiszem, nem érdemes. Nem érdemes egy ilyen filmet kívülről nézni, mint egy a boncterem fölött a vizsgálóablakból dirigáló professzor, hanem inkább operálnunk kell, ott lenni, ahol az összes titkot meglátjuk, és ehhez el kell fogadnunk, és át kell élnünk: testvérszerelmet látunk, hallunk, érzünk.
Részesei vagyunk egy csodálatos, egyszerre kínzó érzéseket keltő történetnek, teli megfoghatatlan korlátokkal, általunk kreált falakkal, és egy érzéssel, ami mindezt semmivé teszi, és megváltoztat két embert úgy, ahogy másokat, körülöttük bárkit, sehogy sem fog.
Mégsem kell megijednie senkinek, ez a sorozat nem kedvez a romantikát kedvelőknek jobban, mint bárki másnak. Mindez benne van, azonban van legalább annyira realista, ködös és megtévesztő amennyire a manapság létező világ, ami elől mindanyian menekülünk.
A Koi Kaze sztorijának, vagy inkább a történet vezetésének kiemelkedő pontja a mellbevágóan reális pszichológia. A szereplők szinte körülrajzolják azokat a viselkedésformákat, amikben mi is leéljük az életünket, és talán ez az az oldala a filmnek, amitől igazán ijesztővé válhat a néző számára. Ha csak egy cseppnyire is átéljük valamelyik szerepet, azonnal belekerülünk a helyzetbe, amiről csakis mi tudjuk, miként vélekedünk, és ha ez számunkra, a lelkünk számára sok, nem csak, hogy nem tudunk majd később azonosulni az animációval, de kérdéses, hogy tudunk-e róla jót mondani egyáltalán.
Természetesen ide is jut pár kérdés. Ha feltételezzük, hogy a Koi Kaze Japánban egy szokványosnak mondható romantikus seinen, akkor vajon mi szűrhető le abból, hogy ezt a sorozatot a Japán tizenévesek is átlagosként, szokványos történetként értékelhetik, illetve a rmantikus gyűjteménybe ugyanúgy bekerül, mint hagyományos kapcslatokat mesélő társai?
Mégis, ha a Koi Kaze nem az lenne ami, egy hagyományos kis történet lenne egy idősebb férfiról és egy iskolásról, akkor mennyire éreznénk ugyanúgy magunkat, mennyire lenne szép a tiltott romantika, illetve mennyire lenne megfogó a szereplők lelki világa, amibe kívülről beláthatunk. Valószínűleg koránt sem ennyire, de akkor talán nem is beszélnénk Koi Kaze-ról. A történet úgy lett gyomrot és térdet remegtető, zsebkendőszorongató, hogy két testvér szenvedését néztük végig a képernyőn, és talán pont ez az, amiért a végignézés után egy kicsivel széleseb képben is tudunk a világra gondolni. Pont úgy ahogyan ez az írás, talán egyre több kérdést is felteszünk magunknak vagy egymásnak, és végül sokkal többet értünk meg magunkból és másokból, a világból, mert még akkor sem csak a filmről szól minden, ha csak arról beszélünk.
És ha már beszélünk, biztosan megemlítjük azt, ahogyan a szereplők kinéztek, mozogtak, változtak és beszéltek. Ez is hozzá tartozik a teljes képhez, méghozzá nagyon is pozitív előjellel. Mindkét főszereplő hangja, de szerencsére általánosan az összes szinkron a kiváló kategória felső határát súrolja az érző háttér sugárzik, a hangszínek élesen és lágyan változnak, mi pedig mindig érezzük, hogy kiben mi változik. Az ábrázolás azonban más, azaz még egy újabb kérdés. Hogy miért nem tökéletesebbek, és miért nem élethűbbek a karakterek megjelenései, számomra kicsit homályosak. Ugyan nem tökéletesek, egyáltalán nem az utcáról szalasztottak az emberalakok, mégsem volt bajom azzal, hogy ott érezzem mögöttük, vagy méginkább bennük a lelket. Mit tesz a különbség, mit tesznek a fehéren sötétlő nyitott szájak, a néha kipukkanó illúzióbuborékok, amikor a kifejezések elnagyolódnak? Talán pontosan jótékonyan megelőzik az átélést, vagy éppen megakadlyozzák a figyelmünk eltrelődését? Talán mindkettő.
Nehéz a film, nem is gyereknek való, de még csak tizenévesnek se nagyon. Nem éri meg úgy megnézni, hogy van amit nem fogunk belőle megérteni, mert amit elszalasztunk az jóval több mint "csak egy film." Tapasztalat, kíváncsiság, gondolkodás és megértés mind születhet a film nyomán, de vigyázni kell. Ha valami tiltakozik ellene nem szabad magunkra erőltetni az epizódokat, kiszen mindig lesznek még üres, bágyadt, gondolatoktól forrongó éjszakák és mások, akikkel kibeszélhetjük a film után, ami előjön belőlünk. Talán erre mind szükség lehet.
Értékelés: 10