"Mielőtt nekikezdenél, mindenképpen nézd végig az első szériát!" - figyelmeztettek a fansubberek. Pedig nem számítottam túl releváns folytatásra, végülis hőseinket kiiktatták a történelemből pár ezer évre, a gonosz idegeneknek legalábbis nagy része kipusztult, csak a háttér miatt végignézni az első sorozatot meg nem tűnt túl nagy ötletnek, hiszen abban sem magyarázták túl az előzményeket. Végül a Diebuster első pár jelenete után, fetrengve röhögések közben megvilágosodtam: paródia! A Gunbuster rendezői tizenpár év után, hátuk mögött többek között egy Evangelionnal illetve egy FLCL-el összeálltak, hogy hihetetlen öniróniával, finoman, mégis nagyon humorosan kifigurázzák az anime őskorszak egy kövületét, miközben mégis kellően hűek maradnak hozzá, hogy ne legyen visszatetsző.

Azért említem éppen az FLCL-t, mert aki egy percet néz a Diebusterből, annak egyből fel fog tűnni, hogy rajzolási stílusában, humorában nagyon hasonlít rá, néhány jelenetben pedig az End of Evangelionra hajaz - nem is kimondottan ajánlanám gyerekeknek, pedig sokkal könnyedebb, koránt sem annyira elvont. Viszont akad benne rengeteg óriásrobotos akció, óriásrobotos-akció-paródia, és természetesen sok-sok kötelező fanservice (és nem annyira kötelező, de annál viccesebb fanservice-paródia).

A történet Nono-chan körül forog, akinek minden álma, hogy pilóta lehessen, és megmenthesse a világot, ugyanúgy mint Nonoriri, akiről egy jó darabig fogalmunk se lesz hogy kicsoda azon kívül hogy vicces neve van. Természetesen sikerül neki, bár néhány furcsa törés után nem pont úgy, ahogy az elején gondoltuk volna. A történet elég fordulatos, néhol az volt az érzésem, hogy egy-egy csavart a rendezők sem terveztek előre.
Nyilván lehetetlen egy hat részes ovát ugyanilyen hosszan kifigurázni, valahol az anime fele környékén - amikor a részek közepén fejhangon sipítozott "dájbásztá, dájbásztááá!" kezd elmaradozni - szembesültek ezzel a szerzők is, és komolyabb irányba terelték a sorozatot. Sajnos ez a törés kicsit olyan érzést hagy a nézőben, mintha az elején fogalmuk sem lett volna, hogy mit csinálnak majd a végén: hiányzik a konzisztencia.

Ha már a negatívumoknál tartunk, sajnos a műfajból adódik, hogy az akció jelenetek nem túl izgalmasak: mivel fogalmunk sincs, hogy mennyire erősek a robotok és az ellenfeleik, csak abban lehetünk biztosak, hogy újabb elvetemült jelszavak elkiabálsa után elő fog jönni egy olyan speciális képesség, ami mindent visz, és amikor már bolygók egymáshoz vagdosására kerül a sor, kicsit gyerekes nagyotmondóversenyre kezdhetünk asszociálni. A fizikának a Gunbusterben megszokott hitelességéről tehát lemondtak, de legalább nyíltan előtérbe helyezik így a mondanivalót.

 

Viszont a sorozat grafikája parádés. A kornak megfelelően fejlett, számítógéppel támogatott rajzok, gyönyörű színek, éles kép és folyamatos animáció jellemzi, és csak nagyon ritkán vehető észre, hogy a 3d grafika integrálása a rajzokba ne lenne tökéletes. Valószínüleg a hardcore rajongóknak nem fog tetszeni a robotok dizájnja, de azért megszokható. Az opening és az ending éppen elég jó ahhoz, hogy a hat rész alatt végigbólogassuk beletekerés nélkül.

Mindent összevetve a Diebuster egy modern, nagy költségvetésű anime, az ehhez tartozó külcsínnel, és közepes történettel, ami azért mindvégig nagyon szerethető, tartogat eleinte jónéhány vidám pillanatot, később pedig értékes gondolatokat és felemelő érzéseket. Minden hibája ellenére engem tökéletesen magával ragadott (valószínüleg főleg a vizuális élménynek köszönhetően), tátott szájjal egy huzamban néztem végig, és hiába próbáltam objektív, kötekedő kritikát írni róla, nálam a kiemelkedő animék polcára került és valószínüleg többször le fogom még venni onnan.

Értékelés: 8.2

Linkek:
Wikipedia
ANN

Sokakhoz hasonlóan az én történetem is a Sailor Moon és Dragon Ball sorozatokkal kezdődött, de amikor levették őket a műsorról, mentem "utánuk" a német adókra, s itt gazdagodtam az évek során inkább látvány tekintetében, mint szókincsben. Akkor még nem nagyon sejtettem, hogy az, amit nézek, konkrétan anime, de a hasonló rajzstílusból és a furcsak nevekből világos volt, hogy valami nagyon egynemű dolog lehet ez az egész. Ennek a korszakomnak köszönhető az is, hogy sokkal több animét ismerek, mint amennyit ténylegesen láttam.
Aztán némi szünet után jött a megvilágosodás, amikor 2005 szilveszterén a távirányítóval játszadozva rájöttem, hogy van anime-csatornánk. Ezzel egy időben lett rendszeres internetem, s ahogy a kettő összeállt, úgy kezdtem el én is kutakodni, újra ismerkedni az animékkel.

Alapvetően a shoujo sorozatokat szeretem (főleg a magical girl-animéket és romantikus komédiákat), de szívesen átkacsintgatok más műfajok felé is - sőt, még egy bizonyos mértékű ecchi- és véradagot is elviselek, csak ne érjen váratlanul.
Inkább a régebbi évjáratok közül szoktam válogatni, sajnos nem vagyok az a típus, aki türelmesen tud várni heteket arra, hogy az éppen futó sorozatból kijöjjön egy újabb rész.
Mindezek mellett ost albumokat gyűjtök és fanartok készítésével is próbálkozom.

Nem kellett sokat haboznom, amikor azon gondolkodtam, hogy melyik animéről írjak első körben kritikát: arra jutottam, hogy az egyik legfrissebb élményem osztom meg veletek, ez pedig a Kareshi Kanojo No Jijou (röviden: Kare Kano) című sorozat.

Az alapszituáció a következő: adott egy fiú és egy lány, akik osztályuk, sőt egész iskolájuk megbecsült tanulói - kiemelkedően okosak, szépek és kedvesek mindenkivel. Hogy a helyzet mégse legyen ilyen egyszerű, a lányról, Yukinoról már a legelején kiderül, hogy a fenti tulajdonságok csupán kiválóan kialakított imázsának az eszközei; egyetlen álma, hogy mindenki elismerje és csodálja őt, s ezért nagyon keményen meg is dolgozik. Csupán otthonában engedi el magát, itt ismerhetjük meg kissé önző, nagyképű, ambiciózus, de ugyanakkor vicces énjét is. A jó sztori viszont attól jó sztori, hogy egynél több csavar van benne, pláne, ha ezek közül az egyik kettőt fordul: a Yukino által felépített kis világ ugyanis percek alatt romba dől, amikor véletlenül lelepleződik a másik mintadiák, s egyben (vélt) riválisa, Arima előtt. A fiú pedig minden rossz szándék nélkül, de nem rest egy kicsit a saját malmára hajtani a vizet, hogy ő is közelebb kerüljön céljához, melynek tárgya nem más, mint a mit sem sejtő Yukino.

Az anime tehát gyakorlatilag ott kezdődik, ahol a legtöbb shoujo véget ér: Yukino és Arima végül is elég érdekes módon, de egy pár lesznek. Innentől kezdve ennek a kapcsolatnak az alakulását nézhetjük végig. Milyen külső, de első sorban belső tényezők alakíthatják két ember közt a szerelmet? Mit hozhat ki belőlünk a másik és hogyan lehet legyőzni a bennünk születő, de nem kívánt kételyeket? A sorozat többnyire ilyen jellegű kérdéseket vet fel, s amitől ez az egész mégis más lesz műfaján belül, az ezeknek a gondolatoknak a közvetítési módja. Bár a történet egy tipikus japán középiskolai közegbe van helyezve, és itt is láthatunk különböző iskolai fesztiválokat, rendezvényeket, diákok közti barátságokat és vetélkedéseket, ezeket hol humorosabb, hol pedig komolyabb tálalásban kapjuk meg. A Kare Kano számomra pont ezzel az ellentéttel nyerte el a tetszésemet: valóban olyan dolgokról hallhatunk, amik után talán nekünk is érdemes némi önvizsgálatot tartani, ugyanakkor a jó poénokról sem feledkeztek el a készítők. A zenei világ és a képi megjelenítés is ezekhez a hangulatváltásokhoz igazodik - ez utóbbi esetében például a komolyabb jelenetekhez a legegyszerűbb, legtisztább és ennél fogva legszebb rajzok párosulnak, amiket egy-egy, olykor filozófikusabb belső monológ erősít. A tájképek is mesések, s az anime ilyetén hangulata gyakran emlékeztetett Makoto Shinkai néhány művére.

Minden pozitív tulajdonsága ellenére azonban nem tudok szemet hunyni a felett a tény felett, hogy számomra a sorozat második fele, melyben immár a hangsúly inkább az újonnan megismert barátokra, társaságra helyeződik, egy cseppet veszít az addigi bájosságából, meghittségéből. Ráadásul valamilyen bizonytalan, de sejthető okból kifolyólag a szerzők sem a "legotakubarátibb" módon tettek pontot az anime végére.
Ettől függetlenül érdemes időt szánni rá azoknak, akik szeretnének látni egy olykor igazán léleksimogató, romantikus darabot.

Értékelés: 8.5

Linkek:
AoiAnime
AniDB

 Miközben az Ergo Proxy-t néztem, lehetőségem nyílt igen mély filozófiai és erkölcsi problémákon meditálni: hogyan értékeljek egy olyan animét, aminek több részébe is bele kellett tekernem? Miért készít valaki 23 részes sorozatot, amikor 13 részre sincsen elég ötlete? Vajon sikerül-e valamennyire is objektívnek maradnom, vagy az, hogy azért máshol ennyire nem húzták le ezt az animét, azt jelenti, hogy nagyon kezdek szubjektív lenni? Egyáltalán mi lehet az anime készítés értelme, mitől lesz jó egy rajzfilm? Fel tudok sorolni néhány olyan célt, amivel szerintem a közönség nagyobb része egyet tud érteni: szórakoztasson, tanítson, neveljen, gondolkoztasson el, tegyen jobbá, adjon feloldozást, katarzist. Márpedig ha ezek alapján tárgyilagosan értékeljük, az Ergo Proxy csúfosan megbukik.

Pedig egyáltalán nem indít rosszul! Gyönyörű számítógépes animáció, élesen, szépen rajzolt, nyúlánk karakterek, posztapokaliptikus világ, a fogyasztói társadalom nyugodtnak tűnő szigete (és egyben kritikája), női főhős, enyhén hátborzongató robotok, és valami emberfeletti elszabadul egy laboratóriumból. Akár klasszikus cyberpunk is lehetne, már várjuk, hogy leolvashassuk a pisztolyok márkajelzéseit, és olyan jól ismert kaliberű, de egzotikus magokkal készített lőszerekkel szaggassanak szét mindent, ami kevésbbé szilárd egy tíz centis páncéllemeznél - ugyan láttunk már ilyet például a Ghost in the Shell-ben, dehát óriások lábnyomában nem szégyen járni.

Aztán az egész belassul, hosszú részeken keresztül nem történik semmi érdekes,  előbb-utóbb gyanakodni kezdünk, hogy ez mégsem az a műfaj, hanem inkább olyan szörnyek-gyepálják-egymást, mint a Hellsing vagy a Claymore, de nem, az sem. Mert ahogy a sorozat halad, fokozatosan előtör a modern művész az alkotókból, beleszarnak a zongorádba, és megkérnek hogy játssz rajta valamit - a néző meg csak ül, és nem tudja, hogy most csak ő maradt le a vicc poénjáról, vagy egyszerűen tényleg ennyire rossz volt. Oda lyukadunk ki, hogy az egyetlen szerethető és emberi karakter, akivel azonosulni lehet, egy vírusos robot kislány, és nem tudom eldönteni, hogy engedjek a shift+del felett lebegő ujjaim csábításának, vagy azért nézzem végig mégis, hátha az utolsó rész utolsó percében egy zseniális csavarral a helyére kerül ez a sok kreténség (elárulom, nem kerül). Ugyan vannak a történetnek jó pillanatai, az elején és a végén van pár érdekes rész, mégis ha kiválogatnánk az igazán jó jeleneteket, egy hosszabb AMV-re való anyagot kapnánk csupán.

Beszéljünk akkor a technikai megvalósításról, hátha ez a sorozat erőssége. Mint már említettem, a kivitelezés a kornak megfelelő, szép grafika, folyékony animációval, bár a sorozat végére érezhetően elpuffogtatták a mesheket, néha a vonalak megvastagodnak, és gyanúsan sok lesz az állókép, ahol esetenként csak a szájak mozognak. Ráadásként a kép gyakran annyira sötét, hogy ha valaki nappal próbálná megnézni, lemaradna a jelenetek feléről, hacsak nem tekeri a monitoron a gammát az egekbe. Zeneileg nem egy nagy durranás, az opening fülbemászó ugyan, de a háttérzenéből egy dallamra sem emlékszem, a témához illően csak ritkán felhangzó, középszerű szimfónikus filmzene, ennyi. Hogy a szinkronszínészek mennyire tehetségesek, azt nem fogjuk tudni megítélni a sorozat alapján, a ritkán és lassan eldünnyögött mondatokból, monológokból.

Elképzelni sem tudom, miért szeretné bárki is önszántából megnézni az Ergo Proxy-t. Scifinek túl kevés benne a "sci", a cyberpunk rajongóknak nem elég technofíl és nem elég lázadó, az elcsépelt filozofálgatásból és öncélú művészieskedésből meg akinek nincs elege, az is talál ennél sokkal jobb műveket. Egyetlen célcsoportra tudok csak gondolni: azok, akiknek minden álma az, hogy valaha animét készitsenek, nézzék meg, és vonják le a következtetéseket. Ilyet többet ne.

Értékelés: 4.1

Linkek:
Wikipedia
Aoianime
ANN

Ki látott már hentait?
Mindenki nyújtja a kezét.

Ki látott már olyan hentait, amiben anya és lánya is szerepel?
Páran nem nyújtják a kezüket.

Ki látott már olyan hentait, ahol a boszorkányok spermából nyerik az energiát?
...
Senki?

Igen, itt a példa, hogy a Japánok még mindig képesek újat felmutatni a fantázia birodalmának bizonyos, elrejtett, sötét és számunkra nehezen fellelhető, pontjairól.
Ahogy az utolsó kédésből megtudhattuk, ez a hentai is egy fantasy-féleség, elvégre boszorkányokkal operál, illetve mágiával. Az pedig más kérdés, hogy a boszorkányaink szexéhes pi... hölgyek, és a mágiájukkal igyekeznek testi vágyaikat minél teljesebben kielégíteni. Eddig szokásos hentai.
És hogy ne is tudjak eltérni a tradícióktól, a két részes film legelején máris azzal kezdünk, hogy egy növény falloszt formál magából, és a többit már sejtjük is. Tehát az egyik legrégebb óta élő Japán tradíció, a csápos fantázia itt is helyet kapott. Még mindig szokásos hentai.
Azonban egy másik részlet viszont újítónak tűnik, mégpedig a kicsiny mellek, merthogy a főszereplő hölgynek éppenséggel picikék vannak. Félreértés ne essék, nem loliról van szó, a hölgyike alakja és a viselkedése nem enged erre apellálni. Mégsem szokásos hentai?

Nem. Ennek pedig megvannak a maga hátrányai is. A produkció grafikája, ahhoz képest, hogy egy bizonyos szintig érzékelhetően jelképes, egyáltalán nem megfelelő hentai minőségű. A testábrázolás erősen elmarad az újabb filmeknél szokott minőségtől, ami a film 2007-es mivoltát tekintve nem jó pont.

Tessék megnézni, és tessék tanulni! A hentai tartalmaz szinte mindent, amit egy hentaitól várhatunk, ez jelentsen akár jót akár rosszat, kinek-kinek személyes érdeklődése szerint.

Értékelés: 5

Linkek:
ANN
(Magyar nyelven mi vagyunk az elsők.)

Kavargó érzések...

Ennél jobban talán már művészet lenne kifejezni a SaiKano emberiség fölött elvérző hatalmas árnyát, ami, mondhatni csak egy újabb példa, az apokaliptikus és hatalomtól eltorzult jellemű emberiség baljós képeiből szőtt illúzióra, mégis, a maga realisztikumával és kulcscsontig vágó rideg ábrázolásával és kegyetlenül válogató sorsaival olyan, mint fényre szomjazónak a hajnalhasadás.
Az animén lehet gondolkodni, lehet belőle pszichológiai dolgozatot írni, lehet alternatív forrásként használni jövőnkről való elmélkedésekben, de miért ne nézzük meg csak mint laikus, érző, és érezni vágyó emberek, mindezek előtt.

Nos, végig mégsem lehet nézni. Ha csak arra gondolunk, hogy mire vártunk mindannyian az epizódok alatt, rájövünk, hogy talán ez az egyik azon kevés filmek közül, aminek kevesebb képkockáját láttuk, úgy, ahogy azok ténylegesen előttünk leperegtek, mint amennyit akartunk, vagy vártunk volna. A filmszakma egyik, véleményem szerinti, legzseniálisabb illúzióját kelti fel bennünk a film, amikor minden egyes ridegen, kegyetlenül, szürkén és monoton ábrázolt pillanaton át is csak azokon a szálakon, gondolatokon és szavakon függünk mi is, amiket a sorozat cseppnyi, de annál hatalmasabb romantikus impulzusa kelt.
És persze itt van még a téma is, amire már, megint csak kívülről és  utólag, de jöhet a hideg és a meleg is, csak hogy pár szót fecséreljek rá; egyértelműen megint megapjuk az animevilág egyik legelcsépeltebb sablonját, a gigantikus fegyverekkel csápoló kislányt, illetve az ezzel kapcsolódó filozófikus kérdésfeltevést, azaz meddig mehet el az ember, aki képes mindennél veszélyesebb fegyvert csinálni önmagából.

És persze itt van számunkra a megvalósítás is, mint afféle vegyesfelvágott, csak, hogy még jobban ráerősítsen arra, ami annyira élővé teszi az animét. Az apró nüansz, az arcokon állandóan jelen levő pír olyan, mint a fekete fehér tükrön megjelenő vércsepp, a régi néma szalagokon, szívfájdító lehet bizonyos pontokon meglátni a környezetet meghazudtoló emberi arcot, illetve észrevenni annak hiányát. A karcolhatóan durva háttérhez kapjuk a kissé játékosnak tűnő egyszerű arcokat és testeket, még színükben is szögesen egymásnak ellent vetve, az egész filmet a föld és az emberiség mint két külön pólus teljes elszeparálódására ráfestve, mint az utolsó igazi történetet, ami megéri a képeket.

A SaiKano egy sötétlő csoda, fekete gyémánt az animék között. Teljesen útálnivaló és borzongató külsejébe pedig, csakis önmaga eszményei, illetve a szereplők érzései visznek elegendő töltést ahhoz, hogy végignézzük, és aztán zavarodottan, esetleg idegenkedve nézzünk mindenre, ami körülöttünk létezik. Az élmény maga már elég lenne, hogy elvesztegessünk rá pár órát, de anélkül is túl tanulságos a kihagyáshoz.

Értékelés: 9,2

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Jelenségnek is hívják sokan, de inkább beillik egy, vagy több természeti katasztrófának a mai fangörlök áradata, ami most, hogy a leglepusztultabb rendszerű blogszolgáltató is gyakorlatilag az ember segge alá rakja a kétlépéses reg után a kész oldalt, napi szinten egy vagy több (tucat) fangirl motiváltságú, vagy értelmi szintű oldalnak ad kérdéses hoszszúságú  és értelmű életet, természetesen attól függően, hogy az adott napon hány tizenéves depis Japán kultúra, anime vagy manga, desznótü és yuri/yaoi imádó lesz elég erős, hogy le is írja mindazt, amiért él és hal, átvitt értelemben persze, fülrepesztő visongással, általában csoportosan, azonnal felismerhetően, kifejezetten artikulálva a kawaii~, suki~, baka~, mitte~, chu~, ara~ és hasonló magasröptű jövevényszavakat önállóan, avagy random sorrendben.

És ami mindezeknél is hihetetlenebb, az a hév és lendület, amivel belevetik magukat az internetes közösségekbe, és amivel védik pozíciójukat és saját kis világukat gyakorlatilag mindenki ellen. Minden újonnan született oldalon, vagy profilban megtalálható azok sorrendje akiket és amiket útálnak ezek a lánykák, márpedig ez a lista általában általános és egyetemes érvényű, míg a szeretetlistán csak az anime, manga, yaoi, yuri, dorama és a bishi szerepelnek biztosan. Nomeg a többi fangörl, ők is mind név szerint, ábécé vagy érzelemmérce szerint sorban, mintha a hosszú névlista ellensúlyozná a világon minden mást tartalmazó nemszeretemlista összes többi elemét.
Mondjuk a barátnők névlistája általában a linksoron is kinn van, mert ugye mindenkinek kell egy oldal ahová kiírhatja hogy ő is mit miért szeret illetve nem szeret és persze a többiek nevét, ahelyett, hogy unatkozna otthon.
Hogy miért nem elég egy oldal, amit közösen csinálnak meg jó minőségűre, vagy megközelítőre, illetve miért kell naponta írni a semmiről, azt is ötvenöt szmájlival két mondatban, szintén rejély.

Folytassam? Inkább nem akarom, de, hogy ti se maradjatok ki a jóból, mutatok nektek is pár kiemelkedő darabot abból, amit lehet látni az interneten szerte:

Jrock Fangirl Dühöngő - A MiniTokyo alfóruma. Itt az értelmi szint, és a hsz számláló ütötte ki a biztosítékot. Hogy ennyi ideje és energiája legyen a lányoknak, no azt sose hittem volna. Kár hogy következetesen mindet hülyeségbe fordítják. Akiben élénk a mazochista jellem az nyugodtan nézegesse meg az irogatók profilját is.
Frissítés: Sajnos azóta megszűnt, de kár lenne a hírét veszteni.

yuri fangirl bázis - Az éppen részletezett oldalak egyik mintapéldánya, méghozzá a friss fajtából. Jó, hogy elkaptam az oldalt, mert érdekesnek ígérkezik. A bemutatkozó írás és a "hasznos linkek" naggyon sokat mesélnek.
Frissítés: Az évek és a tapasztalat pedig segít, a hölgy is sokat langyult.

SwEeTeSt.CoMa - Fangirl fél-másféloldalak, köztük meg fel-felbukkanó yaoi szerelmes-ágybabújós novellácskák, formára meg nem adunk. <3
Frissítés: Van ami nem változik, ez a blog sem tesz ilyen butaságot.

Kaika blogja - Bejáratott egysorosos pink izé. Talulmányanyag lehetne. Természetesen pszichológiai.
Frissítés: Nyüsz-nyüsz.

Junjou Romantica - Cuki Kawaii képecskés pasztellszines lágy oldal, amitől a nem ultraszoft yaoikulthoz szokott szemek könnyezni, gyomrok bukfencezni kezdenek. A közösség érdekében időt, vesződséget nem sajnáló blogolók - igen még több (én itt untam meg) - ide rakják le az árukapcsolási linkeket, hogy a szegény fangirl egyszerűen érje el napi betevő animációit/képeit. Mindez angolul. Internesönöl.

Moments... - Veterán oldal, szép, fanos külsővel, de formabontás azért itt sincs. Egyetlen dolog hiányzik, a fangörlös picsogás a kedvencről, amiért azonban bőséggel pótol a barátnők linkbokra. Ez lenne a posztfangörlizmus?

omoi.freeblog.hu - Ha az előző volt a poszt, akkor ez biztos az értelmiségi fangörl, egyenesen a felsőoktatásból. Minden korosztályosnak ismerős a freetalk, szokásos egyetemista nyavajgás, de a fangörl téma valahogy itt is ösztönszerűen mélyről tör fel, emellé nyomokban még értelmiségi szövegkörnyezetből kiemelhető szófordulatokat is tartalmaz. Majdnem ideírtam hogy szánalmas. Hoppá, sikerült.
Frissítés: Még mindig, de egyre inkább használunk angol szavakat is.

Oh My God, You Guys - Ha tudnám, hogy a gazdája minek indította, talán tudnám, hogy szimplán útálja a csápolós, viháncolós és büszke yaoi és yuri fanokat, vagy velük együtt magát is. Így az egyetlen terjedelmes írás megmarad kifejezetten tanulságos viselkedéstani értekezésnek. Kötelező mindenkinek.

Terebi Bakari Miteruno Baka ni Naru - Picsogás. Szó szerint. Na jó, bővebben: teljesen kaotikus szófosás arról, hogy kit, mennyire, hogyan, miért, meg amúgy is és kawaiii meg íííííííí. Totál agyvérzés minden csoporton kívül esőnek.
Frissítés: Még mindig csak nézni tudok értetlenül. Ezt miért kell tudnunk?
 

Ti mind, okuljatok!
Ti meg szidjatok!

Az ingyenes tárhelyek és a blogok elképesztő terjedését látva az AnimeComment új díjat alapít az animével vagy mangával foglalkozó oldalak  számára. Az Arany Pikacsu díjat több kategóriában ítéljük oda.

Mai kategóriánk: Legáttekinthetőbb anime-oldal

Zsűrink fáradtságot nem kímélve kutatta fel az óriási mezőny kiválóbbnál kiválóbb site-jait. Bizony, nem volt egyszerű dolgunk. A G-portál futurisztikus szögletes, háttérben repülős megoldásaitól kezdve a blog.hu alapértelmezett zöld menüjéig a mezőny elképesztő skáláját nyújtotta a kellemes és kezelhető felület példányainak. Egyszerűen imádtuk, ahogy Inuyasha szereplői menüt harminc oldalon is megtekinthettük harminc különböző Inuyashás háttérképel.

A fenti felhozatal legkiválóbbja a zsűri egyhangú határozata alapján mégis az AnimeFever lett, ami azóta sajnálatosan - vagy éppn sokat mondóan - elhalálozott. Gratulálunk! Az oldal sikerrel egyesítette a magyar népművészet által nyújtott olvasható karakterkészlet és a html előnyeit, főlénye dizájnban és érthetőségben vitathatatlan. Kedvencünk a derékszögben görbülő, írott karakterkészlettel felturbózott menü, amit a fansubokhoz szokott szokott szeműek akár percek alatt képesek elolvasni.

Külön szerettük, hogy minden egyes link [ide katt] taggal lett ellátva, amit csakis a progresszióként, a színnel való primitív megkülönböztetés meghaladásaként tudtunk értelmezni. A nyelvi lelemények ezzel természetesen nem érnek véget a főoldalon. Mi sem zseniálisabb megoldás annál, hogy az uncsi "linkek" vagy "rovatok" szavak helyett a tekercstár illetve szentély kifejezéseket használjuk a főmenüben?

A nyertesnek még egyszer gratulálunk. Nyereményét, az Arany Pikacsut, és a Hello Kitty ajándékcsomagot postán küldjük. Pika-Pika!

Igen, jól sejtitek, DJ Krush a házban. Hallgassátok, miközben olvassátok Khaos legújabb írását. Jöhet az illúzió!

A Japánból néha kiszállingózó párperces animációk mindenkit meg tudnak lepni. Nem hiába, általában ők azok, akik valamilyen kísérletezgetés végeredményei, és mint olyanok, játszanak a nézők zsigereivel és érzéseivel. Már írtunk a She and Her Cat című ötperces remekről, ami Makoto 1999-es kreálmánya, és mint ilyen, nem meglepő, hogy hallhattunk róla.

Az viszont már inkább meglepett, hogy a Comedy, és társai, merthogy vannak neki sokan, kifejezetten mintha rejtőznének a nyugati szemek elől, a Studio4°C, a filmet jegyző szinte ismeretlen animációs vállalat, pedig szintén alig érzékelhető. Pedig kicsiny utánanézéssel olyan dolgokat deríthetünk ki róluk, hogy ők készítették többek között az Animatrix három részét, illetve olyan filmeket is, mint a Memories sorozat. Ha kicsit jobban megnézzük a vállalatot, már meglepődni sincs időnk azon, hogy miért is találunk ilyen filmeket a nevük alatt.
Talán az első név, akit kidob a gép Koji Morimoto, aki, a már említett alkotásokon felül nem egy jelentős anime illetve alkotó környékén jegyzi magát, úgy mint az Akira animátora, illetve Miyazaki mellett a Kiki's Delivery Service animátora. Egy másik név, jelen filmünk rendezője, Koichi Mashimo pedig szintén letett pár kifejezetten ismert animét az asztalra. Az ő listájában csipegetve látjuk a Noir-t, a .hack// filmeket, a Tsubasa Chronicles-t és a Blade of the Immortalt is.

Halálosan komoly. Sötét. Borzongató.

Vagy mégsem.

Az alig tíz perces rövidfilm hátborzongatóan kezeli azokat az elemeket, amiket a filmes tudomány már évtizedek óta a legklasszikusabb horrorfilmekben használ. Használja őket olyannyira, hogy az ember már előre megborzong, amikor a bevezető monológ és a vele párhuzamos képek felfedik előttünk a ködös és sejtelmes erdőt és várat, ahol a titokzatos kardforgató él, majd amikor a monológ csöndjébe beleszivárognak az Ave Maria elnyújtott tónusai, valószínűleg mindenki automatikusan a fejébe tóduló legszörnyűbb képekkel készíti fel magát a filmre.
Jellemző, hogy a sejtelmes bevezetés után hamarosan emberközelibb lesz az emlék, majd hirtelen biztosan elnevetjük magunkat, hiszen túl sokáig mi sem görcsölhetünk azon, hogy mi lesz, majd végül megtekinthetjük a Schubert Luciferéhez méltó befejezést, lévén a mű ihlette a kisfilmet. Máshová nem is nyúlnék magyarázatért, olyan mértékben érezni a darabon a Japántól idegen vonásokat a történeten.

Mint az már említve volt, a filmben a vizuális elemeket roppantul megtalálták. Az alakábrázolással az animáció egyértelműen szakít a japán hagyományos formákkal, és végre vészesen európaiak az arcok, míg a kevés színhasználat is hozzátette a maga hatását a műhöz. A kísérteties múlt idézése, és a kevésbé élénk jelen mind az elmúlás folyamatos, félelmetes érzését vonja az egész filmre, amitől minden, ami nem komor vagy zord, azonnal fekete humorrá, vagy furcsán, abszurdan érzővé válik.
Remélem a hangzáshozhozzá sem kell tennem semmit, nálam a választás automatikusan tíz pontot hoz a hangoknak, és félelmetesen hozzáad az európai hangulathoz. Szó szerint.

Akár borzongani, akár látni egy cseppnyit a régi álmokból, rémálokból persze, akár látni valami újat, ami valahonnan nagyon ismerős, akármit is szeretnénk, pár percét mindenképpen megfizeti az anime. A fekete humor kedvelőinek ínyenc csemege, míg a komolyabb érdeklődéssel felvértezettebbek is bizonyára elhümmögik majd magukat.

Kötelező darab.

Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime