Shoujo fejlődéstörténet naiv idealista köntösben, avagy valósítsd meg álmaidat!

Ebben az egy jelmondatban nagyon jól össze lehetne foglalni az anime fő üzenetét a nézőnek, szóval nem kell sokat gondolkodni rajta és nem is nagyon fogunk megbotránkozni. Persze nem csak a deviáns anime lehet jó, és a Twin Spica már ábrázolásban is a régebbi, klasszikusabb képi világhoz közelít, és nem törik meg ezt a hangulatot otromba 3d animációkkal. A látvány helyett azonban inkább a történettel, és persze a főszereplő karakterével próbálja belopni magát a szívünkbe az anime.

Az anime szereplői két csoportra oszthatóak: gyerekekre és felnőttekre. A legfőbb különbség a két csoport között az, hogy a gyerekek megvalósítják azokat az álmokat amikről a felnőttek már lemondtak. Az pedig már egyéntől függ, pontosan mi ez az álom, de mindig az űrrel kapcsolatos. A felnőttek esetében is űrrel kapcsaltos álmokról van szó, és ők többnyire - egy kivétellel - támogatják is a gyerekeket. Szóval igazi konfliktus nincs a két csoport között, csak az egyik felnőtt szereplő esetében egy kis irigység. Ezt a lényegi különbséget a két csoport között az egyik felnőtt foglalja össze abban a megjegyzésében, amit a a főszereplő szemeire, vagy nézésére tesz, szóval van egy szép lírai tálalás a dolognak. Ide sorolhatjuk még a túlórázó apuka képét, aki az éjszakai műszak közben megpihenve a lánya által készített gyerekkori rajzot nézi. Lírai szentimentalizmus, csak olyan simán szép.

A másik oldalon pedig ott van a gyerekek kis zárt világa. Mindegyik szereplő megkapja ebben a kis szobáját, amik között oroszlánmaszkos szellemünk járhat csak át, aki valami fura véletlen folytán mindekinek a múltjában jelen van. A múlt pedig szerves része a sorozatnak, ezt a történetvezetés ki is hangsúlyozza. Gyakran egymást váltják a helenben és a múltban játszódó részek, mikor történik valami a jelenben, akkor ennek előzményeit láthatjuk a következő részben. Ez az ide-oda ugrálás az időben idegesítőnek tűnhet, de szerencsére van haladás, a visszatekintések csak elősegítik és kihangsúlyozzák a lelki fejlődés egyes lépéseinek nehézségét és fontosságát.

Mindent összevetve a megvalósítás elég jóra sikeredett, és még emellett a szokatlan időbeliség mellett is tipikus fejlődéstörténettel van dolgunk, ami több karakterrel dolgozik egyszerre. Ellenvetésként elsősorban azt említhetnénk meg, hogy az anime ehhez mérten túl rövid; a befejezés miatt mintha az egész sorozat eredménye csak annyi lenne, hogy az öt barát végre egymásra talál - valójában már a felétől egész jól kijönnek, csak egy lemaradozó van, Ukita Marika, akinek aztán kellő mennyiségű balladai homállyal bontják ki a személyes tragédiáját. A másik gyenge pont is a rövidség számlájára írható, hiszen a társaság öt tagú, szinte semmit nem tudunk meg Shuu és Kei múltjáról, pedig az előbbinek is elég kalandos előtörténete lehet. Ezek a hibák nyilván orvoslásra kerülnek a mangában, az animében inkább a lezárásra törekedtek, hogy kerek legyen a történet, ezt pedig csak úgy érhették el, hogy a szereplők sorsát összekötő kapocs, a sorozat kabalafigurájának is tekinthető oroszlánmaszkos asztronauta szellemünk eltávozik a másvilágra. Vagyis miután eltűnt a gondviselés, a gyerekek mostantól csak magukra számíthatnak - ez egyfajta második kirepülés a fészekből, miután az első az volt, hogy bekerültek a suliba, sokszor a szülői rosszallás ellenére is.

Ez a lezárás amúgy nem rossz, igazi fejlődéstörténetnek amúgy sincs igazi vége, max a halál, de akkor már életrajzi műről lenne szó.