Veszélyes kölykök, A reneszánsz ember - hogy csak két olyan filmet említsek, amik alapvető témája az iskola, az osztályok közössége, a tanulók életkörülményeinek hatása a viselkedésükre és a tanárok óriási felelőssége: csak rajtuk múlik, hogy egy egységbe kovácsolják az alájuk rendelt embereket, emberpalántákat, vagy az oszd meg és uralkodj elvet követve egymásnak ugrasszák őket. Nem tudom, hogy Tohru Fujisawa látta-e ezeket a műveket, mielőtt a manga írásába kezdett volna, mindenesetre a GTO története is e téma körül forog. Talán a legnagyobb különbség az, hogy Onizuka Eikichi (22 éves) semmivel sem kevésbé emberi, mint tanítványai, szinte alig valamivel öregebb, ugyanúgy megkísértik a világ romlott dolgai, rengetegszer majmot csinál magából. Éppen ettől lesz még értékesebb az az őszinteség, egyenesség, tartás amivel kimászik a slamasztikából, és maga után húzza a gyerekeket is. Azt hiszem, ő az a tanár, aki mindannyiunknak jól jönne / jött volna, hogy a példaképünk legyen, és sajnos a magyar oktatást elnézve egyre kisebb az esélyünk arra, hogy mi vagy a gyerekeink találkozzanak vele.
Nem kevésbé érdekes a történet másik oldala: hogy lehet az, hogy egy osztály kikészíti az összes tanárját? Miért marakodnak a diákok úgy, mint egy falka veszett kutya? Miért vannak kitaszítottak, és pár fős klikkek? Erre mind fény derül, miközben Onizuka sorra felel meg a kihívásoknak, és bár az osztály fő motívációjának magyarázata nekem nem volt kielégítő, azért mindannyian tudni fogjuk, hogy ez nem egy kitalált történet, ilyen gyerekek mindenhol előfordulnak, a mi osztályaink is pont ilyenek voltak, és a felelősség bizony a felnőtteket terheli.
Ha az anime szerkezetét nézzük, feltűnő, hogy a részek csak lazán függnek össze egymással, inkább egy-egy diáknak vagy csoportnak a megértésére, "megszelidítésére", egy-egy kihívás megoldására összpontosítanak. Sajnos nincsen értékelhető befejezése a sorozatnak, kicsit inkább olyan, mint maga az élet: a dolgok elsimítása után Onizuka egyszerűen, minden drámaiságot nélkülözve tovább áll, hogy új feladatokat, új iskolát keressen. Több részben észrevehető, hogy a vizuális megjelenítés, a mondanivaló kedvéért feláldozták a valósághűséget, ebből nagyon vicces jeleneteket tudtak kihozni, mint például amikor Onizuka farkasnak öltözve várja az egyik lányt, de nem akarom lelőni a poénokat. A lényeg, hogy sok jelképpel dolgoztak az alkotók, amiket nem szabad szó szerint értelmezni.
Bár akcióban nincs hiány, az izgalmas részek csak úgy pörögnek egymás után, az eredeti mangához képest az erőszakos vagy erotikus jelenetek mennyiségéből visszavettek az animében, így fiatalabbak is nyugodtan megnézhetik. Különösen tudom ajánlani ezen kívül minden tanár szakosnak, vagy a pályát fontolgatóknak, és kezdő / gyakorló szülőknek.

Sokaknak bizonyára ismerős Kosuke Fujishima neve. A népszerű mangaka az Oh My Goddess! alkotója, eredetileg a You Are Under Arrest!-tel futott be Japánban. Rengeteg anime-feldolgozás követte a "mindössze" 7-kötetes mangát, elsőként személyes kedvencem, a 4-részes OVA.
A történet két városi rendőrnő, Kobayakawa Miyuki és Tsujimoto Natsumi megismerekedését és munkáját mutatja be. A folytatásokkal ellentétben az OVA némi történeti ívvel is rendelkezik, kezdve az egy munkahelyre kerülésüktől egyfajta megnyugtató befejezésig.
A sorozat műfaja egyértelműen seinen. Úgy-ahogy hiteles karakterek, nagy részük szerethető és vicces, meg néhány túl nagy izgalmat nem tartogató kaland minden részben. Ami igazán élvezhetővé teszi a sorozatot, hogy ezekkel a sabloneszközökkel iszonyú jól bánik, a sorozat lendületes és szórakoztató, az embernek szinte kedve volna beállni rendőrnek. Nincsenek veszélyes helyzetek, a szereplők életet végülis tele van napi problémákkal, ám mindig képesek őket megoldani. Így a YUA egyáltalán nem krimi, hanem egy laza vígjáték, amiből ez a négy rész igazán hiba nélkül áll.
Árnyalja egy kicsit a képet, hogy a későbbi folytatások már nem érték el az OVA szintjét. Készült 3 sorozat (az egyik most fut Japánban), élőszereplős sorozat, és egy egészestés film is. Ami közös bennük, hogy hiányzik belőlük az a báj, ami igazán élvezhetővé tette az OVA-t. Annál még talán az hihető, hogy az alkotók mindent beleadták, és szerették a munkájukat. Ez nagy szó, kevés animénél éreztem hasonlót. Több ilyen kellene.

Értékelés: 9,4

Linkek:

ANN
Aoianime

Csillagos este volt. Hősünk ezt csak akkor vette észre, amikor leszállt a buszról. Egy megállóval korábban mint kellett volna, hiszen anyja ráüzent, hogy vigyen haza valamit a nagymamától.
Sietős léptekkel indult a csendes kis utca felé, miközben ingének zsebében telefonja lágy dallamokat szórt a síri-sötét utcára a fiú körül. Gyakran felejtette a csillagokon a szemét, és nem értette, hogy miért nem férnek meg a csillagok és a közlámpák fényei egymással.
Azt sem értette miért nem jut ideje a csillagokra nézni mostanában. Nem tudott visszaemlékezni, mikor ült ki utoljára az erkélye oldalfalára nézni az éjszakai eget.

A napokban megint olyan érzések kerülgették, hogy ellepi minden amit felvállalt. Sőt, félni is kezdett attól, ami még várhat rá, és egyben csalódott volt. A gyűlés amiről jött, nem hozott sikert, sőt semmit nem hozott. Elment a kedve mindentől, amit addig izgatottan terveztek, és megint nyomorultul tudta érezni magát olyanok miatt, akik elvileg társak voltak, ugyanazokkal a célokkal és álmokkal.
Egy dolog volt amiért még most is tudott lelkesedni, és izgulni, úgy ahogy ezelőtt a délután előtt. Az anime- és mangaművészeti oldal még mindig kihívás volt. Sokkal nehezebb terep mint a kritikaírás, vagy a cikkezés, animékhez kapcsolódó témákban. Az AnimeCommentes csapattal megint készültek valami újat csinálni. csak mosolyogva tudta megint végiggondolni, amit eddig tudott...

Az AnimeArt.blog.hu már készen van, és várja a jótékony szervezést. Az eredeti ötlet az volt, hogy fanartokkal és amv-kel foglalkozna az új oldal, de néhány ötlet közben felmerült, és egyre csak bővült a skála, amiről a lap valószínűleg mind szólni fog.
Fanart, azaz rajongók által készített anime/manga ihletésű képek és írások, AMV-k azaz anime music videok, és az oldal számára készült képes novellák. Egyelőre, de szó lehet még anime zenékről, cosplayről, és sok-sok olyasmiről, amiről most nem is gondolnánk, hogy helye lehet egy ilyen oldalon.
De ennyi mindent hogyan viszünk végig négyen?

Megvakarta a fejét. Erre még nem volt válasz. Baj van. Nem jelentkezett senki, pedig biztos volt benne, hogy sokan vannak olyanok, akik annyit tudnak például a zenékről, amennyit közülük senki. Rajzosok éppen akadtak, de kizárt hogy nincs több...

Igen. A szerkesztőség elkezdte érezni, hogy valami nincs rendben. Kevesen vagyunk a két oldalhoz, akármenyire is szeretnénk nyújtózni a takarónk vége felé, az egyelőre túl nagy. De bárki jelentkezhet, hiszen mi is így jöttünk össze. Reméljük aki sokat tud, nem tartja meg csak magának, és csatlakozik hozzánk, hogy folytassuk az úttörést a mi kis nemzetünk kultúrájában.

Tovább lépdelt, és amerre járt, mindenütt belengte a csendes utcák deres visszhangját az a lágy dal, amit telefonja megunhatatlanul játszott, azon a kora-tavaszi éjszakán...

Valami történt Japánban az edo korszakban. Valami olyasmi amiről nem szólnak régi írások vagy fejlegyzések. Egy rónin, egy nem-hétköznapi csavargó és egy árva, mindenét elvesztett lány megindul egy útra aminek semelyikük sem tudja hol lesz vége.
Így olvasva az alapszituációt talán szemöldököt ráncolnánk, hogy "megint egy kitaszíttatott csapat hihetetlen sztorijait nézzük" és nem is tévednénk semmit, sőt az első rész után még hozzátennénk azt is, hogy "a szuperharcos kitaszítottak és a cuki lány sztorijai" talán végleg el is menne mindenki kedve a sorozattól, mert mondjuk meg az őszintét, ez nem egy túl ritka kombináció mostanság.
De ezen a ponton azért van egy kis bibi. Nem hiszem hogy az első rész dinamikája és stílusokat olvasztó robbanásszerű indítása után bárki is törődne az alaphelyzettel. Egyszerűen lehetetlen, mivel a készítők úgy látszik jól megtanulták a leckét, és tudják, hogyan kell egy filmet képi- és hangvilágában úgy összehangolni, hogy felerősödjön a kívánt illúzió hatása.

Bár ne rohanjunk előre, mert van még mit említeni a sztoriról, vagy talán inkább a kompozícióról, amibe belehelyezték a mi kis történetünket. Az edo korszak kellemes érzésű kavalkádja, ami szinte minden készítőgárdát megihletett legalább egyszer, könnyű alap egy vegyes elemeket felvonultató anime számára, mert a világ szinte minden kultúráját bele lehet magyarázni a szamurájok utolsó nagy, és a modern japán éra csírázásának korába. És a készítők meg is teszik, olyan alternatívákat kínálva a történelem tényeire, amiket sokkal szivesebben fogadnánk el, mint a száraz és szürke miérteket a korszak elmúlásáról...
A karakterekről szólva le kell írni, Mugen, Jin és Fuu három különálló pont mind a történetben, mind felfogásban, stílusban és céljaikban. A szerteágazó sztoriban megismerhetjük mindhármukat, méghozzá animétől nem szokott mélységben és komolyságban, összekötve őket múltjukkal, érző emberekként, hibázva és a maguk útján megoldva mindazt ami életben tartja őket, hogy a végére rájöjjenek, ott vannak egymásnak. Az anime, avagy az író nagy pozitívuma a hibázó, de önmagát soha fe nem adó karakterek megteremtése, akik tudnak változni, nem az egyetlen életcéljukért és addig élnek, nem vesznek el, és nem lesznek eszményien boldogok, ha a történet véget ér.

Rátérve a technikai részletekre, megint emlegethetem saját preferenciáimat az őszinte stílusokról, ami talán unalmassá válhat, így olvasva, azonban én csak örülök, hogy ilyen szerencsével válogatom azokat az animéket, amik valami nagyon különbözőt vittek az iparba. A képet és hangot itt nem érdemes külön tárgyalni, mivel amint azt már sokunk hallhatta a Samurai Champloo méltán előrejáró híreként, az anime stílusában teljes mértékben alkalmazza a hip-hop kultúra formai jellemzőit. A rajzolás amellett, hogy roskadozik a stílus elemeitől, gyönyörű kivitelezésű, a gyorsan pörgő részek során is végig jó minőségű, - nem hiába nyerhetett díjat akció kategóriában a film - és gyakran megragadó, főleg a ritka romantikus jelenetekben, amiket, csakúgy ahogy szinte minden más pillanatot, természetesen a hip-hop minden tájáról összegyűjtött zenék festenek alá. Parányi ismeretségem akad ezen a téren, és megmondhatom, persze szigorúan magánvéleményként, hogy a japán előadók nem maradnak el a kultúra gyökérnemzeteitől semmilyen téren.

A Samurai Champloo igen széles körben ajánlható sorozat, azonban pár specifikus csoportnak nem ajánlott, ők pedig a következők: mindenek előtt azok akik tudják magukról, hogy nem tudnak azonosulni egy olyan animével ahol vér folyik, mert ez alól korántsem kivétel a sorozat, csakúgy, ahogy a néhol módszeres testi sértések egyéb formái sem lehetetlenek. A másik említhető csoport azokból áll, akik a zenei világot mindenek elé képesek rakni, mindenféle személyre szabott indokok miatt. Éppen ezért akik a hip-hop bármiyen megnyilvánulásától irtóznak, nem hinném, hogy egy a stílust teljesen közvetítő sorozatot túlzottan szívükbe zárnának.
Álmodozóknak, a kor szerelmeseinek, a japán kultúra imádóinak viszont kifejezetten ajánlott. Az anime ki- és be is fordítgatja saját kimonóját a huszonhat rész során, egyszer a nyugat szimbólumaival, egyszer pedig a japán cseresznyevirágokkal díszített oldalát mutatva felénk, ironizálva a két világ modern kapcsolódásait.


Értékelés: 9

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts