Már a kezdés is sokat sejtet: két testvér halad egy kellemes hajóúton egyúttal új bentlakásos iskolájuk felé. Útjukat, és a hajót egy különös erővel rendelkező lányka vágja ketté, ezzel őket hatalmas bajba keverve, de végül az eset megoldódni látszik, és kezdődhet az iskolai élet. Főszereplőnk persze szinte azonnal ráébred saját képességeire, úgy, ahogy nemsokára másokéra is, és kezdetét veszi a lépkedés egy bizonytalan cél felé...

Egyszer régebben hallottam egy ismerősömet arról beszélni, hogy miért is nem néz már animét: "Kinőttem a világmegváltó történetekből, amikben a hősök iskoláslányok, akik semmit takaró ruhácskákban hatalmas fegyverekkel harcolnak, és persze meg is mentik a világot."
Hogy van-e ebben a véleményben valami, ami sehogy sem illik igazán oda, vagy éppen túl nevetséges? A kinőttem szó az. Persze a személyes vélemény az mindenkinek a magáé, de ha valaki felnő, vagy fel akar nőni, azzal általában sikertelenséget takar, vagy túl sokat ad mások véleményére.
Hogy miért is tértem ki erre a nüanszra? Az anime elég ok volt rá, hiszen az idézett vélemény többi része menthetetlenül igaz az animére, azaz erre is, merthogy számok nélkül lehetne sorolni még egy darabig ugyanezen animációkat. Itt Magyarországon pedig, a Sailor Moon óta az anime, mint múfaj nem tudja lerázni magáról a kicsit régies, kicsit túl cuki életképet, amivel a lányok annak idején mindenkit a falra kergettek, és azóta a hasonló témájú animékre nem tudunk nem legalább egy kicsit furán nézni.
Pedig néha megéri rájuk nézni, s erre egy jó példa a My HiME, a sajátos stílusával, amint a nagyon modern külsőt ötvözi az okkultizmusra jellemző, már-már gótikus háttérrel, a különböző megjelenő képességekkel, és az elvitathatatlanul komolyabb hangvételével, amit a szereplők akart vagy akaratlan egymás ellen fordítása okozott. A magániskolai élet, a furcsa legendák és sejtések a környék különös eseményeivel, a sejtett szervezet a háttérben, és végül a minden váratlanságból kibúvó főgonosz kellemes salátástálnak hat, persze mindennek megvan a maga határa, így az anime is beleesik néhány tipikusan animés hibába, japános túlzásba, a végjáték megint túl jól sikerül, és végül is nem haladtunk sehová.

Ahogy már említettem, a modernség érződik az animén, és ezt az animáció is alátámasztja, hiszen a képek minősége nagyon magas, a hátterek is legalább normálisan kidolgozottak, és a karakterek, illetve különlegességeik kiemelt figyelmet kaptak az animálás során. Az anime használ bőrtónusokat, sok hajszínt, de a színekkel egyébként is nagyon szabadon dolgozik.
Mindez a szinesség a szinkronról valahogy nem mondható el, habár a hangok passzolnak, sőt, elképzelni se lehetne jobbakat, mégis hiányzik valami a csapatból, amitől igazán élvezhető, élő lesz a karaktercsapat a képernyőn. A hangok a zenékkel együtt megtették a magukét, és varázsoltak nekünk egy magical girl animét, de többet igazából nem tudtak.

A My HiME zsánere adja magát, így a közönségét is, de figyelmeztetek mindenkit, Sailor Moon óta vannak változások, és a magical girl sem olyan mázas dolog, mint annak idején. Na jó, az csak a mai mázzal, de ha van egy jó darab, azt ki lehet próbálni. Itt a lehetőség.

Értékelés: 7,7

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Hőseink ezúttal egy kisebb dzsungelbe csöppennek, ami persze minden, csak nem kicsi, legalábbis nekik. Hamar kiderül ugyanis, hogy a szigetetet két óriás lakja, akik valamilyen régen elfeledett célért küzdenek egymással nap mint nap. Mintha ez nem lenne elég, máris feltűnik a Whiskey Peaken előre jósolt veszély, és minden végzetesen felkavarodik.
A Little Garden az első epizód, ahol az eddig még vajmi kevés szerepet kapott Usopp is javít a mérlegén, és Luffyról megint kiderül, hogy tatogat számunkra valamit, sőt kettejükben egy igen erős közös pont emelkedik hegymegasra, ugyanis mindketten csodálattal és tisztelettel néznek az óriásokra, akik számára a büszkeség maga a vastörvény, amit száz év sem törhet meg. Míg Luffy számára ez azonban adott, ösztönszerű, és természetes Usoppban úgy tűnik valami erőre kap, és az ügyetlen balfékből ezen a ponton kezdenek el előjönni azok a tulajdonságok, amik egy büszke harcosnak kellenek. Persze nem egyből, csak szépen lassan, olyan Usopposan, hogy még ő sem veszi észre. Ettől persze sokat nem halad a közösség, sem a fejlődés, mindenki villog egy kicsit, Zoro megint tud valami nagyon kúlt mutatni, a történet meg megy tovább. Na bumm.

Az eseménytelen is meg nem is történetszálat nem sok újdonság jellemzi, azonban érződik, hogy egy kicsivel többet dolgoztak rajta, talán a háttér gazdagsága miatt, ami persze csak elsőre lesz nagyon szokatlan. Hibák bezzeg akadnak, vagy inkább nevezzük spórolós szerkesztésnek, de az ismételt párkockás mozgásokról még mindig nem tudtak leszokni a készítők.
Sok az új seiyuu, és nem meglepő, már a sokadik évednár járunk, itt már alapból jó nevek tűnnek fel, és minden hang illik a karakterekhez, szerencsére.

Na ez az a rész, amire azt lehet mondani, egy a többi közül, csak az előzményt viszi, és a következményt hozza, de saját értéket nehéz neki teljes szívvel vallani. Nem baj, gondolhatjuk, ennél sokkal jobbak jönnek még, hiszen nem lehet minden állandóan a csúcson, van ami kicsit lentebb is lesz.

Értékelés: 7,8

Link: One Piece Wikia

Megint egy afféle ömlengés jön arról, hogy milyen is ez a blogbiznisz, és kik is tesznek érte, illetve kikből is áll az egész. Persze el lehetne intézni az egészet a cím mondanivalójával is, de akkor nem lenne okom filozofálni a sok marhaságról.

Tehát kritikusok. Kik is a kritikusok? Miért is nevezheti valaki önmagát kritikusnak, vagy miért neveznek valakit kritikusnak? Ugyebár sok gondolat születik bennünk a kritikusokról, mert ők vannak, és mindenbe belepofáznak. Biztos van nekik tudományosan elfogadott közösségük, és annak meghatározása, biztos van papír is kemény pénzért, hogy mások orra alá lehessen dugni, igen, Béla Barnabás kritikus. Mindezek viszont egy végterméknyit sem érnek, ha nincs hozzájuk legalább tehetség, jóravaló tudás, temérdek ismeret, és képességek halmaza, ami a jó íráshoz kell. Ezekkel már el lehet menni magazinhoz, újsághoz, pénzért vagy ingyen, kipróbálni mit tud a kritikus jószág, és éhen is lehet halni, de azt legalább már tisztességgel, és a tudattal, hogy történt valami. Még ez sem elég, ennél megint több kell. Ha az ember fia vagy lánya ír valahová, és kritizál, már félsiker, de ettől még névtelenül, sikerek nélkül tengődhet a horizonton, mint bárki más, hiszen páran elolvassák, a többiek pedig átsuhannak az írások fölött. Itt jön a stílus, és az érzék, amivel a kritikusnak rendelkeznie kell, ha van neki, akkor kelleni fog, előbb utóbb sikere lesz. Ha valakinék mégsincs szerencséje ezekhez a potenciálokhoz még mindig ott van a kitartás és az akarat, amivel lehet fejlődni, és tanulni mindazt, amit mások kisujjból ráznak, de a kettő között már nem lesz különbség: a kritikusok ezen a szinten már meghatároznak. Nem egyszerűen véleményeznek, egy mondatfordulat, egy szó, egy vessző elég lesz, hogy adjanak bármilyen jelentést az írásaikhoz, és a tömegek, akik olvassák, egyből mozdulnak, befolyásoltan, ráhatottan fognak hozzáálni a kritizált produktumhoz. Nem lényeg az sem, hogy milyen irányba hatnak ezek az apró jelek, és a mondanivaló, az a lényeg, hogy az emberünk megmozgat egy csoportot, aminek hagja, véleménye, szaga van, válaszokat, vitát generál, és mindeközben leginkább olyan helyzetben van, mint aki mindezeken felüláll, megteheti, hogy válaszol, és megteheti, hogy nem, lehet kedves és pofátlan, bármit tesz, azzal hatni fog. Na ebből a tehetségből van kevés, Magyarországon talán nincs is igazi kritikus, aki azért kritizál, mert ért valamihez, és van is hozzáértő véleménye. Vagy mégis van? Nem lehet, hogy azok az emberek, akik napokat, hónapokat, éveket ölnek valami hobbiba, és adják elő a maguk véleményét időt nem kímélve, ingyen vagy bagóért, kritikusok, akikre csak célcsoportjuk figyel, vagy még ők sem igazán? Lehetséges, de a lehettel nem érünk ki a takaró végén, nem keresünk pénzt, és csak álmodozunk egy jót, ami arra jó, hogy az éhségre meg a hidegre ne kelljen figyelni.

Persze ezek után ott van az a halmaz, aki kritikus akar lenni. Ez a halmaz keresi az utakat, hogy írhasson, küldözget írásokat ide és oda, dolgozik saját maga megjelentetésén, akár valahol áll a kritikussá válás útján, akár csak annyira jó az egész munkája, hogy billentyűt koptasson, egy közös, ezek az emberek a kritikusságnak azt a végét keresik, amivel hatni lehet, és ezáltal visszakapni elismerést, vagy bármilyen visszajelzést, és akkor boldog ha megkapja az "észrevettünk b@zmeg" üzenetet a világtól. Az internet egyik fele, a szubkultúrák köré csapódó oldalaké, hangos ezektől a srácoktól, írnak és folyamatosan tesznek valamit a többiek orra alá, és amikor elmész mellettük az utcán, akkor észre sem veszed őket. Persze ez a szénné használt fordulat sem jöhetett volna létre a világ viselkedése nélkül, mégis mond valamit nekünk. Ha a kritikus-wannabe áll a pultnál egy kocsmában, és egy barátja bemutatja valakinek, egy ismerős lesz a sok közül, de ha az illető megkérdi, hogy "az a bizonyos?" akkor egy kicsit változik a világ, és egy újabb kézfogás és egy beszélgetés után író hősünk el tudja könyvelni magának a véleményeket, a választ másoktól. És persze ilyenkor változik a legtöbbet. Ha valamit az emberek nem szeretnek azt mellőzni fogja, mert egy élő, egy hús és vér ember is megmondta, nem kell, illetve ha valami megy, ahhoz még több kedvet kap majd. És ezek után megint csak elmennek mellette az utcán, ő meg észre sem veszi ezt, sőt örül neki és élvezi. A tök normális ember, aki jól megvan, és közben legalább három helyre ír, és az imént egyetlen ember, aki ismeri az írásait, körülbelül fanatikus lelkesedést gerjesztett benne. Persze, tök jól, csak nehogy busz elé lépjen a nagy szemfedésben, mert másnapra még írnia kell.

A harmadik csoport lenne, akik minden fantázia nélkül akik nem címkét kaptak tőlem. Ők azok, akik nem akarnak kritikusok lenni, nem akarnak maguknak nevet, sem mindenféle pozíciókat, és egyébként sem érdekli őket, hogy hatnak-e vagy sem. Akkor minek írni? Minek kell éveket egy blog írásával tölteni, látszólag tartalom nélkül, de végülis tele ötletekkel, fenomenális meglátásokkal, hatalmas hangulatszövegekkel, igaz darabokban, elszórva, de kétségtelenül egyre és egyre sűrűbben, ahogy telik az idő, amíg már egy "Leszarlak titeket" kezdetű bejegyzés után is olyan pár sor keletkezik, amiért az olvasótábor szereti várni a következőt. Persze minderre ugyanúgy akad magyarázat, mint másokra; a népek jönnek és mennek, akinek megtetszik az marad, az nézi, és újságolja és pár év elég egy hangos csoport kialakulásához, ami úgy néz ki mint valamiféle közvélemény, mintha hatnánk valamit, de ez igazából nem az, amitől az ember kritikus lesz, vagy lehet. Persze ez csak "a load of bullshit", ahogy Joe bácsi mondaná, mert akármilyen kvázi is, csakúgy ahogyan a kritikus-wannabe, a bloghuszár is hat, az olvasói figyelnek rá, miatta néznek, vagy nem néznek meg valamit, mert azok a kis brilliáns csillámok a szövegben a sok kurvaélet ellenére is átjutnak, és elérik azt a hatást, amit egy kritikus véget nem érő szövegelése szokott kelteni. Tehát az egész "én nem akarok" biznisz büdös, az egész csak kifogás. Hogy miért? Hogy ne kelljen helyesen írni, hogy ne kelljen szépen fogalmazni, hogy ne kelljen stílusokat utánozni, hogy rendszert se kelljen tartani, hogy minden maradhasson úgy ahogy van, vagy éppen még ezer meg egy oka lehet. Egy biztos, a bloghuszár általában mindannyiunknál többet látott és többet is tud, ez látszik is, de felelősségre vonni senki sem fogja, mert ha akar akkor ír, ha meg nem akar, akkor szépen leanyáz mindenkit, és elvan pár napig a blogja nélkül. Mert ő megteheti.

Tessék, kiraktam elétek a terméket, lehet belőle szemezgetni, mint kacsa a moslékból, de komolyan most sem kell venni, mert nekem sincs papírom arról amit csinálok. Magamat sem sorolom be, mert az a ti dolgotok, és nem is fogok neveket sorolni, mert még a végén az az aljas rágalom érne, hogy hatni akarok rátok. Bármi féle egyezés és hasonlóság valós személyekkel és felhasználókkal természetesen a véletlen műve, ha bárki mégis magára ismer vegye magára nyugodtan, úgysem neki szántam.

Érdekes, pont az imént írtam valakiről, aki világhatalomra akar törni, például azért, mert akkor a világ összes nője  a lábai előtt hever majd.

A Photonnal is ez a helyzet, azt kivéve persze, hogy itt a negatív hőst vezérli az adott motiváció, rögös útján. És persze találkozik is azon egyetlen emberrel, nem is a világon, hanem az univerzumban, aki képes lesz vele felvenni a harcot, ha elszabadítja az univerzum legnagyobb erejét.
Kicsiny főszereplőnk ezúttal pedig Photon, a kőagyú szeretetéhes kissrác, aki mindig éhes, és mellesleg a kedvenc időtöltése a szeretett nő mellei között való pihizés. Elszökött testvérének hazavitele, és kalandos útja közben Photon találkozik valakivel, akinek mellei pont olyan jólesőek, mint régen érzett nővéréé, s így akad össze ugyanazzal a nővel, aki a kulcsa a világhatalomhoz vezető útnak, s ezzel az útjába kerül az előbb említett hataloméhes hímnek is.
A történet eredetiségéhez pedig hozzátartozik, hogy a mű nem az epikus szálért készült el igazán, habár a komikum mögül még az is kilátszik egy csöppet a történet végén. Az anime a napfényesebb, fekveröhögősebb, fanservicebb oldaláról nézi a kegyetlen és embertelen, vagy inkább túlontúl emberies, hatalomra törő gaz ember harcát a körülményekkel, és megmutatja nekünk, hogy a leggyengébb és ostobább, aranyos kis pöcs is képes bucira verni a nagy és erős, egyébként is perverz és pancser csúnyabácsit, ha az éppen bántani akarja a kedvenc fekhelyét, és mellesleg sötétségbe akarja borítani a világot, blabla...

A napfényes atmoszféra, világos szinek nem tesznek jót az epikus hangulatnak, ami egyébként nagyon elő sem bújik a történet legvégéig. A karakterek rajzolása is inkább hajaz a komikum kiélezésére, és minél furcsább megjelenésekre, ami persze rajta hagyja a bélyegét a látványvilágon. A legközelebb talán a chibi stílushoz levő rajzolásra jellemző, hogy kedvenc kis tompaagyú barátunkra leginkább egy rágcsálóféle jószág hasonlít, illetve a gömb, mint tökéletes forma, természetellenesen sokszor jelenik meg élőlényekkel kapcsolatban.
Hangokat, háttereket nem nagyon hallani az anime során, viszont ezért is bőven kárpótol minket a szinkron, ami kiemelkedően jó komikummal rendelkezik, és mivel minden karakternek karaktert formáló hang került a hátterébe, kicsit életszerűbb, nézőbarátabb a hat rész, mint a kor animéinek nagy része.

Photon, és kedves kis világa olyan naivitással lovagolják meg az animék már régesrégen jelen lévő sémáit, hogy nem lehet nem belepirulni a jó hangulatba és a nevetésbe miközben nézzük, de még így is távol van attól, ami egy komikus filmet igazán naggyá tesz, legalábbis így van ez mai szemmel nézve. Mindazonáltal a humor örök, és a humor tárgya, a klisék kiparodizálása még mindig tud hatni a rekeszizmokra, és ez az igazi lényeg, popcornt és kólát kérek.

Értékelés: 8,9

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

Aki világhatalomra tör, csak mert unatkozik, annak bizony nehéz élete lehet. Mindenféle hősködő alakok léphetnek be az életébe, mindenféle fárasztó nézetekkel meg hitekkel, és megpróbálnak az életére törni. És persze ha egyszer sikerül is nekik valamilyen módon eltüntetni az útból, akkor sem lesz béke, mert mások fognak világuralomra törni, vagy ő tér vissza, mert az ilyen "hősök" mindig visszatérnek.

Mi sem lehetne természetesebb annál, hogy az utóbb említett helyzet áll fenn, amikor az anime bekapcsolódik a kis világ életébe: Bastard átveszi a hatalmat a fiú teste fölött, akibe elzárták, majd amint rájön, hogy mi történik, hatalmas arccal visszatér saját életének egyengetésébe, és persze különösképpen senkit sem vesz figyelembe.
Kifejezetten pozitívum, hogy az arogáns, beképzelt, kegyetlen és perverz karaktert a készítés nem hagyja az animék megszokott klisés helyzeteiben, és már a kezdetektől tudjuk, hogy ez a főhős más mint a többi. A világ ridegsége, az erősek betonnal biztosított elsőbbsége, mindennel és mindenkivel szemben, érezhető. Az emberek szám nélkül hullanak, a csatákat pedig, akár nagy számokban, akár kicsikben, nem az epikus hangulat hatja át, inkább a véresen komor ridegség, amivel vívják őket.

A ridegség, és a komorság persze másképpen is érződik, az animálás és a színkezelés gondoskodik róla, hogy a gótikus hatások rátelepedjenek a nézőre, és még a diadal pillanataiban sem szűnnek meg létezni. A karakterek vonásain is érződik kegyetlen, szoborszerű voltuk, a régies grafika pedig ezúttal sokat segít a történeten.
A hangzással viszont koránt sem értek el olyan nagy sikereket a készítők, az gyártás korára jellemző túl harsány, túl rikács betétek az érzékenyebb fülűeket zavarhatják, és az érzésre sem adnak annyit, hacsak nem pont a régies hangzás, a nosztalgia nem teszi őket kellemesebbé.

A Bastard élménynek tökély és egyedi, meghatározó is eléggé, hogy másokat lehessen hozzá viszonyítani. A legtöbb hasonló anime azóta sem alkot megközelítően erős hatásokat, sem hangulatvilágot, és nem is képes ennyire meglepni a nézőt, talán pont ezért emlékszünk még rá, és fogunk is, amíg az epikus horror és fantasy nem kap új fogalmakat, s addig ez az anime egy fogalom mindezek számára. Márpedig a fogalomszámba menő animéket látni kell.

Értékelés: 9,1

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime