A nemtörődöm arc, a folyton benne füstölgő cigaretta, a formaságokra semmit sem adó külső, és persze a komolyan az utolsó pillanatig sem vehető ötletek már tíz éve velünk vannak. Ez a tíz év, és a még mindig töretlen siker, népszerűségi listák sokasága mutatja be, a világon nagyon is sokan szeretik a két lábbal a földön járó tanárokat, főleg ha azok többet törődnek a diákokkal, mint a tananyaggal. Persze az ilyen tanárokat mindenki szereti, és habár legtöbbünknek ilyenből aligha jut ki egy-egy az iskolai évek során, a GTO megmutatja nekünk, milyen őrült emlékeket adhatott volna, ha minket is tanít egy Great Teacher.

Mert a GTO menő, Onizuka pedig ott van a szeren, és az őrült mutatványokkal megmutatja nekünk, milyen is, ha valaki még mindig elég naiv és őrült egyszerre ahhoz, hogy szembeálljon  rendszerrel, pár égetnivaló kölyökért. Mindenki, akinek már benőtt a feje lágya, legalább félig, tudja mit is jelent ez, egy olyan világban, mint a miénk, és tudja, hogy mennyire hatalmas élmény és példa is lehetne ez ha valóban megtörténne velünk, vagy bárki mással, amíg az iskolapadot koptatjuk. A GTO más szóval egy hatalmas álom, és egyszerre remény is; reméljük lesznek még majd ilyen tanárok, és változik meg még így osztály mielőtt tizenévesen, és máris kiégve kell kilépnie az életbe.

Végszóként, és eszeveszett baromságként persze hozzá kell tennem, én is tanárnak tanulok, én is tanítani akarok. Nem is tagadhatom, hogy a GTO-nak ebben nem volt szerepe, és azt sem felejtem el, hogy ez az írás egy lista tagja, amiben a számunkra legkedvesebb animéket soroljuk fel, viszont részemről a GTO minden értéke eltörpül az imént elsütött hülyevagyok kikiáltás előtt. Kell-e több, mint egy ilyen bizonyíték, hogy ez a sorozat kilépett a képernyő mögül, és motivált legalább egyvalakit arra, hogy tegyen valamit az életben? Szerintem, szerintünk, nem.

Mert vannak még naiv barmok, és mert vannak még olyan filmek, mint a GTO.