Az ingyenes tárhelyek és a blogok elképesztő terjedését látva az AnimeComment új díjat alapít az animével vagy mangával foglalkozó oldalak  számára. Az Arany Pikacsu díjat több kategóriában ítéljük oda.

Mai kategóriánk: Legáttekinthetőbb anime-oldal

Zsűrink fáradtságot nem kímélve kutatta fel az óriási mezőny kiválóbbnál kiválóbb site-jait. Bizony, nem volt egyszerű dolgunk. A G-portál futurisztikus szögletes, háttérben repülős megoldásaitól kezdve a blog.hu alapértelmezett zöld menüjéig a mezőny elképesztő skáláját nyújtotta a kellemes és kezelhető felület példányainak. Egyszerűen imádtuk, ahogy Inuyasha szereplői menüt harminc oldalon is megtekinthettük harminc különböző Inuyashás háttérképel.

A fenti felhozatal legkiválóbbja a zsűri egyhangú határozata alapján mégis az AnimeFever lett, ami azóta sajnálatosan - vagy éppn sokat mondóan - elhalálozott. Gratulálunk! Az oldal sikerrel egyesítette a magyar népművészet által nyújtott olvasható karakterkészlet és a html előnyeit, főlénye dizájnban és érthetőségben vitathatatlan. Kedvencünk a derékszögben görbülő, írott karakterkészlettel felturbózott menü, amit a fansubokhoz szokott szokott szeműek akár percek alatt képesek elolvasni.

Külön szerettük, hogy minden egyes link [ide katt] taggal lett ellátva, amit csakis a progresszióként, a színnel való primitív megkülönböztetés meghaladásaként tudtunk értelmezni. A nyelvi lelemények ezzel természetesen nem érnek véget a főoldalon. Mi sem zseniálisabb megoldás annál, hogy az uncsi "linkek" vagy "rovatok" szavak helyett a tekercstár illetve szentély kifejezéseket használjuk a főmenüben?

A nyertesnek még egyszer gratulálunk. Nyereményét, az Arany Pikacsut, és a Hello Kitty ajándékcsomagot postán küldjük. Pika-Pika!

Igen, jól sejtitek, DJ Krush a házban. Hallgassátok, miközben olvassátok Khaos legújabb írását. Jöhet az illúzió!

A Japánból néha kiszállingózó párperces animációk mindenkit meg tudnak lepni. Nem hiába, általában ők azok, akik valamilyen kísérletezgetés végeredményei, és mint olyanok, játszanak a nézők zsigereivel és érzéseivel. Már írtunk a She and Her Cat című ötperces remekről, ami Makoto 1999-es kreálmánya, és mint ilyen, nem meglepő, hogy hallhattunk róla.

Az viszont már inkább meglepett, hogy a Comedy, és társai, merthogy vannak neki sokan, kifejezetten mintha rejtőznének a nyugati szemek elől, a Studio4°C, a filmet jegyző szinte ismeretlen animációs vállalat, pedig szintén alig érzékelhető. Pedig kicsiny utánanézéssel olyan dolgokat deríthetünk ki róluk, hogy ők készítették többek között az Animatrix három részét, illetve olyan filmeket is, mint a Memories sorozat. Ha kicsit jobban megnézzük a vállalatot, már meglepődni sincs időnk azon, hogy miért is találunk ilyen filmeket a nevük alatt.
Talán az első név, akit kidob a gép Koji Morimoto, aki, a már említett alkotásokon felül nem egy jelentős anime illetve alkotó környékén jegyzi magát, úgy mint az Akira animátora, illetve Miyazaki mellett a Kiki's Delivery Service animátora. Egy másik név, jelen filmünk rendezője, Koichi Mashimo pedig szintén letett pár kifejezetten ismert animét az asztalra. Az ő listájában csipegetve látjuk a Noir-t, a .hack// filmeket, a Tsubasa Chronicles-t és a Blade of the Immortalt is.

Halálosan komoly. Sötét. Borzongató.

Vagy mégsem.

Az alig tíz perces rövidfilm hátborzongatóan kezeli azokat az elemeket, amiket a filmes tudomány már évtizedek óta a legklasszikusabb horrorfilmekben használ. Használja őket olyannyira, hogy az ember már előre megborzong, amikor a bevezető monológ és a vele párhuzamos képek felfedik előttünk a ködös és sejtelmes erdőt és várat, ahol a titokzatos kardforgató él, majd amikor a monológ csöndjébe beleszivárognak az Ave Maria elnyújtott tónusai, valószínűleg mindenki automatikusan a fejébe tóduló legszörnyűbb képekkel készíti fel magát a filmre.
Jellemző, hogy a sejtelmes bevezetés után hamarosan emberközelibb lesz az emlék, majd hirtelen biztosan elnevetjük magunkat, hiszen túl sokáig mi sem görcsölhetünk azon, hogy mi lesz, majd végül megtekinthetjük a Schubert Luciferéhez méltó befejezést, lévén a mű ihlette a kisfilmet. Máshová nem is nyúlnék magyarázatért, olyan mértékben érezni a darabon a Japántól idegen vonásokat a történeten.

Mint az már említve volt, a filmben a vizuális elemeket roppantul megtalálták. Az alakábrázolással az animáció egyértelműen szakít a japán hagyományos formákkal, és végre vészesen európaiak az arcok, míg a kevés színhasználat is hozzátette a maga hatását a műhöz. A kísérteties múlt idézése, és a kevésbé élénk jelen mind az elmúlás folyamatos, félelmetes érzését vonja az egész filmre, amitől minden, ami nem komor vagy zord, azonnal fekete humorrá, vagy furcsán, abszurdan érzővé válik.
Remélem a hangzáshozhozzá sem kell tennem semmit, nálam a választás automatikusan tíz pontot hoz a hangoknak, és félelmetesen hozzáad az európai hangulathoz. Szó szerint.

Akár borzongani, akár látni egy cseppnyit a régi álmokból, rémálokból persze, akár látni valami újat, ami valahonnan nagyon ismerős, akármit is szeretnénk, pár percét mindenképpen megfizeti az anime. A fekete humor kedvelőinek ínyenc csemege, míg a komolyabb érdeklődéssel felvértezettebbek is bizonyára elhümmögik majd magukat.

Kötelező darab.

Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Választottam annak idején egy nagyon nehéz témát, a családon belüli kapcsolatok megjelenését az animékben, ami eljuthat odáig is, hogy később akár komolyabb, társadalomtudományi munka is születik belőle. A probléma, itt magát a témát jelentve, két igen erős pólusból tevődik össze, és mindkettő igen komoly társadalmi véleményfotmáló erőt képvisel.
Jómagam mindíg is elsődlegesen vizsgáltam a vérfertőzést, mint való életből származó, sokrétűen megjelenő, lerázhatatlan jelenséget Japánban és a Távol Keleten. A témában, általánosan és globális szinten író tudományos munkák ignoránsan viseltetnek az emberi tényező, mint pszichikális jelenség felé. Nagyon kevés munkában jelenik meg az érzelem, mint lehetséges okozó, illetve alakító erő a kapcsolatban, miközben a biológiai folyamatok, és evolúciós elméletek, majdhogynem kizárólag az állati szintű tényezőket tárgyalják ki a témával kapcsolatban.
Azonban, kutatásaim során, illetve túlzottan beleásva magam a biológia illetve a társadalomtudomány számtalan ágába, rá kellett, jönnöm, hogy még ha tökéletesen tisztában leszek a vérfertőzés, mint jelenség viselkedésével és megítélésével, akkor sem leszek sokkal közelebb ahhoz, amiért elkezdtem a problémával foglalkozni, hiszen az animék Japánbeli megítéléséről sem tudunk sokat, nem hogy egy nagyon kérdéses jelenség megítéléséről az animékben. Ezért láttam neki, félretéve az eddigi kutatásaimat a társadalom és az anime alapvető találkozásával foglalkozni, hogy aztán majd következtetéseket vonhassak le az animék valóságot tükröző mivoltának, illetve a megítélés kérdéseiben.

Az alapvető általános feltételezés szerint, csakúgy mint az összes fikció, az anime is egyfajta nem létező, akár teljesen irreális, akár szupernaturális világot hozhat létre, amiben viszont mindenképpen, ha a legmegbúvóbb nyomokban is, de jelen kell lennie valamilyen benyomásnak abból a közegből, ahonnan származik. Ilyen pillanatoknak lehetünk tanúi, amikor akár Európai, vagy Amerikai környezetet mesélő animében jelen van a bento, a tetőn étkezés, illetve a szülői szigor, vagy éppen a jelenlét teljes hiánya, és talán akkor is, amikor a testvérek, szülő-gyerek közötti kapcsolatról akkor sem esik szó, javaslat, meggyőzés, ha a barátok, vagy ismerősök tudnak róla.

Az út, amíg valódi, és bizonyított információkat hozhatok fel, mint tényleges eredményt, még nagyon messze van, de bízhatunk benne, eljön még az idő, amikor közelebbről vizsgálódhatok, és közvetíthetek majd az AnimeComment számára.

A téma utolsó írása
 

Amikor ott álltak egymás előtt, olyanok voltak, mint a hegy és a domb. A hegy kopár, és zord, a domb virággal teli, hívogató.
Hogy mikor változtak meg, nem tudom, de a domb zöldje megkopott, a hegy tetején pedig, kinőtt végre egy virág...

Bennünk nem volt meg az, amit annyi éven át ott lenni véltünk és áltattuk magunkat, hogy létezik, míg ők akaratlanul is átélik és érzik, olyan erővel mint mi talán soha, annak ellenére, hogy tudják, nem lenne szabad...

Mindaz ami nekem, és velem együtt mindenkinek érthetetlen és megérthetetlen őrület lett egy kedves kis apróságból, nekik kellemetlen és szokatlan korlátokból lett gyönyörű, mégis fájdalmas szenvedély...

Kell-e értékelni a világ legelhasználtabb kliséjét használó filmet? Kell-e törődni a művészi értékkel, a megvalósítással, ha a tartalom a világ egyik legérthetetlenebb, és legbotrányosabb jelensége? A művészet, mint szó lenne a kulcs az elfogadáshoz, még ha az csak tizenháromszor húsz percig tartana is? Túl sok olyan kérdést tudnék még feltenni, amivel egyfolytávban évekig tölthetnénk meg ezeket az oldalakat, de azt hiszem, és még csak nem is tudom, hiszem, nem érdemes. Nem érdemes egy ilyen filmet kívülről nézni, mint egy a boncterem fölött a vizsgálóablakból dirigáló professzor, hanem inkább operálnunk kell, ott lenni, ahol az összes titkot meglátjuk, és ehhez el kell fogadnunk, és át kell élnünk: testvérszerelmet látunk, hallunk, érzünk.
Részesei vagyunk egy csodálatos, egyszerre kínzó érzéseket keltő történetnek, teli megfoghatatlan korlátokkal, általunk kreált falakkal, és egy érzéssel, ami mindezt semmivé teszi, és megváltoztat két embert úgy, ahogy másokat, körülöttük bárkit, sehogy sem fog.
Mégsem kell megijednie senkinek, ez a sorozat nem kedvez a romantikát kedvelőknek jobban, mint bárki másnak. Mindez benne van, azonban van legalább annyira realista, ködös és megtévesztő amennyire a manapság létező világ, ami elől mindanyian menekülünk.

A Koi Kaze sztorijának, vagy inkább a történet vezetésének kiemelkedő pontja a mellbevágóan reális pszichológia. A szereplők szinte körülrajzolják azokat a viselkedésformákat, amikben mi is leéljük az életünket, és talán ez az az oldala a filmnek, amitől igazán ijesztővé válhat a néző számára. Ha csak egy cseppnyire is átéljük valamelyik szerepet, azonnal belekerülünk a helyzetbe, amiről csakis mi tudjuk, miként vélekedünk, és ha ez számunkra, a lelkünk számára sok, nem csak, hogy nem tudunk majd később azonosulni az animációval, de kérdéses, hogy tudunk-e róla jót mondani egyáltalán.
Természetesen ide is jut pár kérdés. Ha feltételezzük, hogy a Koi Kaze Japánban egy szokványosnak mondható romantikus seinen, akkor vajon mi szűrhető le abból, hogy ezt a sorozatot a Japán tizenévesek is átlagosként, szokványos történetként értékelhetik, illetve a rmantikus gyűjteménybe ugyanúgy bekerül, mint hagyományos kapcslatokat mesélő társai?

Mégis, ha a Koi Kaze nem az lenne ami, egy hagyományos kis történet lenne egy idősebb férfiról és egy iskolásról, akkor mennyire éreznénk ugyanúgy magunkat, mennyire lenne szép a tiltott romantika, illetve mennyire lenne megfogó a szereplők lelki világa, amibe kívülről beláthatunk. Valószínűleg koránt sem ennyire, de akkor talán nem is beszélnénk Koi Kaze-ról. A történet úgy lett gyomrot és térdet remegtető, zsebkendőszorongató, hogy két testvér szenvedését néztük végig a képernyőn, és talán pont ez az, amiért a végignézés után egy kicsivel széleseb képben is tudunk a világra gondolni. Pont úgy ahogyan ez az írás, talán egyre több kérdést is felteszünk magunknak vagy egymásnak, és végül sokkal többet értünk meg magunkból és másokból, a világból, mert még akkor sem csak a filmről szól minden, ha csak arról beszélünk.

És ha már beszélünk, biztosan megemlítjük azt, ahogyan a szereplők kinéztek, mozogtak, változtak és beszéltek. Ez is hozzá tartozik a teljes képhez, méghozzá nagyon is pozitív előjellel. Mindkét főszereplő hangja, de szerencsére általánosan az összes szinkron a kiváló  kategória felső határát súrolja az érző háttér sugárzik, a hangszínek élesen és lágyan változnak, mi pedig mindig  érezzük, hogy kiben mi változik. Az ábrázolás azonban más, azaz még egy újabb kérdés. Hogy miért nem tökéletesebbek, és miért nem élethűbbek a karakterek megjelenései, számomra kicsit homályosak. Ugyan nem tökéletesek, egyáltalán nem az utcáról szalasztottak az emberalakok, mégsem volt bajom azzal, hogy ott érezzem mögöttük, vagy méginkább bennük a lelket. Mit tesz a különbség, mit tesznek a fehéren sötétlő nyitott szájak, a néha kipukkanó illúzióbuborékok, amikor a kifejezések elnagyolódnak? Talán pontosan jótékonyan megelőzik az átélést, vagy éppen megakadlyozzák a figyelmünk eltrelődését? Talán mindkettő.

Nehéz a film, nem is gyereknek való, de még csak tizenévesnek se nagyon. Nem éri meg úgy megnézni, hogy van amit nem fogunk belőle megérteni, mert amit elszalasztunk az jóval több mint "csak egy film." Tapasztalat, kíváncsiság, gondolkodás és megértés mind születhet a film nyomán, de vigyázni kell. Ha valami tiltakozik ellene nem szabad magunkra erőltetni az epizódokat, kiszen mindig lesznek még üres, bágyadt, gondolatoktól forrongó éjszakák és mások, akikkel kibeszélhetjük a film után, ami előjön belőlünk. Talán erre mind szükség lehet.

Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Miközben mi még javában úttörőset játszottunk és két forintért vettük a gombóc fagyit, Hideaki Anno-san és a Gainax csapata azon törte erősen a fejét, hogy hogyan mentse meg Gunbuster az emberiséget a gonosz csillagpusztító idegenektől. Bizony, ekkora őskövület ez az anime, 1988-ból, még egy igazi szovjet szereplője is van, rendes sarló-kalapácsos zászlóval. Nade várjunk csak, animék terén nem olyan nagy kor a 20 év, a Totoro is ekkor készült - a Gunbusteren mégis sokkal jobban meglátszik.

Ekkora kliséhalmot a pont ebből poént csináló Nagy Durranás óta nem láthattunk még, csak hát a kor miatt felmerül a kérdés, hogy vajon már akkor is pont ennyire elcsépeltek voltak ezek az elemek, esetleg kedvenc rendezőnk már az Evangelionra készülve paródiára vette a figurát. Az mindenesetre biztos, hogy sokaknak fel fognak tűnni a Top Gunból ill. a Chariots of Fire-ból történő leplezetlen nyúlások. Pozitívan gondolkodóknak egyébként ugyanez jó hír: a Gunbuster egy belevaló óriásrobotos anime, hősies, a saját korlátaikon átlépni tudó szereplőkkel, és a szokásos, harcjelenetekben a különböző mozdulatok előtt elkiabált idétlen varázsszavakkal együtt.

Ami miatt iszonyúan réginek tűnik, az a grafikája. Komolyan mondom, mindenféle háttérinformációk nélkül legalább 10 évvel öregebbnek tippelném a Totoronál vagy a Nausicaa-nál, pedig csak más stílusban készült: ekkoriban futott a Maison Ikkoku is, hasonlóan megrajzolva.

Miért éri meg mégis megnézni? Például az érdekesen kezelt fizika miatt. Nem sok rajzfilmet láttam még, ahol egyáltalán foglalkoznának az idődilatációval, itt pedig viszonylag nagy szerepet kap. Képesek percekig magyarázni a relativisztikus fizikát Lorentz transzformációstul mindenestül, csak hogy a következő jelenetben az űrhajók úgy forduljanak be a sarkon, mintha csak légkörben tennék (azt pedig, hogy a végén hőseinket képes a fejlett emberiség 12000 évig utazni hagyni, az egyszeri otaku "Hát ez kész!" felkiáltással nyugtázza). Láthatjuk ugyanakkor Hideaki Anno szárnypróbálgatásait, ahogy a jellemábrázolás már-már elnyomja a cselekményt, és az egész utolsó rész fekete-fehérben rajzolása is előrevetíti a baljóslatú jövőt. Kapunk egy adag fanservice-t is, az idő rövidsége miatt kifejtetlen, de rágódásra érdemes gondolatokat,  és egy darabka történelmet.

Szerencsére egy 6 részes OVA-ról van szó, így a teljes hossza sem haladja meg a három órát, aki kíváncsi egy klisékkel operáló, de mégis meglepően sok eredeti elemet is tartalmazó rajzfilmre, az bátran megpróbálhatja végigülni. (Kb 16 évvel később készült egy második sorozat is, amiről gondolom érthető okokból egy külön cikkben fogunk írni)

Értékelés: 7.2

Linkek:
Wikipedia
ANN
 

A békés kis Szirup falu lakói minden nap azon zsörtölődhetnek, hogy az egyik helyi árva kölyök miként próbálja meg újabb hazugsággal felhívni magára a figyelmet. A békét csak az zavarja meg, hogy egy átlagos, egyszerű napon, a fiú már nem tűnik fel többé.
Mindeközben mi látjuk, hogy a hazug hős, Usopp, mekkora odaadással védi a falut ahonnan elkergették, illetve a barátját, aki az utolsó pillanatban sem hitt neki. Ha valaha elmesélné valaki, a lakók számára olyan lehetne ez, mint egy mese, egy újabb történet, amit túl nehéz lenne elhinni, egyébként is biztosan egy hazugságnak hinnék ami Usopptól származik.

De nem, Usopp tényleg ott volt, küzdött ahogy bírt, és aztán egyetlen igazi tettét elrejtve, csak hogy senki se tudjon róla, és élje tovább a nyugodt életét, végre igazi kalózzá vált, ahogyan arról mindíg is álmodott.
Mondjuk ez nekünk is olyan mint egy mese nem? Csakúgy, ahogy az egész felállás, illetve a gyerekes nüanszok. Nem tudom, hogy ez a sorozat annak idején mire alapozott, de hogy innen Európa széléről nagyon a (kis)gyerekek felé hajlik, az biztos. Oda imád mindenkit meglepni, mondják, és sokszor én is meglepődtem már néhány dolgon, vagy éppen jót derültem rajta, de ha van már-már irritáló része az epikus sztorinak, na az Usopp, vagyis az ő viselkedése, és az azzal járó epic fail jelenségek.
De hát epikus sorozatba, epikus szintű... Hogyan is foglaljam össze Usoppot... Pancser, egoista, barom is kell, aki legbelül nagyon is nemes, de ez kifelé, nagyon nehezen jut el, főleg amikor őserejű ösztöneinek teret engedve fut el olyasmik elől amivel a többiek szembenéznek.

Az arc pár jelentős jelenetet tudhat magáénak, ezek közül talán leginkább azok a kiemelkedőek, amikben Luffy változni látszik, és a nagyétvágyú gyerek mellé egy kicsit kapitány, és ami sokkal inkább kitűnik, igazi kalóz is lesz.

Minden említettre azonban leplet, szinte elszállt előttünk újabb nyolc rész, mintha mi sem történt volna, és már csak azon vesszük észre magunkat, hogy van hajó, a Going Merry, és a következő részektől már plusz egy nakama is van a fedélzeten.

Mindezeket a képernyőn az eddigiekhez képest változatlan minőségben kapjuk, azaz jobb is lehetne, ha vájkálódó szemeink nem szúrhatnának ki néhol nagyon gyengére sikerült animálást. A sorozaton még érződik a talán financiális gyerekbetegség, de örülhetünk, ezek után már észlelhető a javulás.
Számomra az opening ezen a tájékon vált kedvenccé, illetve ekkor kezdtem el meghallani az első igazi, japános, kiabálós szinkronjeleneteket, tekintsünk most el Usopptól, akit aligha lehetett normális hangerőn beszélni, és nem kiabálni hallani.

Szó mi szó, az illúzió itt már igen hatásosan tud működni, hiszen minden ami egy igazi animéhez kell, lassan a helyére áll. Ezen a ponton erősen elgondolkodtam az írás közben, ugyanis a más sorozatoknál jelen lévő mindent bele tendencia helyett a One Piece lassan építkezik. Jól építkezik, ehhez nem fér kétség, de hogy ezt a folyamatot vajon tudatosan irányították így, vagy éppen csak belevágtak és folyamatosan dolgoztak rajta, nos, ezt nehéz lenne innen megmondani, de az első lehetőség magával vonja azt, hogy az egész munka egy nagyon jól szervezett igényfelmérés és együttműködés a célközönséggel.

Értékelés: 6.8

Link: One Piece Wikia