A Japánok tudnak valamit. Mondtam már hasonlót párszor, de mindig van új amiről ezt mondhatom. A Kanon egy bizonyítéka annak a tapasztalatnak,  amit nagyritkán meglátni az animék képkockái között, és ami miatt történetesen elkezdtem romantikus animéket nézni annak idején, ezért pedig csak hálás lehetek neki, mert azóta sok olyan élményben volt részem, amit nem sok másért adnék oda.
A két sorozat, merthogy két sorozatról van szó, ugyanazt a történetet adja vissza ugyanannak a főszereplő fiúnak a szemszögéből, de mégis teljesen másként. Annak idején teljesen zöldfülű animefanként egymás után néztem meg a két produkciót, és amikor a felezéshez értem, az újabbik sorozat első percei után azt gondoltam, hogy kikapcsolom, ugyan minek nézném mégegyszer végig. Valahogy mégis ott maradtam az epizód végéig, aztán már nem tudtam otthagyni képernyőt, és néztem részt-rész után.
Az alkotók mintha belenőttek volna a feladatba, sokkal enyhébb, mondhatni felnőttes, komoly árnyalatot adtak a második sorozatnak, amivel teljesen új oldalakat ismerhettünk meg, drámaibbá vált az egész cselekmény, több üzenetet kaptunk kézhez, mint a kissé álomszerű elsőben, mintha ugyanaz az ember, talán a főszereplő emlékeit láthattuk volna végig, először fiatal, másszor már felnőtt korából.
Mindkét sorozat ugyanazt az időszakot fedi le a főszereplőnk életében, amikor visszatér a régen látott városkába, ahol rokonainál lakik majd, amíg befejezi az iskolát. Már az első pillanatoktól kezdve tiszta, hogy mind a vele egyidős unokatestvére, mind a folyton felbukkanó lányok valamelyest nem szokványosan kötődnek hozzá, és problémáikkal folyton neki kell megküzdenie. Az, hogy miként is teszi, avagy miként is láthatjuk mi ezeket a küzdelmeket, az az igazán más a két mű során.

A látványra egyik műben sem lehet panasz, azonban szinte természetes, hogy a készítések között eltelt évek meglátszanak mind a stílus, mind a technika fejlődésén. A képi motívumok sikeresen párosulnak a mű néhány, szerencsésen használt szimbólumával, és a hangulatot is megfefelően árasztja a képi világ.
A sorozatoknál, mindkét esetben elmondható, hogy zenéi igen hatásosak, és legalább általánosan, néhányunknak bizonyára túlzottan sémaszerűen, kellemesek, és szentimentálisak, a szinkronról elmondható legemlékezetesebb pozitívum pedig az, hogy a főbb szereplők hangjai ugyanazok voltak mindkét sorozatban, így ténylegesen, minden téren öröklődik az illúzió, amit az anime kelt.

A művek minden esetben ajánlatosak megnézésre, esetleg többször is, sőt talán egymás után közvetlenül, hogy lássuk azt a kontrasztot, amitől mindkét sorozat önállan is megállja majd a helyét, az első, mint álmokban és emlékekben naivan lavírozó gyermeki romantika, míg a második, mint zavarodott, múltat és régi álmokat kereső, szívbe markoló romantikus dráma.