Milyen lenne a jövőnk, ha eltűnnének benne a gépek és emberek közti különbségek?
A témát már sok film, és most a nyugati kamerás alkotásokról is beszélek, feldolgozta. Sok különböző teóriát láttunk az öntudatra ébredésről, a tökéletes gépekről, de egyetlen sem volt még, ami mindezt az érzelmekre, és az emberrel való kapcsolatra koncentrálta volna.

A Chobits egyfajta alternatív jelent, avagy közeli jövőt fest elénk, amiben a számítástechnika átlépte a napjainkban is jelen levő technológiai formákat, és emberi alakba öntött, szuperteljesítményű 'persocomok' képében szolgálja ki teljesen a társadalmat.
Ugyan ki ne vágyna egy ténylegesen tökéletes társra, aki helyettesíti a számítógépét, telefonját, és gyakorlatilag összes feladatát átvállalja, amellett, hogy mindenben megértő, igazat ad, és azt teszi amit csak akarunk, még a szexuális életünket is tökéletessé teheti.
Ez az a pozitívum, ami, ahogy az a cselekmény kibontakozása közben érezhetővé válik, nem is annyira pozitívum. Hatalmas, a filmben csak személyes szinten megjelenő ellentéteket szül a persoconok és emberek kapcsolatait körüllengő ingatag talaj. A mondanivaló és a kérdésfeltevés, ahogy a sztori közeleg a katarzisához, egyre inkább filozófiai szintet képvisel, míg képes mindennek az emberi arcát is hűen megmutatni a főszereplő segítségével.

A sorozat külön érdeme a nagyon emberközeli 'karakterkészlet' továbbá a valóságot képmásként követő háttérvilág, amiben egyre csak ráismerhetünk saját világunk szinte törvényszerű történéseire. Összességében a film a megvalósítás terén az elsők között van, az általam látottak közül, amelyek tartósan tudtak olyan illúziót kelteni, hogy olyasmit látunk, ami tényleg megtörténhetne pár év múlva...

A képi világról nincs sok említeni való, minőségileg magas szintű, részletekben gazdag, az emberábrázolás pedig szerencsésen arányos, majdnem élethű, és persze, ahogy ezt egy ecchi kategóriába sorolható műtől várja a néző, a főszereplő persocom-hölgyike tényleg nagyon 'kawaii', és gyönyörű vonalakkal rendelkezik.
Az anime hangjai, a japán hagyományoknak, mondhatni sztenderdeknek, megfelelő jól öszeválogatott szinkronszínészek, az anime zenéi pedig igen kellemes, azonban kissé egysíkú válogatást képeznek, talán egyetlen igazi kivétellel, az openinggel, ami aranyos és kellemes groove stílusával nagyon jól passzol a sorozathoz.

A Chobitsról igazság szerint nehéz összetett véleményt mondani, mindazonáltal az bizonyos, hogy sok célközönséget képes megetetni a mű, lévén tartalmazza a maga elgondolkodtató, és drámai szálait, romantikát, emellett pedig folyamatosan kapunk magunk elé pironkodtató képsorokat, és szerencsére nem többet. A filmekben, ezeken túl, néhol fellelhetők komikus elemek, azonban ezek nem többek, mint a japán hagyományoknak megfelelő helyzeti poénok.
 

"Különösen tudom ajánlani ezen kívül minden tanárszakosnak, vagy a pályát fontolgatóknak, és kezdő / gyakorló szülőknek."

Olvasva szerzőtársam ezen utolsó mondatát korábbi kritikájában, nem tudtam nem mosolyogni. Igaz már korábban is rájöttem mennyire szeretem az iskolai életről szóló animéket, a sorozat megnézése közben újra meg újra elkapott a hév, és a lelkesedés.
Valami olyasmit sugároz az egész anime, ami elől egy magamfajta nem menekülhet. Egyébként is tanárnak készülök, és imádom gyerekekkel tölteni az időmet, viszont a GTO még ezeken is tudott dobni.
Az érzések és üzenetek amik a túlpörgetett akciók, és a realitásokat nélkülöző sorozat folyamatosan pumpál a nézőbe, olyanok mint az infulzió, ami életben tartja a haldoklót.
Hogy miért hozom ezt a példát? Azt hiszem senkinek sem kell magyarázni a pedagógia mai helyzetét, nem csak magyarországon, hanem mindenütt a világon. Az anime megmutatja nekünk, hogy mennyire nincs ez máshogy Japánban sem.
Mind tudjuk, hogy túl sok igazság van abban az üzenetben, amit a sorozatban is emlegetnek néha, miszerint a tanáron a gyerekek későbbi életútja múlhat. Nem akarok dönteni, sem kinyilatkozni arról, hogy kinek mekkora felelőssége van a rendszerben, mégis, az biztos, hogy valami nincs rendben, ennek a jele pedig az, hogy egy ilyen anime láttán csak félig őszinte a mosolyunk, és gyakran gondolunk arra, hogy bárcsak így lenne a valóságban is...

Ilyen körülmények között nem csoda, ha a művészek, mint a társadalom indikátorai, foglalkozni kezdenek a problémával, és egyre-másra születnek a hasonló történetek.
Ha vetünk egy pillantást a manga alkotója, Tooru Fujisawa munkásságára, láthatjuk, hogy a GTO-t megelőző mangái Onizuka és környezete életútját követik végig, a Japán életút szinte összes buktatóját és égető pontját megkerülve.
Ezzel el is jutottunk az anime sokadik pozitívumához, a létező, élő és változó világhoz, amiben Onizuka, a barátai és a tanítványok csak egy kis szeletet képviselnek, az élet nem leányálom, a bajok minduntalan felütik a fejüket, mindenki hibázik, és mindenkinek vannak gyengéi. Talán ezért is fogja meg annyira az embert a film. A valóságot annyira tükröző világkép, amiben mégis megtörténnek a valódi csodák, amikor valaki önzetlen, képes változni és változtatni másokat, tud másokért kiállni és felelősséget vállalni.

Az animáció, megvalósítását illetően, idejét múltnak tekinthető volt már a maga korában is, azonban ami miatt még mindig legalább érdekes, az a kiemelt arcábrázolás. Ez nagyjából az első olyan anime volt azok közt amiket eddig láttam, ami nem alkalmazott az extrém arckifejezéseknél leegyszerűsített képeket. A tónuskülönbségek és a mimika kiemelése olyan komikus arcokat tud eredményezni, hogy egyáltalán nem hiányoljuk majd az egyszerű buta képeket.
A hangokról sem szólnék többet, csak éppen megemlíteném, hogy az Onizukát, és például az igazgatóhelyettest hangossá tevő szinkronszínészek, de ez általában igaz az egész stábra is, olyan szintre emelték a gesztikulációs és a hangszínbeli különbségek közötti váltás akár egyik pillanatról a másikra való alkalmazását, hogy nem lennék meglepve, ha mostantól felfigyelnék a hangjukra más filmekben is.

Utolsó szavakként talán említhetném, kinek ajánlom a művet igazán, de erre a nyitómondat is tökéletesen megfelel, azt hozzá téve, hogy olyan tanároknak, akik már tapossák egy ideje saját idegeiket is ajánlható az anime. Kizárható csoport nem igazán van, még a kisebbek között sem, mert jó dolog, ha ők is meglátnak és esetleg megértenek ezt-azt a jövőjük jellegzetes pillanataiból. Olyan pillanatokból, amiket mindenki szívesen látna újra meg újra, meg újra.
A Great Teacher Oizuka kifejezetten az a sorozat, ami megmocorogtatja a gyomortájékot, minden vonatkozásban, és ha vége van akár kezdhetjük is elölről, hiszen sosem fogjuk igazán megunni.


Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

Szomorú tény, hogy az amerikai sajtóban szárnyakra kapott a hír, miszerint egy tíz éves fiú hétfőn meghalt, miután utánozni próbálta a Naruto című sorozat Gaara-ját. A srácot öt barátja temette el saját kérésére arccal lefelé, majd amikor észrevették, hogy valami nincs rendben, a szülőkért rohantak. A fiút azonnal kórházba szállították, másnap hajnalig küzdöttek az életéért, de végül nem tudták megmenteni.

El kell mondjam, nagyon sajnálom az ilyen eseteket, mert nagyon is tudom, hogy egy élet, főleg egy gyereké, nem pótolható, és nem is történhet ennél rosszabb egy szülővel.
Mindazonáltal, mint animerajongó, már érezni vélem egy kibontakozó szenzációhajhász, animeellenes médiahullám előszelét, és hogy félelmem beigazolódni látszik, máris említhetem az index.hu-t ami elsőként hozott le magyar cikket az esetről, viszont az idegen nyelvű híradásokkal ellentétben, a megjelent írás kicsit más látószögben írja le az eseményeket, 'természetesen' az animére koncentrálva.
Már a cikk címében - Egy anime miatt halt meg a 10 éves fiú - nyilvánvaló a célzás, már-már beszél az írója helyett, de mivel jelen írás fő témája nem az említett cikk korrigálása illetve elemzése, hanem a jóval fontosabb, és már régen aktuális problémákra való megoldás keresése, ezt a részletet másokra, avagy későbbre hagyom.

Ahogy írtam, fontos, és már régóta aktuális, de elnapolt a helyzet, amit a fiú halála felvet. A kérdéskör, merthogy igazából nem is egy témáról van szó, hanem egészen az animék megítélésétől, a hozzáálláson át a hatásukig mindenről, megérdemelné végre a saját, nyílt, köztudatban lezajló vitáit, azonban erre vajmi kevés az esély, amíg a társadalom nagyobbik részének nem nyílik meg az érdeklődése a kérdés iránt.
Hogy miért írok mégis? - Nos, ha adódik lehetőség, akkor lépni kell, mert a lehetséges másik oldal csak úgy hallattathatja hangját, ha lesz konkrét témaindítás, amit azoktól várhatunk, akik törődnek, vagy törődni akarnak a problémával.
Lássuk hát...


Manapság az animék robbanásszerűen növekedő népszerűsége nem csak Magyarországon, de az egész világon tapasztalható, és ahhoz képest, hogy többségünk animéken nőtt fel, csak töredékéről tudjuk, hogy valóban azok is voltak, amikről pedig tudjuk, azokról azért tudjuk, mert rossz híreket kötött hozzájuk a média, mondhatni megbélyegződtek, és ezáltal az egész stílus tiltólistára került Magyarországon, olyannyira, hogy az előítéletek még mindig a köztudatban keringenek.
Ezekben az eseményekben az a szomorú, hogy korántsem az animék hibáiból következtek be, hanem az előregondolás hiánya miatt. A Dragon Ball sorozatok esetén, amikről valószínűleg minden magyar hallott már, ez a hiba abban jelent meg, hogy kisgyerekek által nézett rajzfilmként kezelték, és abban az időpontban is vetítették, miközben a sorozatok, stílusukból adódóan a 12-18 éves korosztály számára készültek.

Ez a probléma vezet a következőhöz, hiszen Magarországon mindössze párszázezren tudják helyesen, hogy mit is jelent az anime, és még kevesebben azt, hogy mit is képvisel valójában. Hogy röviden szemléltessem amire célzok, felteszek egy kérdést, amire mindenki könnyen válaszolhat: Hogyan magyarázhatjuk el legrövidebben, hogy mi is egy anime?
Ha a válasz az volt, hogy mese, akkor el kell, hogy mondjam, nagyon rossz úton járunk. Az a kategória, amit mi itthon mesének hívunk, azt japánul Kodomonak hívják, és körülbelül annyi a köze van az animeklutúra többi részéhez, mint Óznak a Terminátorhoz, vagy a Dirty Dancinghez. Amazok animáltak, ezek pedig kamerás alkotások, de ezen túl nincs bennük sok közös.
Mindezek után: az anime, mint név nem más, mint az animáció szó rövidítése, a stílus pedig legmegfelelőbben az 'animációs film' megnevezéssel kategorizálható, és ugyanúgy tartalmazza az összes zsánert, mint a nyugati, kamerás alkotások.
Egyszerűen összefoglalva - mindaz, ami Amerikában, Hollywoodban végbe ment az előző század kezdetétől, az Japán számára, a Második Világháború után kezdődve, az anime kifejlődését jelentette. Az anime kialakulásáról, hátteréről és történetéről összefoglalóan és röviden olvashatunk a wikipédia megfelelő oldalán, ami nagyban segíthet a helyzet megértésében.

De ne kalandozzunk el túlzottan a mondanivaló fő irányától, mert még hátra van egy általam említett fontos téma, mégpedig az animék hatása. Ha akarjuk korlátozódhatunk csak a gyerekekre, de nem feltétlenül szükséges, mivel minden nézőt, tehát minket is érint, és befolyásol, a hatását mi is érezzük.
Erről a hatásról azonban nincs mit írni. Azért mondom ezt, mert mindannyian nagyon jól ismerjük őket, vagy legalábbis nagy részüket, a többiről pedig csak hallottunk, nagy szerencsénkre. Mindannyian tudjuk, hogy a manapság "minden napra egy tucat" akció és horrorfilmek, drámák, thrillerek, krimik milyen hatással vannak ránk, milyennel lehetnek gyerekeinkre, és biztosan hallottunk már pisztollyal ámokfutó, vagy bandaháborút "játszó," aztán abban meghalt srácokról, esetleg éppen különlegesen kegyetlen, gyerekek által végrehajtott gyilkosságokról. Ha arra keressük a választ, hogy ezek a tettek honnan származtathatóak, akkor azonnal jöhet a válasz: a filmekből. És nem tévedtünk vele egy fikarcnyit sem, mivel a gyermekek manapság úgy nőnek fel, hogy az általunk elfogadott filmek világában bármit láthat.
Félreértés ne essék, nem akarom az animék fényét emelni azzal, hogy "úgymond" feketítem a filmeket, amire egyébként sincs szükség, mindössze arra hívom fel a figyelmet, hogy amíg egy gyermek halála miatt médiakampány kezdődik az animék ellen, addig naponta halnak meg gyerekek az általunk elnézett, meglátni nem akart, vagy még rosszabb, megszokott körülmények között Európa és Amerika szerte.
Japánban és a Távol-Keleten ez a helyzet éppen fordított, az animék a fő problémaforrások, és minden más az idegen, de ott az ilyen és hasonló helyzetek megítélése műfajtól független, és az emberi tényezőkön van a hangsúly, az Európai/Amerikai ok-kutató, és az okokat domináltató szemlélet helyett.


Ha össze szeretném foglalni mindazt, amit a cikkben leírtam, azt mondhatnám, valószínűleg a legtöbb animét kedvelő társam nevében, hogy dühítő/bántó/fájó - vérmérséklettől függően - az a hozzáállás, amivel a mai közvélemény, a média hathatós támogatásával és nem egyszer félrevezető, ostoba megnyilvánulásaival, viszonyul az animekultúrához, csak úgy, ahogyan más rétegkultúrákhoz is, mindössze azért, mert ezek nem részei a már megszokott kultúrális környezetnek, amiben élünk.
Ebben a helyzetben nem tudok mást tenni, megértem azokat a rajongókat, akik nem szeretik emlegetni kedvenceiket, avagy minden-mindegy alapon senkivel nem akarnak közösködni, és megmaradnak egyedülálló animésnek.
Reményeim szerint legalább pár, eddig nem világos tényre sikerült rávilágítanom az írással, és már-már szimplán álmodozom arról, hogy tudtam tenni egy lépést egy kellemesebb, elfogadhatóbb kapcsolat felé az animék világa, és kicsiny életterünk között.



Kapcsolódó linkek:

Média:
Index - az index.hu emlegetett cikke
KomoTV -a hír egy angol oldal tolmácsolásában
Youtube - híradó részlet, interjúk és helyszíni közvetítés angolul

Az animékről átfogóan, a Wikipédia segítségével:
Wikipedia - magyarul
Wikipedia - angolul

A különböző médiák hatásai, agresszió és halál gyerekkorban:
palya.hu - szakdolgozat a média hatásairól magyarul
greatschools.net - tudományos eredmények a témában angolul
New York Times - cikk a gyermekhalálozásról angolul

Képesek vagyunk még érezni azt, amit egy anime adni akar nekünk?
Mikor borzongtunk meg igazán utoljára, amikor néztünk egy animét?
Mikor tudott fájni a képernyőről villogó valóság?

Ha nem tudjuk a válaszokat, akkor talán egyszer kiülhetünk éjszaka a csillagos ég alá valahol, minden zajtól és mesterséges fénytől elzárva. Becsukhatjuk a szemünket, és kiüríthetjük a gondolatainkat. Vannak idők, amikor szükség van erre is, amikor szükség van egy kis túlcsordulásra, hogy lássuk saját magunkat egy alkotásban, hogy tudjuk érezni is amit egy anime érezni enged.

Ha mindig csak felfogjuk amit látunk, és tudjuk, hogy milyen klisék, és milyen eszközök lehetnek mögöttük, akkor egy idő után nem csoda, ha belefásulunk majd. Ha már nem azért nézzük az animéket, amiért egykor a meséket, és amiért egykor az ágyban végighallgatott meséket imádtuk, akkor talán nincs értelme keresni újakat, és vissza kellene mennünk azokra, amik miatt régen elkezdtük szeretni őket, és rájöttünk, hogy nem tudjuk abbahagyni.
Sok mindent fedezhetünk fel ugyanabban az animében a hosszú évek után, amit annak idején, talán gyerekként, nem tudtunk volna, és talán rájövünk, hogy így is újra akarunk még nézni párat, így, hogy mást látunk bennük.
Ha újra felfedezzük milyenek voltunk régebben, talán szeretnénk is visszamenni akkorra, ha nem is szó szerint, hanem inkább azért a naivságért, és azért a nyitott kíváncsiságért, amivel rá tudtunk csodálkozni az első mesékre, animékre.
Amiért mindezt leírom, az nem más, mint a Bokura Ga Ita. Ez az anime nem érdemel félig-meddig figyelmet, sem fásult kíváncsiságot. Ez az alkotás olyan, mint a ritkán virágzó növény, amire lehet, hogy éveket várhatunk, de ha nem vigyázunk arra az érdeklődésre, amivel nekiindultunk a dzsungelnek aminek a közepén ott a virág, akkor már nem fog jelenteni nekünk semmit, és mi magunk tiporjuk el csalódottságunkban. Mert tényleg nincs benne semmi különleges, ha nem úgy nézünk rá, ahogy a gyerek, aki mindenre kíváncsi, még akkor is, ha megégeti a kezét.

Egy iskolai szerelemben nincs semmi különleges, mindenkivel megtörténik, csakúgy, ahogy az első szerelem, az első csók és a szüzesség elvesztése. Kis, ártatlan és teljesen átlagos főszereplő lánykánk mindezen esik át, azonban van valami az animében, a történetben, ami másként jön le a képernyőről, mint a többi esetén. Az új iskolában való évkezdés mindig, már-már nem is olyan meglepő, meglepetéseket tartogat, és ez it sincs másképpen. Nanami megtalálja a kis baráti körét, és beleszeret az osztály, de valószínűleg az iskola leghelyesebb srácába, aki nem utasítja vissza. A kezdeti habozás hamar véget ér, és a két fiatal egy pár lesz. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, minden közéjük áll. Nem csak pár kívülállóval, vagy csalódott szerelmessel, hanem két egész világgal meg kell küzdeniük. Mindkettejüknek tragikus hőssé kell válniuk, hogy minden akadályt leküzdjenek, és a végén rájöjjenek, végre ismerik egymást, tudják mit akarnak egymástól, és nem inognak meg többé.
De hogy mi is ez a két világ, ami annyi nehézséget ad mindkettejüknek? Nem más, mint ők maguk. Hibáik, félelmeik, naivságuk és tudatlanságuk. Ők maguk, és nem mások azok, akik  annyiszor megakadályozzák saját boldogságukat. Tévednek és tévedek; bizalmatlanok, vagy éppen nem bíznak önmagukban, nem őszinték a másikkal vagy éppen önmagukkal, miközben folyton elmennek a tanácsok mellett. Teljes joggal mondhatják egymásnak és hallhatják barátaiktól, hogy bolondok, ostobák és idióták.
Sokszor nem kell több ennél, csak egy kósza gondolat, pár szó kergeti kétségekbe valamelyiküket, hogy végül megint és megint rájöjjenek, hogy mekkorát hibáznak. És persze minden egyes hiba után egyre nehezebb és nehezebb a bocsánatkérés, egyre több amit meg kell bánni, és egyre nehezebb megtalálni a választ arra, hogy miért vannak még mindig egymással. Aztán egyszer csak kiderül, és mindkettejük ráébred, hogy mindaz amin keresztülmentek, csak még jobban összeköti őket, és végre elfogadni látszanak mindent.
Ha eddig senkinek sem rémlik mihez hasonlíthatjuk legjobban a Bokura Ga Ita-t, akkor megmondom. Az élethez. Nincs még egy ennyire őszinte és a legapróbb érzésekig menő anime, ami ennyire tisztán és közelien tükrözi mindazt, ami velünk is megtörtént már, vagy ránk vár, ha egyszer túl komolyan akarunk valamit.
A monológok, a párbeszédek, a tanácsok és a hibák, minden valódi és kézzel fogható, önmagától is beszélő mondanivalót és üzenetet tartalmaznak, ami mindenkire vonatkozik. Nincs olyan, aki ne fogadhatna meg valamit abból, amit hall és lát ebben a műben, nincs olyan, aki ne ismerne rá legalább egy hibára, egy szituációra, vagy ne mosolyogna keserűen, régi emlékek miatt...

Minderre az anime képi világa első nézésre csöppet sem erősít rá. Sőt, aki még nem látott ennyire egyedien rajzolt alakokat biztosan nem szokja meg egy ideig a túlontúl egyszerű és gyerekesnek tűnő arcokat, azonban, ha az ember kezdi érezni azt, amit az anime adni akar, ez a különösség eltűnik, és minden álomszerűvé válik. A rajzolók bizonyára nagyon jól tudták, hogy minél egyszerűbb az ábrázolás, az emberi elme annál könnyebben azonosítja önmagát a szereplővel.

A filmek ezeken túl is tökéletesen irányítják a figyelmünket, így nem veszünk el a látványban. Azokban a részekben, ahol a súlyos döntések, és lelki problémák, érzelmek játszanak főszerepet, a világ eltűnik előlünk, és belépünk egy álomképbe, ahol csak azok a szavak és képek visszhangzanak, amiket közvetíteni akarnak nekünk.
Az iskolában és az utcán játszódó jelenetekben pedig, igen sajátságosan van megoldva az emberi szelektív figyelem érzékeltetése. Akik nem fontosak számunkra és a szereplők számára, jobbára csak körvonalaikban vannak jelen, színtelenül, arctalanul, hogy ne kalandozzunk el a jelenetben.
Másik figyelemirányító tényező a szemek gyakori eltüntetése. Mindenki, aki valóban fontos szerepet játszik és részt vesz a beszélgetésekben, belevonódik a történetbe, részletesebb kidolgozást kap, de még így is, gyakran tűnnek el az arcokról a karakterisztikus tényezők, és egy-egy beszélgetésen belül is ráirányítódik a figyelmünk azokra, akik ténylegesen a középpontban vannak. Azok a részek pedig, ahol a legfontosabb kérdések dőlnek el, vagy oldalnézetben, vagy csak az egyik szemet ábrázolva zajlanak, hogy a figyelmünk mindig kötve maradjon.

A zenék, és az aláfestések még tovább erősítik a képi világ, és az intim közelségbe került lelki világok hatását, nem egyszer a film közben használva a sorozat csokorba szedhető drámai zeneszám-gyűjtemény darabjait, kiemelve a fontos pillanatokat, és folyamatosan érzékeltetve, hogy az anime minden egyes pillanata az érzelmek körül forog.
A szinkronon, habár különösen nagy alakításra nem volt szükség, szintén érződik a jól megtervezett választás. Minden fontos szereplő hangja tükrözi azt az általános képet, amit a külsője, hozzáállása, cselekedetei tükröznek.

Összevonva a sorozatot felépítő elemeket, könnyen érezhető a lassú, nyugodt cselekményvezetés. A gyakran részenként többször bekövetkező ugrások, akár vissza, akár előre nem gyorsítanak semmit, és nem siettetik semmivel a történetet, és egy idő után biztosak lehetünk benne, hogy ha valamit hiányolunk, látni is fogjuk, mert a készítők valamilyen rejtélyes októl vezérelve minden lehetséges apró részletre odafigyeltek.
Az animének továbbá van egy misztikus hatása, amivel a maga húsz percét olyannyira el tudja nyújtani, hogy az ember a részeken belül is el tudja felejteni magát, és amikor egy átvezetőt lát, már nyúlna is, hogy a következő részt kapcsolja, de rájön, hogy még csak az epizód fele ment le. Ugyanez a hatás jellemző a sorozat egészére. Magamat legalább ötször kérdeztem arról, hogy a következő húsz, tizenkét, hat, három részben mi történhetne még, csak hogy hasból mondjak párat.

Végszóként jöjjenek az ajánlások, és ezúttal pár saját gondolat, ami erősen megülte a gyomromat azon az éjszakán, amikor az egész sorozatot megállás nélkül, szinte mániákusan néztem végig. Amikor véget ért a huszonhatodik rész, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy egy ilyen sorozat belefut egy ilyen végbe, de belefut, sőt. Azoknak akik a sorozat után ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni magukkal, mint én, és utánakeresnének a manga folytatásának, azoknak már most ajánlom, ne tegyék. Egy ilyen történet addig szép, amíg nem szól bele az anyagi érdek, de ott ahol az anime véget ért láthatóan olyan átvezetés következik a mangáknál, amit az addigi siker ösztökélt.
Ha már így előrefutottam, és kissé túl is léptem saját köreimen, ismét negatívan folytatom. Nem tudnám igazán sorba szedni, hogy ki mindenkinek ajánlom az animét, de azt tudom, hogy azok, akik sejtik magukról, hogy nem hajlamosak az álomszerű szerelmi történetek, és a drámai hangulatok felvételére, vagy éppen kellően átérezni azt amit az anime tud adni, azok egyszerűen menjenek el a sorozat mellett, egy ilyen sorozat számukra talán csak csalódás.


Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Egy hétköznapi japán városnak megvannak a maga gondjai, és minden egyes gond csak az azon kívül állók szemében tűnik olyasminek amire senkinek nincs szüksége. Azok akik miatt ezek a gondok léteznek, viszont mind hálásak, örülnek, vagy éppen csak nem veszik észre, hogy mekkora szerencséjük van...
Valamennyire mind sejthetjük már, hogy Japánban a Jakuzák sokkal másabban állnak mindenhez, és meg is kapnak bizonyos félelemből eredő tiszteletet. A tagjai pedig nagyjából olyanok, akik nem tudtak mást tenni, nem volt választásuk.
Csakúgy vannak azok az iskolák, amelyeket az egész város megbélyegez, mint a szemétdombot, amit senki sem akar a környékre.


A Gokusen ennek a két világnak a találkozásáról szól. Történetesen olyan indokból, amit mindenhol várnánk, csak nem itt. A helyi alvilág lányaként élni, és dolgozni álmainkért nehéz dolog, de ha sikerül így is megkapaszkodni valahol, és elérni, hogy az álmok végre táptalajra leljenek, miközben a család gondjaival is foglalkozni kell, olyasmi, amit az élet napfényesebb oldalán nem sűrűn látni.

A Gokusen története olyan szintű példamutatást tudhat magáénak, amit nem sok más anime ért el ezidáig, és, hogy ezt nem a hagyományos formában teszi, hanem mindent a negatívumból fordít pozitívummá, csak mutatja, hogy az író is tud néhány dolgot az életről. Mind tudjuk, hogy gyakran csak akkor tudunk nagyot lépni, ha van az a mély pocsolya, ahonnan ki kell lépni, és van olyan mellettünk, akinek meg kell fogni a kezét. A főszereplőnk, a pályakezdő jakuza és tanárnő pedig mindent megtesz, hogy a rá bízott osztályt ténylegesen, és a maga módszereivel felemelje a sárból, megküzdve mindennel amivel találkozik, hogy hű legyen saját álmaihoz.
Érdekes vonulat a történetben az osztályt saját csapataként vezető fiú, aki az első pillanattól gyanítja, hogy valami nincs rendben, és ahogy haladunk a történet vége felé, mi magunk láthatjuk meg elsőként, hogy a fiú érdeklődését már korántsem csak az izgalmas helyzetek utáni vágy hajtja.
Ezekután, minden várakozásom ellenére, a rendezés hibájának kell betudnom, hogy a tizenhárom rész után várnánk a folytatást, ami pedig nincs. Valószínűleg ez a befejezetlenség visz majd rá sokunkat, hogy megnézzük életünk első japán élő-drámajátékát.

Az animáció jó minőségű, és szerencsére igen részletes, ahogy egy ennyire reális világtól várhatnánk, viszont ezen túl nem igazán említhetőek érdemek, talán azt kivéve, hogy egy csöpp fanservice sincs a filmben.
A sorozat nem mutat fel sokat a szinkronnal, azonban a zenéi között néhány igen érdemes darab is akad, elsőként említve az endinget, ami nagyon hatásosan keveri a hagyományos Japán hangzásvilágot a Keresztapa hangulatú filmek melankólikus dallamaival.

Csak annak ajánlom, aki szereti magát belevenni a mindenkibe, és nem fél attól, hogy tényleges késztetést fog érezni, egy élőszereplős Japán show megnézésére.


Értékelés: 8.8

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

A Dragon Ball Z a híres-hírhedt széria legismertebb tagja. Nem mehetünk el szó nélkül mellette, főleg, hogy először a nagyközönség Magyarországon a Dragon Ball-nak köszönhetően ismerte meg az 'anime' és 'manga' kifejezéseket. Tegyük hozzá gyorsan, nem éppen pozitív kontextusban. A rendkívül rossz, gyerekek által is nézhető időpont miatt az ORTT betiltotta a sorozatot, és az animéket hosszú időre feketelistára pakolták, tévesen, mint erőszakos gyermekfilmeket.
A DBZ ettől függetlenül is egy figyelemreméltó jelenség az összes hibájával együtt, lényegében a legalapabb harci shounen. Az alaptörténetet senkinek sem kell bemutatni - ha mégis, ott vannak a linkek - néhány kedvesen vagy kevésbé kedvesen naiv szereplő életét kísérhetjük végig. Harcolnak, erősödnek, rövid távú életcéljuk gyakorlatilag mindig valamilyen következő, egyre erősebb ellenfél legyőzése látványos, szinte végtelenített harcokon át, bugyuta, ismétlődő párbeszédekkel. A hibák jelentős része annak köszönhető, hogy az anime együtt futott a mangával. Így a készítőknek gyakran 12-14 oldalnyi kép anyagával kellett mintegy 20 percet kitölteni. Ez persze elképesztően erőltetettre sikerült, ezért láthatunk gyakran fél részeket kitevő támadásokat. Néhány filler történet is gazdagította a sorozatot.
A sorozat erőssége egyáltalán nem a története, ennyi logikai bukfencet mégis el lehet neki viselni. Ami kiemeli, az az érzés, amire a harci shouneneket kitalálták. Megnézed, szinte átéled a harcot. Majd mikor vége, azzal vagy feltöltve, hogy Te is erős akarsz lenni. Ezzel szemben ott a kontraszt, hogy közben mondjuk egy számítógép vagy a tv-készülék előtt ülsz, meg sem mozdulsz. Aztán elindul benned valami, és jöhet a bokszzsák!
A Dragon Ball Z nagyon primitív, és rendkívül célirányos. Önbizalmat akar adni, s közben banális értékekkel bombáz: "szeresd a barátaidat", "áldozd fel magadat a közösségért". Ha angol vagy magyar szinkronnal nézed, akkor is tudod, hogy ez nagyon japán. Sőt: nevelési célzatú. Érdekes az a kontraszt mellette, ahogy az európai szülők ezt félreértik, és az erőszakból csak annyit látnak, hogy erőszak.
Ajánlom a monitor előtt sportolóknak, és a műfaj rajongóinak. 276 rész. Ha végigülöd, kezdheted is nézni a Dallas-t az elejétől.

Értékelés: 7,6

Linkek:

ANN
Aoianime
Wikipedia