Miután olvashattunk egy lelkes bemutatót az animéről, úgy érzem rám hárult a feladat, hogy belegázoljak a mocsárba, és szedjek néhány gombát. Gombából elég sokféle étel készíthető, és jól megpucolva, megfőzve finom leves vagy pörkölt lehet belőlük. De mint tudjuk, nem minden gomba ehető, és néhány még mérgező is. Éppen ezért jobban járunk, ha szakértővel, vagy legalább hozzáértő emberrel vizsgáltatjuk meg a gombákat, amiket szedtünk. Szerencsére én már évek óta járok a mocsárba gombákat szedni, ezért könnyen felismerem az ehetőket és a mérgezőket is. Lássuk tehát, ezúttal mi került a kosarunkba.

Reakciómban igazából két dologra szeretnék összpontosítani: egyrészt arra, hogy az animében nincs semmi túlzottan egyedi, ezért nem is forradalmi, másrészt pedig, hogy nem mestermű abban az értelemben, hogy vannak benne hibák, és több téren is közönséges megoldásokkal találkozunk. Végül pedig válaszolni is szeretnék a négy idézett kulcsszóra, amik a sorozatot hivatottak jellemezni, de előbb persze felsorakoztatom az érveimet.

Ha már a hibáknál tartunk, kezdjük talán a szimbólumokkal. Minden animés blog imád dobálózni ezzel a kifejezéssel a leírásokban, a Mawaru Penguindrum viszont éppen hogy szimbólum-ellenes anime, szimbólumok helyett allegorikus narratívát alkalmaz. Persze az anime saját nyelvezetet dolgozott ki, csak elvétve merít egy kicsit a keresztény szimbólumrendszerből (alma), de ez is csak egy bizonyos kontextusban érvényes. De lássunk egy példát. Amit szimbólumnak tekinthetünk az animében, azokra jó példa a pingvinek, az alma és végül a 95-ös szám. Valójában egyik sem szimbólum, mert ezt a státuszukat lerombolja az anime allegorikus narratívákkal. Mi a különbség szimbólum és allegória között? A szimbólum kettétört cserép, a felek összeillenek a törés mentén; az allegória viszont maskara, jelmez, bárki bármilyen magára vehet. A szimbólum önazonosság, az allegória különbség. Másképpen az allegóriánál a jelölő és a jelölt kapcsolata külsődleges, esetleges, míg a szimbólumnál organikus, tehát szükségszerű is. A bevezetőmben is egy allegóriát használtam. Nézzük tehát a pingvineket.

A pingvinek valójában árnyékok, a háttérben a hozzájuk rendelt szereplőkre jellemző cselekvéseket végeznek, vagy testi-lelki állapotukat fejezik ki pantomim játékukkal. Aztán jön a már említett bárányos mese, ebben a három testvér egy csapásra bárány lesz. Ez lerombolja az eddig felépített asszociációt a testvérek és a pingvinek között, a két fél nem alkot egy egységes egészet. Ehelyett a testvéreket egyik jelenetben a 3 pingvin jelenti, a másikban három bárány. Ez pedig allegória, nem szimbólum. A pingvinek tehát csak árnyékai a szereplőknek, akik a halálukkor el is tűnnek, emellett állandó, figyelemelterelő humorforrást szolgáltatnak, és képviselik a szereplőket az allegorikus narratívákban. És ne feledjük, a pingvinek a történet folyamán „váltak” a három testvér szimbólumává, nem eleve azok.

A következő álszimbólum az alma. Ez a kereszténységben a bűnbeesés szimbóluma, a tiltott tudásé, amin Ádám és Éva osztozott. Az anime máshogy alkalmazza, főleg az utolsó részekben a sors szimbólumaként tűnik fel. Ez még rendben is lenne, ha a sorozat első felében nem ismertünk volna már meg egy Ringo (japánul alma) nevű lányt, akit eddigre már ugyanúgy összeköthettünk az eddig is megjelenő almákkal. Ezzel tehát bezavarnak a történet előzményei, és ami talán az egyetlen igazi szimbólum lehetett volna, annak kétessé válik a státusza amiatt az óvatlan felhasználás miatt. De lényegében itt is allegóriáról van szó, hiszen a történet folyamán épül fel, vagy legalábbis próbálják felépíteni a kapcsolatot jelölő és jelölt között, csak éppen elkövetik azt a hibát, hogy van egy Ringo nevű lány, akire ráadásul a sorozat végén az a feladat vár, hogy változtasson a sorson, tehát még inkább össze vagyunk zavarva, az alma most akkor Ringo vagy a sors. Ehhez még hozzávehetjük azt is, hogy Sanetoshi egy almából nyeri ki a gyógyszert Himarinak egy jelenetben, az utolsó részben pedig egy csomó almát láthatunk a háttérben mialatt Kanba elszenvedi a büntetését. Tehát még ha el is fogadjuk szimbólumnak az almát, akkor ez egy rosszul alkalmazott szimbólum több jelenetben is, mivel az anime folyamatosan allegorizálni próbálja, és felhasználja mint jelképet a különböző jelenetekben, egy kicsit torzított jelentéssel. Így sérül a kapcsolat jelölő és jelölt között.

Végül a ott van még a gyakran megjelenő 95-ös szám. Itt is hasonló a helyzet mint az előbbieknél, gyenge a kapcsolat jelölő és jelölt között. Hogy a mi a jelölt ebben az esetben? Az 1995-ös terrorista támadás a tokyo-i metróban. Ezt egy olyan vallásos szekta követte el, amihez hasonlóval találkozhatunk az animében. A gond csak az, hogy egyrészt túl van használva, szinte minden részben látjuk, másrészt semmilyen jelentősége nincs a történet szempontjából, hiszen csak díszítésként van jelen a háttérben. Így legfeljebb utalás lehet, ami által viszont semmi újat nem tudunk meg az animével kapcsolatban. Ameddig nem tudjuk, hogy a három testvér szülei mit dolgoznak, addig lehetett releváns jelentőségű az időnként feltűnő 95-ös szám, pl. a gyárban, ahol látjuk az apát dolgozni, mert ebből sejthettük volna, hogy milyen szervezet tagja – már ha rendelkezünk a megfelelő előismerettel. Ehelyett a gyárban pingvines logók vannak, a 95-ös szám meg a metrón, amiről már elég régóta tudjuk, hogy előbb-utóbb fel fog robbanni, ahogy a múltban is történt, és inkább a fekete bábuk miatt. Nem kötözködni akarok, csak nevezzük már nevén a dolgokat, ezek nem szimbólumok, hanem legjobb esetben is allegóriák.

Amit szürreálisnak tekinthetünk az animében, az valójában egyfajta allegorikus narratíva. Ennek jellemzője, hogy általában egy absztrakt térben játszódik. Ilyen tér az „átváltozós” zenés jelenet, de hasonló a flashback-ek előtti metrós vágókép is. Absztrakt tér még a könyvtár, a metró és a „kodomo boiler” (tényleg az angol broiler szót használták, várok javaslatokat a fordításra) is. Ezekben az absztrakt terekben tapasztalhatjuk meg leggyakrabban az anime allegorikus nyelvezetét. A háttérben pedig emblémaszerű ábrák vannak, amiknek csak díszítés funkciójuk van (mint a 95-ös számnak, vagy a különböző pingvines logóknak is). Jellemző még erre az allegorikus nyelvezetre, hogy próbál elvontan elmesélni nagyon is egyszerű dolgokat, pl. gyerekkori emlékeket vezetnek fel egy végtelen könyvtárban mászkálással. Később ez a könyvtár eltűnik, semmilyen jelentősége nem lesz a történet szempontjából, nem is említik. Felmerül hát a gyanú, hogy a könyvtár csak egy hatásvadász eszköz volt egy flashback-es részhez. És valóban az. Shouma bűnbánó belső monológja is azért kap egy aranyos kis bárányos mesét, mert ez így szebb és hatásosabb. Ennek az érdekében kapunk egy új allegorikus nyelvezetet is, és természetesen más tecnikával ábrázolják is a történetet. Szerencsére azért teljesen érthetőek ezek a kis mesék, szóval a hangulatteremtés nem megy az érthetőség rovására. Viszont zavaró a rengeteg ismétlés, és szájbarágós lesz tőle még az is amit egyébként elvontnak vehetnénk. Idővel nyugodt szívvel beletekerhetünk a „Survival strategy” átváltozásokba is, amiknek persze biztos örültek a készítők, hiszen kevesebbet kellett rajzolniuk egy részhez. Viszont ez a sok ismétlés, az egyes jelenetekben és az egyes elemeknek az ismétlése is sivárabbá teszi a képi világot.

Hasonló jelenetek Ringo kartonkivágásos megoldással ábrázolt képzeletbeli filmjelenetei. Ezek az ért egy fokkal indokoltabbak, hiszen itt a megoldást megmagyarázhatja a lány zavaros agya. Viszont ezek miatt a sorozat első fele tele lesz egy bugyuta iskolás romantikus vígjátékba illő jelenetekkel. Az egyetlen kérdés ezekben a részekben csak az, hogy Ringo meddig képes elmenni, de ezt mégsem tudjuk meg, mert idő előtt elveszti a naplója felét és visszavedlik „normális” lánnyá. Ringo átalakulása rosszul megmagyarázott – az egyik pillanatban bedrogoz egy férfit és meg akarja erőszakolni, a másik pillanatban megbánja minden bűnét, mert hirtelen eszébe jut, hogy ez esetleg másnak nem esik jól. Tehát az eddigi önzősége és elvakultsága egy pillanat alatt eltűnik, ami viszont kérdésessé teszi az eddigi tetteit, hogy ha eddig olyan fanatikus volt, hogy változhatott meg ilyen hirtelen, kb. 2 rész alatt? Azonban ez egy szerencsés változás az anime szempontjából, hiszen utat enged a főszereplőknek – legalábbis egy időre. Mindenesetre a Ringo-s részek az én szempontomból is fillerek a történet szempontjából, de tényleg élvezhetőek, olyan módon ahogy egy iskolás vígjáték élvezhető. Viszont ez az anime nem az, csak az első pár részben olyan.

Ezzel át is térhetünk az anime egy másik hibájára, a szakadozottságra. Azon túl, hogy az első részeket simán megoldhatták volna tömörebben, az egyes részeken belül is vannak gondok. Míg az anime elején egy nagyjából lineárisan haladó történetet nézünk, addig a vége felé már nem ritka hogy akár 3-4 percenként kapjunk egy flashback-et. Ez teljesen felborítja az időérzékünket, és inkább epizodisztikus jellegű lesz a rész, amiben összegyűjtik nekünk, nem időrendi sorrendben, hanem egy gondolatmenet mentén a történteket. Tehát mintha oda-vissza lapoznánk egy könyvben. Főleg a a 21-22. rész környékén, a történet szinte időn kívül helyeződik, nehéz követni, hogy éppen mi történik aktuálisan és a mi a események sorrendje. Jobb megoldás volt a flashback-ek kezelésére a könyvtárban való sétálgatás, mert ott legalább időrendi sorrendben voltak a visszaemlékezések, és az egésznek volt kerete. Az anime végét azonban láthatóan elkapkodták, és inkább erős érzelmeket kiváltó tragikus jelenetekkel bombáznak, ami azért sokkal egyszerűbb, mert végül is ki ne sírná el magát a depressziós, öngyilkos hajlamú kislány láttán, aki már nem akar élni mert senkinek ne kell. A melodrámában más területen se fogták vissza magukat az alkotók. Ringo ügyetlenkedései még viccesek, Yuri kis története viszont akármilyen megható egyszerűen nem illik bele a sztoriba, és simán kihagyható lett volna. A főszereplőkkel kapcsolatos jelenetekben is tapasztalhatjuk, hogy a sorozat egy bizonyos pont után erőlteti a tragikus jeleneteket.

Lassan át is térhetünk a történetre. Amit sorsként meg predesztinációként magyaráznak az animében az egyszerűen arról szól, hogy minden szereplő a családjának a rabja. Ringo esetében ez Momoka, hiszen a tettei és a puszta létezése meghatározzák az ő életét is. Yuri és Tabuki esetében a zsarnok szülők, akik elől Momokához menekülnek, akit elveszítve igazából nem találnak más okot a létezésre, ami valljuk be, elég szánalmas felnőttek esetében. Ezen kívül Masako-nak is az apjával vannak konfliktusai. A három főszereplőnk pedig Shouma szüleinek tettei miatt szenvednek. Érdekes, hogy az anime nem foglalt állást ezen a téren, de a szülők léynegében egy terrorista szervezet tagjai, akik rosszul megfogalmazott metafizikai-vallási okokból gond nélkül magukra hagyják gyereküket két fogadott gyerekkel, és aztán eltűnnek, hogy a háttérből pénzzel segítsék őket – ráadásul a pénzt nem is a saját gyereküknek adják. Szóval pocsék szülők mindenütt. A család a központi témája az animének, hogy hogyan határozza meg az életünket az, hogy milyen családba születünk, hogyan nevelnek minket. A szereplők pedig a rossz családi körülmények miatt raboknak érzik magukat, nem tudnak szabadulni a múltjuktól, holott már rég önállóak és nem függnek a szülőktől. Persze ez hülyeség, amit idegtépően banális párbeszédekben kell végighallgatnunk, amiben pl. Masako próbál érvelni Kanbának, hogy hagyja már békén Himarit, nem is vér szerinti húga. Az érvelés értelmetlen, mivel az ember azt szereti akit akar, és nem kötelező szeretni családtagot, ahogy egyébként Masako se volt oda az apjáért. A társadalom alapja a család, és minden család két idegen ember szövetségével kezdődik. Ez a szövetség jó esetben gazdasági, morális, érzelmi és testi szövetség is egyben, és az animében láthatunk is kísérletet családalapításra. Yuri és Tabuki házassága azonban elvetélt próbálkozás, csak érdekkapcsolat, később esetleg vigasztalódás. A sorozat végén pedig a Shouma-Kanba-Himari család sem jön össze, mivel a történet konklúziója láthatóan az, hogy lehetetlen az együttélés a történtek fényében. Tehát nem kapunk követhető mintát egészséges családra, vagy ha kapunk is, a sorozat végére ez megsemmisül, ekkor viszont tragikus befejezésről kell beszélnünk. Látjuk a megoldást az utolsó részben, hogy ki kell nyúlnia dobozból és osztozni másokkal, de ez nem történik meg ténylegesen, egy olyan világ lesz a végeredmény, ahol Hidamari egyedül él és soha nem találkozott két bátyjával. Igazából ez is csak egy felnőtté válás történet, amikkel tele van az animepiac.

Valóban tele van, lényegében minden fiatalabb korosztálynak szóló anime részben fejlődéstörténet is. Az egyik legalapvetőbb mondanivalója minden animének az, hogy mit szabad és mit nem, mi a normális, és mi a jó, követendő példa. És persze hoznak látványos ellenpéldákat is, akik sokszor egészen szerethetőek. Viszont a Mawaru Penguindrum semmi újjal nem állt elő. Az absztrakt terekben semmi új nincs, a főszereplőket megtestesítő állatkák szintúgy régi sláger. Ringo a tipikus stalker karakter, a két testvér közti konfliktus, hogy ugyanazon a lányon akarnak segíteni, csak másként és az egyikük átlépi a morálisan elfogadható határát, pedig ugyanúgy sablonos. A kisebb megoldások sem újak, pl. a spórolás az alakok megrajzolásával, pálcikaemberek, vagy akár az arc helyén betűk is több animében előfordulnak. A könyvtár, mint a visszaemlékezések helyszíne unalomig ismételt sablon, ahogy a kétszínű színésznők is. Ez az anime is ismert klisékből épül fel, és még a mélyebb mondanivalója sem olyan összetett vagy egyedi, ahogy az alma-doboz-vonat jelképrendszer sem. Ami egyedi, az itt is az, mint más animéknél, a megvalósítás és az ismert elemek alkalmazása és keverése. Egyenként rámutattam már pár hibára, de az egészet nézve is csak 8,2 körüli pontszámot tudnék adni rá. Az anime nyelvezete, stílusa élezhető, de a sok ismétlés, az ellentmondások és zavarok jelölők és jelöltek terén elvesznek az élményből. A történetvezetés és a felépítés szintúgy zavaró, részben a sorozat első felében a fillerek miatt, részben az utolsó részek elkapkodása és maga a befejezés miatt, ami igazából nem teljes megoldás hanem csak felfüggesztés. A teljes lezárás az lett volna, ha egyértelmű választ kapunk arra, lehetséges-e három idegen ember családdá válása vagy sem. Erre nem kaptunk egyértelmű választ, tehát tanulságról sem beszélhetünk igazából. Nem történt meg a sorozat végén az egyediből azt általánosba való átlépés, amit egyszerűen tanulságnak szoktunk nevezni, és alkalmazható vagy igaznak tartható az életben is. Szóval hermeneutikai ballépések.

Tehát jó, értékes és élvezhető, de könnyen felfedezhető hibái is vannak, és érezhető rajta a hatásvadászat, ugyanannyira, mint egy szuperképességes-verekedős animében, csak itt nem akcióval akarnak hatni, hanem melodrámával. Persze aki sírni szeretne meg kiborulni, arra tökéletesen alkalmas, az első pár rész meg nevetésre is, de ha túllépünk a kiváltott fiziológiai reakciókon, és a tartalommal meg a szerkezettel kezdünk foglalkozni, akkor hamar belebotlunk a hiányosságokba. Szóval hogy összegezzem az eddigieket válaszolok az előző írásban szereplő négy idézett kulcsszóra.

"Szürreális" - valóban, rendelkezik absztrakt terekkel, és allegorikus nyelvezettel, illetve saját jelképrendszerrel is.

"Merész" - ez viszont túlzás lenne, merész vállalkozás animében pl. az FLCL, a Serial Experiments Lain vagy a Bogiepop Phantom, tehát alapvetően a kísérleti animék. A Mawaru Penguindrum még mindig rendelkezik sok-sok populista vonással, és egyáltalán nem tér le a járt ösvényről. Több Shaft animét kellene nézzél :)

"Egyedi" - erre kb ugyanazt tudom mondani mint az előző pontnál.

"Forradalmi" -  megintcsak ugyanaz, mivel az utolsó három pontod ugyanazt jelenti nagyjából. Szóval csak egy jelzőt találok igaznak a felsoroltak közül.