Anime kerekasztalunk második témája, az általam eddig hibásan mostohán kezelt Mawaru Penguindrum. Két kimerítő kritika született már az oldalon, és maga a sorozat is feladta nekem a leckét. Az első néhány rész után már nem elégedtem meg a szokásos, kedvcsináló, lényeget csak kevéssé érintő ajánlókkal, így elkezdtem magam mélyebbre ásni a neten fellelhető, a témába kapcsolódó oldalakon. Bizony, ekkor szembesültem azzal, hogy a MaPen a fanspekulációk Mekkája. Számos fórumon a nézők együtt találgattak, hogy a felbukkanó jelek mit szimbolizálnak, van-e mögöttes jelentésük, mások már konkrét spekulációkkal és magyarázatokkal szolgáltak. Igazából ez jó figyelmeztetés volt, hogy a szokásosnál kicsit éberebben figyeljem a sorozat történéseit.

Ennek köszönhető, hogy a neten számos érdekes, a szerző gárdához kapcsolható érdekességet is találtam (például a rendezővel készült interjúból, amit a blu Rayhez mellékeltek, kiderül, hogy a piktogrammos emberkék nem spórolás, hanem részben rendezői lustaság, és eltérő stábigények miatt születtek meg :D). Ezt, a korábban már csatolt linkek mellé még egy angol nyelvű Livejournallal egészíteném ki, a hardcore MaPen rajongók talál örülni fognak a csemegének. ;)

Meglepő, éppen talán a szokásostól kicsit bonyolultabb összetettsége miatt, de nem éreztem azt, hogy a Penguindrum széles körben várt, vagy kibeszélt sorozat lenne. A benyomások is vegyesek voltak, bár kitartó nézői azért jóra értékelték a sorozatot. Jelen kritika keretében én is hasonló értékítéletre készülök. Először a saját spekulációimmal borzolom az olvasók kedélyeit, aztán reflektálok a már közzétett két kritika észrevételeire is. Bár Elis már írta, hogy a sorozatról nagyon nehéz spoilermentesen írni, ezúttal mégis meg kellett tennem ezt, mert a felszín alaposabb megkapargálása lehetetlen néhány fontos részlet felfedése nélkül. Előre is bocs, aki még nem látta, az inkább ne olvassa végig. Készüljetek, ez egy kicsit hosszú lesz! ;)

Központi kérdéskörök az animében

Azt már az első rész felvezetőjénél is gondoltam, hogy az anime készítői nehéz fába vágták a fejszéjüket, és a sors, mint központi rendezőelv bevonásával mélyebb és komplexebb tartalmat akarnak adni a sorozatnak, és ily’ módón tovább fogunk lépni a hagyományos, Morwen által is említett fejlődéstörténeteken, vagy (az egyszerűbb, másik végletként szolgáló) a fanservicere építkező, „nézőmágneses” megoldásokon és kliséken. Bár megjegyzem, kicsit fura és egyben ellentmondásos is, hogy a MaPenbe utóbbiak közül is került bőséggel, ez elég nagy hibának bizonyult, de erről majd csak a vége felé.

Nos, visszatérve a sors témakörére, az első rész után nekem még nem volt világos, hogy valódi tragédiákat fogunk látni, vagy csak pozőrködve, unalmas és száraz álfilozofikus parafrázisokat puffogtatnak a szereplők az eleve elrendelésről, vagy annak valós meglététől, az igazságtalan, a felsőbb rendezőelv jóságos és kegyes létét elve kizáró társadalmi különbségekről, és végül arról, hogy a személy a saját kezébe veheti-e életének alakítását. Szerencsére itt a téma meglebegtetése nem csak üres, nagyzoló és komolykodó, de a tematikát lényegében és mélységében nem érintő szájtépésként funkcionált, hanem valódi alakító tényezőként, az események kulcsaként is szolgált.

Az eleve elrendelés (predesztináció), a reformátusok egyik vallási hittétele már önmagában is vitára ösztönző kéréskör, ha a sorsról és annak alakításáról van szó. Bevallom, szerintem az emberek ezt az elvet sohasem akarták túl komolyan venni, hiszen annyiszor hallunk olyan parafrázisokat, mint például a „Mindenki a saját sorsának a kovácsa”, vagy a bejegyzés címében is szereplő „Segíts magadon, az Isten is megsegít” közmondások. Ezek a köznyelvi formák eleve tagadják a predesztináció elvét, és az embert, mint saját életének, és sorsának formálóját írják körül, és ez a kétkedés érhető tetten Shouma és Kanba kételkedő, a sors rendelésébe bele nem törődő monológjában is az első részben. Voltaképpen a predesztináció az emberi élet értelmét, a cselekvés lényegét, a saját fátum alakításának képességét veszi el az emberektől, ezzel kényszerítve őket, az „alkotó erő” felül nem bírálható akaratának tiszteletére. Az animében viszont éppen az ellenkezőjét láthatjuk: a hirtelen kezdődő eseménysorok különböző állomásokhoz repítik szereplőinket, ahol a szerteszét ágazó életúthálózaton, a saját döntésük, mint a vasúti váltó, irányítja egy-egy irányba az élet szerelvényét. „Az élet egy utazás” metafora hatása egyébként jól tetten érhető a metróvonalat ábrázoló, részeket megszakító snittekben is. Hogy világosabb legyen: Kanba és Shouma saját maguk választották a lehetőséget, hogy Himari életét, a titokzatos pingvindob felkutatásával és megszerzésével, megmenthessék. Ezután az összes megpróbáltatásuk a saját egyéni döntésükből következik, hiszen ellenkező esetben nem találkoztak volna Ringoval sem, így az egész cselekményre nem került volna sor, Himari valószínűleg az első rész végén tényleg meghal. Ha nagyon leegyszerűsítjük: Himari eleve elrendelt sorsa a korai halál, de ez semmiképpen sem egyezik meg a későbbi cselekménysorozat történéseivel. Ha bunkó akarnék lenni, azt mondanám: éppen ellenkezőleg! A kislány visz mindent a végén!

A döntés ezen túl magára a cselekményvezetésre is kihatással volt. Egy kezdetben rossz nyomon elinduló kutakodás végül a fő cselekményszálhoz irányítja a két testvért, a pingvindob helyett idővel egy titokzatos, valószínűleg nem is létező gyógyszer ad némi reményt.  A kezdeti döntés, mely szerint bármit megtesznek Himariért, nem egy fensőbb erő sugallata, hanem szuverén választás volt (hisz erről a lehetőségről akár le is mondhattak volna), így a sorsukat, a döntés által, saját kezükbe vették. Isteni beavatkozásról, és csodás kegyről pedig végképp nincs szó a Pinguindrumban.

Azon szereplők tevékenysége, akik az előre megírt (azaz eleve elrendelt) cselekedeteket prófétaként akarták végrehajtani, azok is egytől egyig kudarcot vallottak. Ringo egyenesen Momoka reinkarnációjának képzeli magát a sorozat első felében, de rá kell jönnie, hogy a testvére naplójában leírtak követése csak pótcselekvés, ami nem saját akaratából és érdekéből történik. Ennek fölhagyásával Ringo eleve megváltoztatta, fölborította az előzetesen, más által leírt és elrendelt sorsot, saját életét pedig az önnön kezébe vette. Ha tovább követi a naplót, valószínűleg ismét más végeredményt kapunk, ami voltaképpen az előre leírt sorsnak (az isteni akaratnak) felelt volna meg. Ezzel szemben minden megváltozott, Ringo ezzel kikerült a cselekmény fő áramából, mondhatnánk, élete szerelvényét ezzel egy mellékvágányra irányította. (A fővágány nyilván az Isteni akaratnak, vagyis Momoka sorsának beteljesítése, a Tabuki melletti élet lett volna.)

Tabuki szintén elbukik prófétai küldetésében: nem sikerül meggyilkolnia a bűnös szervezet tagjainak leszármazottait. Shouma és Kanba élete ezzel megmenekült, szintén fölborítva a „Bűnös bűnhődjék” egyszerű szabályrendszerét.

Nézzük a következő fő témakört: a család szerepét és kérdéskörét.

Nyilvánvaló, hogy a sorozatban megjelenő családmodell a modern társadalom csődje. A lendületes, tragédiákban bővelkedő életutak egyik kulcs kiindulópontja minden szereplő esetében a csonka család, a felelőtlen, egoista és önző szülői magatartás. A Takakurák végül is nem alkotnak családot, Kanba pedig valódi vérrokonaira: Masakora és Mariora szentel a legkevesebb időt. A valódi szülőkről semmit sem tudunk, de mivel gyerekük helyett inkább a terroristák robbangatásában vesznek részt, eleve lesújtó következtetésekre adnak okot. Nem sokkal jobban megfoghatóak a három testvért gondozásba vevő terrorista Takakurák sem (ezzel a testvérhármas eleve csöbörből vödörbe került, szép kis sors!), Tabuki és Yuri esetében pedig lényegében ugyanarról beszélhetünk: a teljesítménycentrikus és kegyetlen apáról és anyáról, akik akár egy pár is lehetnének. Yuri és Tabuki egyébként egy az egyben ugyanazt a sorsot járta be (szinte testvérsors), személyük igazából nem is köthető erősen a fő cselekményszálhoz, és talán Tabuki esetében még sikerült is valahogy integrálni egy mellékszálat, de Yuri esetében már ide nem illőnek, erőltetett és kilógónak érezzük a történetet. A hozzá köthető yuri fanservicejelenetek pedig végképp nem illettek a sorozathoz, az akár mehetett volna teljes mértékben is a kukába.

Szimbólumok és metaforák

Ahogy már Morwen is írta, főleg három szimbólummal operál a Mawaru Penguindrum: az alma, a pingvinek és a 95-ös szám. Előre is elnézést, hogy én nem közelítek olyan mély filmesztétikai érzékkel a sorozathoz, mint ő, és a fogalmakat is szabadabban használom, de  bennem mindig volt egy nagy adag kétely, hogy az animék többségében lehet-e művészeti értékekről, vagy esztétikai hatásról beszélni. ;)

Talán az elsőről, az almáról lehet a legtöbbet beszélni, itt ugyanis ismét a Bibliára és az első emberpárra, nevezetesen Ádámra és Évára asszociálhatunk. Szerintem mélyebb bibliai ismeret nélkül is sikerül mindenkinek rájönni az erre épülő tematikára. Itt valóban egy szimbólumról van szó, ugyanis Shouma abban a visszatekintésben, amilyben először találkozik Himarival, szóba is hozza a bűnbe esés történetét. Én Morwen azon észrevételét, hogy az alma a sors szimbóluma, én itt egy kicsit a bűn megjelenéseként is értelmeztem. Az alma megosztása, valójában a bűn és későbbi büntetés felelősségének az elosztása sokszor szerepel a MaPenben. Amikor Himari, Shouma és Kanba egymással osztja meg az almát, valójában a terroristacsoporthoz köthető bűncselekmények felelősségét osztják meg egymás között. Bár valójában nem is alkotnak egy családot, a kapcsolati kötelékük olyan erőssé vált, hogy kívülállók számára nyilván testvéreknek számítanak. Ha kicsit sántít is a hasonlat, mert itt nem két emberről, és nem is egy párról van szó (legfeljebb csak Shouma és Himari almaosztozkodós jelenetében), de az erős érzelmi kapocs, mint Ádámnál és Évánál, esetükben is fennáll. Mindhárman sorscsapásban részesülnek (az életük, és sorsuk alakulása), ezzel fizetnek „bűnbe esésükért”, éppúgy, mint Ádám és Éva (a földi élet eleve egy büntetés). A szerepek azonban itt felcserélődtek, hiszen itt nem Himari (a nő) adja Shoumának (a férfinak) az almát, hanem éppen fordítva.

Shoumán kívül másnak igazából sok köze nincs is a terroristákhoz, Himari és Kanba is csak egy fogadott gyerek, így a sors által kimért büntetés jogossága az ő esetükben ismét csak erősen megkérdőjelezhető.

A pingvinekről nem sokat beszélnék, ugyanis a „cukiságon” kívül más szerepüket nem tudtam felfedezni az animében. Nyilvánvaló, hogy a számozott pingvinek és Esmeralda a tulajdonosaikat jelölik, valamennyi tevékenységük az eredeti, általuk jelölt személyt imitálja. Teszik ezt mindig egy humoros formában, éppannyira, hogy a valódi szereplők bármilyen tragikus, vagy lesújtó szituációban is vannak, a pingvinek ezt mindig mókásan interpretálják.

A 95-ös szám megfejtése már igényel némi, a japán közéletben való jártasságot is. Itt valóban az 1995-ös, egy fanatikus vallási szekta, az Aum Shin­ri­kyo által a tokiói metró ellen elkövetett gáztámadásról van szó. (Egyébként szerte az interneten sokan találgattak a szám jelentésével kapcsolatban, és elég keveseknek esett le a valódi utalása.) A sorozatban ugyan nagyon keveset tudunk meg a szervezetről, de a szereplők sorsa voltaképpen nekik köszönhetően kapcsolódik össze. Momoka, Ringo húga lesz a legismertebb áldozata a támadásnak, Yuri és Tabuki az ő személyén keresztül kapcsolódnak be a történetbe, Shoumának, Himarinak és Kanbának pedig a szervezet kiszemeltjeiként (Shoumának valódi leszármazottként) kell a felelősséget viselni a halálos kimenetelű merényletért. A merénylet „átemelése, ellopása” voltaképpen csak egy találó brainstorming végeredménye lehet, az igazi eseménynek kevés köze lehetett az anime cselekményéhez, legfeljebb csak annyiban, hogy egy valós eseményt loptak el, és próbálták egyedien, továbbgondolás útján tálalni a Penguindrumra éhes nézőnek. Szóval igen, esetünkben ez nem igazán szimbólum, praktikus feladata sincs a szerepeltetésének a cselekmény szempontjából.

Gyengeségek, avagy amikor a kevesebb néha több

Az elején már céloztam rá, hogy a két teljesen különböző, egymással ellentétes eszköztárból  (tragédia és mainstream fanservice) válogató MaPen túl sokat akart. A sorstragédia oldala még rendben is lenne, ezzel kevés bajom volt, de el kellett volna dönteni, hogy ennél  a megoldásnál maradnak, vagy minél több potenciális nézőjelölt hálóba csalogatása céljából a jól bevált (és csontig rágott), unalomig ismételt és ismert, látott recepthez nyúlnak. Konkrétan arra célzok, hogy bármennyire is erősen hullámzó a sorozat, akár egy részen belüli hangulatváltozása, egy komolyabb, sorstragédiákat boncolgató sorozatban nekem már túl sok volt a szexualitásra építő humorból, a nemi orientációt boncolgató lélektani monológokból, vagy a nyakánál fogva, rosszkor kiragadott poénokból. Utóbbira tökéletes példa a vidéki panziójelenet Shoumával, Yurival és Ringoval.

Sajnos a mellékszereplők egy részét sem sikerült integrálni. Említettem már Yuri történetét, akinek leszbikus kis kalandjai akár ki is maradhattak volna, annyira érdektelenek voltak a történet szempontjából, éppúgy, mint saját személye is, és a láthatóan nemi identitászavaros rajongójának szerelmi melodrámája is inkább szappanoperásan ócska és kínos megoldás volt, semmint ötletes csattanó.

Ilyen szempontból a terrorista Takakurák is teljesen feleslegesek, a lényegi történésekben minimális szerepük volt. Hasonlóan érthetetlen és (a rajongói attitűdön való felülemelkedés szempontjából) fanservice megoldás volt a néhányszor felbukkanó barát, Yousuke megjelenése is Shouma mellett, akinek csak néhány másodperc jutott 2-3 rész erejéig, pedig rá a humoros jelenetekben jó ötleteket építhettek volna a sorozat első felében. Az ő személye pedig konkrétan a sorozat készítésében szerepet játszó női dolgozók kedvéért került bele (ez komoly!) – ilyen formában viszont kár volt.

A teljesen fölösleges és kidolgozatlan szereplők sorát Masako zárja, akit bár a kezdetek kezdetén a nézők nagy dolgok végrehajtójaként kezelhetnének, sajnos lényeg cselekvés hiányában csak egy idegesítő, fölöslegesen túlmisztifikált és agyontitkosított drámakirálynővé silányul, a fanboyok valószínűleg csak látszólag létező céltudatossága miatt találták meg benne szívük legújabb választottját.

Elérkeztünk a leginkább kilógó szereplőhöz, név szerint Sanetoshihoz, aki ugyan az események kulcsszereplője lenne, de a nagy elvontságában csak egy zavaros főgonosz figurává silányult. Róla konkrétan csak hiányos, és a lényegi cselekmény szempontjából amúgy elhanyagolható részleteket tudunk meg, de a végső konklúzió és ítélet kimondását a sorozat már teljes mértékben a nézőre bízza. Mint Morwen is írta, az ő megjelenése mindig valamilyen szürreális környezetben történik. Először a könyvtárban jelenik meg Himarinak, majd orvosként a testvéreknek, de a Jóisten tudja csak, hogy ezt miért nem furcsállja senki sem a szereplők közül. Ráadásul keveset és nagyon elszórtan szerepel, személyisége valódi rejtély marad, így a sokat ígérő negatív tálentum helyett csak egy félkész, tetszőlegesen beazonosítható, üreges váz marad.

Reflexió

Én a flasbackeket nem találtam zavarónak, legalábbis egy idő után szokható a linearitás szempontjából minden logikát nélkülöző, zavarosan előrángatott múltidézés. Egyedül csak a részek közötti visszautalásokat tartottam zavarónak, főleg, ha több nap is eltelt két rész között, a nézőnek elég zavaró lehet eleinte, hogy melyik betoldást folytatják nagy hirtelen, és a régebbi emlékek közül kell előrángatnia az előzményeket. Bár az ilyen típusú múltba révedések egyáltalán nem egyediek, itt az események miatt nagyobb számban fordulnak elő, fontosságuk is hangsúlyosabb, de mindenképpen nélkülözhetetlenek. Igazából, egy, a múltbeli eseményekre építő történetben nem nagyon tudták volna másképpen megoldani a visszaemlékezéseket, tehát ebből a szempontból nem értek egyet Morwennel, mert a történet szempontjából jól megoldottnak tartom a flasbackeket, és igazából a legtöbb esetben szerintem az idősíkban való ugrálás sem okozhat túl nagy gondot a nézőnek. Nyilván a lineáris történetmondás itt tartalmi és formai nehézségekbe ütközne, és túl messzire vezetett volna. Stílusosan fogalmazva, ahhoz vissza kellett volna mennünk Ádámig és Éváig. ;D

A sorozat egyediségéről, vagy mélységéről nyilván mindenkinek megvan a saját véleménye. Egyrészt ízlésbeli különbségek és eltérő animés tapasztaltok miatt nem lesz mindig egyetértés, bár én kicsit engedékenyebb leszek a MaPennel kapcsolatban, mint Morwen, de az általam leírt, hibának tartott felsorolásból az is kitűnik, hogy egyben kevésbé megértőbb is, mint Elis. ;)

Morwen szerint a sorozat csak egy átlagos fejlődéstörténet, „semmi újjal nem állt elő” és az ő felsorolása szerint elég sok, megszokott klisével operálnak a készítők. Valljuk be, ebben van igazság. Azonban azt a megállapítást sem tartom teljesen helyénvalónak, hogy a MaPen ne lenne egyedi. Igazság szerint, szerintem a történet kisebb darabjait, a formai megvalósítást, az elvontabb tematikát és környezetet nézve, valamilyen szempontból mégiscsak egyedinek mondható a sorozat. Ne feledjük, igazán egyedit mutatni már nagyon nehéz, és az is szubjektív, ki mit tekint találó, különleges megvalósításnak. Igazából azokat a szempontokat, amit Morwen felsorolt, csak egy-egy kisebb részletnek érzem. Ilyen szempontból nehezen mondhatnánk igazán egyedi sorozatot, mert például a legkomolyabb mechás animékben is könnyen találnánk kivetni valót, mert hát robotos anime készült már sok száz. A szereplők sem tudnak igazán kitörni a saját „dobozkájukból”, hiszen a nézők eleve elvárják, hogyha még egy jobban megformált, kevésbé ismert zsánerre is húzzák föl őket, azért hozzák a szokásos, jól bevált fordulatokat. Igazából Kanba nem egy szokásos főhős, mert valóban képes átlépni bizonyos morális határokat, amit a Supermenek, Transformersek, Wonderwomenek nem tennének meg. Ugyanakkor ő nem is genetikailag „rosszra kódolt” srác, csak saját határait feszegeti egy jó cél érdekében. Shoumát elég nehéz főhősként kezelni, ő valóban a kissé nyápic „srác a szomszédból”, sokáig nem is lesz meghatározó szerepe, Himari pedig az aranyos, de olykor valódi személyiségével teljes ellentétben lévő, szadista dominaként is pózolni képes nem a „szomszéd lány”. Bár ezek jól bevett fordulatok, a MaPen teljes egészét nézve nekem nem nyújtott csalódást. Bár a kisebb részleteket már sok helyen láthattuk, a lényegi történések, a formai megvalósítás, a szürrealitás határainak feszegetése azért megadja az anime egyediségét, ezek miatt én nem éreztem azt, hogy többet vártam volna. Azt is be kell ismerni, hogy a legtöbb néző nem magas filmesztétikai érzékkel ül le a képernyő elé, a stílus döntő többségében, meglátásom szerint erre egyszerűen nincs is szükség.

Abban sem értek egyet, hogy Ringo karaktere fölösleges, vagy hogy az ő története fillerekből épülne föl. Azt ne feledjük, hogy Ringo az, aki a testvérek életét a nagy változás útján elindítja, ő az, aki az egész eddigi rendet felforgatja. A naplónak is konkrétan köze lesz a végső megoldáshoz, tehát fillernek semmiképpen sem tekinthetjük a sorozat első negyedrészét, már csak a sors szerepének a boncolgatása szempontjából sem. Itt pedig valamennyi szereplő sorsa ezernyi apró hajszálérrel kapcsolódik egymáshoz. Momoka (és általa Ringo) mindenkit összeköt egymással. A testvéreket a szüleik bűnén keresztül, Yurit és Tabukit gyerekkori emlékeik miatt, Sanetoshit pedig az ellenszegülése miatt.

Szürreális? Igen, mindenképpen szürreálisnak nevezhetjük a MaPen-t idősíkja, több szálon futó, sokszor kapkodó és folyton változó, de végül összekapcsolható történetkezelése, sokszor elvontnak számító szimbólum (vagy metafora) kezelése miatt.

Merész? Én nem éreztem annak. Vannak benne egyedi megoldások, lásd a szürrealizmus fejezetet, de azért teljesen merészen egyedinek nem mondanám. A merészség fogalmát, amit például itt a szexuális szituációk valamennyire szabad kezelése, vagy az elvont metaforák használata jelentene, szerintem nem alkalmazhatjuk rá teljes mértékben. Azért allegóriákat és metaforákat használó animével találkozhattunk már, igazából ezen kívül más egyedit, és merészet nem találtam a MaPenben. Szerintem inkább óvatosan kísérletezgető ez, mint merész.

Egyedi? Bizonyos mértékben igen. Lehet, hogy az én hiányosságom, de még nem találkoztam olyan sorozattal animében, ami a populáris tematikát egy sokak által kemény diónak talált szimbólumrendszerrel ötvözi. Láthattuk, ez valahol jó, valahol inkább hátrány. Ugyanakkor a Morwen által is említett klisék miatt ez az egyediség csak viszonylagos, leginkább csak a populárisabb darabokhoz mérve állja meg a helyét ez a jelző.

Forradalmi? Más szóval: egyedi? Lásd fent. ;)

Összegzés

Hű, ilyen kimerítő és fecsegő kritikát még sohasem írtam! ;) Alapjában véve nem bántam meg a rászánt időt, határozottan tetszett! Igen, igaza van Elisnek, ez mindenképpen a 2011-es „termés” jobb felébe tartozik. A rajongói közösségben számtalan véleményt olvastam már róla, valaki túlkomplikálja (tettem ezt én is ebben a bejegyzésben), van, aki csak simán nem érti, és vannak, akik nem nagyon látnak túl a sorozat populárisabb kellékein, mint például a yuri, a szokásos nyálcsorgatás a bishi karakterekre, vagy a szerelmi sokszögek továbbkomplikálása.

Hogy engem mi fogott meg a legjobban? Igazából azt becsülöm benne igazán, hogy egy valódi eseményt ellop, de azt egyben tovább is gondolja, és használja azt a komolyabb kérdések feszegetésére is, ugyanakkor a maga szája íze szerint színezi. Olyannyira, hogy ez a kis „lopás” ne számítson fantáziátlan másolásnak. Ugyanakkor nagyon is gondolkodásra kényszeríti az embert, és ez esetben még én, örök kétkedőként sem érzem azt igazán, hogy a fanspekulációk itt erőltetettek, vagy feleslegesek lennének.

Nem tetszik viszont a kevésbé megmagyarázott lezárás, a terrorista szervezet valódi bemutatásának hiánya, ezáltal a motivációik homályban tartása, és Satenoshi titkozatosnak szánt, valójában kidolgozatlannak érzett karaktere. Bizonyos szempontból ez lehetne jó dolog is, mert így „a lezáráshoz mindenki azt gondol hozzá, és úgy, ahogy akar”, de akinek ez gondot okoz, vagy esetleg nem akar még hetekig a lezárás után rágódni, annak ez valószínűleg inkább hátrány, mint előny.

Számszerűen én 8 és 8,5 közöttire értékelem a sorozatot. Jó kikapcsolódás volt, köszönöm az ajánlást! Igazából kár, hogy annyira kevés vizet zavart ez a fanszférában, hogy eddig magam sem figyeltem föl rá eléggé.  

Link:

Mawaru Penguindrum Livejournal