A lemenő nap narancsvörösre festette a várost, s amint távozott elvitt magával még valamit. Egy napot az életből, abból, amiben az emberek, az utcákon, az autókban hangyaként rohangálnak végig. Ryuken soha nem gondolta végig ezelőtt, hogy mire is mentek el a napjai. A házikó a város felett, a vidék nyugalma fél órányira egy buszmegállótól, amivel bármikor visszatérhetett volna a régi életébe, most a mindennapjait jelentették. Nem volt már napról napra kötelező feladat, nem volt több kötelezettség az iskola, a szülők felől, és nem is okozhatott senkinek gondot. Szülei tudták jól van, erre mindig ügyelt, de ezen túl egyre kevésbé akart visszatérni oda, ahol egy hangyányinak tűnő élet várja.

A mindennapok rutinja egyre békésebb és megszokottabb lett, és habár senkinek sem volt igazán a nyelvén, mindannyian tudták, hétről-hétre, napról-napra lettek erősebbek, már nem volt szükség útmutatásra, már nem kellett egymást ütniük az eredményekért, és már mindannyian tudták, valamikor eljön az a pont, amikor egy másik világ felfedezi, ők itt vannak, idillien töltik az időt egy apró kis földön, Japán egyik legnépesebb városa fölött, kiirtva mindent, ami a hangyákért, vagy éppen őértük tör elő a semmiből.
A napok, amik egyre lassabban telnek, a napok amikben már mesterüket sem kell látniuk, vagy érezniük a rutin pontos tartásához, a napok, amikben nincs már semmi sietés, rohanás elmosódott célok és képzetek felé gyakorlatilag naplementékké váltak. Ryuken számára minden csak apró pont lett, főképp saját létezése, ami értelmét veszti, hiszen egyszer meg kell halnia, s minden újraindul majd, úgy, ahogy mindenki másnál, vagy talán úgy sem, és elveszik, örökre.

Ez a naplemente túl hosszú volt, túl hosszan állt a narancsszín korong teteje a horizont szélén, hogy természetes legyen, túl soká maradt vendég a nyári nap melege, és túl kevés volt a csönd, hogy szép és békés legyen. Amikor Ryuken végre felállt, már észlelte, társai is ugyanúgy a horizont apró csíkját nézik, mint ő. Mindannyian egy apró rezdülésre vártak.
-Jönnek. - A régen látott arc, a régen hallott hang, a flegma tartás, a hal és dohányszag újra mindenki figyelmét felkeltette. Mesterük más volt mint addig, tekintete most nem követelt, nem várt, szemöldökei nem húzódtak össze, és nem lehetett érezni a gyomrot-lelket szorongató aurát. Helyette valami teljesen mást, lüktető izgalmat, pattanásra kész dugóként feszülő erőteljességet, és bizalmat éreztek. Elsőként, és teljesen megbabonázóan.
A gyönyörűvé váló, vagy csak idáig, érdemtelenül nem észrevett női vonások megütötték a környezetet, ahogy a nyúzott kimono leesett a vékony vállakról, csakhogy pár pillanat múlva a testre csavarodjon, feszes eleganciával a halálistenekre jellemző fekete és fehér mindig tökéletes ruha, a kard pedig, ócska fa hüvelyét lecserélve smaragd és borostyánszínekben tündöklő hibátlan külsőt kapott.

A négy alak a domboldalon és a repedés az ég kellős közepén egyszerre törték meg a nap utolsó pillantásának csendjét. Kardok suhantak ki hüvelyükből, ordítások rázták meg a levegőt, és robbanások hevítették fel az éjszakát.

Ezegyszer utoljára.
 

A Di Gi Charatból ismert főhőseink, Dejiko és Puchiko visszatértek, most éppen egy két részes OVA erejéig. Ezúttal nincs nyafogás, macskafülek és lézerszem, viszont néha még így is ott motoszkál bennem az az érzés, hogy Dejiko talán mégsem erről a bolygóról származik...

A Winter Garden a romantikus drámák és komédiák lágy ötvözete, s már ebből is látszik, hogy sok köze - a főszereplőket vagy inkább a nevüket és néhány külső jellegzetességet leszámítva - nincs az eredeti sorozathoz: karaktereink alapos jellemváltozásokon estek át, s testvérpárként élik a kor átlagos japán fiataljainak átlagos életét: semmi hercegnősdi, semmi "nyooo", semmi abszurditás, semmi komolytalanság. Inkább életszagú. Vagy valami hasonló. Ez a metaforikus kapcsolat természetesen nem az anime által közvetített értékekben keresendő, mivel ilyesmiről nem nagyon beszélhetünk. Tanulság nincs, ahogy filozofikus gondolatok vagy bármilyen más plusz adalék sem, ami kicsit is megszorongatná az ember szívét. Ez egy egyszerű történet egy lányról, aki vélhetően először találkozik azzal a valamivel, amit szerelemnek szokás nevezni, majd persze rögtön utána mindenféle problémával, ami ezzel együtt jár, köszönhetően a legkommerszebb csavarnak, ami létezik - de az egész mégis olyan letisztultan van tálalva, hogy nekem speciel ez még belefért. És különben is, kétszer harminc percben nem lehet csodát várni. Slice of life anime - tényleg az.

A szereplők érdekesen lettek ábrázolva, ha a külsőt és a belsőt együtt vesszük szemügyre (s ha ráadásként még ott van bennünk pár ködös emlékfolt a Di Gi Charatból). A lányok kinézete átlagos, a részletekbe ezúttal sem halt bele senki, viszont az adott korosztályt sikerült hitelesen és jól elcsípni. Ehhez érdekes adalék Dejiko és Puchiko személyisége, hisz mindketten eléggé rácáfolnak a dolgokhoz való hozzáállásukkal saját korukra. Noha Dejikot nevezhetjük az idősebb testvérként 'családfenntartónak', mégis jóval naivabb, mint társai vagy akár Puchiko, aki nem mulaszt el egy alkalmat sem, hogy nővérét piszkálja őszinte véleményével, így csalva némi mosolyt az arcunkra.
A hátterek ábrázolása bár nem nagy eresztés, azt viszont nem lehet állítani, hogy nem hangulatos, sőt: ahogy a személyiségeket, úgy az egyes évszakokat is jól megragadták a készítők.

Összességében ez egy kedves, hétköznapi történet, olyasmi, amihez hasonló bármelyikünkkel megtörténhet, de ennyi. Talán nem is kell, hogy több legyen, már csak  a terjedelménél fogva sem - egy "nincs jobb dolgom" estén a műfaj kedvelőinek jó választás, a Di Gi Charat-rajongóknak meg egy kellemes melléksztori lehet néhány érdekességgel megfűszerezve, hisz egy-egy képkocka erejéig visszaköszön az eredeti sorozat is, mind a kukacemberkékkel, mind pedig Rabi~en~Rose-zal együtt.

Értékelés: 6.8

Linkek:
AnimeAddicts
MyAnimeList

Szanálásra ítélt épület, vészjóslóan csengő dallamok, sejtelmesen fénylő varázskártya - így kezdődik az a film, ami egyben a befejezését is jelenti a Card Captor Sakura c. animének.

A második mozi a The Sealed Card címet viseli, idő tekintetében pedig egyértelműen a sorozat utolsó utáni extra részének tekinthető - talán egyfajta kárpótlás vagy ráadás azoknak a rajongóknak, akik nem tudtak betelni az animével és kíváncsiak arra, hogyan alakul Sakura sorsa, különösen azután, hogy Shaoran végre színt vall érzelmeiről, mielőtt még visszatérne Hongkongba.

Történetünk jelen állapotában is több szálon fut, pontosabban két igazán fontos momentum köré gyűrűződve: egyfelől ott van két főszereplőnk arra a bizonyos vallomásra várva: Sakura sorra kudarcot valló próbálkozásai és az önkéntes kerítő szerepét magára öltő Tomoyo és Meilin párosa leginkább egy romantikus komédiát tesznek a néző elé, aki ezt a gyermekien bájos világot figyelve nehezen állja meg az állandó mosolygást. Másfelől kapunk egy hamísítatlan Card Captor történetet is, egy olyan kártyával a középpontban, melynek a létezéséről eddig senki sem tudott, ereje pedig felér a többi 52 kártyáéval - s mint ilyen, egyáltalán nem áll szándékában csendben meghúzódni a háttérben. Míg Sakura élete eddigi legnagyobb lépésére, s közben nem mellékesen a Tomodeai Nadeshiko Fesztiválra készül barátaival, szembe kell néznie egy új kalanddal, természetesen nem keveset kockáztatva.

Clampék ezúttal is egy jól összeszedett munkát tettek le az asztalra, melyben sorra felbukkan minden fontos szereplő, akit az eredeti animéből korábban megismerhettünk. Miattuk és kapcsolataik miatt, s egyáltalán mivel ez a történet vége, előismeret nélkül nem érdemes belevágni a mozifilmbe. Kár, mert amúgy a grafika ismét hozta alig érezhetően más, de ugyanolyan minőségi színvonalát, s a zenére ezúttal sem lehet egy rossz szót sem mondani, csak úgy, mint az előző két bejegyzés esetében sem.
A műfaji korlátokat természetesen ez a film sem döngeti, ám a jó minőségű munka és a kedves, őszinte, valamint tiszta történet-világ-karakter hármas ezt a mozit  mégis a Card Captor Sakura korrekt befejezésévé, valamint a mahou shoujok krémjévé teszik. 

Értékelés: 9.2

Linkek:
AnimeAddicts
My Anime List