Igazán ritka az az anime, amit az egyszeri rajongó nyugodtan leülhet megnézni a saját nagymamájával, és a gyerekeivel együtt. Szükséges ehhez egy nagyon kedves történet, valósághű környezet és karakterek, jó rakás mondanivaló, és egy hatalmas, szőrös, medve és valami egér keresztezésére emlékeztető lény. Nos, természetesen mindez adott a Tonari no Totoroban, így nyugodtan versenyre kelhet a Disney rajzfilmjeivel a család meghódításában. Hayao Miyazaki szerintem a művészete csúcsát érte el ezzel a rajzfilmmel, és le sem tagadhatná hogy ő rendezte, mivel majdnem minden szokásos kellék megtalálható benne - kivéve a gusztustalan elemeket, ami miatt az alsó korhatár európai szemmel nézve is gyakorlatilag 0-ra csökkent.
A történetben a Kusakabe család vidékre költözik, hogy minél közelebb legyen ahhoz a kórházhoz, ahol a gyerekek mamáját ápolják. A két kislány így ismerkedik meg az erdő védőszellemével, akivel együtt csodálatos, ugyanakkor meglepően hétköznapi kalandokat élnek át.
Éppen emiatt a kontraszt miatt zseniális az anime: a szereplők viselkedésétől kezdve az utolsó szögig minden teljesen reális benne, leszámítva a Totorókat (igen, több méretben is vannak), akikről egészen a film legvégéig nem lehet tudni, hogy vajon csak a gyerekek fantáziájában léteznek, vagy a valóságban is. Miyazakira annyira jellemző a lassú ívű, cseppet sem hősies vagy drámai történet, és a sugárzó természetszeretet, ami a mű legfőbb mondanivalója is egyben. Ismerős lehet a rajzolási technika is, és bár napjainkban már minőségben felülmúlták, ahhoz képest nem lehetne megmondani róla, hogy '88-ban készült. Emellett zökkenőmentes animáció és az animációs viszonylatban kiváló japán szinkronszínészek gondoskodnak róla, hogy teljesen belefeledkezzünk a történetbe.
A magyar kiadásról pár szóban annyit, hogy már megint diadalmaskodott az üzleti érdek az extrák felett, de legalább a képminőségre nem lehet panasz. A magyar szinkron kivételesen jól illik a filmhez, egyedül az zavaró, hogy a kislányoknak picit idős hangja van néha - persze inkább meglepő, hogy hogyan tudták a japánok az eredetit olyan jól megcsinálni.
Egyedül az alcímmel nem vagyok kibékülve: "A varázserdő titka". Éppen a lényeget lőtték le ezzel, mégpedig hogy szó sincs varázslatról. Azt hiszem, minden erdőben ott lakik Totoro, és csak arra vár, hogy felfedezzük.

Értékelés: 9.9

Linkek:
ANN:
www.animenewsnetwork.com/encyclopedia/anime.php
AoiAnime:
http://www.aoianime.hu/

Milyen lenne a jövőnk, ha eltűnnének benne a gépek és emberek közti különbségek?
A témát már sok film, és most a nyugati kamerás alkotásokról is beszélek, feldolgozta. Sok különböző teóriát láttunk az öntudatra ébredésről, a tökéletes gépekről, de egyetlen sem volt még, ami mindezt az érzelmekre, és az emberrel való kapcsolatra koncentrálta volna.

A Chobits egyfajta alternatív jelent, avagy közeli jövőt fest elénk, amiben a számítástechnika átlépte a napjainkban is jelen levő technológiai formákat, és emberi alakba öntött, szuperteljesítményű 'persocomok' képében szolgálja ki teljesen a társadalmat.
Ugyan ki ne vágyna egy ténylegesen tökéletes társra, aki helyettesíti a számítógépét, telefonját, és gyakorlatilag összes feladatát átvállalja, amellett, hogy mindenben megértő, igazat ad, és azt teszi amit csak akarunk, még a szexuális életünket is tökéletessé teheti.
Ez az a pozitívum, ami, ahogy az a cselekmény kibontakozása közben érezhetővé válik, nem is annyira pozitívum. Hatalmas, a filmben csak személyes szinten megjelenő ellentéteket szül a persoconok és emberek kapcsolatait körüllengő ingatag talaj. A mondanivaló és a kérdésfeltevés, ahogy a sztori közeleg a katarzisához, egyre inkább filozófiai szintet képvisel, míg képes mindennek az emberi arcát is hűen megmutatni a főszereplő segítségével.

A sorozat külön érdeme a nagyon emberközeli 'karakterkészlet' továbbá a valóságot képmásként követő háttérvilág, amiben egyre csak ráismerhetünk saját világunk szinte törvényszerű történéseire. Összességében a film a megvalósítás terén az elsők között van, az általam látottak közül, amelyek tartósan tudtak olyan illúziót kelteni, hogy olyasmit látunk, ami tényleg megtörténhetne pár év múlva...

A képi világról nincs sok említeni való, minőségileg magas szintű, részletekben gazdag, az emberábrázolás pedig szerencsésen arányos, majdnem élethű, és persze, ahogy ezt egy ecchi kategóriába sorolható műtől várja a néző, a főszereplő persocom-hölgyike tényleg nagyon 'kawaii', és gyönyörű vonalakkal rendelkezik.
Az anime hangjai, a japán hagyományoknak, mondhatni sztenderdeknek, megfelelő jól öszeválogatott szinkronszínészek, az anime zenéi pedig igen kellemes, azonban kissé egysíkú válogatást képeznek, talán egyetlen igazi kivétellel, az openinggel, ami aranyos és kellemes groove stílusával nagyon jól passzol a sorozathoz.

A Chobitsról igazság szerint nehéz összetett véleményt mondani, mindazonáltal az bizonyos, hogy sok célközönséget képes megetetni a mű, lévén tartalmazza a maga elgondolkodtató, és drámai szálait, romantikát, emellett pedig folyamatosan kapunk magunk elé pironkodtató képsorokat, és szerencsére nem többet. A filmekben, ezeken túl, néhol fellelhetők komikus elemek, azonban ezek nem többek, mint a japán hagyományoknak megfelelő helyzeti poénok.
 

Aki egyetlen egyet is látott már Hayao Miyazaki filmjei közül, az már biztosan tisztában lehet vele, hogy megnézi-e az összes többit is. Egyike ő azon kevés rendezőnek, aki olyan erős és megkülönböztethető nyomot hagy minden művén, hogy akár száz közül is megismerni őket. Általános jellemzőjük például a nagyon részletesen kidolgozott világ, háttér, a hosszú, hömpölygő, kicsit talán túl lineáris történet, és a kirobbanó, magával ragadó emberség.
Nem különbözik ettől a Nauszika sem. Több, mint két órás hosszával igazán epikus rajzfilmről beszélhetünk, amibe rengeteg izgalmat, kalandot és mondanivalót sikerült bezsúfolni. Az emberi civilizáció ezer éve véget ért, sikerült az ősöknek a föld nagy részét megmérgezni, a túlélők néhány megmaradt tiszta területen élnek, a technika maradékait használva. Ebben a hatalmas rovarokkal és mérgező spórákat eregető gombákkal benépesített világban él Nauszika a Szél Völgyében, és miközben az emberiség megmaradt csoportjai még mindíg egymás között marakodnak a hatalomért, ő a tiszta szívének köszönhetően megmenti a világot egy újabb égéstől. Az akciódús történet mögött nem kisebb kérdéseket feszeget a film, mint az emberek kapcsolata egymással és a természettel: ez a sugárzó természetszeretet, ami többször is megborzongatja a nézőt, igazán elemi erővel visszaköszön majd a Totoro-ban is.
Ha a színeket kicsit felújították volna a filmen, biztosan nem mondtam volna meg, hogy '84-ben készült. Gyönyörűek a hátterek, a karakterek jellegzetesek (mondhatni a szokásos Miyazaki védjegy) és szépek, az animáció kifogástalan, és teljesen megdöbbentő módon rengeteg olyan elemmel dolgoztak a rajzolók, ami azután a nyolcvanas évek végén a steampunk műfajban fog visszaköszönni. Feltűnnek hatalmas, félelmetes lények is a pusztítás hordozóiként, amik engem erősen emlékeztettek az Evangelion robotjaira és angyalaira - persze ez a fajta magas, nyúlánk rémálomszerű valami több animében is megjelenik, és nehéz lenne megmondani, hogy ki alkalmazta először. Ezzel el is érkeztünk az egyetlen kicsit gusztustalan részhez a filmben (ami ismét kihagyhatatlan eleme a Miyazaki műveknek); lehet, hogy elfogadható a japán kisgyerekek számára a hatalmas csontvázról több percen át lemálló hús látványa, én azért a gyerekeimnek nem ezzel fogom kezdeni a stílus megkedveltetését.
Szólnék pár szót a magyar DVD kiadásról is, ami nálunk a Best ("Worst") Hollywood gondozásában jelent meg. Ebben az árkategóriában egyáltalán nem furcsa, hogy nem zsúfolták tele extrákkal, a szomorú inkább az, hogy költségesebb kiadásokat egyelőre nálunk nem bírna el a piac. Nem értem, hogy miért nem tudták megoldani, hogy a film kitöltse a képernyőt, oké, hogy szélesvásznú, de minek a bal és a jobb szélére is fekete csík?
A fordítás szerintem jól sikerült, az eltérések az eredeti szövegtől megmaradnak a művészi szabadság határain belül, összességében is hozza a felirat a legjobb fansubok minőségét. Sajnos a szinkronról nem mondhatnám el ugyanezt, az eredeti japán hangok árnyalatait, változatosságát messze nem sikerült visszaadniuk a szinkronszínészeknek. Valahogy a legtöbb magyar kiadásnál az az érzésem, hogy inkább egy mese stílusát, színvonalát próbálták elérni, nem egy élő szereplős filmét.
Természetesen addig, amíg nem veszik meg az anime fanok a magyar kiadásokat, és inkább fansubokat néznek, nem fogja megérni a kiadóknak strapálniuk magukat, hogy igényes DVD-ket készítsenek, úgyhogy mindenkit csak bíztatni tudok arra, hogy vegye meg - azért ha véletlenül kijönne egy blurayról rippelt fansub, nem sokat gondolkoznék hogy letöltsem-e.

Értékelés: 9.4

Linkek:
ANN:
www.animenewsnetwork.com/encyclopedia/anime.php
Animeaddicts:
animeaddicts.hu/animecontent.php

A dating sim adaptációk, és az ide kötődő seinen sorozatok körében nehéz jelentőset újítani. A női szereplők egyfajta ideáltípusok - mivel több is van egy sorozaton belül, lehet keverni - a középpontban álló férfi pedig megmenti őket az érzelmi viharoktól. Végül az egyiket megszerzi magának, mint oltalmazó, vagy szintén mint egyfajta ideálférfi. Ebben nem is lehet változtatni, ha megteszik, kilépnek a műfaji keretből.
Az ef sem ezt teszi, hanem fergetegesen tálal: az egész anime a fenti recept hangulati elemek mesteri kompozíciójával. Két cselekmény az eredeti játék két története szerint halad. Az egyikben egy fiú az identitását keresi, a helyét a világban. A párhuzamos sztori egy lány betegsége körül bontakozik ki: négy évvel ezelőtti balesete miatt emlékezete csak 13 óráig tart, kis notesze segít neki, hogy valamennyire folyamatosan tudjon élni.
A szereplőink körül kibontakozó szerelmi történeteket apró szálak kötik össze, ám ez kevés hangsúlyt kap. Fura módon mindkét szál hangsúlyos, és a kissé ritmustalan váltások köztük egyáltalán nem zavaróak, sőt. Képesek önmagukban is lekötni a figyelmet, de így különösen.
A sorozat legnagyobb erénye mégsem ez, hanem a rengeteg használt képi montázstechnika, az éles kontúrok és a zene összhangja. A látványvilág önmaga hordoz egy hangulatot, ami végigkíséri a nézőt, jóval azután is, hogy végignézte. Nem mondom, hogy 'rabul ejt', de csak azért, mert magát a kifejezést nem szeretem. Inkább azt írom: műfaji mérföldkő, a legtökéletesebb illuzió, amit elvárhatunk.
Negatívumokat nem írok. Ha valakit elkap a hangulata, megnézi, és nem fogja azokat firtatni. Ha pedig nem, akkor nem neki készült. Talán ez az érdekes a dating sim-ben: nem művészet, de nagyon közel áll hozzá. Gyönyörű, de nem közvetít értéket. Nagyra lehet tartani, de célja van: egy hangulatot elhozni. Ebben pedig az ef - Tale of Memories kimagasló.

Értékelés: 9,8


Linkek:

ANN
Aoianime
 

Ez az a sorozat, amiről akkor is írni kellene, ha nem akarnék, hiszen ennyit minimum megérdemel az animetörténelem egyik leghasfájósabb romantikus sztorija. Nem kell rossz felé gondolni, ezúttal, igaz sajnos csak ritkán adatik lehetőségem ilyesmire, a rekeszizmokra gondoltam. Merthogy a Lovely Complex megmozgatja őket, méghozzá rendszeresen, a maga sajátos és lenyűgözően eredeti stílusával.
Az egész történetet ellepi a kozmikus irónia, már az első pillanattól kezdve, hiszen egy átlagnál magasabb lány és egy átlagnál alacsonyabb fiú folytonos háborúzását és őszinte barátságát látjuk, pillanatonként változó felállásban. Barátaik körében nagyon népszerűek, sőt iskolaszerte hírhedtek folytonos komédiájukról, de belső konfliktusaikról szinte senki nem tud semmit. Legjobban egymást értik meg, de ezt sem mondják ki soha, még akkor sem, ha szépen lassan rájönnek, hogy többet éreznek egymás iránt mint barátságot. A filmek maguk is bemutatják, de sejthetjük is hogy Japánban, és egyébként a mai világban mekkora hátrányokkal indul valaki, aki kilóg az átlagból. A bizonyítási, és elismerés utáni vágy és küzdelem során ébrednek rá a főszereplők, hogy igazából mi is fontos, de ekkor sem maradhatnak ki az epizódokból e fergeteges poénok, sőt.
A cselekmény egy szálon fut, és csak ritkán kapunk aprócska kitérőket, viszont korántsem válik unalmassá, mondhatni a készítők tudták meddig kell nyújtózkodni, hogy ne lógjanak ki a takaró alól. A poénzuhatag eredeti, és szinte teljesen nélkülözi a sablonos animés helyzeteket, ehelyett egy valódi komikus páros folytonos előadásaiba tekinthetünk bele.

A képi világ szinte ugyanolyan intenzitással adja vissza az iróniát, mint maga a cselekmény, és ez is ugyanolyan hatást ér el, mint amaz. A pillanatról pillanatra változó érzelmi ábrázolás, és a túlzó rajzolás bőven megteszi hatását, némafilmként is betegre lehet nevetni magunkat a sorozat képein.
De micel van szinkron, és az egyszerűen nagyon jó, minden egyes érzelem, minden hangszín tükrözi amit látunk, így gyakorlatilag nem meglepő, ha rabul ejt minket az anime, és csak későn vesszük észre magunkat, illetve az eltelt időt, ha vége a sorozatnak.

Ha a műfajt a komédia és a romantika között kardélen egyensúlyozó mutatványként tekintjük, az anime megvalósítására azt kell, hogy mondjuk, a készítők megfordították a kardot, és hagyták az ötleteiket végigszaladni a fokélen. Hála nekik, olyan példányt kapunk kezünk közé a Lovely Complex képében, amiért megéri sokszáz órányi animét végigülni, hogy megtaláljuk, kedvenceink közé emelhessük, és teljes joggal mondhassuk kategóriája egyik kiemelkedő darabjának.
Mindenkinek ajánlott. Legalább egyszer.


Értékelés: 9.6

Linkek:
ANN
Aoianime

Sok-sok tiszteletteljes virtuális kalapemeléssel tartozom még azoknak az embereknek, akik gondoskodnak arról, hogy meglegyen a napi betevő igényes animénk, és itt elsősorban nem is a fansubolókra gondolok - pedig ők is megérdemelnének nem is egy bejegyzést - hanem a rajzfilmek készítőire. Az egyik olyan sorozat, amiben szinte folyamatosan leesett állal bámultam, hogy mekkora mértékű háttérmunkát fektettek bele, az a Kaleido Star. Hogy csak az egyszerűbbekkel kezdjem: a történet nagy része az USÁban játszódik, és emellett még pár más helyszínen pl. Európában, ezeket teljesen hihetően, részletesen és karakteresen rajzolták meg, ami azért szerintem egy szokásos japán kisvároshoz képest nem kis feladat. Mivel Sora, a főszereplő, a Kaleido Stage nevű nagyhírű cirkuszban szeretne fellépni akrobataként, az egész anime élvezhetősége áll vagy bukik a megjelenített előadások minőségén, és ebben sem okoz csalódást; tippem szerint nem kisebb meló lehetett ezeket filmre vinni, mintha magát az előadást kellett volna megszervezni a koreográfiától kezdve a látványon át a díszletekig. Vannak olyan sorozatok, ahol a szereplők felismerését nagyban segíti, hogy folyamatosan ugyanabban a ruhában flangálnak... ekkora melléfogást nem engedhettek meg maguknak a Kaleido Star készítői, gyakorlatilag mindenki mindíg más ruhákban, jelmezekben tűnik fel, amiket, mondanom sem kell, szinte divattervezői minőséggel terveztek meg.
Ugyan igazi cirkuszban elég régen voltam, és nem mondhatnám, hogy különösebb rajongója lennék, az akrobaták mutatványai láttán én is, mint szerintem mindenki, visszafolytom a lélegzetem, és vicces módon ugyanezt az érzést, a teljes beleélést, amikor a néző jobban izgul mint az előadó ott fent több méter magasságban védőháló nélkül, teljesen előhozza a Kaleido Star is. Annyira reálisra sikerült, hogy néha még azon is elgondolkodtam egy pillanatig, hogy "hűű ezt meg hogy csinálták", azután szólalt csak meg az agyam reálisabb fele: "hülye, csak rajzolva van". Persze erre a készítők kicsit rá is játszottak, és megrajzoltak pár olyan jelenetet ami a valóságban nem kivitelezhető, de én ezt nem rónám fel negatívumként a sorozatban.
Az anime egyébként teljesen a sport sorozatok kelléktárából építkezik a kemény munka - sok gyakorlás, és eléred amit szeretnél vonalon, rengeteg vicces jelenettel, de bepillanthatunk azért az előadók közti rivalizálásokba is, amit Sora mindíg kicsit naívan, de rengeteg jóindulattal, pozitív értékrenddel kezel, és pont ezért ajánlható kisebbeknek is, mert jobb emberré tesz. Rengeteget áradoztam már a kidolgozottságról, ebből kitalálható, hogy a rajzok általában is nagyon szépek, és a zenére, szinkronra sem lehet panasz. Kuriózumként megemlíteném, hogy a sorozat első pár része közt bújt el az anime-történelem szerintem eddigi legjobb sírós-hang-szinkronja, ez annyira kiemelkedik még a Kaleido Star általában is jó színvonalából, hogy rögtön vagy háromszor megnéztem, mert nem akartam elhinni. Nem tudom mi történhetett Hirohashi Ryou-val, Sora seiyuu-jával, de hogy nagyon beleélte magát az biztos.
Negatívumokat megint csak magamat megerőszakolva tudnék felsorolni, leginkább annyit, hogy célközönség tekintetében a Kaleido Star nem elég univerzális, a kicsiknek, a cirkusz vagy sportrajongóknak fog leginkább tetszeni, egyszóval megmarad a műfaj határain belül. Nem feszegeti a világegyetem nagy rejtelmeit, vagy komolyabb emberi problémákat, így a súlyosabb témák kedvelőinek nem tudom ajánlani.

Értékelés: 9.1

Linkek:
ANN:
http://www.animenewsnetwork.com/encyclopedia/anime.php
Aoianime:
http://www.aoianime.hu/

Képzeljünk el egy kis városkát. Egy erdőkkel körülvett tó partján, idilli környezetben, mindentől, még az rohanó világtól is elzárva. Ha itt történik valami, még egy nap sem kell, hogy mindenki tudjon róla. Ennek a városkának a középiskolájába jár a középpontban levő kis csapat, akik iskola után is egymással lógva múlatják az időt, ami igen békésen, és persze lassan telik egy ilyen helyen. Ebbe a békébe lép bele az új tanítónő, a csinos és fiatal Mizuho, aki egyből a fiúk központi témájává válik, majd hirtelen ezt a fordulatot egy még nagyobb követi: az éjszaka folyamán az egész város szeme láttára köröz egy UFO a környék fölött. Mindenki felbojdul, sürög a média, és a két váratlan hírt egy újabb követi - a srácok számára - a kis csapat egyik tagja egy szó nélkül eltűnik, és csak másnap kerül elő. Az mindegyiküknek feltűnt, hogy valami történik, de csak Kei tudja pontosan mi is az...

Ez az anime végre bővelkedik komoly és valóban eltárolható mondanivalókkal, amit nem feltétlenül kell visszakonvertálni a való életre, és megfelelő mennyiségű a poénok száma is. Szerencsére a készítők nem ragaszkodtak kitérőkhöz, sem az idő, illetve az epizódszám húzásához, így végül egy igen kiegyensúlyozott animét kapunk, amiről érződik, hogy élvezték a készítését.
A képi világ nagyon őszinte, igaz ez talán nem a legjobb jellemző, de mindenképpen igaz. A testek realisztikusak, és szépek, végre látni igazi eltéréseket, nem mindenki uganarra az alapra készült, sem formailag, sem az arcokat tekintve, és még a hajakra is jutott idő, ami nálam plusz pont.
A zenék meglepően jók, és hangulatteremtők, némelyikük egyenesen szívdobbanásig hat. A film néhány tökéletesen megkomponált pillanatában gyomrunk szinte azonnal mocorogni  kezdhet, azonban az eredeti szinkron némely karakternél kissé eltér az ideáltól, főleg Kei részéről, akinél túlzottan kisfiús hatást értek el, habár ugye ennek is sejtjük az okát, lévén ő a központi kapcsolat kisfiúja.

Őszintén, egy őszinte animéről, ez volt a mottó amihez próbáltam tartani magamat a kritikában. Akit ez elijesztett, annak meg kell jegyezzem, hogy az általam kiemelt dolgok egyáltalán nem lebegnek ennyire a felszínen, az én tevékenykedésem célja az volt, hogy egy rendhagyó filmet olyan oldalról írjak le amit szinte sehol máshol nem lehet megtalálni ennyire koncentráltan.
Mégis, a témák és belefoglalt mondanivaló miatt, van egy korhatár, ami kell ahhoz, hogy a néző felérje ésszel mit is lát, de ez nem vészes. Saját véleményem az, hogy mindenki aki volt középiskolás, vagy éppen átéli ezt a kort, érdemes belekezdenie a sorozatba, mert pár szép emléket, avagy élményt láthat újra.


Értékelés: 9,6

Linkek:
Wikipedia
Aoianime

Nem vagyok egy nagy box rajongó, ha már választanom kellene a két küzdősport közül, akkor inkább a K1 közvetítéseket preferálom, talán azért, mert ott a lazább szabályok miatt nagyobb eltérések lehetnek az ellenfelek technikájában, stílusában, és szerintem mostanában akciódúsabb is. Amitől a falra tudok mászni egy box meccset látva, az az, amikor az összes menetben csak egymást kerülgetik, végig pontozásos győzelemre hajtanak a boxolók. Valahogy a 21. századra a taktikázás fontosabb lett a bunyónál, persze tisztelet a kivételnek, aki olyan mérkőzést tud mutatni, ahol csak úgy repülnek a három perces menetek.
A Hajime no Ippo-ban megjelenített menetek is pillanatoknak tűnnek, holott több részen át képesek voltak az alkotók egy meccset elhúzni. Az, hogy az ember ész nélkül indítja az anime egyik részét a másik után, és csak arra kap észbe 10 órával később, hogy már sötét van és korog a gyomra, egyértelműen annak köszönhető, hogy a karakterek egytől egyig a box hőskorából lettek mintázva, és már-már szuperhős képességeik vannak. Mindenkinek van egy-két speciális ütése, védekezése, vagy egyéb technikája, tulajdonsága, amit harc közben ki tud használni, és ez persze így a valóságtól elrugaszkodottnak tűnik, de ha azt vesszük, hogy a sorozat több ponton is túloz a könnyebb emészthetőség, érthetőség kedvéért, ennyi belefér. Rengetegszer előfordul, hogy a mérkőzések közben bepillantást nyerhetünk a szereplők gondolataiba, ahogy ráébrednek saját korlátaikra, igyekeznek taktikailag és fizikailag is az ellenfelük fölé kerülni, és ettől egy menet elég hosszúra is nyúlhat. Természetesen tudjuk, hogy a valóságban ha valaki ennyit gondolkozna, már rég a padlón találná magát, de mégis ez egy nagyon jó módszer annak az ábrázolására, ahogy a sportoló agyán átcikáznak a több éves tréning és az ösztönök által sugallt, gondolatoknak nem is nevezhető megérzések, amik hatására aztán cselekszik. Nem utolsó sorban ezek a magyarázatok teszik teljesen közérthetővé azok számára is a történéseket, akik nem fanatikus box rajongók, mivel rengeteg szakkifejezéssel és más, az igazi sportban is megtalálható elemmel operálva lesz igazán reális a sorozat.
Ha csak akció jelenetekből állna ez az anime, már akkor is érdemes lenne megnézni a kidolgozottságuk, izgalmasságuk miatt, de igazából ezzel egyenlő hangsúlyt kaptak a karakterek, akik mind fejlődnek jellemben és fizikailag egyaránt, és ez nem kis szó, mert a Hajime no Ippo szép kis szereplőgárdával büszkélkedhet. Vannak közöttük szerethetőek, utálatosak, viccesek, mindnek megvannak a maguk problémái, mozgatórugói, és ettől az egész világ, amiben a sorozat játszódik, élő lesz és érdekes. Ippo-val, a főszereplővel könnyű azonosulni az egyszeri otakunak is, mert eredendően nem agresszív, csak erős szeretne lenni, és éppen ezért saját magával is meg kell küzdenie, nem csak az ellenfeleivel. Kapunk egy kis ízelítőt a küzdősportok nemesítő hatásából, családi problémákból, edzésekből, és a vereségtől való félelemből is.
Ha objektív szeretnék lenni - márpedig nagyon nem szeretnék - akkor azért néhány negatívumot is meg kell említenem. A rajzolási stílus ugyan remekül illik a sorozat hangulatához, mégis réginek tűnik, és ha akarták volna szebb is lehetett volna. Biztosan lesznek olyanok is, akik kicsit nevetségesnek fogják tartani azt az agyalást, amit egy mérkőzés alatt a boxolók levágnak, és az eltúlzott speciális képességeket, másoknak hiányozni fog az újdonság, a mélység ebből az animéből. Nos, csak annyit tudok mondani, hogy mindent nem lehet egyszerre, a Hajime no Ippo a műfaj keretein belül egy tökéletes sorozat, és ugyanúgy szól az ökölvívás fanatikusainak, mint azoknak akik csak a sportot szeretik úgy általában, vagy hetekig Rocky-sat játszottak miután rábeszélős videókazettán sikerült megnézniük valamikor a 80as években.

Értékelés: 9.2

Linkek:
ANN:
http://www.animenewsnetwork.com/encyclopedia/anime.php
Aoianime:
http://www.aoianime.hu/

A shounenek között vissza-visszatérő műfajt alkotnak az elég különböző szinten kivitelezett és meglehetősen egymásra hajazó harci animék. Egyszerű a recept, valami jópofa alapötlet kell csak, és indulhat a bunyó egy 16 éves srác nézőpontjából, aki a sorozat végére kicsit felnőttebb lesz, barátokat szerez és konklúzióként a társadalom hasznos tagja válik belőle. A harci shounenek nem állnak messze a mesék világától, itt is van "tanulság". Az oda vezető út azonban tud kifejezetten érdekes lenni, mint a Yu Yu Hakusho esetében is.

A sorozat az egyik legismertebb anime világszerte, tekintve, hogy az USA-ban is viszonylag hamar vetítették, nagy nézettséggel. A történet a központi szereplő, Yusuke bemutatásával kezdődik: egy elszigetelt, verekedős középiskolás. Egy napon azonban érdekes fordulatot vesz az élete: egy kisgyermeket megment attól, hogy elüsse egy autó, ám közben életét veszti. A túlvilágon visszautasíthatatlan ajánlatot kap: nyomozói állásért cserébe a túlvilágtól kap cserébe még egy lehetőséget az emberek világában. S ezzel kezdetét veszi a rengeteg harccal tarkított kaland.
Szögezzük gyorsan le: a sorozat nem sok újat nyújt: a szereplők mind ismerősek valahonnan, a keretsztori magától értetődő módon nem nyújt újat. Sokaknak ismerős elemek jelennek meg a Dragon Ball-ból. Két dolog mégis kiemeli a mezőnyből, azt hiszem, toronymagasan. Az egyik, hogy kifejezetten érdekes és feszült történet jópár kisebb csavarral. Nincsenek húsz részen átívelő csaták és az amúgy fárasztó - harci animékre jellemző - monológokat sem lihegik túl. A másik lényeges elem, hogy a háttérül szolgáló univerzum viszonylag értelmesen kidolgozott, nincsen az az érzése az embernek, hogy hülyére veszik teljesen értelmetlen összefüggésekkel és blöffökkel. Nem tűnik nagy dolognak, de a harci animékre nem jellemző, hogy erre akár kicsi gondot is fordítanának. A Yu Yu Hakusho világa egy működő világegyetem három párhuzamos világgal, és a köztük áthidaló kapcsolatokkal. Persze jobban megnézve jelen sorozat is bővelkedik dramaturgiai hibákban, de elődjeihez és az azóta készült legtöbb műfajbeli animéhez képest bőven megbocsátható mennyiségben.
Ha valaki még nem látta volna, csak bíztatni tudom. Érdekes módon a hozzá készült magyar szinkron kifejezetten élvezhető - egy-két "apró" hibát leszámítva.

Értékelés: 9,1

Linkek:
Wikipedia
Aoianime
ANN
 

Ez az a sorozat, amit senkinek sem kell bemutatni, és talán már spoilert sem lehet lelőni róla kritikailag. Talán pont a hossza az ami miatt kevesen nézik végig avagy nem született róla túlzottan sok kritika, így gondoltam pótolom a hiányt.
Az elkövetkező hosszabb hangvételű írás a Masashi Kishimoto által írt és rajzolt manga után készült, 2002 óta számtalan helyen és nyelven futott és futó sorozatról fog szólni, a Shippuudent még nem említve, minél nagyobb felbontásban, ahogy azt egy többévados, sokmilliós nézettségű anime kiérdemli.

Már az első észrevételem is az volt a Narutoval kapcsolatban, hogy nagy ellentéteket szült szinte minden fórumon és körben ahová a szemem elért, így kíváncsiságom odáig fajult, hogy leültem elé, és a kezdeti ellenvetéseim abban a pillanatban elillantak, ahogy a legelső rész valóban beindult. ...

A sztori, ami már mangaformában 1999 óta létezik, ugyebár 10 éves, és folyamatosan fejlődik, hatalmas és kiterjedt. Alaposan megírt történelem és végre minden egyes személynek van kiterjedt múltja kapcsolatrendszerekkel, és ami a legjobb, megjelennek a történelemből ismerhető nagy alakok, akik legalább annyira emberiek mint mindenki más. Logikátlanságok alig akadnak, csakúgy ahogy időrendi bukfencek.
A karakterek között nagyon sok klisékből teljesen felépíthető, és vannak, talán még többen, akiknek a kliséjét ez az anime alkotta meg. Látható és érezhető, hogy ennek egyszerű oka van, ami nem más mint a karakter szerethetőségének az elérése. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy világszerte sokféleképpen klubszerűen imádják őket jelmezben, rajzolva, animálva, és ki-ki maga tetszése szerint párokat képzel el a szereplők között. Ekkora rajongást pár egyszerű klisékarakter után nehezen tudott befogadni a gyomrom, de amint előrehaladt az idő, és én is a sorozattal, kezdtem érteni a miérteket.
Egy minden tekintetben túl komplex és hatalmas, minden apró cselekedettől függő világban élni, mitöbb, boldogan élni próbáló, egyszerű emberek a szereplők, akik könnyen adhatják fel ha nincsenek ott egymásnak, vagy valaki nem inspirálja őket jobbra. Ez a világkép, ez a nüansz, ami körülveszi a karakterek minden lépését, kísértetiesen hasonlít a mai világra, amiben ugyancsak mindenért meg kell küzdeni, még a barátainkért is, ha vannak egyáltalán.
Ha valamilyen műfajt választanom kéne rá, azt mondanám, a Naruto egy játékadaptáció, nem a világ, és nem is a karakterek teszik olyan népszerűvé amilyen most is, hanem a kísérteties hasonlóság ahhoz a játékhoz, amit mind játszunk, és ami nem más, mint maga az élet.
A Naruto bővelkedik követhető karakterekben. Az értékrend amit Konoha képvisel, csakúgy ahogy a legtöbb nevesíthető szereplő, afféle példamutatás, avagy - mint a régebbi rendszerben a propagandafilmek - ez a film olyan mint egy értékrendet közvetítő oktatófilm, csakhogy ennek, nyomás nélkül, saját akaratunkból hiszünk.
Visszatérve egy bekezdéssel ezelőttre, avagy a hasonlóságra a világunkkal, megemlíthetőek olyan apróságok amik egyrészt erősítik a hasonlóságot, másrészt feldobják a sorozat nehéz vagy éppen üres pillanatait. A sorozat készítőinek van érzéke ahhoz, hogy hogyan pofozzák föl a görcsösen feszült helyzetekből az embert, mindezt úgy hogy semmit se rontsanak, vagy túlozzanak el. Ezzel akár rá is térhetünk a látványra, mivel arról is van bőven mesélnivaló.
Legelső megjegyzésként hozzá is teszem, látszik, hogy az anime megpróbált időt vásárolni a mangának azzal, hogy sok késleltetést és pótcselekvést tettek nagyon sok helyre. Látszik. És pont ezzel van a baj. A filmen nagyon jól, mondhatni pólusosan váltakozva láthatóak azok a részek, amiket Masashi mestertől vettek át, és azok, amiket utólag kellett rajzolni, hogy hosszítsák a cselekményt, mert korántsem minden rész érdemelte meg a maga húsz percét. Ezen, a számomra néhol igen zavaró ponton túlmenően viszont volt néhány igen pozitív élményem, ami más animénél megintcsak nem érintett még meg ennyire. A sorozat közben észrevehetetlenül változnak, mondhatni nőnek a karakterek. Néhány visszaemlékezésben lehet megdöbbenni néha a különbségen amit odáig észre sem vettünk, a régi epizódokban a szereplőink gyerekebbek, míg a sorozat vége felé már egyértelműen kamaszodó vonásokat mutatnak. Lépjünk tovább.
A japán szinkron egyszerűen megunhatatlan, és a hangok nagyon el vannak találva. Ritkán láttam animében ilyen nagyszámú nevesített karaktert, de el kell hogy mondjam, egyetlen hang sem volt csalódás, sőt olyannyira jól illenek a kerekterekhez, hogy a legtöbbjüket más animékben visszahallva szoknom kellett.
A betétzenék, habár egyszerűek és végigkísérnek minket az egész sorozaton, azaz a végére  már fejből tudjuk az összes ritmust, olyan jól illeszkednek a jelenetekhez, és annyira jól összekomponáltak az animével, hogy adott esetben az ember a szék szélét szorongatva pattog a túlfűtöttségtől, vagy éppen, még akkor is ha nem egy sírós alkat előbukkanak a könnyei egy-egy jelenet közben, úgy, hogy talán észre sem veszi magát.
Az openingek és endingek láthatólag üzleti alapú válogatások, ami nem meglepő egy olyan animénél, amin milliók csüngenek hétről hétre. A zenék közé időről időre kerülnek olyanok, amikről egyszerűen nem lehet érezni vagy éppen tudni, hogy miért is kerültek oda, de az átlagból kiemelhető néhány olyan is, amiről egy életen át a Naruto avagy néhány jelenet fog eszünkbe jutni, mert megtartjuk magunknak.

... Néha mégis az volt az érzésem, nem tudom miért nézem még mindig a Narutót, aztán megint lelkesebb voltam, mint azelőtt. A film legnagyobb gyengéje a pulzáló cselekmény, és a néhol eltúlzott időhúzás, de ezért bőven kapunk kárpótlást a végigborzongott, könnyezve avagy asztalt verve, sikítozva, néhol meg hangos nevetésben végignézett részek során.

Összességében a Naruto egy korszakalkotó mű, ha nem is a szó szoros értelmében, hanem inkább ahogyan kivívta magának a helyet a legsikeresebb animék között, a maga hibáival és jó oldalaival. Élményekkel és érzésekkel, egy kis filozófiai lökettel és sok jó emlékkel toldja majd meg életünket, jó lesz visszaemlékezni arra, hogy láttuk, és ha néha úgy döntünk, hogy újra megnézzük, már tudni fogjuk mit akarunk majd látni.


Értékelés: 9,4

Linkek:
Wikipedia
Aoianime