Ez az a sorozat, amiről akkor is írni kellene, ha nem akarnék, hiszen ennyit minimum megérdemel az animetörténelem egyik leghasfájósabb romantikus sztorija. Nem kell rossz felé gondolni, ezúttal, igaz sajnos csak ritkán adatik lehetőségem ilyesmire, a rekeszizmokra gondoltam. Merthogy a Lovely Complex megmozgatja őket, méghozzá rendszeresen, a maga sajátos és lenyűgözően eredeti stílusával.
Az egész történetet ellepi a kozmikus irónia, már az első pillanattól kezdve, hiszen egy átlagnál magasabb lány és egy átlagnál alacsonyabb fiú folytonos háborúzását és őszinte barátságát látjuk, pillanatonként változó felállásban. Barátaik körében nagyon népszerűek, sőt iskolaszerte hírhedtek folytonos komédiájukról, de belső konfliktusaikról szinte senki nem tud semmit. Legjobban egymást értik meg, de ezt sem mondják ki soha, még akkor sem, ha szépen lassan rájönnek, hogy többet éreznek egymás iránt mint barátságot. A filmek maguk is bemutatják, de sejthetjük is hogy Japánban, és egyébként a mai világban mekkora hátrányokkal indul valaki, aki kilóg az átlagból. A bizonyítási, és elismerés utáni vágy és küzdelem során ébrednek rá a főszereplők, hogy igazából mi is fontos, de ekkor sem maradhatnak ki az epizódokból e fergeteges poénok, sőt.
A cselekmény egy szálon fut, és csak ritkán kapunk aprócska kitérőket, viszont korántsem válik unalmassá, mondhatni a készítők tudták meddig kell nyújtózkodni, hogy ne lógjanak ki a takaró alól. A poénzuhatag eredeti, és szinte teljesen nélkülözi a sablonos animés helyzeteket, ehelyett egy valódi komikus páros folytonos előadásaiba tekinthetünk bele.

A képi világ szinte ugyanolyan intenzitással adja vissza az iróniát, mint maga a cselekmény, és ez is ugyanolyan hatást ér el, mint amaz. A pillanatról pillanatra változó érzelmi ábrázolás, és a túlzó rajzolás bőven megteszi hatását, némafilmként is betegre lehet nevetni magunkat a sorozat képein.
De micel van szinkron, és az egyszerűen nagyon jó, minden egyes érzelem, minden hangszín tükrözi amit látunk, így gyakorlatilag nem meglepő, ha rabul ejt minket az anime, és csak későn vesszük észre magunkat, illetve az eltelt időt, ha vége a sorozatnak.

Ha a műfajt a komédia és a romantika között kardélen egyensúlyozó mutatványként tekintjük, az anime megvalósítására azt kell, hogy mondjuk, a készítők megfordították a kardot, és hagyták az ötleteiket végigszaladni a fokélen. Hála nekik, olyan példányt kapunk kezünk közé a Lovely Complex képében, amiért megéri sokszáz órányi animét végigülni, hogy megtaláljuk, kedvenceink közé emelhessük, és teljes joggal mondhassuk kategóriája egyik kiemelkedő darabjának.
Mindenkinek ajánlott. Legalább egyszer.


Értékelés: 9.6

Linkek:
ANN
Aoianime

Sok-sok tiszteletteljes virtuális kalapemeléssel tartozom még azoknak az embereknek, akik gondoskodnak arról, hogy meglegyen a napi betevő igényes animénk, és itt elsősorban nem is a fansubolókra gondolok - pedig ők is megérdemelnének nem is egy bejegyzést - hanem a rajzfilmek készítőire. Az egyik olyan sorozat, amiben szinte folyamatosan leesett állal bámultam, hogy mekkora mértékű háttérmunkát fektettek bele, az a Kaleido Star. Hogy csak az egyszerűbbekkel kezdjem: a történet nagy része az USÁban játszódik, és emellett még pár más helyszínen pl. Európában, ezeket teljesen hihetően, részletesen és karakteresen rajzolták meg, ami azért szerintem egy szokásos japán kisvároshoz képest nem kis feladat. Mivel Sora, a főszereplő, a Kaleido Stage nevű nagyhírű cirkuszban szeretne fellépni akrobataként, az egész anime élvezhetősége áll vagy bukik a megjelenített előadások minőségén, és ebben sem okoz csalódást; tippem szerint nem kisebb meló lehetett ezeket filmre vinni, mintha magát az előadást kellett volna megszervezni a koreográfiától kezdve a látványon át a díszletekig. Vannak olyan sorozatok, ahol a szereplők felismerését nagyban segíti, hogy folyamatosan ugyanabban a ruhában flangálnak... ekkora melléfogást nem engedhettek meg maguknak a Kaleido Star készítői, gyakorlatilag mindenki mindíg más ruhákban, jelmezekben tűnik fel, amiket, mondanom sem kell, szinte divattervezői minőséggel terveztek meg.
Ugyan igazi cirkuszban elég régen voltam, és nem mondhatnám, hogy különösebb rajongója lennék, az akrobaták mutatványai láttán én is, mint szerintem mindenki, visszafolytom a lélegzetem, és vicces módon ugyanezt az érzést, a teljes beleélést, amikor a néző jobban izgul mint az előadó ott fent több méter magasságban védőháló nélkül, teljesen előhozza a Kaleido Star is. Annyira reálisra sikerült, hogy néha még azon is elgondolkodtam egy pillanatig, hogy "hűű ezt meg hogy csinálták", azután szólalt csak meg az agyam reálisabb fele: "hülye, csak rajzolva van". Persze erre a készítők kicsit rá is játszottak, és megrajzoltak pár olyan jelenetet ami a valóságban nem kivitelezhető, de én ezt nem rónám fel negatívumként a sorozatban.
Az anime egyébként teljesen a sport sorozatok kelléktárából építkezik a kemény munka - sok gyakorlás, és eléred amit szeretnél vonalon, rengeteg vicces jelenettel, de bepillanthatunk azért az előadók közti rivalizálásokba is, amit Sora mindíg kicsit naívan, de rengeteg jóindulattal, pozitív értékrenddel kezel, és pont ezért ajánlható kisebbeknek is, mert jobb emberré tesz. Rengeteget áradoztam már a kidolgozottságról, ebből kitalálható, hogy a rajzok általában is nagyon szépek, és a zenére, szinkronra sem lehet panasz. Kuriózumként megemlíteném, hogy a sorozat első pár része közt bújt el az anime-történelem szerintem eddigi legjobb sírós-hang-szinkronja, ez annyira kiemelkedik még a Kaleido Star általában is jó színvonalából, hogy rögtön vagy háromszor megnéztem, mert nem akartam elhinni. Nem tudom mi történhetett Hirohashi Ryou-val, Sora seiyuu-jával, de hogy nagyon beleélte magát az biztos.
Negatívumokat megint csak magamat megerőszakolva tudnék felsorolni, leginkább annyit, hogy célközönség tekintetében a Kaleido Star nem elég univerzális, a kicsiknek, a cirkusz vagy sportrajongóknak fog leginkább tetszeni, egyszóval megmarad a műfaj határain belül. Nem feszegeti a világegyetem nagy rejtelmeit, vagy komolyabb emberi problémákat, így a súlyosabb témák kedvelőinek nem tudom ajánlani.

Értékelés: 9.1

Linkek:
ANN:
http://www.animenewsnetwork.com/encyclopedia/anime.php
Aoianime:
http://www.aoianime.hu/

Ahogy az a névből már sejthető, ez az anime az Onegai Teacher folytatása, méghozzá az átlagtól szokatlanul, teljes vállszélességgel, kölcsönözve minden háttérelemet és annak karaktereit is. Az alkotógárda bele nyúlt a jóba, ugyanis mindent át lehetett ültetni ebbe a filmbe ami eddig jó volt az előző szériánál.
A sztori két évvel lemaradva követi a Teacher történetét. A középpontban a lehetetlenül kék szemű Maiku, a 16 éves árva új életét látjuk, aki kemény munkájával kitört az intézetből és egyedül tartja fenn magát programozói megbízásokból. Az ő otthoni békéjét töri meg a két lány, akiknél, csakúgy mint Maikunál ott van egy-egy régi fénykép, amin a fiú és egy lány látható. Mivel mindegyiküknek ugyanolyan színű a szeme kialakul a patthelyzet, senki sem tudja, hogy ki a fotón szereplő másik lány, avagy ki is Maiku testvére, és amíg a testvér nem-testvér probléma teljesen körvonalazódik, mindkét lány reménytelenül beleszeret a fiúba, aki lassan bár, de ugyanolyan zavart helyzetbe esik mint ők.

Láthatóan ezúttal egy földhöz kötött szituációt akartak kialakítani a készítők, ennek köszönhetően a sorozatban nincsenek zavaróan irreális részletek. Az Onegai Twins indítása eddig a legjobbak közé tartozik azok közül amiket láttam, azonban már az indulás után beleütközött a cselekmény egy kemény hibába. A készítők túlzottan ki akarták hangsúlyozni a tényt, hogy vér szerinti kapcsolat lehet fenn a karakterek között, így gyakorlatilag a második résztől az ötödikig a fő téma nem más, mint a két lehetőség közötti teljesen hiábavaló agitáció, és azok folytonos felemlegetése. Nem tudom eldönteni, hogy ez inkább egy tanítófilm akar lenni arról, hogy testvéreknek mit nem szabad, vagy éppen egy elhúzott "fanservice" azoknak akik az ilyesfajta élvezeteket keresik. A film maga sem ad választ erre, mert a sorozat maga úgy ér véget, hogy kiderül, ki is Maiku testvére, de ez szinte semmit sem változtat azon, ahogy viselkednek egymással, és mindössze az ovában jut el odáig a sztori, hogy megkepjuk a tanmese végét arról, hogy élhet együtt valaki a testvérével és a szeretőjével, úgy hogy egyiket se bántsa, vagy szorítsa háttérbe. Az Onegai Teacherhez képest, ahol az alapok már a sorozat elején le voltak téve, ez erős hátralépés, egyféle provokáció a megszokások ellen, és mint ilyen, eléggé lealacsonyító a sorozatra nézve, mivel itt már erősebb gátakat ugranak át az írók, mint egy tanár-diák kapcsolat.
Az anime megvalósítása ennek ellenére nagyon megkapó, könnyed, összességében szólva, egy esős délutánon a karosszékből, kóla és chips mellé fogyasztható. Nem maradnak ki a kínos poénok, sem az általam mindig rácsodálkozással szemlélt, Japán, perverzitásról szóló poénok. Az animés sarkítások itt is megjelennek, úgy mint a lány aki nekiesik a fiúnak és, hogy-hogy nem, csókkal érkeznek a padlóra, csakhogy egy visszatérőt említsek.

A rajzolás az Onagai Teacherhez hasonlóan kellemes összhatású, azonban a reális hatással bíró színezést leváltották, az általában feketével rajzolt körvonalakat, és az arc több fontos részét, főként a szem körül, sötétkék és lila szinekkel pótolták, csakúgy ahogy az árnyékok is kaptak maguknak pink és lila közti tónusokat, egyértelműen erősítve ezzel az eszményi hatásvadászatot.
A zenék leginkább úgy tűntek fel, hogy rá kellett jönnöm, nem tudnám beazonosítani róluk az animét. Egyszerűen elmennek, mint teve a sivatagban, a szinkronról pedig nincs mit írni, mívesen kerekített szavakkal, ez az alkotás nem fog díjat nyerni egyik téren sem.

Bártan ajánlom mindenkinek, ugyanúgy, mint az Onegai Teachert, mert ez az anime teljes joggal viseli ugyanazt a nevet mint az elődje, mondhatni a lábnyomaiban lépdel. Aki látta azt is, annak lesz igazán teljes ez a sorozat, és az fog elmosolyodni, azokon a pillanatokon is amiken egy egyszeri animéző nem tudna.


Értékelés: 8,8

Linkek:
Wikipedia
Aoianime

Képzeljünk el egy kis városkát. Egy erdőkkel körülvett tó partján, idilli környezetben, mindentől, még az rohanó világtól is elzárva. Ha itt történik valami, még egy nap sem kell, hogy mindenki tudjon róla. Ennek a városkának a középiskolájába jár a középpontban levő kis csapat, akik iskola után is egymással lógva múlatják az időt, ami igen békésen, és persze lassan telik egy ilyen helyen. Ebbe a békébe lép bele az új tanítónő, a csinos és fiatal Mizuho, aki egyből a fiúk központi témájává válik, majd hirtelen ezt a fordulatot egy még nagyobb követi: az éjszaka folyamán az egész város szeme láttára köröz egy UFO a környék fölött. Mindenki felbojdul, sürög a média, és a két váratlan hírt egy újabb követi - a srácok számára - a kis csapat egyik tagja egy szó nélkül eltűnik, és csak másnap kerül elő. Az mindegyiküknek feltűnt, hogy valami történik, de csak Kei tudja pontosan mi is az...

Ez az anime végre bővelkedik komoly és valóban eltárolható mondanivalókkal, amit nem feltétlenül kell visszakonvertálni a való életre, és megfelelő mennyiségű a poénok száma is. Szerencsére a készítők nem ragaszkodtak kitérőkhöz, sem az idő, illetve az epizódszám húzásához, így végül egy igen kiegyensúlyozott animét kapunk, amiről érződik, hogy élvezték a készítését.
A képi világ nagyon őszinte, igaz ez talán nem a legjobb jellemző, de mindenképpen igaz. A testek realisztikusak, és szépek, végre látni igazi eltéréseket, nem mindenki uganarra az alapra készült, sem formailag, sem az arcokat tekintve, és még a hajakra is jutott idő, ami nálam plusz pont.
A zenék meglepően jók, és hangulatteremtők, némelyikük egyenesen szívdobbanásig hat. A film néhány tökéletesen megkomponált pillanatában gyomrunk szinte azonnal mocorogni  kezdhet, azonban az eredeti szinkron némely karakternél kissé eltér az ideáltól, főleg Kei részéről, akinél túlzottan kisfiús hatást értek el, habár ugye ennek is sejtjük az okát, lévén ő a központi kapcsolat kisfiúja.

Őszintén, egy őszinte animéről, ez volt a mottó amihez próbáltam tartani magamat a kritikában. Akit ez elijesztett, annak meg kell jegyezzem, hogy az általam kiemelt dolgok egyáltalán nem lebegnek ennyire a felszínen, az én tevékenykedésem célja az volt, hogy egy rendhagyó filmet olyan oldalról írjak le amit szinte sehol máshol nem lehet megtalálni ennyire koncentráltan.
Mégis, a témák és belefoglalt mondanivaló miatt, van egy korhatár, ami kell ahhoz, hogy a néző felérje ésszel mit is lát, de ez nem vészes. Saját véleményem az, hogy mindenki aki volt középiskolás, vagy éppen átéli ezt a kort, érdemes belekezdenie a sorozatba, mert pár szép emléket, avagy élményt láthat újra.


Értékelés: 9,6

Linkek:
Wikipedia
Aoianime

Mindannyiunkban ott rejlik egy lehetőség, egy kívánság, amit, ha úgy éljük életünk, ahogy azt lehetne, nem a könnyebbik oldalon, nem menekülve a feladatok és problémáink elől, teljesülhet egy kívánságunk. Egy kívánság, ami születésünktől fogva a miénk. Azok adják nekünk akik az időn és téren túlról vigyázzák lépéseinket, figyelik porszemnyi életünket, és szeretik, óvják azokat akik tiszta szívvel élnek...

"Tudom, hogy a film nem más, nem több, mint egy csodás mozi, hogy nem lépnek ki a tükörből istennők, hogy jelenlétükkel fenekestül fordítsák fel az életünket. De hinni attól még akarok bennük, csakúgy ahogy sok másban is. Ennyit változtam azóta, hogy láttam a mozit."

Új év, új hallgatók, új lehetőségek a Motor Klub számára. Úgy tűnik minden rendben megy, és végre egyszer a Nekumi főiskola híresen rendhagyó klubja is népszerű az újak körében, köszönhető ez Keeichinek és Belldandynak, akik összeszokott párként jelennek meg a nyitányon. Nem csoda, hisz ez már a második évük együtt, az idilli környezetben. Azonban, ahogy az várható volt, a Motor Club mégis csak a Motor Club marad, és a nagy lelkesedésből nem marad semmi, csak pár izgatott, avagy - érthető módon - megijedt új tag. De a béke, avagy a játszadozás a sztori "földi" szálaival már itt abbamarad, és feltűnik valaki, akit Belldandy úgy üdvözöl, ahogy Keeichi sem sokszor, és mintegy varázsütésre, nem csak Belldandy, minden végletesen összeomlik, mint a dominók, amiket egy láthatatlan kéz rakott a helyükre, és olyan történet rajzolódik ki a szemünk előtt, ami egyszerűen fájdalmasabb már nem is lehetne.

Hasonlóan a sorozathoz és az ovákhoz, a mozifilm is gyönyörű üzenetet közvetít, de azoktól eltérően, mindazon érzéseket, amiket a több epizódos kiadások részletekben adagoltak belénk, ez a film egyben, egy hatalmas pozitív-energia túladagolásban produkálja. A filmnek érezhető hatása és utóhatása a gyomrunk gumilabdaként való hancúrozása hasüregünkben, továbbá az izgatott szorongás, egésztestes borzongás, és arra hajlamosaknál az ölelésre való hajlam szignifikáns megnövekedése. Kíváncsi vagyok, hogy ezek a tünetek rákerültek-e a DVD kiadás hátsó oldalára, a szokásos apróbetűs szekcióban, mert a helyük az határozottan ott van.
Ez volt az az anime ami végre teljesen és hibátlanul tükrözte mindazt amit az Ah! My Goddessben szeretünk. A mindvégig kitartó szerelem, a szeretet, az egyedüllét és a fájó döntések kellő harmóniája olyan sztorit varázsolt elénk, ami mellett egyszerűen nem lehet elmenni. A készítők tudták mit akarnak alkotni, ami főként azon látszik, hogy minden, a többi Ah! My Goddess animében eltúlzott vagy hangulatromboló elem hiányzik ebből a moziból. Nem tudunk unatkozni, és nem lehet levenni a szemünket a képernyőről, mert ez a film minden pillanatot használ, hogy a végső katarzisban tényleg extázisba essünk attól amit látunk.
Az animáció minősége a legszebbek közé tartozik, amit valaha láttam animék között. Nincsenek elnagyolt részletek, sem túlzó vagy puritán színezések, míg az effektek egyszerűen csodásak, és harmonizálnak az egész képi világgal. Az emberábrázolások még a jóval ezután készült animéket is lekörözik, a mozgás pedig dinamikus és realisztikus.
A zenékről pedig szót sem merek ejteni. A "szokott" kiválóan illő opening és ending mellé mintegy végső, halálos kombó, a gyönyörűen megkomponált angyali kórusének teljesen, hátszőrzetet felborzoló módon zárja le az elmét és végzi be a teljes hipnózist, ami valószínűleg hosszú ideig nyomot hagy minden bámulón.

Hogy említsek negatívumot is, a kezdés nekem kissé furcsácskára sikerült, pontosabban az a része, amikor a holdon levő "börtön" rácsai a Földi gravitációt megszégyenítően zuhantak a mélybe és vertek porfelhőt.

Ez az anime tényleg ennyire jól sikerült? - kérdezhetné bárki látva ezt a nevetséges szőrszálhasogatást.
Igen.


Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
ANN

Sokan vagyunk úgy néhanapján, hogy legszivesebben visszamennénk az időben, avagy meg nem történtté tennénk valamit ha lenne rá erőnk. De nincs, és hívjuk akár sorsnak, vagy az élet törvényének, emiatt sokan szenvedünk. Az Aa Megami Sama, ahogy a japánok mondják, egy csodálatos mese vágyaink netovábbjáról, egy illúzió, ami mindannyiunkban ott él.
A kezdet egy lepukkant kollégiumba kalauzol el bennünket, ahol egy alacsony vézna srác, akinek nem kenyere az önbizalom, éli mindennapjait a Motor Klub többi tagjának teljes elnyomásában. Sugárzik mindenhonnan, hogy az élet nem kezelte  őt éppen kesztyűs kézzel, de valamiért mindig mosolyog és segít másokon. És pont ezért van szerencséje, mitöbb kiváltsága, egyet kívánni egy istennőtől, aki a tükrön keresztül érkezik hozzá. Innen indul be az élet, mondhatni újra, és Keeichi egy istennővel az oldalán fedezi fel a szerelmet, és persze minden bajt ami azzal jár, hogy egy istennőt kívánunk magunknak...
Ez az a történet ami mindenki számára adhat valamit, sőt nem is csak adhat. Ha valaki leül ezen sorozat elé tudatán kívül töltődik meg emberséggel, szeretettel, nyugalommal és lelkesedéssel, nomeg, ha ugyan nem is sokan, de biztosan vannak olyanok akik a főszereplőket egyfajta példának látják.
Be kell hogy valljam, örülök, hogy nem egyből a befejezés után ültem le ezen írás elé, mert így volt egy kis időm, ami alatt lenyugodtak ostorozó gondolataim. Igen, van mit ostorozni a sorozaton, méghozzá nem is kevés. Leginkább a csapkodó, hullámzó sztori az ami az ember figyelmébe kerül, majd észlelhető az a tipikusan Japán húzás, hogy a  készítők a - minden értelemben - legtöbbet ígérő kulcsot megtartják a maguk kezében. Ez a kulcs pedig nem más, mint a két főszereplő szerelme, ami így, ezen sorozat esetében, megérzésem szerint minden nézőt kicsit megerőszakol. Bennem legalábbis ez az érzés csordult túl, miután újabb epizód híján abba kellett hagyni a filmnézést, és a bizonyos kapcsolat az istennő és a főiskolás fiú között, még mindig és már évek óta ott tart, hogy kimondani sem tudják igazán, szeretik egymást. Ez pedig erős nyomot hagy a sorozaton, mind az előrehaladás, mind a karakterek személyisége szempontjából.
Minden kétélűvé válik, ahogy egyre nő a már-már szakadékszerű különbség minden egyes szereplő lelkén belül. Úgy ahogy az elején, sőt néhol még erősebben, kedvenc istennőink, illetve kis kegyeltjük rengeteg olyan hibával rendelkeznek, amelyek nyomát sem mutatják elmúlásnak, miközben jellembeli növekedésük olyan, mint némely Japán város felépülése, néhol már ijesztően hatalmas és gyors. Ugyanekkor pont ez az anime erős oldala is, ez a szakadék. Milyen kár hogy az érem ezen oldala csak egy hiba folyománya, és mégis, mennyire szinkronizál ez is magával a sorozattal. Ahogy a karakterek változása egyre jobb irányt vesz, miközben a hibáik ugyanúgy mutatják magukat mint régen, a nézők, akik maguk előtt látnak egy szereplőt mint példát, kényszerülve vannak arra, hogy náluk is jobb példaképeket alkossanak, és végre kitörjenek a film alkotta keretek közül, ami igazán unikumnak számít az animék terén.

 

Az animáció minősége remek, az angyalkáink gyönyörűek, a világ ami körülveszi őket, pedig szintén gyönyörű, a hátterek kidolgozottak és gazdagok, a mozgás ábrázolása is tetszetős, más pedig már nem is kell, hogy tényleg istennők között érezzük magunkat.

Amit még említeni érdemes, az a gyönyörű zene. A sorozat mellett felvonultatott számok csodásan megkapóak. Nem emlékszem olyan animére ezen kívül, aminek viszonylag kevés zenéiből mindegyiket szivesen eltettem volna magamnak, hogy néha elmeditálhassak a lágy dallamokon.

Mindezen gondolatok végig elkísértek az epizódok során, amik jöttek, és csak jöttek, amíg rá kellett jönnöm, hogy nincs több belőlük. Ki tudja miért, még mindig érdekel, hogy mit hoznak ki a folytatásból a készítők, vagy talán csak arra vagyok kíváncsi, hogy mi történik az annyi mindent túlélt, meg sem született szerelemmel. Ha csak egy kicsinyke hiányunk, vagy érdeklődésünk van a szépség felé, örülni fogunk az animének, és persze minden további stílusbeli egyezés csak emel majd az örömök értékein.

 

Értékelés: 8.4

Linkek:
Wikipedia
Aoianime
Aoianime

Nem vagyok egy nagy box rajongó, ha már választanom kellene a két küzdősport közül, akkor inkább a K1 közvetítéseket preferálom, talán azért, mert ott a lazább szabályok miatt nagyobb eltérések lehetnek az ellenfelek technikájában, stílusában, és szerintem mostanában akciódúsabb is. Amitől a falra tudok mászni egy box meccset látva, az az, amikor az összes menetben csak egymást kerülgetik, végig pontozásos győzelemre hajtanak a boxolók. Valahogy a 21. századra a taktikázás fontosabb lett a bunyónál, persze tisztelet a kivételnek, aki olyan mérkőzést tud mutatni, ahol csak úgy repülnek a három perces menetek.
A Hajime no Ippo-ban megjelenített menetek is pillanatoknak tűnnek, holott több részen át képesek voltak az alkotók egy meccset elhúzni. Az, hogy az ember ész nélkül indítja az anime egyik részét a másik után, és csak arra kap észbe 10 órával később, hogy már sötét van és korog a gyomra, egyértelműen annak köszönhető, hogy a karakterek egytől egyig a box hőskorából lettek mintázva, és már-már szuperhős képességeik vannak. Mindenkinek van egy-két speciális ütése, védekezése, vagy egyéb technikája, tulajdonsága, amit harc közben ki tud használni, és ez persze így a valóságtól elrugaszkodottnak tűnik, de ha azt vesszük, hogy a sorozat több ponton is túloz a könnyebb emészthetőség, érthetőség kedvéért, ennyi belefér. Rengetegszer előfordul, hogy a mérkőzések közben bepillantást nyerhetünk a szereplők gondolataiba, ahogy ráébrednek saját korlátaikra, igyekeznek taktikailag és fizikailag is az ellenfelük fölé kerülni, és ettől egy menet elég hosszúra is nyúlhat. Természetesen tudjuk, hogy a valóságban ha valaki ennyit gondolkozna, már rég a padlón találná magát, de mégis ez egy nagyon jó módszer annak az ábrázolására, ahogy a sportoló agyán átcikáznak a több éves tréning és az ösztönök által sugallt, gondolatoknak nem is nevezhető megérzések, amik hatására aztán cselekszik. Nem utolsó sorban ezek a magyarázatok teszik teljesen közérthetővé azok számára is a történéseket, akik nem fanatikus box rajongók, mivel rengeteg szakkifejezéssel és más, az igazi sportban is megtalálható elemmel operálva lesz igazán reális a sorozat.
Ha csak akció jelenetekből állna ez az anime, már akkor is érdemes lenne megnézni a kidolgozottságuk, izgalmasságuk miatt, de igazából ezzel egyenlő hangsúlyt kaptak a karakterek, akik mind fejlődnek jellemben és fizikailag egyaránt, és ez nem kis szó, mert a Hajime no Ippo szép kis szereplőgárdával büszkélkedhet. Vannak közöttük szerethetőek, utálatosak, viccesek, mindnek megvannak a maguk problémái, mozgatórugói, és ettől az egész világ, amiben a sorozat játszódik, élő lesz és érdekes. Ippo-val, a főszereplővel könnyű azonosulni az egyszeri otakunak is, mert eredendően nem agresszív, csak erős szeretne lenni, és éppen ezért saját magával is meg kell küzdenie, nem csak az ellenfeleivel. Kapunk egy kis ízelítőt a küzdősportok nemesítő hatásából, családi problémákból, edzésekből, és a vereségtől való félelemből is.
Ha objektív szeretnék lenni - márpedig nagyon nem szeretnék - akkor azért néhány negatívumot is meg kell említenem. A rajzolási stílus ugyan remekül illik a sorozat hangulatához, mégis réginek tűnik, és ha akarták volna szebb is lehetett volna. Biztosan lesznek olyanok is, akik kicsit nevetségesnek fogják tartani azt az agyalást, amit egy mérkőzés alatt a boxolók levágnak, és az eltúlzott speciális képességeket, másoknak hiányozni fog az újdonság, a mélység ebből az animéből. Nos, csak annyit tudok mondani, hogy mindent nem lehet egyszerre, a Hajime no Ippo a műfaj keretein belül egy tökéletes sorozat, és ugyanúgy szól az ökölvívás fanatikusainak, mint azoknak akik csak a sportot szeretik úgy általában, vagy hetekig Rocky-sat játszottak miután rábeszélős videókazettán sikerült megnézniük valamikor a 80as években.

Értékelés: 9.2

Linkek:
ANN:
http://www.animenewsnetwork.com/encyclopedia/anime.php
Aoianime:
http://www.aoianime.hu/

A shounenek között vissza-visszatérő műfajt alkotnak az elég különböző szinten kivitelezett és meglehetősen egymásra hajazó harci animék. Egyszerű a recept, valami jópofa alapötlet kell csak, és indulhat a bunyó egy 16 éves srác nézőpontjából, aki a sorozat végére kicsit felnőttebb lesz, barátokat szerez és konklúzióként a társadalom hasznos tagja válik belőle. A harci shounenek nem állnak messze a mesék világától, itt is van "tanulság". Az oda vezető út azonban tud kifejezetten érdekes lenni, mint a Yu Yu Hakusho esetében is.

A sorozat az egyik legismertebb anime világszerte, tekintve, hogy az USA-ban is viszonylag hamar vetítették, nagy nézettséggel. A történet a központi szereplő, Yusuke bemutatásával kezdődik: egy elszigetelt, verekedős középiskolás. Egy napon azonban érdekes fordulatot vesz az élete: egy kisgyermeket megment attól, hogy elüsse egy autó, ám közben életét veszti. A túlvilágon visszautasíthatatlan ajánlatot kap: nyomozói állásért cserébe a túlvilágtól kap cserébe még egy lehetőséget az emberek világában. S ezzel kezdetét veszi a rengeteg harccal tarkított kaland.
Szögezzük gyorsan le: a sorozat nem sok újat nyújt: a szereplők mind ismerősek valahonnan, a keretsztori magától értetődő módon nem nyújt újat. Sokaknak ismerős elemek jelennek meg a Dragon Ball-ból. Két dolog mégis kiemeli a mezőnyből, azt hiszem, toronymagasan. Az egyik, hogy kifejezetten érdekes és feszült történet jópár kisebb csavarral. Nincsenek húsz részen átívelő csaták és az amúgy fárasztó - harci animékre jellemző - monológokat sem lihegik túl. A másik lényeges elem, hogy a háttérül szolgáló univerzum viszonylag értelmesen kidolgozott, nincsen az az érzése az embernek, hogy hülyére veszik teljesen értelmetlen összefüggésekkel és blöffökkel. Nem tűnik nagy dolognak, de a harci animékre nem jellemző, hogy erre akár kicsi gondot is fordítanának. A Yu Yu Hakusho világa egy működő világegyetem három párhuzamos világgal, és a köztük áthidaló kapcsolatokkal. Persze jobban megnézve jelen sorozat is bővelkedik dramaturgiai hibákban, de elődjeihez és az azóta készült legtöbb műfajbeli animéhez képest bőven megbocsátható mennyiségben.
Ha valaki még nem látta volna, csak bíztatni tudom. Érdekes módon a hozzá készült magyar szinkron kifejezetten élvezhető - egy-két "apró" hibát leszámítva.

Értékelés: 9,1

Linkek:
Wikipedia
Aoianime
ANN
 

Ismét túl vagyok egy animén. Mind az első és második évadján, hogy pontosabb legyek. Még most is hullámzik a hangulatom, csakúgy ahogy a mellkasom, ha visszagondolok pár momentumra.
A Zero no Tsukaima egy igazi fantasynak indul, de már az első rész oda vissza dobálja az ember hagulatát, főleg, ha beleéli magát abba, hogy egy ritka példányát láthatja a heroikus Japán fantasyknak. Az ötlet, hogy maga az univerzum egy alternatíva a mai valósághoz képest kitűnő, és csak emeli az anime értékét. A történet is eredeti, és végre minden élmény új volt az elején. Egy varázslóakadémián vagyunk, és már a legelső percektől kezdve tudjuk, ez bizony egy végletekig elválasztott társadalom. A mágusok nemesek, stílusuk, rangjuk, hatalmuk van, ami legtöbbször csak arra jó, hogy bütykeinket fájdítsuk miattuk az asztallapon, míg a pórnép tagjai kinek titkon, kinek tetsző módon nyíltak, érzelmesek, őszinték - egymással legalábbis. Az ember szemei és gondolatai le vannak kötve az első perctől kezdve, de ahogy a történet halad előre talán felmerül a kérdés, valahol mélyen: "Több nincs? Többet nem tudunk meg?" És nem tudunk meg sokkal többet, de szükség sincs rá igazán, mert a karakterek olyan mértékben lineárisak, hogy vonalzót lehetne javítani velük. Ez alól csak a két főszereplőnk a kivétel, de ők azért mert az ő gondolataik minden erősebb pólusnál új fordulatot vesznek. Nem mondhatom teljes lelkiismeretfurdalás nélkül hogy logikátlanul cselekednek, mert nincs így, de az látszik, hogy a második évad az első sikere miatt készült el. Érezhető, hogy a háttér maga képlékeny mint a lepisilt homokvár, és a sztori különálló alapokból készült.

Elismerem nem az én ízlésvilágom, de a komédiát ilyen szinten összehozni a fantasyval nagyon bátor és emellett igen jó húzás volt. - Gondoltam elsőre. Aztán szépen lassan el is felejtettem ezt az érzést, mert amint az ugyanúgy csattanó poén, azaz ostor, minden részben menetrendszerűen elsül, úgy veszti értékét a komédia jelleg, és kezd átmenni a sorozat hatásvadásszá, méghozzá teketóriázás nélkül, főként a második évad során, ami sajnos sikerül is neki. Itt kell, hogy beépüljön a kritikába az a pár sablon-mondat, amiben elmondom, hogy igen, láthatólag ez az anime Japánoknak készült, és nekünk sok mozzanata érthetetlen, avagy szimplán befogadhatatlan, mégpedig mindezt azért, mert nem akarom a hat méter mély szentföld alá elásni senkinél az animét.
Amiről soha nem szerettem volna írni, de mégis itt az ideje, és talán a legfájóbb pont az egész sorozatban, az a fanservice. Korábban írtam olyasmit, hogy nem szokásom meglátni ezeket, de ennél a sorozatnál másképp volt. Hogy pontosan és tisztán fogalmazzak nem tudtam nem meglátni őket, mert amikor képernyőnyi méretű 'zoomot' kapunk mellekről, pontosabban dekoltázsokról, avagy több-mint-kellemesen domborodó felsőruházatokról, nem is kevésszer, az már egy kicsit túladagolja a "lemondó sóhaj" nevű effektet egy rész időintervallumán belül. A másik oldala a fanservice témának, amibe már belegondolni is rossz, és egyszerűen elszomorító, hogy az első évad sikeréből bátorságot merítve, érezhetőleg újabb és újabb nézőtáborhoz szólva, erőteljesen elmentek a "komédia" fő eszközei az SM fétis felé.

 

A képi világ minősége jó, a lányok meg szépek, de nagyot nem üt a látvány, főleg mivel  életképes hátterek gyakorlatilag részenként egy kezemen megszámolható mennyiségben bukkannak elő, viszont azok a hátterek, amiket a sorozat többször használ, jóval népesebben vannak.
A sorozat zenéi jók voltak, legalábbis az a három amit végighallgattam, mert a második évad endingjét, ahogy kiderült, hogy egy újabb ostorozós poén körül forog, a gyomrom békéjének megóvása érdekében soha nem néztem a bezárás ikonra való kattintás reakcióidejénél tovább. A szinkronok sem voltak túl pozitívak, lévén az erőteljes szexualitás, lépten-nyomon előjöhet az emberben olyan érzés, hogy hentait forgattak a hölgyek az imént, márpedig ez igen hatékonyan rombolja a hősi történet vonalát.

Mindezt elolvasva azt is gondolhatják a kedves olvasók, hogy itt bizony igen zuhant pontérték lesz. Nos tévedés, le is ellenőrizhető. Minden fentebbi ellenére sem tudtam kevés pontot adni a Zero no Tsukaimának, mégpedig két okból. Az első az a saját ízlésem és belső világom ismerete, ami nagyjából annyit takar, hogy megszavaztam az animének a bizalmat, mivel tudom, hogy mennyire ellen tudok állni a komédiának, és bármilyen komolytalanságnak ha fantasyról van szó, főleg ha az epikus magasságokba tör. A második ok pedig az első kifordítottja, vagyis  amikor lecsukom a szemem még mindig látom azokat a jeleneteket, azokat a pillanatokat amikor szinte egyik pillanatról a másikra kicsordult a könnyem, vagy éppen az ökölbe szorított, remegő kezemmel nem tudtam hova fogok csapni az izgatottságtól.

Egy valami még hátra van, az pedig a kritika befejezése, valamiféle konklúzióval a végén, vagy legalábbis egy stílusos pápá. Úgy vélem a legjobb hatást azal érem el, ha pont úgy köszönök el mint ahogy a sorozatnak vége lett. Nos, - az általam végignézett - sorozat fansubja, mint az pár csapatnál előfordul, megengedett magának némi kommentelgetést az átvezetőkben, a részek közepén. Saját véleményem szerint ezeknek a soroknak a megírása maga a művészet, mert ha igazán el van találva akkor egy epizód összes mondanivalóját, avagy a vele kapcsolatos érzéseket pár szóba foglalja össze, ami nem kis teljesítmény. Az utolsó epizódhoz való, szerény véleményem szerint össznépi felkiáltással elkészült stábkomment ez volt:

WTF! You call that an ending?!


Értékelés: 8

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Animeaddicts

Ez az a sorozat, amit senkinek sem kell bemutatni, és talán már spoilert sem lehet lelőni róla kritikailag. Talán pont a hossza az ami miatt kevesen nézik végig avagy nem született róla túlzottan sok kritika, így gondoltam pótolom a hiányt.
Az elkövetkező hosszabb hangvételű írás a Masashi Kishimoto által írt és rajzolt manga után készült, 2002 óta számtalan helyen és nyelven futott és futó sorozatról fog szólni, a Shippuudent még nem említve, minél nagyobb felbontásban, ahogy azt egy többévados, sokmilliós nézettségű anime kiérdemli.

Már az első észrevételem is az volt a Narutoval kapcsolatban, hogy nagy ellentéteket szült szinte minden fórumon és körben ahová a szemem elért, így kíváncsiságom odáig fajult, hogy leültem elé, és a kezdeti ellenvetéseim abban a pillanatban elillantak, ahogy a legelső rész valóban beindult. ...

A sztori, ami már mangaformában 1999 óta létezik, ugyebár 10 éves, és folyamatosan fejlődik, hatalmas és kiterjedt. Alaposan megírt történelem és végre minden egyes személynek van kiterjedt múltja kapcsolatrendszerekkel, és ami a legjobb, megjelennek a történelemből ismerhető nagy alakok, akik legalább annyira emberiek mint mindenki más. Logikátlanságok alig akadnak, csakúgy ahogy időrendi bukfencek.
A karakterek között nagyon sok klisékből teljesen felépíthető, és vannak, talán még többen, akiknek a kliséjét ez az anime alkotta meg. Látható és érezhető, hogy ennek egyszerű oka van, ami nem más mint a karakter szerethetőségének az elérése. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy világszerte sokféleképpen klubszerűen imádják őket jelmezben, rajzolva, animálva, és ki-ki maga tetszése szerint párokat képzel el a szereplők között. Ekkora rajongást pár egyszerű klisékarakter után nehezen tudott befogadni a gyomrom, de amint előrehaladt az idő, és én is a sorozattal, kezdtem érteni a miérteket.
Egy minden tekintetben túl komplex és hatalmas, minden apró cselekedettől függő világban élni, mitöbb, boldogan élni próbáló, egyszerű emberek a szereplők, akik könnyen adhatják fel ha nincsenek ott egymásnak, vagy valaki nem inspirálja őket jobbra. Ez a világkép, ez a nüansz, ami körülveszi a karakterek minden lépését, kísértetiesen hasonlít a mai világra, amiben ugyancsak mindenért meg kell küzdeni, még a barátainkért is, ha vannak egyáltalán.
Ha valamilyen műfajt választanom kéne rá, azt mondanám, a Naruto egy játékadaptáció, nem a világ, és nem is a karakterek teszik olyan népszerűvé amilyen most is, hanem a kísérteties hasonlóság ahhoz a játékhoz, amit mind játszunk, és ami nem más, mint maga az élet.
A Naruto bővelkedik követhető karakterekben. Az értékrend amit Konoha képvisel, csakúgy ahogy a legtöbb nevesíthető szereplő, afféle példamutatás, avagy - mint a régebbi rendszerben a propagandafilmek - ez a film olyan mint egy értékrendet közvetítő oktatófilm, csakhogy ennek, nyomás nélkül, saját akaratunkból hiszünk.
Visszatérve egy bekezdéssel ezelőttre, avagy a hasonlóságra a világunkkal, megemlíthetőek olyan apróságok amik egyrészt erősítik a hasonlóságot, másrészt feldobják a sorozat nehéz vagy éppen üres pillanatait. A sorozat készítőinek van érzéke ahhoz, hogy hogyan pofozzák föl a görcsösen feszült helyzetekből az embert, mindezt úgy hogy semmit se rontsanak, vagy túlozzanak el. Ezzel akár rá is térhetünk a látványra, mivel arról is van bőven mesélnivaló.
Legelső megjegyzésként hozzá is teszem, látszik, hogy az anime megpróbált időt vásárolni a mangának azzal, hogy sok késleltetést és pótcselekvést tettek nagyon sok helyre. Látszik. És pont ezzel van a baj. A filmen nagyon jól, mondhatni pólusosan váltakozva láthatóak azok a részek, amiket Masashi mestertől vettek át, és azok, amiket utólag kellett rajzolni, hogy hosszítsák a cselekményt, mert korántsem minden rész érdemelte meg a maga húsz percét. Ezen, a számomra néhol igen zavaró ponton túlmenően viszont volt néhány igen pozitív élményem, ami más animénél megintcsak nem érintett még meg ennyire. A sorozat közben észrevehetetlenül változnak, mondhatni nőnek a karakterek. Néhány visszaemlékezésben lehet megdöbbenni néha a különbségen amit odáig észre sem vettünk, a régi epizódokban a szereplőink gyerekebbek, míg a sorozat vége felé már egyértelműen kamaszodó vonásokat mutatnak. Lépjünk tovább.
A japán szinkron egyszerűen megunhatatlan, és a hangok nagyon el vannak találva. Ritkán láttam animében ilyen nagyszámú nevesített karaktert, de el kell hogy mondjam, egyetlen hang sem volt csalódás, sőt olyannyira jól illenek a kerekterekhez, hogy a legtöbbjüket más animékben visszahallva szoknom kellett.
A betétzenék, habár egyszerűek és végigkísérnek minket az egész sorozaton, azaz a végére  már fejből tudjuk az összes ritmust, olyan jól illeszkednek a jelenetekhez, és annyira jól összekomponáltak az animével, hogy adott esetben az ember a szék szélét szorongatva pattog a túlfűtöttségtől, vagy éppen, még akkor is ha nem egy sírós alkat előbukkanak a könnyei egy-egy jelenet közben, úgy, hogy talán észre sem veszi magát.
Az openingek és endingek láthatólag üzleti alapú válogatások, ami nem meglepő egy olyan animénél, amin milliók csüngenek hétről hétre. A zenék közé időről időre kerülnek olyanok, amikről egyszerűen nem lehet érezni vagy éppen tudni, hogy miért is kerültek oda, de az átlagból kiemelhető néhány olyan is, amiről egy életen át a Naruto avagy néhány jelenet fog eszünkbe jutni, mert megtartjuk magunknak.

... Néha mégis az volt az érzésem, nem tudom miért nézem még mindig a Narutót, aztán megint lelkesebb voltam, mint azelőtt. A film legnagyobb gyengéje a pulzáló cselekmény, és a néhol eltúlzott időhúzás, de ezért bőven kapunk kárpótlást a végigborzongott, könnyezve avagy asztalt verve, sikítozva, néhol meg hangos nevetésben végignézett részek során.

Összességében a Naruto egy korszakalkotó mű, ha nem is a szó szoros értelmében, hanem inkább ahogyan kivívta magának a helyet a legsikeresebb animék között, a maga hibáival és jó oldalaival. Élményekkel és érzésekkel, egy kis filozófiai lökettel és sok jó emlékkel toldja majd meg életünket, jó lesz visszaemlékezni arra, hogy láttuk, és ha néha úgy döntünk, hogy újra megnézzük, már tudni fogjuk mit akarunk majd látni.


Értékelés: 9,4

Linkek:
Wikipedia
Aoianime