A Japánból néha kiszállingózó párperces animációk mindenkit meg tudnak lepni. Nem hiába, általában ők azok, akik valamilyen kísérletezgetés végeredményei, és mint olyanok, játszanak a nézők zsigereivel és érzéseivel. Már írtunk a She and Her Cat című ötperces remekről, ami Makoto 1999-es kreálmánya, és mint ilyen, nem meglepő, hogy hallhattunk róla.
Az viszont már inkább meglepett, hogy a Comedy, és társai, merthogy vannak neki sokan, kifejezetten mintha rejtőznének a nyugati szemek elől, a Studio4°C, a filmet jegyző szinte ismeretlen animációs vállalat, pedig szintén alig érzékelhető. Pedig kicsiny utánanézéssel olyan dolgokat deríthetünk ki róluk, hogy ők készítették többek között az Animatrix három részét, illetve olyan filmeket is, mint a Memories sorozat. Ha kicsit jobban megnézzük a vállalatot, már meglepődni sincs időnk azon, hogy miért is találunk ilyen filmeket a nevük alatt.
Talán az első név, akit kidob a gép Koji Morimoto, aki, a már említett alkotásokon felül nem egy jelentős anime illetve alkotó környékén jegyzi magát, úgy mint az Akira animátora, illetve Miyazaki mellett a Kiki's Delivery Service animátora. Egy másik név, jelen filmünk rendezője, Koichi Mashimo pedig szintén letett pár kifejezetten ismert animét az asztalra. Az ő listájában csipegetve látjuk a Noir-t, a .hack// filmeket, a Tsubasa Chronicles-t és a Blade of the Immortalt is.
Halálosan komoly. Sötét. Borzongató.
Vagy mégsem.
Az alig tíz perces rövidfilm hátborzongatóan kezeli azokat az elemeket, amiket a filmes tudomány már évtizedek óta a legklasszikusabb horrorfilmekben használ. Használja őket olyannyira, hogy az ember már előre megborzong, amikor a bevezető monológ és a vele párhuzamos képek felfedik előttünk a ködös és sejtelmes erdőt és várat, ahol a titokzatos kardforgató él, majd amikor a monológ csöndjébe beleszivárognak az Ave Maria elnyújtott tónusai, valószínűleg mindenki automatikusan a fejébe tóduló legszörnyűbb képekkel készíti fel magát a filmre.
Jellemző, hogy a sejtelmes bevezetés után hamarosan emberközelibb lesz az emlék, majd hirtelen biztosan elnevetjük magunkat, hiszen túl sokáig mi sem görcsölhetünk azon, hogy mi lesz, majd végül megtekinthetjük a Schubert Luciferéhez méltó befejezést, lévén a mű ihlette a kisfilmet. Máshová nem is nyúlnék magyarázatért, olyan mértékben érezni a darabon a Japántól idegen vonásokat a történeten.
Mint az már említve volt, a filmben a vizuális elemeket roppantul megtalálták. Az alakábrázolással az animáció egyértelműen szakít a japán hagyományos formákkal, és végre vészesen európaiak az arcok, míg a kevés színhasználat is hozzátette a maga hatását a műhöz. A kísérteties múlt idézése, és a kevésbé élénk jelen mind az elmúlás folyamatos, félelmetes érzését vonja az egész filmre, amitől minden, ami nem komor vagy zord, azonnal fekete humorrá, vagy furcsán, abszurdan érzővé válik.
Remélem a hangzáshozhozzá sem kell tennem semmit, nálam a választás automatikusan tíz pontot hoz a hangoknak, és félelmetesen hozzáad az európai hangulathoz. Szó szerint.
Akár borzongani, akár látni egy cseppnyit a régi álmokból, rémálokból persze, akár látni valami újat, ami valahonnan nagyon ismerős, akármit is szeretnénk, pár percét mindenképpen megfizeti az anime. A fekete humor kedvelőinek ínyenc csemege, míg a komolyabb érdeklődéssel felvértezettebbek is bizonyára elhümmögik majd magukat.
Kötelező darab.
Értékelés: 10
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.