:6


2012. március 12. 15:00 - morwen

Fractale

fractale.jpg

Utopisztikus anime ami sokban hajaz a hasonló típusú Miyazaki animékre (Laputa, Nausicaa), de azért nem üti meg azt a szintet.

Több sebből vérzik az anime. A legfőbb probléma, hogy túl sok dologra vállalkozik egyszerre, de egyik területen sem alkot nagyot, és ezt nem lehet rákenni arra, hogy csak 11 részes. Egyrészt itt van az utopisztikus sci-fi vonal. Ez az elején még elég markáns, de aztán a közepétől feledésbe merül, majd csak a végén köszön vissza, mikor futtában megoldást is kell találni. Ezzel párhuzamosan van egy kis társadalomkritika is, háborúkat idéző borzasztó képek, sortűz a tömegbe, a vakon hívő, imádkozó emberek groteszk ábrázolása stb. aztán 2 rész múlva már idétlen, vicces helyzeteken nevethetünk a főszereplőkkel együtt a sértődött, bújócskát játszó lányt keresve egy repülő fedélzetén, és figyelhetjük a két főszereplő között kialakuló, iskolás animékbe illő szeret – nem szeret kapcsolatot. Hasonló módon a sorozat elején megismert – a Rakéta Csapatra erősen emlékeztető – bajkeverő trió pályafutása is hirtelen véget ér, és hamar feledésbe is merül. Clain az elején még egy egészen értelmes fickónak tűnik, külön figyelemreméltó, hogy mikor először találkozik a terroristákkal, nem fogadja őket rögtön a bizalmába, és nem fogad el mindent rögtön első látásra vagy hallásra. Aztán viszont bugyuta poénok és rossz jellemábrázolás célpontja lesz. Mikor valami megütköztető történik akkor csak bámul, majd ösztönszerűen cselekszik, majd később mikor semmi akció nincs, akkor egy átlagos bizonytalan kamasz szintjét hozza, aki nem tud mit kezdeni egy lányhoz fűződő érzelmeivel.

Aztán az anime egyik szálon se megy végig. Nem lesz dráma, nem lesz romantikus befejezés, de nem is marad végig poénkodás. Azért lezárása van a cselekménynek, de rosszul előkészített, így nem is túl emlékezetes, ahogy az anime sem az.

Értékelés: 6,8

Linkek:
Wikipédia
ANN
AnimeAddicts
Animeweb

Címkék: é:6 fractale
komment
2012. január 10. 15:00 - morwen

Overdrive

 

Aki azt hiszi, hogy a sportos animék csak küzdősportokról és labdajátékokról szólhatnak, az téved, ugyanis az Overdrive rendhagyó módon a biciklizésről szól. És nem pusztán hobbi szinten, hanem igazi több száz kilométeres versenyekről, mint a híres Tour de France, csak persze Japánban és kisebb léptékben.

A sorozat a szokásos módon indul: lúzer főszereplőnk, Shinozaki Mikoto nem tudja mihez kezdjen iskolás éveivel, meg úgy általában az életével, mígnem a lány akiért rajong, Fukuzawa Yuki ráveszi, hogy csatlakozzon a bátyjához, Yousukéhez, aki versenyszinten biciklizik, és a Koronázatlan Király gúnynévvel illetik, mivel eddig egy versenyt se tudott megnyerni kiemelkedő képességei ellenére. A sorozat felében az edzést, és a főszereplő fejlődését követhetjük nyomon, ami animékhez illő nagy sebességgel zajlik. Feltűnik egy rivális is Takeshi Yamato személyében, akinek a hegynek felfelé tekerés a specialitása, azonban a sportanimékben megszokott módon később ő is csapattag lesz a nagy versenyen, ami az anime második felében tart végig (a 12. résztől). Nem találkoztam még olyan animével, amiben egy verseny ennyi részen keresztül tartana (összesen 15). Amiben viszont hozza a „szintet”, az a főszereplő emberfeletti képességekkel felruházása. Bár nem vetették el annyira a sulykot, de elég nehéz elképzelni valakit, aki azután, hogy megtanul biciklizni, pár hónap múlva már versenyen indul, és be is tudja fejezni nagy szenvedések árán, közben pedig hegynek felfelé, és sík terepen sprintelésben is az élre verekedi magát pár percig. Ilyet egyébként se szoktak csinálni az életben, mert iszonyú nagy butaság, és sérülésveszélyes is. Ezt leszámítva szerencsére nincsenek színes aurák, vagy hangrobbanás és villámok a biciklik száguldása közben, bár mikor lefelé jönnek egy hegyről az elég veszélyesen néz ki, nem vagyok benne biztos, hogy a valóságban is ilyen intenzív és balesetveszélyes-e a dolog.

Ezt a sorozatot volt szerencsém „egy levegőre” végignézni, ezért talán erősebben hatottak rám azok a számtalanszor ismétlődő momentumok, mikor főhősünk félholt állapotban teker, de aztán újra összeszedi magát és az élre tör. A verseny nagy része ebből áll, fiatal barátunk van mikor saját belső tartalékaiból merít egy rövid belső monológ esetleg flashback során, van mikor segítőtársai is akadnak akik dialógusokkal „töltik fel” a fiatal versenyzőt, hogy az újra belehúzzon. Végül is ez egy sport témákjú anime, azokban tényleg minden fejben dől el. Intermezzoként a verseny közben a főszereplőket követő kocsiban párbeszédeket láthatunk Yuki és barátnői között, amiknek a lényege általában annak hangsúlyozása, hogy valamelyik versenyző mennyire menő és ügyes, meg tehetséges, tehát nem sokat tesznek hozzá a cselekményhez. Leginkább még Yuki reakciói érdekelhetik a nézőt, mert persze azt várjuk, hogy majd bele fog zúgni Mikotoba, miután látja ennyit szenvedni. A romantikus szál azonban itt sem teljesül be, mert a lényeg a biciklizés. A Yuki és Shinozaki közti kapcsolat inkább csak fillerszerepeket tölt be, illetve a kellőképpen távoli motiváció főhősünknek, mert az nem elég, hogy valaki simán meggondolatlan az életkora miatt. Igazából a szokásos „mindent lehet csak akarni kell” közhely öltözik dinamikus, fiatalos de már megszokottan banális köntösbe. Az ember meg csak csóválja a fejét, hogy az animékben nincs gyomorfekély meg sérv.

Értékelés: 6,8

Linkek:
AnimeAddicts

ANN
Wikipedia

Címkék: overdrive é:6
komment
2010. június 15. 15:00 - Peorth

Maria-sama ga miteru 3rd

A Marimite anime kis-nagy családjának harmadik tagja 2006 telén csempészett egy kis napfényt és hamisítatlan nyári hangulatot a japán televiziókba egy ötrészes OVA képében, epizódonként mintegy ötven perccel.

A sorozat több szempontból is a jól megszokott mederben halad, ezúttal is egy évszak eseményeit dolgozza fel, benne villámnyaralással, iskolai fesztiválokkal és egy osztálykirándulással. A helyszínváltásoknak és tértágulásnak köszönhetően kicsit más szempontból, leheletnyivel kötetlenebb hangulatban tálalva követhetjük figyelemmel a Yamayurikai mindennapjait: láthatjuk például, hogyan állják meg lányaink helyüket, ha féltékeny és sznob vetélytársak bukkannak fel a színen, s rivalizálnak valamely Rózsa kegyeiért, illetve mihez kezdenek a szereplők Sachiko mérhetetlen férfiundorával, amikor elkerülhetetlennek látszik az együtműködés a szomszédos fiúiskolai tanulóival. Ezeknél komolyabb vagy újszerűbb konfliktusokkal nem igazán büszkélkedhet a sorozat, annak ellenére, hogy a lányok még mindig előszeretettel csinálnak bolhát az elefántból és lelkiznek apró-cseprő dolgok miatt. Mivel a sírás és kiabalás még nem elég ahhoz, hogy dramaturgiailag megállja a helyét egy nézeteltérés, nem lett volna rossz, ha a készítők megtisztelik a nézőt azzal, hogy kicsit visszavesznek a dialógusok műanyag-utántöltéséből. 

Mielőtt teljesen elöntene az epe emiatt, muszáj megjegyeznem, hogy ennél nagyobb hibája nem igazán volt azért a sorozatnak. Az OVA során feldolgozott négy-öt esemény jóra sikeredett, a motívumok és metaforák, ha egy kicsit szájbarágósan is, de szépen ki lettek dolgozva, csupán a fenti problémám vetett vissza valamennyit az OVA élvezhetőségéből.
A környezetváltások szerencsére új alkalmi szereplők felvonultatásával is járnak, ez pedig kétségtelenül frissességet kölcsönöz a sorozatnak, főleg, hogy nem újabb női karakterekről, hanem fiúkról van szó. Az újak mellett persze egy-két régi figura is felbukkan, így az előző generáció egyedüli képviselőjeként Sei, aki pár percben épp olyan jól megállja a helyét, mint egy egész epizódon keresztül (noha megkockáztatom, az utolsó részbe belekeverni már teljesen felesleges és erőltetett próbálkozás volt). Ha úgy tetszik, random szórakoztatásban méltó utódjának tekinthetjük Tokuo-chant, aki úgy bukkan fel menetrendszerűen az egyes jelenetekben, mint akinek bérelt helye van mindenütt (már vártam az olasz epizódban, hogy mikor dugja ki a fejét a reptéren valamelyik lány bőröndjéből), hogy aztán durcás kismalacként terelgesse sokat sejtető cinizmusával Yumit.

Az előző évadhoz képest nemcsak Toukonak sikerült egy idegesítő karakterből valami izgalmasabbá kinőnie magát, hanem Sachiko is elért egy kicsit furán érdekes szintet azzal, hogy immár mennyire függ Yumitól. Mivel az OVA a hagyományoktól eltérően szinte kizárólagosan ezt a párost helyezi reflektorfénybe, jól össze lehet vetni, honnan indultak el az első évadban és hová érkeztek a harmadikban. Bár hús-vér ember számára egyértelműen szerelemszagú jelzéseket küldenek nemcsak ők, de az összes lány a választottjuk felé, úgy tűnik, még mindig nem akarnak, sőt, tudnak tovább lépni az ájtatos "oné-számáááázgatásokon." Félreértés ne essék, nem hardcore yuri jelenetekre vágyom, csupán egy kicsivel több színt és némi tartalmat adna a lányok szavainak, cselekedetének, ha tudnánk / tudnák, hogy érzelmeik milyen tőből erednek. 

A grafika változatlanul ingadozó, bár az első részben kifejezetten magasra feldobták a labdát az animálással, úgyhogy gondoltam, ha végig kitart ez a minőség, egye a fene az olykor túlságosan is erős kontúrokat vagy a közel eső szemeket. A második résszel aztán kiderült, hogy ez hiú ábránd: megint megvillantott valamit a készítőgárda a tehetségéből, de csak éppen hogy...

Számomra egyre erősebben kezd kirajzolódni az anime ambivalens volta, ugyanakkor egy-egy alkalmankénti bosszankodástól eltekintve nem tudom nem szeretni. Olyasmi sorozat, ami időről időre eszembe jut és jól esik megnézni. Az első évadhoz képest ez is gyengébb volt érzésem szerint, csak úgy, mint a Harus szezon, de teljesen más okokból. Csalódni nem csalódtam, de egy-két váratlan meglepetés jól jött volna, azt hiszem.

Értékelés: 6.7

Linkek:
AnimeAddicts
Wikipedia

 

 

komment
2010. március 24. 15:00 - Peorth

Maria-sama ga miteru ~Haru~

A Lilian Katolikus Lányiskola diákjainak története kvázi ott folytatódik, ahol az előző, őszi-téli szezon végén Yumitól és a Yamayurikaitól, azaz a rózsák rendszerétől búcsút vettünk. Bár a második, 13 részes évad még a jól megszokott újévi összejövetellel indít, az ezúttal (nemcsak az időjárásban) borús és esős tavasz nem várat sokáig magára, ahogy a búcsú sem a végzős diákoktól.

A sorozat első fele természetesen a három rózsa, Youko, Sei és Eriko közelgő ballagására fókuszál -ezeket az epizódokat felfoghatnánk egyfajta búcsúként is a szereplőktől, ha a készítők nem estek volna abba a hibába, hogy minden lapjukat talán az egyik legütősebb karakterre teszik fel és a többiek kicsit háttérbe szorulnak. Ugyan személy szerint bármeddig el tudnám nézni Sei tevékenykedéseit, és noha Eriko is kapott egy kissé vérszegény melléktörténetet, Youkoról megint csak keveset tudunk meg, pedig a vele való jelenetek ennél többre érdemes szereplőről sugallnak. Sajnos ez a mellőzés a generációváltás után is érzékelhető, és bár látszik, hogy a készítők mind a három párosnak helyet akartak szorítani az animében, vannak akik aránytalanul sok vagy épp kevés lehetőséghez jutottak. Innentől kezdve természetesen embere válogatja, kinek mennyire jön be a sorozat, hisz ha szerencsénk van, sokat láthatjuk a képernyőn kedvenc szereplőinket, ha meg nincs, akkor kénytelenek vagyunk beérni másokkal. Én sajnos pont az utóbbi kategóriába estem és nem könnyítette meg a helyzetemet pár negatívum sem: a párbeszédek néha eléggé műanyagízűek voltak és nehezen helyezhetőek valóságos kontextusba, főleg ha hozzávesszük az érzelmi kavarodást, ami megy. Nehezen tisztáztam, sőt a dolog még mindig folyamatban van, hogy tulajdonképp hányadán is állnak szereplőink egymással. Persze, shoujo ai-ról beszélünk, ami azért több, mint beszélő nevű műfaj, tele "azt hittem, mindjárt megcsókolja, de aztán mégsem"-jelenetekkel, nagy ölelkezésekkel és csak úgy röpködnek a "szeretlek"-ek, de igazából nem tudni, hogy mik is, pontosabban mennyire mély és milyen jellegű érzelmek rejlenek e szó mögöt.. Egyértelmű, hogy a hőseink igazán kötődnek egymáshoz, s azok a drámázások is, amiket levágnak, inkább illenek bele szerelmi konfliktusba, nem pedig puszta barátnői civakodások; de nekem valami kis plusz mégis hiányzott (ami aztán lehet, hogy a következő évadokban maradéktalanul megtér majd). E hiányosság alól egyedüli kivétel a Yoshino-Rei páros, de minő fájdalom, mind a 13 részből nekik csak egyetlen egy epizód jutott.

A sorozat megtartotta a maga kis törékenységét, melankolikus hangulatvilágát, ebbe a közegbe csempésztek bele a készítők egy csipetnyivel több humort, mint azelőtt. Továbbra is azt mondom, hogy még több is elfért volna benne, de hát végülis minek, ha a Maria-sama ga miteru nem egy komédia? Itt megjegyzendő, hogy bár szerelmi történetről van szó, kevés benne a romantika. Érzelmi kinyilatkoztatásokat, kétségek közt vergődést jóval többet találhatunk benne, inkább ezek adják meg a részek színeit, de azért semmi szokatlanra ne számítsunk. Bár ez utóbbi gondolat nem igaz a részek végi előzetesekre és a hagyományosan dvd-re került Ni wa Naisho specielekre. 1,5-3 perces kis szösszenetekről van szó, de remek poénokkal, így akik a könnyed dráma mellett egy kis nevetésre is vágynak, feltétlenül nézzék meg ezeket a rész(letek)et, hisz megint az egyes jelenetek paródiáját láthatjuk és csak szerethetőbbé teszik a történet szereplőit. 

A grafika nem sokat változott az első évadhoz képest, még mindig vannak kevésbé szép, illetve igazán igényes képek, bár a mérleg sajnos még mindig hajlamosabb az előbbi felé billenni. Mindenesetre bíztató tendencia, hogy már van egy hagyományosan énekes és szép rajzolású openingünk és endingünk, majd kiderül, hogy a következő évadban hogyan tovább.

Mindent összevetve egy kedves, hangulatos kis animéről beszélhetünk; főleg azoknak ajánlom, akik ismerik az első évadot, és tetszett nekik, amit ott látták, illetve kíváncsiak arra, hogy hogyan is alakul a csapat élete az öreg diákok távozása és a gólyák érkezése után. 

 

Értékelés: 6.7

Linkek:
AnimeAddicts
MyAnimeList

komment
2009. október 26. 15:00 - Peorth

Cutie Honey F

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de amikor sikerül rábukkanni valami igazán nehezen beszerezhető sorozatra, én már azelőtt kicsit kuriózumnak érzem, mielőtt még egyáltalán láttam volna belőle valamit. Go Nagai eredeti történetének, a Cutie Honey kései ’90-es évekbeli feldolgozásával, a Cutie Honey F-fel pontosan ez volt a helyzet: a csapat, amely a feliratot készítette, ideje korán lemondott a projektről, viszont kis kutakodás után sikerült hozzáférni a német csatornákon vetített epizódokhoz, így a sikerélmény mellé nem kevés nosztalgia is társult, amikor hosszú idő után újra felcsendültek azok a hangok, akik gyakorlatilag minden animében közreműködtek, amit valaha levetített az ORF vagy az RTL. Mindezeket, plusz azt a tényt figyelembe véve, hogy ez a feldolgozás az eredetitől eltérően egy hamisítatlan és klasszikus mahou shoujo, olyan készítőbrigáddal a háta mögött, amivel a Sailor Moon Stars büszkélkedhet, nem kevés várakozással ugrottam neki a történetnek, minden fent említett baljóslatú jel ellenére.

Főszereplőnk ezúttal is Kisaragi Honey, akinek eddigi gondtalan élete fenekestül felfordul, amikor szeretett apját a Panther Claw nevű bűnszervezet elrabolja. Honey tehát rögtön a mélyvízbe kerül, de a segítség nem várat sokáig magára: egy titokzatos idegen bukkan fel a semmiből, hogy rábízzon két ékszert a lányra, melyekkel állítólag még az apuka kísérletezett anno. Ezekkel a lány gyakorlatilag bárkivé át tud változni, a harcokban pedig felöltheti Cutie Honey alakját. Hosszú küzdelem veszi tehát kezdetét Kisaragi professzor felkutatásáért és a Panther Claw felszámolásáért.

Az alaptörténet tehát a jól megszokott sémára épül, bár mindenképp üdítő megoldás, hogy a főhősnek nem rögtön a világ megmentésén kell fáradoznia, hanem személyes motiváció áll a háttérben. Az apja iránt érzett szüntelen aggodalom meg is adja a sorozat alaphangulatát, mely a többi mahou shoujohoz képest pár fokkal komorabb hangnemet üt meg. Ennek megfelelően az első részek sem az ügyetlen szárny- és erőpróbálgatásokról szólnak, hanem tempósan zajlik a Panther Claw-ritkítás. Az animét három nagyobb fejezetre bonthatjuk, melyekben Honeynak hol a féldémon Sister Jillel, hol a magát ikertestvérnek kikiáltó és Honey-éhoz hasonló erőket birtokló Seiraval, hol pedig önön félelmeivel és képességeivel kell elszámolnia. Izgalmakból tehát nincs hiány és hiába a kb. 40 rész, mindig van valami, amiért az ember leül a képernyő elé, még ha tudja is, hogy a következő rész sem lesz érdemben másabb, mint az előző.

Ha jó és rossz pontokról beszélünk, az előbbinél mindenképp érdemes megemlíteni a szereplőgárdát. Az alapsorozatból, de más Go Nagai-féle sztorikból is rengeteg ismerős arc köszön vissza, bár nem feltétlenül a régi rajongók örömére, hisz a személyiségek alaposan át lettek szabva a romantikus shoujo szabályainak megfelelően. Egyébként az anime itt is egy rendkívül szimpatikus megoldáshoz nyúl, amikor a hagyományos útról letérve Honey a harmadik fejezetben már nem tudja megőrizni a titkát barátai előtt, és az iskola romba dőlését követően társaival és tanáraival (az iskola méreteit meghazudtolva összesen vannak vagy 10-en), no és persze Seijivel, állandó harcos társával karöltve alkotnak egy kisebb csapatot, hol új iskolát keresve, hol pedig a Panther Claw szörnyei ellen harcolva.

Negatívumból nincs sokkal több, csak annál mélyebb, amely miatt az anime hol (kicsit) gagyi, hol (kicsit) hiteltelen. Gagyi, mert hősnőnk, mielőtt felöltené Cutey Honey alakját, rendre különböző álcákkal örvendeztet meg, ami még nem is baj, hisz üldözéshez tökéletes a motoros Hurricane Honey, az ellenség megzavarásához pedig a dögös díva, Stage Honey bőrébe bújni. De az a Mermaid Honey, aki az egyik pillanatban még egy ukulelét szorongat, a másikban pedig már elektromos gitáron nyomatja a rock’n rollt, enyhén ciki. A kardot leszámítva hasonlóan röhejesek Honey fegyverei is, amik olyanok, mintha a Matel sorozatgyártmányai lennének. Így annyira nem is meglepő, hogy bár Honey amúgy is jó vívó lévén ügyesebb, mint az átlag, rendre jól elverik minden epizódban, és ha a fiúknak szerencséjük van, akkor még egy alapos ruhaszakadásnak is a szemtanúi lehetnek, úgy mellmagasságban. Láthatjuk: az eredeti mentalitásból próbáltak valamennyit megtartani a készítők, de alapvetően mégiscsak egy romantikus drámáról van szó, melyben a harcok némileg komolyabbak és nem egy szereplő inthet idő előtt búcsút az életének. Leszámítva persze azokat, akiknek eszük ágában sincs meghalni. Egyik jó példa erre a legállhatatosabb gonosztevő, akit valaha is láttam, Sister Jill: kb. 28-szor és –féleképp pusztítják el, ő azért csak-csak visszatér, hogy még csúnyábban, még kevesebb ruhában törjön a békés polgárok életére. Ebből adódik a hiteltelenség is, a nézőben ott motoszkál a kérdés, hogy mennyire lehet és/vagy kell így az érintett szereplők halálát komolyan venni.

Valamelyest kárpótolhat azért minket a megvalósítás: a karakterdizájn egytől egyig ugyanaz, mint az utolsó Sailor Moon-évadé, szóval, akik azt szerették, valószínűleg a Cutie Honey F-fel is hamar megbarátkoznak, már csak a hasonló történetvezetés miatt is. A zene szintúgy az SM mintájára készült, jellegzetes hangszere a szaxofon, valamint nem egy lírai dal is felcsendül a megfelelő jelenetekben.
Mindent összevetve hiába lebeg a sorozat felett az eredeti ötlet minden shounen és ecchi-momentumával együtt, ez a verzió valószínűleg csak egy szűkebb körben kap esélyt, de az anime hullámzó teljesítménye és a sok-sok apró logikai buktató (amiket én minden erőmmel igyekszem fordítási bakinak betudni) náluk sem garantál maradéktalan sikert.


 

Értékelés: 6.7

Linkek:
AnimeAddicts
Wikipedia

komment
2009. szeptember 29. 15:00 - Peorth

CLAMP School Detectives

A CLAMP stúdió munkásságával kapcsolatban valahogy mindigis nehezen tuszkoltam háttérbe az elfogultságomat és azt hiszem, ezzel még nagyon sokan vannak így, hisz a csapat neve már eleve egyfajta garanciát biztosít. Sokan kedvelik jellegzetes stílusukat, történeteiket, s nem utolsó sorban azt a híres-hírhedt szokásukat, hogy előszeretettel szerepeltetik kedvelt karaktereiket különböző sorozataikban. Talán ennek az összetettségnek köszönhető az is, hogy napjainkban  már-már külön Clamp-univerzumról beszélhetünk, s ahogy a bejegyzés címe is sejteteti, az ezen belül helyet foglaló akadémia szolgál a kis detektívek mindennapjainak színhelyéül.

Nokoru, Suoh és Akira annak ellenére, hogy három nagyon eltérő személyiség, remek csapatmunkáról tesznek tanúbizonyságot, mind a diáktanácsi feladatokat, mind a Nokoru alapította, önkényes detektív klub küldetéseit illetően, amit neve ellenére nem kell azért olyan véresen komolyan venni.  Az elnök ugyanis előszeretettel fókuszál saját kötelességei helyett a bajba jutott hölgyek megmentésére, életkorra és a problémák gyökére való tekintet nélkül – ezt akár vehetjük is a klub egyetlen és legfőbb célkitűzésének. Így lehetünk az egészen pitiáner ügyeknek, mint mondjuk egy házi állat becserkészése  és a fajsúlyosabbaknak – például emberrablás, zsarolás – egyszerre szemtanúi, de azért kriminek korántsem nevezném az animét.
Őszintén szólva én nagyon sokáig nem voltam kibékülve a sorozattal, és még most sem tudom biztosan eldönteni, hogy valóban az animében kell keresnem a hibát vagy én sétáltam bele a saját csapdámba, amikor előbb estem neki a rövidsége miatt csábító mangának, mint az animének, s állítottam ezzel nehezen áthágható(?) elvárásokat a sorozattal szemben – gyanítom, ez utóbbi lehetőségről van szó. S mivel ez egy elég szubjektív végkifejlete a dolgoknak, nem is mondok többet, minthogy borzasztóan untam a látottakat és nehezen gyürkőztem neki az éppen aktuális adagnak. Az a tény tartotta bennem a lelket, hogy tudtam, minden résszel közelebb kerülök a vára várt cross-overekhez, amik valóban üde színfoltjai a sorozatnak: kicsit bárgyú módon ugyan, de azért elég korrekten egy tető alá hozták a szerzők két shoujo, egy super-sentai paródia és egy ecchi-komédia manga szerethető és vicces karaktereit.  Azon a ponton aztán, ahol lassan eltérünk az eredeti műtől, a sorozat is magára talált számomra, de azért a kellemes szórakoztatásnál többet nem igazán tudott nyújtani.

A grafika hozza a stúdió ’90-es évekből ismert, élettel teli stílusát és színvonalát, s azt hiszem, ez az a pont, ahol nem tudok elfogulatlanul nyilatkozni. Így most nem kezdenék el ódákat zengeni, már csak azért sem, mert az élményhez nagyban hozzájárul maga a zene is, és itt már nem áll olyan erős pilléreken az anime. Azon kívül, hogy a CSD első felében a teljesen funkcióhiányos zenenélküiség dominál és sok az üresjárat, az a kevéske aláfestő dallam, ami volt, vagy kevésbé jó helyen szerepelt dramaturgiailag vagy pedig azt az érzést keltette bennem, hogy a Tom és Jerryből vágták ki és így bizony elég érdekes volt az összhatás. Komolyan nem tudom, hogy aztán a 10-es részektől felfelé mi történhetett, mert mintha e tekintetben is javult volna némileg a helyzet, s mind a történet, mind a megvalósítás szempontjából ez a pozitív irányú tendencia az, ami a teljes szürkeségtől megmentette az animét.

Mindent összefoglalva a CLAMP School Detectives egy olykor eléggé gyermeteg-naiv,  de megbocsáthatóan jámbor shoujo, többre, legalább a manga színvonalát hozó sorsra érdemes, remekbe szabott karakterekkel. Nagyobb, összeszedettebb és szórakoztatóbb testvérének talán az Ourant tekinthetjük, így akik azt is szerették és kicsivel több türelemmel vannak megáldva, bátran belenézhetnek ebbe is, csakúgy mint a CLAMP-rajongók.

Értékelés: 6.8

Linkek:
AnimeAddicts
Wikipedia

komment
2009. augusztus 21. 15:00 - Peorth

Maria-sama ga Miteru

Maria-sama ga miteru, azaz Szűz Mária figyel ránk... Amikor még csak amv-ket láttam az animéből, már akkor sem értettem, hogy mi a jó abban a 'csakazértis'-en kívül, ha két lánynak pont egy Mária-szobor előtt kell csókot váltania, és a rejtély még a sorozat végére sem oldódott meg számomra, bár a fenntartásaim, miszerint az egész sorozat apropója a vallásos réteg polgárpukkasztása, többnyire megenyhültek. Ennek egyszerű oka az, hogy a Lilian lányiskolát, mely történetünk fő  és szinte kizárólagos helyszíne, sikerült olyan közeggé alakítani, amelybe hangulata és a diákok közti szoros és szeretetteljes kapcsolatrendszer miatt  kényelmesen bele lehet képzelni, hogy finom-modoros lányok idealizáljanak valakit és egymásba szeressenek.

Az animéhez végül ismerős ajánlása után jutottam el és még mielőtt bármit láttam volna az elsőéves Yumi és a többi rózsa történetéből, már kilóra meg lettem véve, hála a szépen kidolgozott és a képernyőről abszolút átjövő őszies hangulatnak. Bizonyos hibák felett azonban így sem tudok szó nélkül elmenni.
Történetünk szerint az iskolában egy eddig egész jól bevált rendszer működik, mely a diákok közti kapcsolat, bizalom elmélyítése szempontjából tökéletes célt szolgál. Minden cicerói címet elhagyva a lényeg annyi, hogy egy kisebb közösség további három csoportra bontható, melyek jó esetben egy harmad-, másod- és elsőéves diákból állnak. Így épül ki a nővérek és húgok rendszere. Főhősünk, Yumi a teljes véletlennek köszönhetően keveredik el épp abba és lesz később a tagja, amelyhez bálványozott példaképe, Sachiko is tartozik. Innentől kezdve az itteni lányok életéről, egymáshoz fűződő kapcsolataikról tudhatunk meg többet olyan körítéssel, mint például a romantikus animékből kihagyhatatlan Valentin-nap vagy egy szimpla iskolai színi előadás.
Az mindenképpen pozitívum számomra, hogy a sorozat nem csak az ilyen sabloneseményekből építkezett, volt amikor egy-egy epizód témáját specifikusan a Lilianre jellemző probléma vagy esemény adta és még úgy ahogy le is kötötte az ember figyelmét. Igazi sztori azonban ettől függetlenül nem bontakozik ki az első évad 13 részében, gondolom csak a többi szériával együtt kapunk valami nagyot, a legutolsó negyedik például még idei termés. Minden esetre ez a pár rész tökéletes volt arra, hogy a nem kevés szereplőt kicsit jobban megismerhessük és mindenki kiválogathassa a maga számára legszimpatikusabbat vagy épp ellenszenvesebbet. Mert hogy nekem olyan is akadt. Bár azt hittem, a töménytelen shoujo, amit eddig láttam, kicsit harcedzettebbé tett a "kawaii, de idióta" főszereplőkkel szemben, Yumi-chan azért nem egyszer kikezdte az idegeimet. Nagy megkönnyebbülés volt így, hogy a 13 rész alatt nem folyamatosan és kizárólagosan csak az ő fejét kellett nézni, hanem mások is kisebb-nagyobb szerephez jutottak.

Ami a grafikát illeti, mint azt korábban is említettem, a környezetrajzok nagyon megkapóak és hangulatosak, az őszi közegnek köszönhetően főleg a zöldes-barnás, világos színek dominálnak. Egyedül a karakterdizájn nyomja rá a bélyeget az összhatásra, sajnos egy-két jobban elkapott pillanaton kívül nem tud sokkal többet mutatni az átlagosnál - ami azért is fájó, mert a ritkán előforduló grimaszok kifejezetten színesítették a sorozatot és oldották a fegyelmezett, kimért légkört; talán ha egy kicsivel rugalmasabbak lettek volna a készítők, ez a probléma is orvosolva lehetne.

Az animével kapcsolatban még érdemes szót ejteni az egyes részeket kiegészítő kis másfél perces szösszenetekről, melyeknek már tagadhatatlanul a szórakoztatás és nevettetés a céljuk. A Maria-sama ni wa naisho a szokásos "bakik a felvételen" című műsort hozza, de azt igen jól. Amikor ezeket és a rendes epizódok végén lévő előzeteseket néztem, mindig az jutott eszembe, hogy vajon miért nem engedett meg magának az anime valamennyivel több humort? Számomra például sokat dobott volna az egészen, főleg ebben a legelső szériában, amikor az érzelmek még annyira nem is, csak a szereplők kerültek inkább reflektorfénybe.

Értékelés: 6.9

Linkek:
MAL
ANN

komment
2009. április 27. 15:00 - Peorth

D.N. Angel

Most pedig képzeljen el mindenki egy teljesen tipikus magical girl animét, maximum annyi csavarral, hogy a főhősünk nem egy copfos moe lányka, hanem a nintendo-hajú, de legalább vagy még annyira moe kamaszfiú, azaz Daisuke Niwa. Vigyázat, elérkeztünk a magical boy-műfaj  egy kevésbé tökös darabjához!

Történetünk szerint adott két család, akik amióta csak világ a világ, gyűlölik egymást. Míg a Hikari család tagjai generációról generációra azon voltak, hogy életet leheljenek műalkotásaikba, addig a Niwa család, melyből a legnagyobb fantomtolvajok származnak, rendre szemet vet ezekre a képekre, szobrokra, stb. A dolog persze nem olyan egyszerű, hogy csak 'borsot törünk a másik orra alá'. A történetbe valamilyen rejtélyes szálon nem kevés mágia is belekeveredik, s hogy-hogy nem, megszületik a természetfeletti képességekkel rendelkező Dark Mousy, a tolvajok legnagyobbika. Dark és a Niwa család sorsa azon a ponton fonódik össze, amikor kiderül, hogy a család minden fiú tagja Dark génjeit hordozza magában: amint betöltik 14. életévüket, a srácokban feltámad a tolvaj (g)énje, s innentől kezdve Darkként indulnak az egyes bevetésekre, melyeknek célja olyan műalkotásoknak a becserkészése, amiket valamilyen sötét aura leng körül.
Természetesen a sorsát senki sem kerülheti el, főleg ha Niwa, így a szórakozott, kicsit vesztes-típus Daisuke is megtapasztalhatja egy felettébb szerencsétlen nap után, milyen az, ha a teste szép lassan átalakul, s átveszi felette az irányítást egy pimasz macsó.
Közben viszont a Hikari család utolsó sarjának, Satoshinak  (s egyben Daisuke osztálytársának) sem telnek túl nyugodtan a napjai: az ő familiájukban szintén öröklődik egy gén, s a fiúnak ugyanúgy osztoznia kell testén egy angyallal, Kraddal, akit csak egyetlen cél mozgat: teljesen átvenni a hatalmat a fiú teste felett és végezni Darkkal, bármi áron.
A srácokon kívül van még két főszereplőnk: egy ikerpár, Risa és Riku, akik szintén osztálytársak és nem könnyítik meg Daisuke helyzetét: míg az őt kikosarazó Risa szemet vet Darkra, nem is sejtve, hogy ki is ő valójában, addig Riku is belekeveredik akaratlanul ebbe a nagy love storyba...
 

Mondhatnám azt, hogy innentől kezdve egy átlagos shoujo szemszögű tolvaj-történetet kapunk, de ez így nem állná meg a helyét. Sőt, a tolvajkodás igazából nagyon is mellékes apropója a történetnek. Az anime sokkal inkább egy nagy, szerelmi sokszögekkel és egy rakat fanservice-zel tarkított, romantikusnak és  menőnek szánt valami, mely garantálja, hogy a fangirlök döntő többsége ájultan essen össze egy-egy rész után. Van itt minden: finomkodó (ugyanakkor alaptalan) shounen ai utalások, bőrdzsekis keménylegények, és olyan szerelmi drámázások, melyek alatt még nekem is nagyokat kellett nyelnem. Elismerem - mind a képi világ, mind a karakterek nagyon stílusosak, de az anime nagy részében ez már jócskán átcsap egyfajta hatásvadászatba: a rablások epizódjai konganak az ürességtől, míg a fősztori meglehetősen zagyván van tálalva. Talán csak az én felfogásom nehézkes, de a legvégén nem egy fontos kérdésemre nem találtam választ, s az is, ami meg lett magyarázva, elég nyakatekert, szó szerint se füle se farka módon lett a nézők elé tárva. A történet hiányosságaira csak egy mentség létezhet: a manga tudomásom szerint 1997 óta még mindig fut - noha volt egy három éves szünet, ekkora terjedelmet 26 részbe átültetni, hát nem is tudom... nem csoda, ha vannak kifogásolható részek az animében.

A karaktertervek jól sikerültek és a mangaka is nagyon szép munkát végzett, az már más kérdés, hogy a sorozatban sajnos nem sikerült ezt a színvonalat hozni. Az arcok eléggé kifejezéstelenek, kevés a mimika, ráadásul az akciójeleneteknél olykor-olykor belekevert számítógépes animációk ritka illúziórombolók voltak. Pozitív meglepetésként ért viszont az olasz kisvárosokat idéző helyszín, ahol történetünk játszódik, illetve a soundtrack is. Ugyan van egy-két gyomorforgatóan tömény aláfestő zene, főleg a szerelmesebb részeknél, de ha ezt a néhány kivételt és a 'semmilyen' endingeket nem vesszük figyelmebe, nagyon szép és igényes filmzenét hoztak össze a készítők, helyenként megfűszerezve egy kis harmónikával, amelynek hála a zenét is körbelengi ugyanaz az európaiság, mint szereplőink lakóhelyét.

Miután megnézek egy animét, s mielőtt ide írnék, szeretem körbejárni a fórumokat- főleg olyan sorozatok esetében, amelyeknek a nagy részét úgy nézem végig, hogy csak próbálom kitalálni mi történik, mint itt is. Nos, érdekes volt: amíg az egyes hozzászólásokat olvastam, a magam kovácsolta rejtély megfejtéséhez nem kerültem közelebb, sőt, úgy éreztem, mintha ugyanaz alatt a cím alatt egy másik sorozatot láttam volna, mint a többiek.
Ismét egy túlértékelt anime, melynek a rajongóival szívesen elcsevegnék egy fél órát. Hátha ők tudják, miért szeretik.
 

Értékelés: 6.5

Linkek:
AnimeAddicts
ANN

 

Címkék: d. n. angel é:6
komment
2009. március 24. 15:00 - Khaos

Kodomo no Jikan

Lolicon, de nem szexeltek benne. Még.

Egy újabb darab a Japán csodák közül, amit igen kevesen értenek meg a maga formájában és valójában. Ennek a csoportnak egy részét olyanok teszik ki, akiket betegnek tekintünk, a többinek pedig bizony meg vannak az okai. De mit kezdjen egy loliconnal az, akinek a téma már önmagában feszengést okoz? Mit csinál a néző, amikor a tíz éves kislány megcsókolja a férfit, és kikapcsolja-e az átlagos ember a filmet, amikor a kislány mozgására a férfi azon része reagál? Érdekes kérdések egytől egyig, mindazonáltal egy ismertetőnek nem csak elgondolkodtatnia kell.

A Kodomo no Jikan főszereplője, a mi kis kulcsfiguránk, sok-sok szem és gondolat középpontja, szülők nélküli gyerek, egy féltő bátty mellett, aki a szeretetéhségét tudatosan vetíti ki a legalkalmasabb pancserre, akit csak találhat, a tanárbácsira, aki első osztályát készül oktatni, ennek megfelelő mennyiségű izgatottsággal és tapasztalatlansággal együtt. A pimasz minden lében kanál természetű kislány arca mögött persze ott lapul az is, akinek sosem lehetne nemet mondani, és aki már ennyi idősen is olyan erős személyiség, hogy képes megingatni nem egy felnőttet.
Háttér bőven akad a sorozatban, a szereplők mindegyikének sejtetődik legalább egy kicsi abból, amivel megküzdenek nap mint nap, de persze a középpont megmarad a kapcsolaton, és a két főszereplő életén, amivel legalább egy kicsit sikerült levenni a hangsúlyt a loliconosságról. Sajnos viszont túlzottan is érződik, talán pont a sok erős háttérben nem egészen megjelenő elem miatt, hogy a sorozat folytatásra vár, avagy éppenséggel úgy lett kiragadva a mangából ahogy, és talán ennyit várhatunk tőle. Márpedig ha ennyi az egész, akkor nagyon befejezetlen maradt.

A grafika sajnos nem brillírozik, az emberek eléggé sablonosak, sőt a gyerektestek oknak látszanak arra, hogy az egész rajzolás egyszerűbb, az emberalakok pedig vonalasabbak legyenek. Az animáció viszont sokat dob a hatáson, erősíti az életteliséget, és a színezéssel legalább néhány jelenetet nagyon jól meghatároz akár hangulatában, külső szemlélő számára is.
S míg az anime egésze a vegyes értékek miatt erős közepest kap tőlem a grafikára, a hagok leginkább kobakvakargató hatással vannak az agytekervényeimre. Egyszerűen képtelen lennék eldönteni, hogy a szinkron egyszerűen jó, vagy teljesen általános, lévén szó a vékonyka Japán hangokról, a kislányok esetén és egy természetesen nagyon színvonalas általános szinkrongárdáról az anime folyamán. Ha valami billenti a kategóriát a mély felé, az az opening-ending páros, ami viszont képeivel, és stílusaival egyértelműen a pimaszul vidám "loli-vagyok-rakjatok" hatást éri el, gondolom nem véletlenül, de koránt sem szerencsésen.

Igen érdekes, hogy a Kodomo no Jikan mennyire jó történet lenne, ha az egész egy középiskolás lánnyal és a tanárával történne, illetve kerekebb történetet kerítenek köré. Így viszont olyan marad az egész félállásban, mint a félig döntött budiajtó; láthatjuk is meg nem is, szaga is van meg nem is.  Nem ajánlom senkinek, akinek a téma maga sok, illetve annak, aki idegbajt szokott kapni a tehetetlenségtől fulladozó romantikus animék láttán. Ajánlani ezeknél is kevésbé ajánlom.

 

Értékelés: 6,8

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

komment
2009. március 03. 15:00 - Peorth

Winter Garden

A Di Gi Charatból ismert főhőseink, Dejiko és Puchiko visszatértek, most éppen egy két részes OVA erejéig. Ezúttal nincs nyafogás, macskafülek és lézerszem, viszont néha még így is ott motoszkál bennem az az érzés, hogy Dejiko talán mégsem erről a bolygóról származik...

A Winter Garden a romantikus drámák és komédiák lágy ötvözete, s már ebből is látszik, hogy sok köze - a főszereplőket vagy inkább a nevüket és néhány külső jellegzetességet leszámítva - nincs az eredeti sorozathoz: karaktereink alapos jellemváltozásokon estek át, s testvérpárként élik a kor átlagos japán fiataljainak átlagos életét: semmi hercegnősdi, semmi "nyooo", semmi abszurditás, semmi komolytalanság. Inkább életszagú. Vagy valami hasonló. Ez a metaforikus kapcsolat természetesen nem az anime által közvetített értékekben keresendő, mivel ilyesmiről nem nagyon beszélhetünk. Tanulság nincs, ahogy filozofikus gondolatok vagy bármilyen más plusz adalék sem, ami kicsit is megszorongatná az ember szívét. Ez egy egyszerű történet egy lányról, aki vélhetően először találkozik azzal a valamivel, amit szerelemnek szokás nevezni, majd persze rögtön utána mindenféle problémával, ami ezzel együtt jár, köszönhetően a legkommerszebb csavarnak, ami létezik - de az egész mégis olyan letisztultan van tálalva, hogy nekem speciel ez még belefért. És különben is, kétszer harminc percben nem lehet csodát várni. Slice of life anime - tényleg az.

A szereplők érdekesen lettek ábrázolva, ha a külsőt és a belsőt együtt vesszük szemügyre (s ha ráadásként még ott van bennünk pár ködös emlékfolt a Di Gi Charatból). A lányok kinézete átlagos, a részletekbe ezúttal sem halt bele senki, viszont az adott korosztályt sikerült hitelesen és jól elcsípni. Ehhez érdekes adalék Dejiko és Puchiko személyisége, hisz mindketten eléggé rácáfolnak a dolgokhoz való hozzáállásukkal saját korukra. Noha Dejikot nevezhetjük az idősebb testvérként 'családfenntartónak', mégis jóval naivabb, mint társai vagy akár Puchiko, aki nem mulaszt el egy alkalmat sem, hogy nővérét piszkálja őszinte véleményével, így csalva némi mosolyt az arcunkra.
A hátterek ábrázolása bár nem nagy eresztés, azt viszont nem lehet állítani, hogy nem hangulatos, sőt: ahogy a személyiségeket, úgy az egyes évszakokat is jól megragadták a készítők.

Összességében ez egy kedves, hétköznapi történet, olyasmi, amihez hasonló bármelyikünkkel megtörténhet, de ennyi. Talán nem is kell, hogy több legyen, már csak  a terjedelménél fogva sem - egy "nincs jobb dolgom" estén a műfaj kedvelőinek jó választás, a Di Gi Charat-rajongóknak meg egy kellemes melléksztori lehet néhány érdekességgel megfűszerezve, hisz egy-egy képkocka erejéig visszaköszön az eredeti sorozat is, mind a kukacemberkékkel, mind pedig Rabi~en~Rose-zal együtt.

Értékelés: 6.8

Linkek:
AnimeAddicts
MyAnimeList

komment