- 1 -

Öt éves lehettem, mikor először találkoztunk a játszótéren egy meleg tavaszi délután. Egyrészes piros ruhájában, kezében egy kis zöld lapáttal olyan daccal állt a homokozó közepén, mint egy elkényeztetett hercegnő. Mégis sírva futott el, mikor néhány fiú megdobálta vizes homokkal. Attól a naptól fogva nem játszottam a többi nagycsoportossal az óvodámból, viszont minden hétvégén találkoztam a velem egyidős lánnyal, Eszterrel a játszótéren. Az oviban még nem igazán csúfoltak emiatt, általános iskolában már igen. Egyszer szünetben a táblára egy nagy szívet rajzoltak, benne a nevemmel és alatta Eszterével. Mikor a büféből felértünk a terembe rajtunk nevettek és mutogattak ránk. Eszter mérgesen rárivallt az osztályra, hogy ki volt az. Fogtam a rongyot és gyorsan letöröltem a táblát, majd látva, hogy Eszter szemében már gyűlnek a könnyek, kézen fogtam és kirángattam a teremből. Arról az óráról hiányoztunk, sétáltunk a folyosókon és beszélgettünk.

Minden nap együtt mentünk haza, mert nagyjából ugyanarra laktunk az iskolától. Egészen a sorompóig kísértem, ő ott átment a síneken, én pedig mentem tovább a sínek mellett. Aztán mikor negyedikesek lettünk, Eszterék elköltöztek egy másik városban. Emlékszem mikor megtudta, hogy költöznek, még aznap este telefonált és hosszasan beszélgettünk. Megígértük egymásnak, hogy levelezni fogunk, és így is tettünk még egy éven keresztül hetente. Ő maradt a legjobb barátom azután is hogy elköltözött. Aztán mi is elköltöztünk, beírattak egy 6 osztályos bentlakásos iskolába, és egyre ritkábban írtunk egymásnak. Szereztem új barátokat, de senki nem került hozzám olyan közel, mint Eszter. Éreztem, ahogy egyre távolodunk egymástól, de nem volt erőm tenni ellene.

16 voltam, mikor Eszter azt írta az egyik levelében, hogy találkozhatnánk. A szülővárosunk volt a megbeszélt hely, mivel Eszter ott töltötte a téli szünetet a keresztszüleivel. 3 órás utat jelentett ez nekem vonattal, egy átszállással. Szokatlan izgalom fogott el, miközben bepakoltam a hátizsákomba otthon. Olyan rég nem láttam Esztert, már nem tudtam rá úgy gondolni, mint egy régi barátra. Talán meg se fogom ismerni, írta hogy levágatta a haját egész rövidre, el sem tudtam képzelni, milyen lehet rövid hajjal. Nagy pelyhekben szállingózott a hó, mikor ehhez hasonló gondolatokkal vonatra szálltam. A vonat melegében elővettem a levelet, amit írtam neki. Tudtam, hogy kevés lesz az idő, amit együtt fogunk tölteni, ezért írtam neki egy hosszabb levelet. Mindig is jobban tudtam írni az érzelmeimről, mint beszélni, és úgy terveztem, hogy úgyis elmegy majd az idő a régi emlékek felelevenítésével, és még arról is kell mesélni kivel mi történt az utóbbi évek alatt, amíg távol voltunk egymástól. Nem mintha nem leveleztünk volna egymással, de a levelek egyre ritkábban lettek, és minél kevesebbet hallottam Eszterről, annál inkább érdekelt volna mi van vele. Persze erről nem írtam. Neki is megvan a saját élete, be kell érnem annyival, amennyit megoszt velem. A hó egyre sűrűbben hullott és a szél is feltámadt, már alig lehetett kilátni az ablakon, ezért megkérdeztem a kalauzt, hogy mikor érünk oda az állomásra, ahol át kell szállnom. A következő megállónál kellett leszállnom és hozzátette még a kalauz, hogy lehet ott is ragadok, ha nem csillapodik a vihar.

Nem csillapodott. Egyre csak a vihart átkoztam magamban, ahogy az állomáson vártam a vonatra a peron mellett. Egészen átfagytam, a zsebemben turkálva elég aprót számoltam össze egy forró teához, az automata felé vettem az irányt. A gép előtt a hideg szélben reszkető kézzel matattam a zsebemben, és ahogy kivettem az aprót, a levél is kihullott, amit Eszternek írtam. Azt hiszem fel is kiáltottam kétségbeesésemben, mikor a levél után kaptam, ahogy azt elfújta a szél. Visszadugtam a kezem a zsebembe és visszaballagtam a peronhoz, hátat fordítva a sötétben eltűnő gondosan összehajtogatott papírlapnak. Mire megérkezett a vonatom, félórás késéssel, már csak az számított, hogy odaérjek. De mintha a sors nem akarta volna, hogy találkozzunk, a vonat minden állomásnál hosszú időre megállt. Egyre hosszabb időre. Aztán mikor már 1 órás késésben voltam, a vonat két megálló között kényszerült megállni. Talán ez volt életem leghosszabb másfél órája. Felhúztam a térdeimet és összegömbölyödtem az ülésen, úgy néztem kifelé az ablakon. A váróban fogok aludni, és majd holnap megkeresem Esztert a keresztszüleinél. Nincs értelme várni valakire, aki több mint 3 órát késik egy találkozóról. És még a levelet is elhagytam, amit neki írtam. Csak nehogy valami közbejöjjön, nehogy hamarabb kelljen hazamennie. Mindennél fontosabb volt, hogy találkozhassak Eszterrel, kész lettem volna leszállni a vonatról és gyalog megtenni azt a pár kilométert a hóviharban.

Mikor végre megérkezett a vonat és leszálltam, magamban még mindig kértem Esztert hogy ne várjon meg, holnap is találkozhatunk. A váró felé igyekeztem a hidegben. Eszter ott ült egy piros kabátban, egy kis hátizsák mellett, szendviccsel a kezében, amit el is ejtett mikor felpattant és felém rohant. Mikor megölelt csak ennyit mondott: - Már azt hittem nem jössz. Nem tudtam mit válaszolni neki. Csak álltunk ott sokáig, közben felmelegedtem a kinti hideg után, és idővel már éreztem Eszter hajának az illatát is. Leültünk a váróban, csak mi ketten voltunk ezen a késői órán. Eszter megkínált a szendvicsekkel, amiket ő készített délután. Miközben ettem elmondta, hogy azért nem ment haza, mert holnap haza kell utaznia, valami történt, nem mondta el mi és én nem akartam megkérdezni, bármennyire is sajnáltam hogy ilyen kevés időt tölthetünk csak együtt. Ezután mindketten rengeteget kezdtünk beszélni, egymás szavába vágva részletezve mindent, amit a leveleinkben nem írtunk meg egymásnak, amit nem tudtunk még elmesélni. Éjfél körül az állomásőr szólt hogy nem maradhatunk itt estére, bezárja a várót. A hóesés szerencsére már csillapodott annyira hogy kellemes legyen sétálni kint, ezt is tettünk. Eszter vezetett, azt mondta meglepetés hová megyünk. Egész éjszaka el tudtam volna sétálgatni vele. Útba ejtettünk minden fontosabb helyet, ami emlékeket idézett fel bennünk. A sorompóba az átkelőnél belekarcoltuk a nevünk kezdőbetűit. Végül a város szélén egy fakunyhóhoz értünk. Teljesen üres volt, a bútorokat is elvitték, az ajtó nyitva. Bementünk és leültünk a földre szemben az ablakkal, hogy kilássunk. Eszter elővett egy pokrócot és betakart vele minket. Így egyáltalán nem fáztam, sőt még melegem is volt, ahogy Eszter hozzám bújt. Még mindig rengeteget beszéltünk, hajnalodott már, mikor kezdünk álmosodni. Utoljára arról beszéltünk milyen szép a hajnal, mikor Eszter hirtelen elhallgatott. Mikor ránéztem átkarolta a nyakam és megcsókolt, aztán a vállamra hajtotta fejét és mondta, hogy aludjunk. Pár perc múlva még ennyit mondott: - Járok valakivel. Kedves, hallgatag fiú, kicsit idősebb nálam, lehet sokáig együtt fogunk maradni. Azután elaludt, és én is elég álmos voltam már, hamarosan el is szundítottam. Eszter ébresztett, simogatta az arcom, mondta, hogy siessek, mert lekési a vonatát. Valóban késésben lehetett, mert rohantunk az állomásig, és az ott álló vonatra rögtön fel is szállt, mert a peronon már integettek zászlóval. Az ablakból még bocsánatot kért hogy ennyire kellett sietni. Újra megígértük egymásnak hogy tartjuk a kapcsolatot, és amint lehet, újra találkozunk.

- 2 -

Soha nem láttam azután a nap után, és többé nem is leveleztünk. Kicsit talán féltem, nem tudtam, mit írhatnék neki, illetve hogy hogyan. Legszívesebben azt írtam volna, hogy találkozzunk megint, és próbáltam is beszélni a szüleimmel, hogy költözzünk el, de ők nem engedtek, és az élet is máshogy alakult. Az utolsó években az anyám lebetegedett, ezért haza kellett költözzek és otthonról bejárnom, miután pedig a kórházban kellett maradjon, délutánokon munkát vállaltam, apám egyik ismerősének boltjában segítettem be estig. Kedves öregember volt, mindig elengedett, mikor a kórházba mentem anyámhoz, vagy mikor dolgozatra készültem. Apám mondta, hogy nem szabad hagyjam, hogy romoljanak a jegyeim. Azon a napon mikor megtudtam, hogy felvettek egy egyetemre, anyám nem ébredt fel többet. Apámnak csak a temetés után 1 héttel mondtam el a hírt, nem tudtam, hogy engedni fogja-e, hogy tovább tanuljak. Először nem mondott semmit, csak elment sétálni egyet. Mikor visszajött, egy ezüst zsebórát adott nekem, gratulált hogy felvettek és hozzátette, hogy ez egyben a ballagási ajándékom is. Aztán úgy alakult, hogy egyetem mellett is tudtam dolgozni, egy irodában, esti műszakban. Apám nem örült, hogy keveset vagyok otthon, de az ő fizetéséből nem tudtunk volna megélni, csak nagyon szűkösen. Így váltam lassan felnőtté. Idővel pedig teljesen megfeledkeztem Eszterről. Visszatekintve régen is azért gondoltam rá annyit mert nem nagyon voltak gondjaim amik, lefoglaltak volna, és semmi nem érdekelt annyira, hogy a szabadidőmet teljesen rááldozzam. Mikor anyám egyre rosszabbul lett, de még otthon volt, sokszor nekikezdtem egy levélnek, amiben leírtam Eszternek mi történik velem, de nem volt szívem elküldeni egyiket sem, nem szerettem volna, ha aggódik értem, nem akartam terhelni a gondjaimmal. Csupa jó dolgokról szóló levelet meg nem tudtam volna írni, mert túl sok volt bennem a keserűség. Senki nem tudott igazán megvigasztalni, apám soha nem volt a szavak embere, más rokonaink pedig nem voltak. Az a pár barátom az iskolából pedig hamar otthagyott, mivel nem tudtam velük elég időt tölteni, suli után rögtön haza kellett menjek, a szüneteket meg főleg a tanulásra áldoznom. Sokszor mérges voltam. Nem egy adott emberre, mert senkit nem tudtam volna hibáztatni a helyzetem miatt, inkább mindenkire. Eszterre is mérges voltam, hogy miért nem ír már. Aztán azzal nyugtattam magam, hogy biztos neki is megvan a maga dolga, lehet ő is elfoglalt stb. Idővel pedig kikopott az emléke a gondolataim közül, csak olykor-olykor jutott eszembe az az éjszaka, amit az üres kunyhóban töltöttünk a hóesésben. Innen nézve inkább álomnak tűnik az egész, és képzeletemben sokszor ki is színeztem eleinte. Nincs mit szépítenem rajta, egyszerűen elfelejtettem. Az emléket is, és Esztert is. Az ígéretünket, amit soha nem mondtunk ki hangosan.

- 3 -

Egy emlék van bennem nagyon élesen ebből az időből, mikor észrevettem, hogy kezdem elfelejteni az olyan dolgokat, amik régen a legfontosabbak voltak. Késő délután el kellett menjek a boltba, ami biciklivel 10-15 percre volt tőlünk. Ott találkoztam egy lánnyal az osztályunkból. Kicsit fura volt, hogy ott látom, mert a város másik végében lakott. Azt mondta csak sétálni jött erre, és tényleg gyalog volt, ezért felajánlottam hogy elviszem biciklivel a buszig, mert az hozzánk közel áll meg. Nagyon örült neki. Pár percig némán tekertem, aztán megkért, hogy álljak meg, mert egy kirakatban látott valami érdekeset. Megvártam a bolt előtt, leültem egy padra, a biciklit letámasztottam magam mellett és elkezdtem sms-t írni Eszternek. Sajnáltam, hogy mikor találkoztunk, akkor még egyikünknek se volt mobilja, ezért a számát se tudtam. Mégis, néha írtam neki sms-eket, mikor nem volt nálam papír, meg csak úgy. Teljesen elmerültem a gondolataimban, észre se vettem a lányt, mikor kijött a boltból. Ő leült mellém a padra és megkérdezte, hogy kinek írok. Azt mondtam, hogy egy régi ismerősömnek, de nem tudom a számát, úgyhogy mindegy. Ezt furának találta, hogy fontos lehet nekem az az ismerős, ha írok neki így is, hogy nem tudom a számát, annyira viszont nem fontos, hogy meg is szerezzem a számát. Ez a megfogalmazás így meglepett. Képzeletben elég sok mindent megtettem Eszterért, de azok álmodozások voltak. Valójában még arra se voltam képes, hogy levélben elkérjem a számát. Csak vártam, hogy majd ír nekem. A lány látta, hogy megváltozott az arckifejezésem és biztos megijedt, mert nem mert többet kérdezni tőlem, így csak ültünk a padon és néztük a naplementét. Eltelt pár perc mire zavarni kezdett a csend, és észrevettem, hogy nem vett semmit. Fogtam a biciklimet, és csak annyit mondtam neki, hogy menjünk. Többet nem találkoztam vele a környékünkön, és az iskolában se beszéltünk. Mikor hazaértem kitöröltem a mobilomból az összes sms-t és sírva aludtam el.

Aztán egyszer az egyetemi éveim alatt újra eszembe jutott Eszter. Pontosabban nem is ő, hanem a gyerekkorom, a szülővárosom. És rájöttem milyen rég nem jártam ott. Olyan hangulatom is volt, hogy jól esett volna visszatérni a régi szép emlékek közé, szakítottam egy lánnyal, mert egyszerűen nem volt elég időm rá, és ő sokkal többet akart velem lenni, mint én megengedhettem volna magamnak. Apámmal is összevesztünk, mert már szerettem volna különköltözni, őt pedig beadni egy öregek otthonába, de ő még nem akart nyugdíjba vonulni. Közeledtek a vizsgák is, szóval idegileg eléggé kikészültem. A hétvégén elhatároztam, hogy leutazok a szülővárosomba. Korán keltem, hogy minél hamarabb magam mögött hagyhassam a házat, ami most teljesen idegennek tűnt. A vonaton aztán méginkább rámtört a nosztalgia, mikor megpillantottam az ismerős tájakat. Nem siettem, az állomásról először a régi házunkhoz mentem, majd onnan az iskolába azon az úton, amin gyerekkoromban is. Útba esett a játszótér is, ahol először találkoztam Eszterrel. Aztán a bolt, aminek betörtem az ablakát és Eszter át akarta vállalni helyettem a büntetést. És az átkelő a síneken is, ahol minden nap elváltunk. Biztos nagyon az emlékeim hatása alatt lehettem, mert a szembesiető lányban is Esztert láttam. Jött a vonat, ezért mindketten siettünk és csak 10-15 méter után hasított belém a felismerés. Rögtön visszafordultam, de csak a vonatot láttam elrobogni előttem. Visszasétáltam pár lépést tétován, azt latolgatva, vajon lehetséges-e hogy ekkora szerencsém legyen. És ha igen, akkor mit kellene tennem? A vonat elszáguldott, és a sínek túloldalán már nem volt senki. A sorompóra néztem. Lecserélték, a régi fasorompó helyett, amibe belekarcoltuk a nevünk kezdőbetűit, most egy új fémsorompó volt. Elmosolyodtam, biztos csak a képzeletem játszott velem. Nem voltam csalódott, hogy mégse volt ott Eszter, ha ott lett volna, lehet meg se merem szólítani. Nem, jó így, már más vagyok, ő is biztos változott. Jó volt régen együtt lenni vele, de már elmúlt, és bár vannak dolgok, amiket megbántam, hogy nem tettem meg akkor, most már késő. Inkább csak a szép emlékeket őrzöm meg róla, és mikor nagyon egyedül érzem magam, vagy elmerülök a hétköznapok gondjaiban, akkor felidézem, és ugyanígy mosolygok magamban.