Morwen

 

A tavaly októberben startolt Guilty Crown-t hatalmas várakozások előzték meg, s most, a sorozat végeztével két vélemény oszlik meg a nézők között. Sokan az év szenzációjának tartják, míg rengetegen csalódtak a sorozatban. Előre lelövöm a poént: én sajnos az utóbbiak táborát gyarapítom. A GC-t sajnos felírhatjuk az animetörténelem legígéretesebb, de legtöbb csalódást okozó darabjai közé.

Sajnos a sorozat több sebből is vérzik, így a negatív észrevételek sokkal hosszabbak, mint a pozitívak (utóbbiak – részemről – néhány momentumon kívül ki is merülnek).

Kezdjük először a világképpel: a Guilty Crown egy posztapokaliptikus jövőbe kísér el minket, egy olyan világba, amely az egyszer már átélt pusztulás után csak nagyon nehezen tud talpra állni. A helyszín természetesen Japán, de az országot 2029 karácsonyán egy rejtélyes betegség támadta meg, amelyet utólag „apokalipszis vírus”-nak neveztek el, és ebből már sejthető, hogy hatalmas pusztítást vitt véghez a szigetországban. A vírus az emberi szervezet kikristályosításával másodpercek alatt megöli áldozatát. Mindez olyannyira tragikus esemény volt, hogy azóta csak „elveszett karácsony”-ként emlegetik a tíz évvel az események előtt bekövetkezett tragédiát.

2039-ben csatlakozunk az eseményekhez, azóta Japánt a GHQ nevű nemzetközi szervezet tartja ellenőrzése alatt, ugyanis a vírus legyőzésében nyújtott segítségéért cserébe a szervezet szinte elvette az ország szuverenitását. A kiszolgáltatottságot megelégelve egy Shougisha nevű csoport az ország felszabadítását tűzte ki célul. Az első részben Ouma Shu, a főhősünk kerül kapcsoltba a lázadókkal, így akaratlanul is egy általa irányíthatatlan játszmába keveredik.

Az anime világképe érdekesnek számít, még ha kidolgozottságban nem is emelkedik asimovi magasságokba. Az egészen a szereplők rontanak nagyon sokat. Megemlítendő, hogy Shu, a főhős egy ellenszenves és tehetetlen figura, az első részekben vele nem nagyon tudunk szimpatizálni. Túl sokáig csak egy félős, irányításra képtelen és érdektelen figura, így aztán a későbbiekben sem tudunk igazi világmeglátó hőst tisztelni benne. Bár a legrészletesebb lélektani ábrázolás Shué az egész animében, mégis úgy érezzük, hogy más, fontosabb és érdekesebb szereplőktől vett el időt. Pedig a Void Genom (mások lelkének fegyverként, vagy tárgyként való megtestesülése) „megfogásának” képessége sokkal többre sarkallhatná főszereplőnket.

Yuzuriha Inori a főhősnő, mellesleg az anime világában az Egoist, egy roppant népszerű együttes tagja. Inori valószínűleg minden fanboy álma, az otaku tortán valószínűleg ő lenne a marcipán. Valóban szépre sikerült, ám a sok rózsaszín miatt inkább nézzük őt egy Barbie babának, mint a Shougisha egyik bérgyilkosának. Inori egyébként jellemre is elég sekélyesre sikerült, engem legalábbis a folyton néma, alig kommunikáló lány végig hidegen hagyott. Nem éreztem, hogy miért fogta meg annyira Shut a személyisége, csupán a kevéske zenei betét mentette meg Inorit a teljes letargiától.

Tsutsugami Gai zárja a fontosabb szereplők sorát. A hosszú hajú, szőke srácot valószínűleg a sorozat szépfiújának szánták, ha Inori feladata az volt, hogy a fiúkat szögezze a képernyő elé, Gai valószínűleg a lányoknak készült. Jellemben teljesen ellentéte Shunak. Ő a tökéletes és kemény katona, aki elszántan harcol a rosszfiúk ellen, nem tűri a bizonytalanságot. Azonban mélyebb jellemábrázolás, és kidolgozott múlt hiányában sajnos vele is csak egy dologban szimpatizálhatunk: valószínűleg mi is olyan idegesítőnek és használhatatlannak tartjuk Ouma Shu-t, mint Gai. Persze eltűnése pillanatában már borítékolhatja a néző, hogy még nem lefutott játszma, és később újra feltűnik a színen, viszont a végső leszámoláshoz más, érdekesebb szereplőt is találhattak volna Gai helyett.

A mellékszereplők száma nagy, azonban a rossz történetvezetés és a következetlenségek miatt teljesen fölösleges volt ennyi karakterrel operálni a sorozatban. Egyrészt csak tölteléknek számítottak, mivel nem tudtak mit kezdeni velük. Másrészt a kevéske szerepük miatt nem is fejlődtek sehová, jóformán csak voltak. Ez az osztálytársak esetében még megbocsátható lett volna, de a GHQ, vagy a Shougisha tagjainak esetében már joggal várhatott volna a néző pontosabb jellemeket, főbb motívumokat és nagyobb szerepet. Csak két példát hoznék a sok közül, hogy a mellékszereplőkkel mennyire zátonyra futott a Guilty Crown. Az egyik Yan Daryl, aki a GHQ kissé pszichopata katonája, az első részekben a sok sekélyes főszereplő között talán nyújt némi reményt, hogy izgalmasabb jellemekkel is találkozhatunk majd az animében. Sajnos nem így lett. A többiekkel egyetemben részekre eltűnik, össz-vissz szerepel az egész sorozatban talán 3-4 percet, majd egy teljesen logikátlan és ésszerűtlen jellemváltozáson megy keresztül, mely során a gyilkosból egy érző szívű, de mogorva srác lesz, mert (talán) beleszeret az egyik lázadóba.

Hasonlóan szerencsétlenül járunk Segai parancsnokkal is, aki jelleméhez méltatlanul csak néhány sort kap epizódonként, ráadásul róla sem tudunk meg sok mindent. A karakter adta magát, hogy a végső összecsapásban méltó ellenfele legyen hőseinknek, ehelyett a készítők egy sablonos és kiszámítható végső harcban zárták le az animét, és azt hiszem, nem lövök le nagy spoilert azzal, hogy az értékesebb és ígéretesebb szereplőkre vár idő előtt pusztulás.

A mellékszereplők minden epizódban hullanak, mint a legyek. A készítők rutint csináltak abból, hogy egy sekélyes új szereplőt behozzanak a történetbe, ha pillanatnyilag érdekeik úgy kívánják, majd néhány rész után természetesen pusztulás vár a fölöslegessé vált karakterre.

Sajnos sci-fi vonalon is van mit pótolnia a sorozatnak. A végső leszámolásban ugyan próbálkoznak némi áltudományos genetikai magyarázattal, de erre már a sok fölösleges marhaság miatt annyira nem marad idő, hogy egy homályos, néhány soros magyarázattal szúrják ki a nézők szemét.

Hogy némi pozitívumot említsek: a grafika és az animáció első számú volt végig, tehát erre aligha lehet panaszunk. A karakterdizájn már ízlés dolga, nekem tetszett. Tehát sajnos csak a külcsíny és a zenék mentik meg valamelyest a Guilty Crownt a végső csúfos bukástól.

Az is teljesen egyénfüggő, hogy a lezárást ki hogyan értékeli. Bevallom, én a sok csalódás után már attól sem vártam korszakalkotó megoldást. Én személy szerint nem vagyok a „happy end” megszállott rajongója, de mindenesetre az utolsó részben csak megerősítést nyert, hogy Shunál szerencsétlenebb főhőst ritkán találunk egy sorozatban.

 

Értékelés: 4/10