Miközben az Ergo Proxy-t néztem, lehetőségem nyílt igen mély filozófiai és erkölcsi problémákon meditálni: hogyan értékeljek egy olyan animét, aminek több részébe is bele kellett tekernem? Miért készít valaki 23 részes sorozatot, amikor 13 részre sincsen elég ötlete? Vajon sikerül-e valamennyire is objektívnek maradnom, vagy az, hogy azért máshol ennyire nem húzták le ezt az animét, azt jelenti, hogy nagyon kezdek szubjektív lenni? Egyáltalán mi lehet az anime készítés értelme, mitől lesz jó egy rajzfilm? Fel tudok sorolni néhány olyan célt, amivel szerintem a közönség nagyobb része egyet tud érteni: szórakoztasson, tanítson, neveljen, gondolkoztasson el, tegyen jobbá, adjon feloldozást, katarzist. Márpedig ha ezek alapján tárgyilagosan értékeljük, az Ergo Proxy csúfosan megbukik.

Pedig egyáltalán nem indít rosszul! Gyönyörű számítógépes animáció, élesen, szépen rajzolt, nyúlánk karakterek, posztapokaliptikus világ, a fogyasztói társadalom nyugodtnak tűnő szigete (és egyben kritikája), női főhős, enyhén hátborzongató robotok, és valami emberfeletti elszabadul egy laboratóriumból. Akár klasszikus cyberpunk is lehetne, már várjuk, hogy leolvashassuk a pisztolyok márkajelzéseit, és olyan jól ismert kaliberű, de egzotikus magokkal készített lőszerekkel szaggassanak szét mindent, ami kevésbbé szilárd egy tíz centis páncéllemeznél - ugyan láttunk már ilyet például a Ghost in the Shell-ben, dehát óriások lábnyomában nem szégyen járni.

Aztán az egész belassul, hosszú részeken keresztül nem történik semmi érdekes,  előbb-utóbb gyanakodni kezdünk, hogy ez mégsem az a műfaj, hanem inkább olyan szörnyek-gyepálják-egymást, mint a Hellsing vagy a Claymore, de nem, az sem. Mert ahogy a sorozat halad, fokozatosan előtör a modern művész az alkotókból, beleszarnak a zongorádba, és megkérnek hogy játssz rajta valamit - a néző meg csak ül, és nem tudja, hogy most csak ő maradt le a vicc poénjáról, vagy egyszerűen tényleg ennyire rossz volt. Oda lyukadunk ki, hogy az egyetlen szerethető és emberi karakter, akivel azonosulni lehet, egy vírusos robot kislány, és nem tudom eldönteni, hogy engedjek a shift+del felett lebegő ujjaim csábításának, vagy azért nézzem végig mégis, hátha az utolsó rész utolsó percében egy zseniális csavarral a helyére kerül ez a sok kreténség (elárulom, nem kerül). Ugyan vannak a történetnek jó pillanatai, az elején és a végén van pár érdekes rész, mégis ha kiválogatnánk az igazán jó jeleneteket, egy hosszabb AMV-re való anyagot kapnánk csupán.

Beszéljünk akkor a technikai megvalósításról, hátha ez a sorozat erőssége. Mint már említettem, a kivitelezés a kornak megfelelő, szép grafika, folyékony animációval, bár a sorozat végére érezhetően elpuffogtatták a mesheket, néha a vonalak megvastagodnak, és gyanúsan sok lesz az állókép, ahol esetenként csak a szájak mozognak. Ráadásként a kép gyakran annyira sötét, hogy ha valaki nappal próbálná megnézni, lemaradna a jelenetek feléről, hacsak nem tekeri a monitoron a gammát az egekbe. Zeneileg nem egy nagy durranás, az opening fülbemászó ugyan, de a háttérzenéből egy dallamra sem emlékszem, a témához illően csak ritkán felhangzó, középszerű szimfónikus filmzene, ennyi. Hogy a szinkronszínészek mennyire tehetségesek, azt nem fogjuk tudni megítélni a sorozat alapján, a ritkán és lassan eldünnyögött mondatokból, monológokból.

Elképzelni sem tudom, miért szeretné bárki is önszántából megnézni az Ergo Proxy-t. Scifinek túl kevés benne a "sci", a cyberpunk rajongóknak nem elég technofíl és nem elég lázadó, az elcsépelt filozofálgatásból és öncélú művészieskedésből meg akinek nincs elege, az is talál ennél sokkal jobb műveket. Egyetlen célcsoportra tudok csak gondolni: azok, akiknek minden álma az, hogy valaha animét készitsenek, nézzék meg, és vonják le a következtetéseket. Ilyet többet ne.

Értékelés: 4.1

Linkek:
Wikipedia
Aoianime
ANN