A földön fekvő fiatal, vézna fiú éppen, hogy elkúszni tudott a csatározó szörny és a fekete-kimonós férfi útjából, amikor meglátta a második, hatalmas szörnyet közeledni. Karjai mintha csak maguktól cselekedtek volna, fel akarták emelni, de amint az izmaira egy kicsi erőkifejtés is várt, égető fájdalom költözött az ösztönök helyébe.
Az utolsó dolog amit a könnyektől homályos tekintete megpillantott, az a szerzetes elmosódott alakja volt, amint egy hosszú botot fogva kiugrott az ajtón, ahová korábban eltűnt...

A következő pillanatban, amikor kinyitotta szemét már a hátán feküdt, valami puha anyagon, a terem egyik hátsó részében. Hirtelen fellökte magát ülőhelyzetbe, mire a feje fájón lüktetni, szemei előtt a világ pedig ugrálni kezdett.
-Ne olyan gyorsan, fiú! - A hang az ajtó felől jött, majd a szót felváltotta egy elhúzódó ajtó hangja. Amint a kép kitisztult, a srác meglátta a szerzetest. -Ne aggódj, már elűztük a lidérceket.
-Lidércek? Azok tényleg lidércek voltak? - A fiú zavartan nézett a szerzetesre, aki éppen akkor ült le mellé, és egy ott levő láda tetejét felemelve, kis csészét szedett elő. Miközben a csészét a meglepett iskolás kezébe nyomta, és elővette a teáskancsót, folytata nyugodt mondandóját.
-Igen, lidércek. Hiszen láttad őket, nemde? - Amint kitöltötte a teát, először nézett a fiúra.
-Igen, persze. Csak sosem mertem elhinni. Nem találkoztam olyannal még, aki látná őket, mint én.
-Látod, látod. Csak be kellett volna jönni a szentélybe. - Azzal a csuhás felállt, és a maga nyugodt tempójában tűnt el az egyik ajtóban, bizonyára, hogy folytassa napi teendőit. Mielőtt azonban kiért volna kiáltásnyi távolságból, visszaszólt a fiúnak. -Ha haza kívánsz menni, csak nyugodtan. Felhívtam a szüleidet, hogy nálunk voltál, mert pár huligán megvert az utcán.
Talán jobb is volt, hogy nem volt már a teremben, ugyanis a srác anbban a pillanatban, ahogy meghallotta mondandóját, hatalmas sóhajjal vágta magát fekvésbe, amitől feje eszeveszetten sajogni kezdett, és könnyei is potyogni kezdtek.

MIÉRT PONT ÉÉÉN?

Később, amint hazafelé ment, folyton csak azon gondolkodott, hogyan tudná kimagyarázni magát, de mivel az ötletek nem akartak jönni, illetve a feje az erős koncentrálástól gyakran sajogni kezdett. Amióta csak eszét tudta, mindig menekülnie kellett a lidércek elől, ezért sosem barátkozott össze senkivel, hogy nehogy bántson valakit, a szülei pedig folyton azt hitték, hogy fiukat mindig bántják. Anyja óvónő volt, aki folyton vigyázott rá, és letorkolta, ha aggodalmat okozott otthon, apja pedig szigorú és erős ember lévén ragaszkodott hozzá, hogy fia végre járjon el valamelyik dojóba, hogy meg tudja védeni magát.
Éppen amikor a gondolatai végére ért találta szemben magát a házuk ajtajával. Lemondó sóhajjal nyitott be, és száját már nyitotta is hogy bejelentse érkezését, amikor anyja hisztérikus alakja jelent meg a kert felől rohanvást jövet.
-Végre, hogy itthon vagy Ryuken! Hát nem gondoltál rá, hogy halálra izguljuk magunkat miattad? És hogy nézel ki már megint..