.jpg)
A Fruits Basket számomra azt az egyedi élményt nyújtotta, hogy hol a nevetéstől, hol pedig a meghatottságtól, de szinte végig könnyes szemmel néztem az egyes részeket. Lehet ezt túlérzékenységgel magyarázni, de egy biztos: anime bennem olyan mély nyomokat, mint amilyen ez volt, még nem hagyott.
Tohru Honda, 16 éves diáklány egy percig sem az átlagos középiskolások életét éli; no nem rendelkezik természetfeletti erőkkel és világmegváltó szerepre sem tör, viszont kint él az erdő közepén egy sátorban - teljesen egyedül. Hogy így alakult, nem ő akarta, s hamarosan a szomorú ok is nyilvánvalóvá válik: apja még nagyon régen elhagyta, édesanyját pedig mostanában temette el. Egyetlen élő rokona a nagyapja, ám ő sem tudja befogadni, mert a házát renoválják. Tohrunak tehát nem sok választása maradt amikor úgy döntött, sátrat ver egy kietlen helyen, s nem beszél senkinek sem a nehézségekről, problémákról, amikkel nap mint nap szembenéz. Egyszerűen csak próbálja mosolygósan és optimizmussal élni az életét.
Természetesen ez az abszurd állapot nem tart sokáig, érdekes módon azért, mert kiderül, hogy a hely, ahol a lány letáborozott, mégsem annyira kietlen. Egész pontosan annak a Sohma családnak a birtoka, melynek egyik fiatal tagja, Yuki éppen Thoru osztálytársa. Amikor ez a fiú unokatestvérével együtt felfedezik a kis sátrat, meszánják: szállást és élelmet biztosítanak neki, cserébe ha vállalja a házvezetést. A lány tehát így csöppen bele a népes Sohma család mindennapjaiba - van, akinek az örömére, van, akinek a bosszúságára - nem is minden ok nélkül: bár elsőre komikusnak is tűnhet, de annál súlyosabb titok gazdái a Shomák. Ha valaki az ellenkező nemből megöleli őket, egy időre a kínai horoszkóp valamely állatává változnak.
Hogy mégsem csak egy egyszerű vígjátékról beszélhetünk, az annak köszönhető, hogy a készítők egy egészen érdekes nézőpontból közelítették meg az átváltozással járó összes körülményt. Legtöbb szereplőnk nem akar visszaélni titkával, sőt egyesek kifejezetten átokként élik meg, amivel nagyon nehéz megbékélni. Van olyan, aki soha nem volt emiatt képes barátokra szert tenni, nehogy valaki megölelje, volt aki pedig emiatt vesztette el szerelmét. Mindenkinek megvan a maga elgondolkodtató története, személyes tragédiája, ami talán Thoru jelenlétével enyhülhet egy kicsit. De vajon képes-e a lány a rá nehezedő titok terhével és mások lelki gondjaival megbirkózni, amikor az ő lelke is eléggé sérült már?
Véleményem szerint nagyon jó választ kapunk a sorozat közben és végén is erre a kérdésre, addig is nekünk, nézőknek ott van a lehetőség arra, hogy kicsit jobban átgondoljunk olyan problémákat, mint az emberek közötti féltékenység oka vagy az önbecsülés nehézségei, a legtöbbször nagyon szívhez szólóan vagy aranyosan szimbolizálva.
A grafika, azon belül is a karakterdizájn nekem különösebben nem tetszett, és a zenét sem találtam kiemelkedőnek, de mégis valahogy úgy érzem, más képekkel és dallamokkal valahogy el sem lehetne képzelni az animét. Az openinget és az endinget annak a Ritsuko Okazakinak a jóvoltából hallhatjuk, aki pl. a Princess Tutut is felénekelte. Eleinte az énekesnő jellegzetes stílusát és hangját nekem még szoknom kellett, de aztán kezdtem érezni, hogy milyen kellemes, letisztult, kicsit szomorkás hangulatot kölcsönöz a sorozatnak.
Amiről még fontos szót ejteni, az a szinkronszínészek munkája. Nagyon jól szerepeltek, nem csak azért, mert az összetett karakterek minden érzelmét (az egészen egyszerű kiabálástól a halk szomorúságig) képesek voltak hihetőn visszaadni, de egyesek megint csak olyan széles hangskálát jártak be a történet alatt, amire én újra és újra rácsodálkozom.
Egy szó, mint száz, ami kivetnivalót találtam a sorozatban, az is csak külsőség és ízlés dolga. A történet számomra úgy teljes, ahogy van, és még nem tudom, meddig, de nagyon sokáig fogok úgy gondolni a Fruits Basketre, mint egy igazi gyöngyszemre, ami méltán megérdemli a nézők szeretetét.
Értékelés: 9.7