:7


2008. december 06. 12:30 - Peorth

Itsudatte My Santa!

Legelőször is fontos tisztázni valamit: még ha a legutolsó hópehelyig is kutatjuk nagyítóval, tősgyökeres, tradicionális karácsonyi hagyományra utaló nyomokat nem nagyon fogunk találni Japánban, röviden és tömören indokolva: a hitvilág miatt. Ennek ellenére a nyugati szellem a szigetlakókat is megérintette már a II. világháború idején, amikor a szóbeszéd szerint amerikai katonáktól először hallottak Santa Claus legendás figurájáról, aki azóta is a karácsony legfőbb és egyetlen szimbóluma, szemben az európai konvenciókkal.

Bár hivatalosan még mindig nem létezik náluk ez az ünnep, mégis egyre több ember díszíti fel otthonát és készít szeretteinek ajándékot karácsony éjszakáján. A mi történetünk is ezen a napon kezdődik, amikor a téren magányosan ücsörgő, kissé szerencsétlen srác, Santa (karácsony napján született, s ajándékba ezt a nevet kapta szüleitől) életébe valósággal berobban Mai, aki azt állítja magáról: ő Santa Claus, s ma éjszakára főhősünk mellé szegődik, hogy annak minden búját-baját elfeledtesse. Mindemellett Mai célul tűzi ki maga elé, hogy a hajnal beállta előtt Santaból egy olyan fiút varázsoljon, aki ismét képes hinni a csodákban és nem utolsó sorban a Mikulásban, amire egyelőre elég kevés az esély, tekintve, hogy Santa inkább tartja egy flúgos, ön- és közveszélyes lánynak Mait, mint mondjuk egy jóságos Télanyónak. Az első rész tehát ezt a pár órát öleli fel, míg a második (mely sok tekintetben az első pár jelenetével párhuzamosan fut) új szereplőket is felvonultat, illetve előkészíti párosunk további sorsát, középpontba helyezve azt a problémát, hogy Mai-nak valószínűleg előbb-utóbb vissza kell térnie otthonába...
Az anime tehát kilátásba helyez egy egészen aranyos és szerethető szegletet egy képzeletbeli világból, ahol ifjú tanoncok -fejleszthető varázserejük segítségével- próbálják meg elsajátítani hol több, hol kevesebb sikerrel az ajándékozás és Mikulás-lét lényegét az úgy nevezett Santa Claus Akadémián. Ezzel magyarázható az a jelenet, amikor valami hihetetlenül sok Mikulás szeli át az égboltot, s ezért sem tarthatjuk innentől kezdve meglepőnek, hogy itt egy lány is lehet akár Santa Claus.

Az ova meglehetősen sokrétű műfajilag, lehetővé téve azt, hogy minél szélesebb közönség tetszését megnyerje. A lányok szimpátiáját valószínűleg a karácsonyi love story fogja kiváltani, ami viszont a masnival rákötözött rövid drámázás és a leheletnyi ecchi-vonal miatt olykor egy kissé elcsépeltnek, közhelyesnek és erőltetettnek tűnhet. Ám valószínűleg a fiúk sem fognak unatkozni, hisz alapvetően egy shounenről van szó, s ez a látványban is megmutatkozik: azt hiszem, nagyot nézne a mi kedves, öreg Télapónk az összes rénszarvasával és krampuszával együtt, ha meglátná a falatnyi kosztümöt, ami csak nagy nehezen fedi hősnőnk magical girl-jellegű átváltozásai során varázslatos módon megnagyobbodó kebleit...
Ám ha valakit azonban mégsem győzne meg ez a vegyesség, álljon hozzá úgy a My Santahoz, mint egy lökött, de attól még aranyos vígjátékhoz. Az események olykor annyira pörögnek, hogy az ember megér lépést tartani a jelenetekkel, s ami számomra kellemes meglepetés volt, az az, hogy a legtöbb poén derekasan helyt áll. Külön gyöngyszem például Pedro, a (plüss) rénszarvas Transformersre hajazó átalakulása a történet végén...
A rajzolás inkább átlagos, mint jó, sajnos az arcokon megjelenő érzelemkifejezés kifullad a folyamatos és néha ok nélküli pirulásokban, míg a háttérzenét -nem meglepő módon- karácsonyi-száncsengős dalok szolgáltatják, csak hogy a második epizód végére teljes legyen az ünnepi hangulat.
Ha egy mondatban kellene értékelni az animét, akkor fogalmazzunk így: aki nem támaszt túl magas elvárásokat és nem is akarja a kelleténél komolyabban venni a My Santat, annak egy kellemes,de csakis szezonális élményben lehet része, ami kifejezetten pihentető egy fárasztó, ajándékhajkurászós nap után.

Értékelés: 7
Linkek:
AnimeAddicts
MyAnimeList

komment
2008. december 03. 15:00 - Peorth

Full Moon wo Sagashite

Az animékhez fűződő élményeim során talán a Full Moon wo Sagashite iránt voltak a legambivalenesebb érzéseim az utolsó epizód megnéztével. Eddig szerencsére ritkán fordult elő, hogy olyan sorozattal találkoztam volna, amit félbe kellett hagynom, mert nem tetszett vagy nem kötött le. Az pedig nem hogy ritka, de szinte nullával egyenlő az esélye, hogy miután egyről lemondtam, hetekig motoszkáljon bennem mégis a kérdés: "Na de mégis, mi lehet a vége?" Így a Full Moon szabályszerűen visszakönyörögte magát a napjaimba.

52 epizódnyi tömény idol shoujóról van szó, amit még megkoronáz egy tízperces special rész, mely a sorozat első felének akármelyik részéhez hozzáilleszthető.
Történetünk egy olyan lányról (Mitsuki) szól, akinél talán még soha senki nem volt távolabb az álmai megvalósításától. Mitsukinek ugyanis szíve vágya, hogy sikeres énekesnő legyen, s ezzel beváltson egy régen tett ígéretet, ám ez súlyos betegsége miatt elképzelhetetlen. Ráadásul, miután két shinigamitól megtudja, hogy már csak egy éve van hátra, helyzete még kilátástalanabbnak tűnik. Vagyis tűnne, ám Mitsuki elhatározásra jut: ahelyett, hogy keseregne, maximálisan ki szeretné használni még megmaradt idejét...

Ahogy azt láthatjuk, egy nagyon szimpatikus főhőssel büszkélkedhet az anime: Mitsukit a jövőbe vetett töretlen hite hajtja előre,s ez meg is hozza hamarosan a gyümölcsét. A shinigamik segítségével eljut élete első válogatására, ahol aztán megnyílik előtte a zeneipar kapuja.
Az anime első és megközelítőleg nagyobbik fele így a karrierépítgetésre összpontosít. Számomra ezek a részek elég hamar monotonná váltak, s lehet szó paparazzikról, riválisokról, áskálódásról: végül mindig minden ugyanoda fut ki: hogyan sodródnak hőseink a szakadék szélére, majd onnan vissza a médiadzsungel centrumába, hála Mitsuki néha már erőltetett, s ebből fakadóan kicsit hiteltelen optimizmusának.
Itt következett hát be a szalagszakadás, ám a halál első részbeni kinyilatkoztatása, valamint Takuto, az egyik shinigami múltja körül felvetődő kérdések nem hagytak nyugodni, így folytattam az animét. Pár rész után pedig világossá vált számomra, hogy milyen jó döntés is volt ez! A második fele a sorozatnak ugyanis alaposan elüt a jól megszokott, ütemesen kattogó korábbi eseményektől, s olyan szinten fejbe-mellbe vágott, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha utána egy ideig fizikai nyomait is magamon viselem. Így tehát azoknak, akiket elsőre nem győzne meg a Full Moon, csak türelmet tudok kívánni, mert a továbbiakban ki fog fizetődni.

A képi megvalósítás kifogástalan, a mangaka Arina Tanemura stílusa igazán tetszetős. Mivel azonban egy zenés animéről van szó, picit talán fontosabb beszélni a dalokról. Főhősünket egy énekesnő szinkronizálja, akinek amúgy nagyon szép és a japánokhoz képest egyedi-mély hangja van. Ebből a szempontból jó választás volt, hisz így Mitsukit és Full Moont is olyanná lehetett varázsolni, akinek a hangjára felkapja az ember fejét. Ám valahogy mégis kontrasztosnak tűnik az egész, ami azt illeti, egész nehezen szoktam meg ezt a párosítást, még akkoris, amikor a 16 éves Full Moon énekelt. Egyébként ha már a daloknál tartunk: bár csak 4-5 szerzett darab van, amik az endingeknek hála minimum egyszer, jobb esetben kétszer elhangzanak részenként, valahogy mégsem válnak unalmassá, pedig 50 rész környékén elsőre merész vállalkozásnak tűnhet ez.

A fenti írás, remélem, jól mutatja, milyen volt a kapcsolatom ezzel a sorozattal. Elismerem, hogy nagyon sokak kedvence, hisz minden megvan benne, ami egy jó shoujohoz kell, de ettől függetlenül voltak idők, amikor tőlem nagyon távolinak, máskor pedig közelebbinek éreztem magamhoz.

Értékelés:7.3

Linkek:
AnimeAddicts
AniDB

komment
2008. november 07. 15:00 - Khaos

Papa to Kiss in the Dark


Erre lehet, hogy még nem készültetek fel.

Az, hogy honnan kellett leírásfélét linkelni a magyar népeknek, illetve az, hogy a többi nagyobb magyar oldal sem tárgyalja a Papa to Kisst, már most mindenkinek jelzésértékű lehet. A film erős 'blackout' faktora a kezdettől világos és megvitathatatlan yaoi kapcsolat, méghozzá apa és fiú között. Akármennyire tűrőképes embereket ismerek magam körül, nem sokról hinném el, hogy ennek kiderülésénél tovább nézné az animét bármikor is.
De, hogy én ne haljak meg az egyébként elég erős kultúrális szakadékban, vigyük tovább a kritikát a kritikus szintre. Egyértelmű(nek tűnik), hogy miért lehet szeretni a filmet, akár mint yaoi-rajongó, akár mint a romantika megszállottjai. A zsánertől elvárható szexuális, és életközeli őszinteség szinte párásodásig fűti a monitort azokban a pillanatokban, amikor centiméterekről látjuk a szerelmes arcokat, az incselkedéseket, az affekciót. Valami biztosan át fog ütni a képernyőn, ha képesek vagyunk áttekinteni a tényen, hogy mit is nézünk.
Persze itt is van történet, de az olyannyira meglepetést meglepetésre halmozó, másképpen nagyon Jaoipános, hogy az soha sem lesz akkora élmény, mint egy sokkalta egyszerűbb sztori, a film során megjelenő érzelmi hullámokkal.

Nem hinném, hogy bárkit meg kell lepnem azzal, hogy a grafika szép és elegáns, a fiúk nagyon bishounenek, a vonalak lágyak és a szinek sem élesek, mindenütt olvadásig illenek a jelenetekhez.
A hangzás ehhez párosulva lágy és gyengéd, a kellő hangok kellemesen erősek és határozottak, míg a fiatalok hangjai érzelmesek és remegősen lányosak. Egy biztos, a bishi és yaoi filmipar jól alá tudja támasztani a filmjeinek hangulatát, bizonyos tekintetben jobban, mint a többi iparág.

Ezen a kis fejezeten általában nem kell gondolkozni, mert a komment jön magától, de a Papa to Kiss esetén volt egy csöppnyi habozás, mit is írjak le, illetve mit ne. A Yaoi szerepét és a családon belüliséget nem lehet leszámítani, tehát nem írhatom azt, hogy ezeket leszámítva, így azt kell hogy mondjam, mindent egybevetve a film túl jól van összeállítva ahoz, hogy leírjuk, mert egy yaoi. Oktatni lehetne néhány hatás használatát a filmmel, illetve van egy erős kérdésfeltevés is, ami a yaoi műfajt magát, mint önigazoló műfajt, egyáltalán nem jellemez.
Ajánlani nem ajánlom, ahoz a téma még mindig túl sok, hogy esetleg valaki eltörje vele egy kellemes érdeklődés vonalát, aki pedig rajongó az anélkül is megnézi majd.

Túl fiatalon semmiképp se nézzünk bele,
mert van amihez elég év kell az ember mögé,
és a yaoi például egy ilyen dolog.

 

Értékelés: 7

Linkek:
Wikipedia
Bishounen Paradise

komment
2008. október 22. 15:00 - Peorth

Shinigami no Ballad

Korábban is olvashattuk már ezen az oldalon: ha shinigamikról van  szó, ahány ilyen karaktereket felvonultató anime létezik, szinte annyiféle ötletet láthatunk ezeknek a több, mint misztikus alakoknak a megvalósítására. Vannak, akik harcolnak, mások komikus jellemükkel megnevettetnek, a mi történetünk halálistene, Momo segítségével pedig az emberek lehetőséget kapnak ráeszmélni az élet rövidségére és a benne rejlő lehetőségekre.

A Shinigami no Ballad egy rövidke, hat részből álló sorozat, mely egy shinigami hétköznapjaiba enged bepillantást. Momo hű csatlósa, Daniel kíséretében keresi fel és indirekt módon ösztönzi életük átértékelésére azokat, akik valamilyen módon a halál közelségébe kerültek. Minden rész egy-egy különálló történetet dolgoz fel, melyek több-kevesebb sikerrel arra törekednek, hogy valamennyire új nézőpontba helyezzék a halál és élet kérdését. Többnyire általános és középiskolai diákokkal állunk szemben. Sok helyen olvastam pont ebből adódóan kifogásként, hogy az anime inkább gyerekeknek szól, de ezzel személy szerint nem értek egyet, főleg azért, mert maga az alaptéma, legyen bármilyen közegben bemutatva, kortól függetlenül ébreszthet bárkiben gondolatokat, érzelmeket, mégha nem is fog minden ettől fenekestül felfordulni. Egyébként már az is valami, ha nagyon mélyen, tudat alatt ott lesz egy kis gondolatfoszlány az élni akarásról és elmúlásról, ezeknek a szereplőknek az értelmezésében.
Hogy a grafikáról is ejtsünk pár szót: bár az emberábrázolás nem valami karakterisztikus és részletteljes, de azt hiszem, a tájképekre nem lehet különösebb panasz.
Az opening és az ending szintén kellemes, megadják az animének azt a nehezen körülírható, valamennyire keserédes hangulatát, ami egész végig ott lebeg az egyes részek során előttünk, ahogy a lehetőség is egy nyugodt, elgondolkodtató kikapcsolódásra, ha megnézzük ezt a hat részt.

Értékelés: 7.4

Linkek:
AnimeAddicts
AniDB

komment
2008. szeptember 30. 15:00 - Nite

Gunbuster

Miközben mi még javában úttörőset játszottunk és két forintért vettük a gombóc fagyit, Hideaki Anno-san és a Gainax csapata azon törte erősen a fejét, hogy hogyan mentse meg Gunbuster az emberiséget a gonosz csillagpusztító idegenektől. Bizony, ekkora őskövület ez az anime, 1988-ból, még egy igazi szovjet szereplője is van, rendes sarló-kalapácsos zászlóval. Nade várjunk csak, animék terén nem olyan nagy kor a 20 év, a Totoro is ekkor készült - a Gunbusteren mégis sokkal jobban meglátszik.

Ekkora kliséhalmot a pont ebből poént csináló Nagy Durranás óta nem láthattunk még, csak hát a kor miatt felmerül a kérdés, hogy vajon már akkor is pont ennyire elcsépeltek voltak ezek az elemek, esetleg kedvenc rendezőnk már az Evangelionra készülve paródiára vette a figurát. Az mindenesetre biztos, hogy sokaknak fel fognak tűnni a Top Gunból ill. a Chariots of Fire-ból történő leplezetlen nyúlások. Pozitívan gondolkodóknak egyébként ugyanez jó hír: a Gunbuster egy belevaló óriásrobotos anime, hősies, a saját korlátaikon átlépni tudó szereplőkkel, és a szokásos, harcjelenetekben a különböző mozdulatok előtt elkiabált idétlen varázsszavakkal együtt.

Ami miatt iszonyúan réginek tűnik, az a grafikája. Komolyan mondom, mindenféle háttérinformációk nélkül legalább 10 évvel öregebbnek tippelném a Totoronál vagy a Nausicaa-nál, pedig csak más stílusban készült: ekkoriban futott a Maison Ikkoku is, hasonlóan megrajzolva.

Miért éri meg mégis megnézni? Például az érdekesen kezelt fizika miatt. Nem sok rajzfilmet láttam még, ahol egyáltalán foglalkoznának az idődilatációval, itt pedig viszonylag nagy szerepet kap. Képesek percekig magyarázni a relativisztikus fizikát Lorentz transzformációstul mindenestül, csak hogy a következő jelenetben az űrhajók úgy forduljanak be a sarkon, mintha csak légkörben tennék (azt pedig, hogy a végén hőseinket képes a fejlett emberiség 12000 évig utazni hagyni, az egyszeri otaku "Hát ez kész!" felkiáltással nyugtázza). Láthatjuk ugyanakkor Hideaki Anno szárnypróbálgatásait, ahogy a jellemábrázolás már-már elnyomja a cselekményt, és az egész utolsó rész fekete-fehérben rajzolása is előrevetíti a baljóslatú jövőt. Kapunk egy adag fanservice-t is, az idő rövidsége miatt kifejtetlen, de rágódásra érdemes gondolatokat,  és egy darabka történelmet.

Szerencsére egy 6 részes OVA-ról van szó, így a teljes hossza sem haladja meg a három órát, aki kíváncsi egy klisékkel operáló, de mégis meglepően sok eredeti elemet is tartalmazó rajzfilmre, az bátran megpróbálhatja végigülni. (Kb 16 évvel később készült egy második sorozat is, amiről gondolom érthető okokból egy külön cikkben fogunk írni)


Értékelés: 7.2

Linkek:
Wikipedia
ANN
 

Címkék: gunbuster é:7
komment
2008. szeptember 08. 15:00 - shizu

Sen to Chihiro no Kamikakushi

Chihiro átlagos 10 éves kislány, aki szülei mohósága és önkontroll- hiánya miatt ijesztő szituációba kerül: apja és anyja ugyanis eszik a szellemek ételéből, így büntetésből disznóvá válnak, a kislány pedig a különös szellem- fürdővárosban ragad. Szerencsére egy fiatal fiú, Haku segítségére siet, és elárulja neki: ahhoz hogy életben maradjon és visszakapja a szüleit, munkát kell vállalnia. Chihironak a korántsem kedvességéről híres boszorkány, Yubaba engedélyére van szüksége, hogy a fürdőjében dolgozhasson, amit nagy nehezen sikerül is megszereznie, azonban a megpróbáltatásoknak itt még nincs vége: a szellemek rossz szemmel nézik jelenlétét, a legundorítóbb munkákat végeztetik vele, és még a szívének kedves Haku élete is veszélybe kerül. Szerencsére azonban barátai és segítői is akadnak, és Chihiro végül tiszta szíve, kedvessége és céltudatossága segítségével megoldja saját, és mindenki más problémáját.
Bevallom, nem ez a kedvenc Miyazaki animém. Bevallom, mikor először láttam, nem hatott meg, nem is nagyon értettem. Íme, Miyazaki kitalált egy történetet egy kislányról meg egy csomó szellemről és a jószándék végül győzedelmeskedik. Női főszereplő pipa, randa boszorka pipa, fiatal, segítőkész fiú pipa, erkölcsi tanulság a szülők szörnyű jelleméről, az anyagiasság veszélyeiről, az egymásra figyelés és elfogadás fontosságáról pipa, szép képek, képzeletbeli lények, csodás elemek, jó zenék pipa. De mitől olyan nagy cucc ez a film? Miért kapott Oscart meg annyi más díjat?
Ami hiányzik a megszokott Miyazaki- skálából, az a főhősnő heroikussága. Chihiro eleinte nyűgös, később félénk, aztán béna, majd akaratos, de úgy általában számomra elviselhetetlen (azt mondják, az ember ki nem állhatja a hozzá hasonló hibákkal rendelkezőket :P). Aztán olvastam egy interjút Miyazakival, amiben többek között a Chihiroról nyilatkozik. Elmondja, hogy egy olyan animét akart készíteni, ami a 10 év körüli lányok problémáiról, a korosztály viselkedéséről szól, és a főszereplő csak olyan dolgokat visz véghez benne, amire egy hasonló korú átlagos kislány is képes lenne. Aha. Kezdett tisztulni a kép. Szóval a Chihiroban egy jellemfejlődést követhetünk végig, aminek során a kislánykorból lassan- lassan kilépő karakter képessé válik arra, hogy a felelősségteljes és céltudatos felnőttkorba vivő útra lépjen.
Így már érthetőbbé vált számomra a dolog, de ettől a film még nem lett kedvencem. Ha Miyazaki- alkotásokat versenyeztetnék egymás között, azt hiszem, a Chihiro valahol a lista végén kullogna. Nem mintha rossz lenne, vagy élvezhetetlen, esetleg gyerekes. Egyszerűen csak nem érintett meg. De mindenképpen érdemes arra, hogy aki még nem látta, adjon neki egy esélyt.

Értékelés: 7,5

Linkek:
ANN
Aoianime

Wikipedia

 

komment
2008. augusztus 11. 18:00 - Khaos

Ayashi no Ceres

 Az Ayashi no Ceres legenda mára már szinte semmi mást nem jelent, mint elszállt történetet egy átokkal súlytott túlvilági lény és párja között, habár koránt sem szabadna efféle illúziókba rángatni magunkat az eredetet illetően. Talán nem meglepő, főleg ebben az írássorozatban, ha azt írom, a törénelem egyik "jeles" vérfertőző hagyománya elevenedik fel kísértetiesen hasonló formában az eredetihez a filmben.

A távol kelet múltja végigkísér olyan korokat, igaz nem mindig ugyanazon helyszíneken, ahol a hatalom jelképeinek egymáshoz vonzódása, akármennyire felszínes avagy egyoldalú volt is ez, maga volt a felsőbbrendűség eszményének egyik példája és kimutatásának eszköze volt. Előfordult éppenséggel az is, hogy míg az uralkodóosztály ellenkező nemű tagjait istenek által egymás számára teremtett párnak tekintették, a köznép ilyen tagjait elűzték a közösségből. Hogy ennek közvetlen oka maga a tévhit túl komolyan vétele, és ezzel az uralkodócsalád automatikus önvédelme volt a célja, avagy az isteni tökéletesség, ezáltal az uralkodócsalád kivételes mivoltának elvesztésétől való félelem, nem tudhatjuk pontosan, de bizonyos, hogy a vérfertőzést már az ó- és középkor emberei is legalább félelemmel vagy gyűlölettel kísérték, egyes esetekben csodálattal.

Itt állítható újabb párhuzam a sorozat és a régi motívumok között. A népámítás ugyanúgy működik, és amíg a legnagyobb csoportban a vérfertőzés elítélését sugározzák felénk a képsorok, addig egy kivételes csoport újra megkapja a kiváltságot, hogy szent és sérthetetlen, egyenesen felsőbbrendű, túlvilági legyen a kapcsolatuk. A családon belüli kapcsolatokról szóló animéknél általános ez a kép, és kiút itt sincs. A nagy kérdés csak az, hogy ez a tendencia folytatódik-e, és végül a társadalom problémáit próbálja elfedni, avagy felnyitni igyekszik a szemeket.

Források:
Arthur P. Wolf: Westermarck Redivivus
Annual Review of Psychohistory, 1993, Vol. 22, pp. 157-175.

A téma következő írása
 

Micsoda elcsépelt sztori. Valakiben felébred egy ősi szellem, erre minden felbolydul, a testvérében felébred az ősi ellenség, és kész is a huszonnégy részen át ívelő epikus szál...

Az, hogy a sorozat fő íve pont azt az időszakot kapja el, ami évezredek óta várat magára cseppet sem jó pont, de a sorozat még képes tetézni a bajt. A mennyei lény ebben a korban ejti el saját tojását, aminek "fiókájába" természetesen később szerelmes is lesz, illetve ez a szerelem túlél mindent. Szó szerint. Logikai bukfenc ide vagy oda, velem együtt biztosan milliók harapták el az ajkukat amikor a főszereplőnknek csakazértis a hős megmentő felé húzott a szíve akit odáig kétszer látott, ahelyett a srác helyett aki folyamatosan őt védte a baljós napok során. Ilyen első benyomás után nehéz a szintemelés. Hogy őszinte legyek nálam maga a sorozat bele is fulladt a saját ívébe és csak egy utólagosan megírt novella tette rendbe és egyenesbe a felkavart érzelmeket amiket keltett, persze azokat is csak néhány erős ugrással...

A képi világ a kétezres év felhozatalának kellemes képviselője, néhány elrontott kontraszttal, eltúlzott túlsötétített hatásvadász jelenettel, de még mindig szép, sőt néhol igen kellemesen kidolgozott animációval. Hiányérzet nem marad, hiszen ebben a sorozatban is megtalálható a pár vonalból álló komikus arctól kezdve a szépen kidolgozott baba- illetve az érzelmektől eltorzult arcok sora, nem is beszélve a változatos öltözékekről.

A hangokra sincs panasz, különösen abban a tekintetben, hogy a sorozat egy régies stílusú szinkront visz, ami folyton visszaadja nekünk a régi, szép emlékeket idéző retro anime életérzést. Kérdés, hogy ez kit fog meg annyira amennyire engem megfogott.

Visszatekintve a sorozatra, illetve az iménti soraimra, kicsit olyan érzésem van, szidni akarom még, de mégis azt mondom, nagyon is nézeti magát. Amolyan magyaros mellékíze van a dolognak, mégis kezdem azt gondolni, jó ha látjuk miért van mindenhol otton a kritius szemű magyar honfi, aki észreveszi, leírja és el is magyarázza miért jó vagy rossz bármi amit látunk. Nézzétek meg, és lássuk ti mit szóltok hozzá.

 

Értékelés: 7

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

komment
2008. július 17. 15:00 - Nite

Nodame Cantabile

A legelső dolog, ami már a Nodame Cantabile első részének openingjénél feltűnik, hogy ugyanaz a Kasai Kenichi rendezte, mint a Honey and Clovert. Ezzel aztán együtt jár a komótosan vezetett történet, a karakterek személyiségének különleges fontossága, de úgy tűnik, hogy a rajzolási stílus és a zene is. Nem lenne ez nagy baj azoknak a rajongóknak, akik szeretik a stílust, de sajnos azért van egy rossz hírem is: ugyanazok az elemek, amik miatt a Honey and Clover soha nem lett a kedvencem, de megértettem a jelentőségüket az anime egésze szempontjából, itt egy picit félresikerültek, és az összhang koránt sem lett kielégítő. A jellemábrázolás, aminek a hátán kellene vinnie a sorozatot, elég sekélyes.

Shinichi egy tehetséges zenész, és komolyzenéről lévén szó, Japánban nem túl nagy karrier vár rá. Ahhoz viszont, hogy Európába utazzon, fel kellene ülnie egy repülőgépre, amitől halálosan retteg. Bár nagyon jól tud zongorázni és hegedülni, az álma az, hogy karmester lehessen, és kisebb korában tanult is már Európában. A női főszereplő, Nodame viszont óvónő szeretne lenni, annak ellenére hogy kicsit szétszórt, de istenadta tehetsége van a zongorához. Namost ha azt gondoljátok hogy amit eddig írtam, összefoglaló volt a háttérről, akkor tévedtek, ugyanis ennyi a háttér. Soha nem fogjuk megtudni, hogy milyen kapcsolatuk van a szereplőknek a zenével, miért járnak zenei iskolába, miért szeretne a fiú karmester és a lány óvónő lenni, csak tippjeink lehetnek (pl ez utóbbi önbizalomhiányból), amiket aztán a történet nem igyekszik alátámasztani. Illetve mostanában készül a második évad, amit hadd ne várjak meg a kritikával.

Az anime tehát a nézőre bízza a karakterek megfejtését, de a romantikus szál elég egyértelmű, és megnyugtató lezárást is kap az utolsó részre. Emellett két fontos aspektusa van a történetnek: a humor, a vicces mellékszereplőkkel együtt, és a zene. Előbbit mértékkel adagolták a készítők, de azért minden részre jut egy kis rekeszizomtorna. Direkt nem akarok a karakterek zenei tudásának fejlődésével kapcsolatban részletekbe menni, aki ilyesmire kíváncsi, az nézze meg a Beck-et vagy akármelyik sportanimét: a Nodame Cantabile szereplői tudnak zenélni, és ugyan tapasztalatokat szereznek, de halandó ember számára érzékelhető módon alig fejlődnek.

Ezzel el is érkeztünk a legfájdalmasabb ponthoz a komolyzene rajongók számára, ugyanis egy komolyzenével foglalkozó animével szemben nem kis elvárások támaszthatók, amiknek a Nodame Cantabile nehezen tud megfelelni. Először is értem én, hogy nem kezdő zenészekről van szó, de hogy az igazán vájtfülűeken kívül senki ne vegye észre a különbséget, amikor ugyanaz a szereplő rosszul játszik el egy darabot és amikor jól, azt a gyanút kelti, hogy vagy ugyanazt a zenei betétet használták mindkettőhöz, vagy rosszul lőtték be a célközönséget. Sok érdekeset tehát azokon a nézőkön kívül, akik maguk is tagjai egy zenekarnak, másoknak nem fog nyújtani.

A modern kor legambivalensebb módokon alkalmazott találmánya, a 3d grafika természetesen itt is feltűnik, végülis kinek lenne kedve ennyi hangszert egyesével megrajzolni. A baj ott kezdődik, amikor a számítógéppel rajzolt, motion capture-rel animált részek ennyire elütnek a hagyományos rajzoktól, és ráadásul ahhoz képest rengeteg állóképet tettek be főleg azokra a helyekre, ahol egy egész zenekarnak látszania kéne.

Ne várjunk hát csodát ettől az animétől. Ha eleve csak úgy kezdjük el, hogy egy romantikus sorozatot várunk, ajándékba kapunk egy rakás komolyzenét és poént, és akár egészen jól is szórakozhatunk. Be kell vallanom hogy ötössével néztem a részeket, és a kicsit keserű szájízt tényleg csak saját magamnak köszönhetem.

Értékelés: 7.6

Linkek:
Wikipedia
Aoianime
ANN

komment
2008. július 15. 15:00 - Nite

Yakitate! Japan

Kétféle anime rajongóhoz volt szerencsém eddigi pályafutásom alatt: aki még nem látta a Yakitate! Japan-t, és el sem tudja képzelni, hogy mi lehet a jó egy pékes animében, valamint aki már látta, és egészen magasra értékelte. Egyszer aztán csak megérett bennem az elhatározás, hogy nekifogjak kideríteni, mi is az igazság.

Körülbelül a harmadik részig tartott, mire rájöttem, hogy még pár órát a monitor előtt fogok ülni, és gyorsan elrohantam egy friss adag popcornért, ugyanis egyik kedvenc műfajommal sikerült találkoznom: ez egy sportanime. Természetesen a szó klasszikus értelmében a kenyérsütést nehezen lehet sportnak nevezni, mégis a sorozat tartalmazza a műfaj minden szokásos kellékét: a szereplők versenyről versenyre járnak, egyre erősebb ellenfelekkel megküzdve, hogy kiderüljön, ki süti a legfinomabb kenyeret. Majdnem mindenkinek van valamilyen speciális képessége is, amelyek még a sorozat elején inkább szimbólikusak, ám a vége felé egyre elborultabbak, garantálva, hogy leginkább a fiatalabb korosztály szórakozzon felhőtlenül.
Biztosítja ezt a főszereplő, Azuma Kazuma személye is, aki ugyan 16 évesnek van meghirdetve, de bőven nem néz ki annyinak. Minden álma az, hogy elkészítse a Japan-t, azt a kenyeret, amit a köztudottan rizsimádó japánok is előszeretettel fogyaszthatnak. Jelentkezik hát Japán egyik legnagyobb nevű pékségéhez, a Pantasia-hoz, és innentől kezdve nincs megállás a csúcsig.

Baljós előjel lehetett volna már a sorozat címe (pan = kenyér), mégis az egyes részek alatt többször feltűnő, elemi erővel büntető szóviccekre nem lehet felkészülni. Nem sok fájdalmasabb dolog van annál, amikor egy nagyon rossz japán humor sorokon keresztül van magyarázva angolul, hogy akadálytalanul pusztíthassa a mit sem sejtő néző agysejtjeit.

A gyerekeken, az elvakult sportanime-rajongókon, és a magukat viccekkel kínzó mazochistákon kívül még egy csoportnak tartogat érdekességeket a Yakitate!: nálunk is egyre többen művelik mostanában az otthoni kenyérsütést, mint hobbyt (illetve mint választ az egyre drágább és rosszabb minőségű bolti pékárura). Meglepő módon sokszor szinte kémiai részletekbe menő információkat és tippeket kaphatunk a kenyérsütéshez, úgyhogy nosza rajta, semmi akadálya, hogy mi is Azuma-kun nyomdokaiba léphessünk!
 

Értékelés: 7.7

Linkek:
Wikipedia
Aoianime
ANN

komment
2008. július 12. 15:00 - shizu

Kurenai no Buta

Egy újabb (1992-es) Miyazaki- anime, ami azonban néhány dologban más, mint amit már megszokhattunk.
Először is, nem a szárazföldön került sor a premierjére, hanem a levegőben. Először ugyanis egy Japan Airlines- gépen vetítették az utasok szórakoztatására. Másodszor: ez az anime nem elsősorban gyerekeknek szól. Számukra nem túl izgalmas, talán nem is nagyon érthető. A történet ugyanis a 30-as évek gazdasági válságának és a fasizmus térnyerésének korába kalauzolja el a nézőt. A helyszín az Adriai- tenger szigetvilága, a főhős pedig egy világháborús hős pilóta, aki disznóvá változott: Marco Pagot, alias Porco Rosso (a Vörös Disznó). A háborútól megkeseredett és az emberekből kiábrándult veterán egyedül él egy kis szigeten és fejvadászként keresi a kenyerét. Mindennapjai piti légi kalózok hajkurászásából és Gina, a bárénekesnő vendéglőjében elköltött kellemes vacsorákból állnak, mígnem felbukkan egy amerikai szélhámos, akiben (és gépében) méltó ellenfelére akad. Egy rosszkor jött légi támadás miatt kénytelen Milánóba utazni, hogy szeretett repülőgépét megjavíttassa, azonban itt is nem várt fejleményekkel találkozik: a férfiak nagy része máshová ment munkát keresni, a munkaképes lakosság nagy része nő. Így Porco gépén is fiatal lányok, asszonyok, nagymamák fognak dolgozni, sőt, ami a legrosszabb, a gép tervezését és a munkálatokat egy szemtelen, fiatal és talpraesett lány felügyeli. Mikor a kormányváltás miatt Porco szerencséje megfordul és a titkosrendőrség is a nyomába szegődik, sietősre fogja az indulást, a makacs lány azonban nem hagyja lebeszélni magát és vele tart.
A kedélyes, nosztalgikus hangnemű film remekül megragadja a két világháború közötti időszak hangulatát és jelentősebb momentumait. Nehezen emészthető vagy elgondolkoztató mondanivalóval ez alkalommal nem kell számolnunk, azonban a háború kapcsán nem maradnak el Miyazaki pacifista felhangjai. A női karakter a jól bevált sablont hozza: fiatal, magabiztos, elbűvölő, legjobban a Laputa Sheetájára hasonlít. A többi tipikus karakter is felbukkan: az esetlen, balfék rosszfiúk, a szájhős ellenség, sőt, még pár kedves öreganyót is kapunk. Ezúttal nem találkozunk rejtett világokkal, csodákkal, megmagyarázhatatlan, titokzatos lényekkel, a helyszín mindvégig maga a való világ.
A grafika reális, de gyönyörű, és maradnak a Miyazakinál megszokott kerekded formák is. A zene a korszakot idéző, kellemes. Különösen jó hangulatot teremt szerintem, hogy a légi csaták alatt is szól (sőt, hangosabban), így elveszi ezeknek a jeleneteknek az élét, esetleges drámaiságát.
És hogy vajon Porco Rosso visszanyeri- e valaha emberi formáját? Egyáltalán miért változott disznóvá? Na és persze mi lesz az igaz szerelem beteljesülésével? Ezekre a kérdésekre csak utalásokat találhatunk az animében. Aki nem kedveli a nyitott végű sztorikat, az bosszankodhat a befejezés láttán, aki viszont szereti, ha hatalmába keríti a nosztalgikus- romantikus hangulat, az nem csalódhat.

Értékelés:7,6

Linkek:
Animeaddicts
Wikipedia
Aoianime

komment
süti beállítások módosítása