Ahogy Takumi is írta, a Madhouse négy jelentős 20. századi szerző művét adaptálta.
A 20. század a változások százada. A század eleje Európa-központú volt. Faji, vallási, kulturális és gazdasági ellentétek jellemzik, tudományos-technikai forradalmak zajlanak. Többé semmi sem egyértelmű. És ez jellemzi a világ irodalmát is. Két szó: kaotikus és nehezen értelmezhető. A 20. században nincsenek egységes stílusok, stílusirányzatok, hanem egyszerre több irányzat is fut párhuzamosan egymással. (Szecesszió, avantgárd, realizmus, szürrealizmus, csak hogy párat megemlítsek.) És ez, ha egyszerűen általánosítani akarok, akkor áthatotta a korai japán irodalmat is. A hat műre egyaránt jellemző, ami éppen a világ irodalmában is zajlik, hogy a személyes sors kilátástalanságáról, az élet értelmének kérdéseiről szól, valamint felszólal a hazug világ és hadat üzen a hagyományoknak, ehhez felhasználva groteszk eszközöket is. Ami különleges azonban, hogy brutális kegyetlenség és naturalizmus jellemzi őket, ahogy kis ablakon keresztül beengednek minket belső énjükbe.
És akkor nézzük a történeteket egyenként:

Ningen Sikkaku (No longer human)
A történet főszereplője Oba Jozo, gazdag család gyermeke, aki nem csak apja elvárásaival, hanem a társadalomba való beilleszkedéssel is küzd. Művésznek készül, de a sors vajmi kevés tehetséggel áldotta meg, így végül egy kormányellenes mozgalomhoz csatlakozik. Egy rendőri rajtaütés után menekülve találkozik egy idősebb asszonnyal, akivel mind testi, mind lelki téren szenvedélyes viszonyba kezdenek, aminek egy kettős öngyilkossági kísérlet lesz a végkifejlete. Gyönyörű, lágy grafika és realisztikus ábrázolásmód jellemzi ezt az adaptációt, amit néhol egy-egy bizarr, elvont jelenet fűszerez, ami a megtört lelket jelképezi.
A No longer human brutális realisztikussággal ábrázolja a számára érthetetlen és káosszal teli életben vergődő Jozót, akit legszívesebben felpofoznánk a harmadik rész környékén, hogy térjen már végre magához. A hangulat depresszív, lehúzó, sötét. Realisztikus és örökérvényű történet ez, hiszen ismeretlen és nagyon is ismert emberek sokasága küzd ugyanígy a démonjaival. Nem kell messzire mennünk, gondoljunk csak a „27-esek klubjára", ők a leghíresebbek, akik elbuktak ebben a küzdelemben. Nők, drog és/vagy alkohol, mind egy és ugyanarról a tőről való a függőség. A zárójelentésben ugyan drogtúladagolás, vagy alkohol okozta halál szerepel, de valójában ezek az emberek az önmagukkal folytatott küzdelemben maradtak alul. Ez a mese arról szól, hogy milyen poklokat tud megjárni egy lélek (hogy mennyire gyenge vagy nem gyenge ne firtassuk), sokan talán önmagukra is ismernek és talán ezután kezdjük becsülni azokat, akik megjárták a legmélyebb poklokat önmagukkal és visszajöttek. Sajnos kevesebb név (Nikki Sixx, Stevie Nicks, John Frusciante..stb. csak, hogy a leghíresebbeket említsem, Nikki Sixx Heroinnaplók c. könyvét pedig mindenkinek ajánlom, akit ez a téma érdekel) sorakozik ezen az oldalon, mint a másikon. És az adaptáció részeinek elején hallott narrációból tudjuk, hogy sajnos, a történet írója Osamu Dazai is elbukott ebben a küzdelemben...

Sakura no mori no mankai no sita (Into the Forest, Under in Full Blossom)
Ango Sakaguchi műve a második adaptáció, ahol egy erdei rettenthetetlen bandita csak egy dologtól fél: a tisztaságot és igazságot szimbolizáló sakura (cseresznye) fától. Shirimaru, aki gazdag emberek kifosztásából él és tartja el nagy háremét, az egyik nap egy gyönyörű nőbe, Akikóba botlik. A nő szinte hipnotizálja a férfit, aki azonnal a feleségévé akarja tenni. Akikó ebbe bele is egyezik, és cserébe azt kéri, hogy végezzen a feleségeivel. Az újdonsült, kényes, városi élethez szokott feleség persze ennyivel nem éri be, a városba költöznek és a férfit Akikó parancsára tovább folytatja az öldöklést, mert a feleségnek furcsa szenvedélye van: az ékszerek mellett a fejeket is gyűjti. Shirimaru nem sokáig bírja ép ésszel...
Éles váltás a No longer human fojtogató poklokba lehúzós hangulata után. Pont emiatt egy picit ide nem illőnek éreztem.
Hiába imádtam a történetet és azt a gátlástalan, groteszk humort, ami végig jellemezte (mindent elmond rólam, és a lelkivilágomról, hogy végigvigyorogtam az adaptáció első részét, főleg az angolul beszélő exfeleség és a sakurafa incselkedő, csábítóan szemtelen énekes musical betétjénél :) ) és a véres, de nem félelmetes, inkább ironikus horrort. Azonban az anime egészéből mindez nem csak a hangulatával, az élénk színeivel, meseszerű grafikájával, de történetének mondanivalójával is kilógott. Lehet, hogy kellett a feloldás az első rész után, de ezzel megtörték a depresszív, sötét, de magába húzós hangulatot.

Kokoro (The Heart)
Natsume Souseki, akinek több műve magyarul is megjelent, a következő író, akinek a történetét feldolgozták. Sensei és K, nem különbözhetne jobban egymástól (Sensei jóképű, gazdag családból származik, könnyen barátkozó, míg „K" nagydarab, magának való srác, akinek nincs barátja Senseien kívül. Mikor mindketten ugyanabba a lányba szeretnek bele, elkerülhetetlen a tragédia.
Azt mondhatnánk, hogy ez a letisztult, egyszerűbbnek tűnő történet sem illik bele a sorba. De miért ne lehetne egy hétköznapi dráma is hasonlóan borzalmas? Érdekesség, hogy az eredeti műben nincs benne a második rész, amikor „K" meséli el a történetet. De azt hiszem, hogy jól döntöttek a készítők, nem csak ebben, de a többi résznél is, hogy nem törekedtek az eredeti művek tüköradaptálására, és itt is ott is hol elvettek, hol hozzátettek a történethez. A második rész ugyanis, az igazi dráma. És ismét egy időtálló történetet kaptunk az életről, szerelemről, barátságról és féltékenységről.

Hashire Merosu! (Run Melos!)
Egy csodálatos történet következik barátságról, csalódásról, megbocsátásról ismét Osamu Dazaitól (az író picit pozitívabb korszakából), ami Friedrich Schiller Die Bürgshaft című balladájának átdolgozása. Mindenkinek ismerős talán, akik már túl vannak a harmadik x-en, az a tűz és hév, amit csak a fiatalok tudnak magukénak. Hitt az életben, a jövőben és abban, hogy a megkötött barátságok örökké tartanak majd...és persze jöttek a csalódások. Az a jövő mégsem úgy alakul, az élet pedig csak bonyodalmak tengere, az emberek jönnek-mennek majd elkopnak mellőlünk. Talán ismerős az az érzés is, amikor egy barát elvesztése, árulása tátongó űrt hagy maga után bennünk, örök fantomfájás mementóként lüktet ott szív és lélek tájékon, mint egy elveszett testrészünket siratnánk.
A Run Melos főszereplője Takada ezt az érzést zárta el lelkében, színdarabok írásával adva ki magából minden csalódottságot, fájdalmat és keserűséget. Míg egy nap a történet alapjául szolgáló görög mondához kell szövegkönyvet írnia. A monda Melos és Selinuntius megingathatatlan barátságáról szól. Melos összetűzésbe keveredik egy tartomány zsarnok urával, és az halálra ítéli. Melos azonban halála előtt szeretne még egy dolgot megtenni: ott akar lenni húga esküvőjén, ezért alkut köt az úrral: legjobb barátja Selinuntius veszi át a helyét a börtönben, és ha ő nem ér vissza harmadnap hajnalra, akkor a barátját végzik ki helyette. Ahogy Takada halad a történet írásával, úgy szivárognak ki lelkéből is az elzártnak hitt fájdalmas, belülről emésztő emlékek, és egy csodálatos paralel történetet láthatunk, hol a monda, hol Takada emlékeit mesélve.
Bevallom, ez volt a kedvenc történetem. A megvalósításra sem lehet panasz, a különleges párhuzamos cselekményvezetés mellett a karakterdizájn is fantasztikusan szép lett, amit lágy, letisztult árnyalások tesznek még különlegesebbé. Egy teljesen hétköznapi sorstragédia, ami akár velünk is megeshetett volna, egy sokáig felejthetetlen megvalósításban.

Kumo no Ito (The spider's thread) és Jigokuhen (Hell Screen)
Az anime utolsó két része ismét a lékek sötétebb felébe ránt le minket. Az író Ryunosuke Akutagawa, akinek művei groteszkek, exravagánsak, témája pedig az emberi természet sötét oldalának mélységei, valamint az átélhető emberi borzalmak. Ehhez méltó az utolsó két rész adaptálása is, amivel egy kis ízelítőt kapunk Akutagawa művészetébe.
Kumo no Ito történetében, egy látszólag békés, nyugodt városban garázdálkodó rablót, Kandatát, aki szemrebbenés nélkül gyilkol, egy nap utoléri a végzete és bűneiért kivégzik. A pokolra jutva sem bánja meg tetteit, sőt még rá is tesz egy lapáttal. Van, aki semmiből sem tanul?
Ez a rész az anime csúcsa grafikailag. A villódzó, szürreális világ, ahogyan a poklot ábrázolták, sokkal félelmetesebb és nyomasztóbb volt számomra, mint bármi, amivel eddig a pokollal kapcsolatban ijesztgetni próbáltak. Némely oldalakon azt olvastam, hogy a történet arányaiban egy picit elcsúszott a stúdió ebben a részben, de velem ezt a végén látható grafikai orgia az első négy részből visszaköszönő nyomasztó zenei háttér és a szürreális borzalom feledtette. Zseniális rész volt.

A Jigokuhen ugyan nem kapcsolódik szorosan az előző történethez, mégis valamennyire annak folytatásának tekinthető.
A történet egy zseni festőről szól, aki az előző részben megismert uralkodónak a szolgálatában áll. Az uralkodó azt parancsolja Yoshihidének, hogy a sírjául szánt hatalmas kriptát fenséges és boldog birodalmának képével díszítse, hogy itt nyugodhasson. De a festő nem hajlandó arra, hogy hazug képet fessen, ezért az uralkodó birodalmát pokolként ábrázolja. Ahhoz, hogy befejezhesse a művét még egy dologra van szüksége: egy hatalmas lángoló máglyára, a zsarnok uralkodó teljesíti kérését és a festő szeretett lányát veti máglyára.
Ismét egy sötét történet az emberi borzalmakról és az őrületről. Gyönyörű grafika, éles színek jellemezték ezt az adaptációt, vészjósló klasszikus háttérzenével.
A stúdió azonban itt is hozzányúlt az eredeti műhöz: Akutagawa eredeti festője beleőrül a megszállottságba, hogy a poklot pontosan tudja ábrázolni és ezért bármire képes, míg az anime verzióban az elnyomó uralkodó elleni lázadásként nem festi meg a kért hazug képet, egy nem létező fényűző és boldog birodalomról, és ezért mindent feláldoz. Amíg az előző részben nem mindenhol sült el jól az, hogy a Madhouse változtatott a történeten, itt mindenképpen egy pozitívabb végkicsengést ad a történetnek az, hogy végig szimpatizálunk a festővel, aki képes mindent feláldozni azért, hogy ellentmondjon a zsarnoknak és lefesse az igazságot. Hogy ki melyik verziót kedveli inkább, döntse el maga, de azt a képet, amivel az anime zárul sokáig nem felejtjük el...

Összességében, egy mindenképpen hiánypótló, minőségi és az eredeti szerzőkkel szemben maradéktalanul alázatosan megvalósított animét kaptunk, amit olyanoknak is ajánlanék, akik nem szerették eddig annyira az anime műfajt, hiszen ezek a művek nem csak az időn, de a kultúrán is túlmutatnak.

Egy fájó hiba volt számomra viszont, és ez az egységesség hiánya. Külön-külön minden adaptáció egy kis csoda volt, meghintve a japán kultúrával és lélekkel (ami valahol egyetemleges, hiszen a hétköznapi történetekben akár magunkra is ismerhettünk itt Európa közepén), és még azzal sem volt bajom, hogy minden történet más grafikai megvalósítás stílust kapott, de engem zavart, hogy a kiválasztás látszólag minden koncepciót nélkülözött. És ez főleg a No longer humant és a Kotokót átvezető második adaptációnál volt érezhető, hogy valami teljesen oda nem illő megvalósítás és történet szakított ki az addigi sötét és depresszív hangulatból. Úgy indult az egész, hogy valahogy azt vártam, hogy az anime végére úgy fogom magam érezni, mint akinek egy jéghideg vízbe nyomták volna a fejét és valami igazán katartikust fog érezni...de sajnos a történet és grafikai stílusok keverése nálam pont azt érte el, hogy igazán pont ez a mélyre húzás, belemerülés és katarzis maradt el.

De egy nagy pacsi a Madhousenak, hogy bele mert menni ebbe az egészbe, és négy igazi legendás szerző műveivel ismertetett meg minket. Ha már csak páran a kezükbe veszik majd az eredeti műveket, már megérte...Én a magam részéről Osamu Dazai és Ryunosuke Akutagawa (az animében feldolgozott két történet nálunk is megjelent az író „A vihar kapujában" novelláskötetében) magyarul megjelent könyveit mindenképpen fel fogom kutatni.

Értékelés: 8,6