Egy fiú és egy lány, akiket egymás mellé sodort a sors, majd eltépett egymástól az élet. Ennél többet kár lenne mondani, de talán még így is sokat mondtam mindazoknak, akik imádnak maguk felfedezni egy alkotást.
A Byousoku 5 Centimeter a 2007-ben készült animék krémje, kvázi bizonyíték arra, hogy léteznek még alkotók, akik képesek a mai, minden más ághoz hasonlóan, profitorientált médiaiparban is keresztülvinni igazi mesterműveket.

Hogy miért vagyok benne biztos, hogy az 5 Centimeter Per Second mestermű? - Nos, nálam jobban hozzá- és szakértők állítják, a tehetséges, nagy hatású embereknek van a legsokszínűbb hatása környezetükre. Legalább annyira megosztják, mint egybeolvasztják az embereket maguk körül, de minden esetben igaz, hogy szinte mindenkire tevékeny hatással vannak. Ez az igaznak bizonyuló tézis pedig ugyanígy értelmezhető művekre is...

Ha végignézik a filmet, az értő szemek sok új, avagy régi-új eszközt fedezhetnek fel benne, amikkel az érezhetően is megszabadít minket a nem kívánt, hangulatromboló, potenciálisan problémás részletektől, amiket sok-sok animében az orrunk előtt hagynak.
Beszélhetünk a klisék szinte teljes hiányáról, a narráció tökéletes időzítéséről, és sem túl sokat, sem túl keveset mondó hozzáfűzéseiről, az epizódok összetettségéről, az átvezetők keltette homályról, gyakorlatilag mindegyik eszközzel több pluszpontot hozott magának a film, mint amennyi az átlagkritikus lapján lenni szokott.

Hogy ezek ellenére mégis teljesen megosztja a nézőit az alkotás, annak főként a történetvezetés, azaz részben az előbb említett eszközök az okai. Sokunk, és most nem kizárólag az animefan társadalomról beszélek, túlzottan hozzá van már szokva a felgyorsult cselekményű, túlzott hatásokkal dolgozó, és feleslegesen érzékeket aktiváló filmekhez, amelyek ugyan időlegesen igen hatásosak, hosszú távon torzíthatják az érzékelésünket, mind fizikálisan, mind érzelmileg.

Sokan felejtünk el, sajnos nem meglepően, megborzongani a természet orrunk előtt fekvő csodái láttán, megnézni a távolban a naplementét, csak azért eltűnni egy éjszakára a városból, hogy az éjszakai égre pillantsunk a tökéletes csöndben.
Hányszor gondoltunk úgy a párunkra utoljára, hogy ténylegesen bukfencet vetett a gyomrunk, vagy éppen vágytunk a szerelemre, hogy az tényleg fájt?
Az életünk rövid és teli van közönnyel, nyögvenyelős, szürke, fáradságos időkkel, de ha nem is nézünk magunk köré, csak a képernyőre, akkor előbb utóbb azon kaphatjuk magunkat, hogy átrohantunk ezen a rövid időn, és nem is néztünk szét magunk körül igazán.

Az anime érdeme, és szinte sikoltozó mondanivalója mindaz, amit a sietősek nem fognak meglátni benne. A vontatottság, a felszín alatt, pár mondat vagy képkocka erejéig megjelenő tényleges üzenet, életkép az, amit sokak valószínűleg nem értenek meg, vagy éppen nem jól értelmeznek.
Ha valaki képes a felszín alá látni, az sem feltétlenül elég, hiszen a probléma, amit végül kézhez kapunk maga is egy több felől megközelíthető téma, amelyek közül csak kevés megközelítés vezet valódi eredményhez.

"Napjaink rohanó világa." Sokszor halljuk a kifejezést, és szinte soha nem gondolunk bele, hogy valójában mit is jelent. Ez a világ, a kifejezés legalábbis, sok mindenre jó, legfőkképpen saját magunk félrevezetésére.
Ha ez a világ valamiért rohan, az éppenséggel miattunk van, hiszen mi rohanunk benne. Ha valami a rohanó világ miatt történik az tehát miattunk van. Csináltunk tehát egy céltáblát, amire lőhetünk ha nem akarjuk bevallani, hogy elrontottunk, vagy éppen folyamatosan elrontunk valamit...

Makoto Shinkai többi munkájához hasonlóan ebben a műben is érezni lehet a különlegesen jellegzetes jövőképet, ami mit sem változtat a tényen, hogy mi emberek ebben a jövőképben is ugyanolyan elesettek és hibákkal teliek maradunk, mint amilyennek ismerjük magunkat.
Makoto, nem csak ezzel az egy munkájával, de az összessel, mintha folyamatosan igyekezne megmutatni Japánjának, az embereknek, hogy egyáltalán nem jó irányba haladnak, azzal, hogy a jövőbe néző tükröt rak eléjük időről-időre, és egy fájó ponton, happy end nélkül, ha úgy tetszik realisztikusan bontakoztat ki egy rövid történetet, úgy hogy az mindig kora legszebb és legfigyelemreméltóbb filmje lesz. Nomeg, ha megértik, a legfájdalmasabb...

Ezt a furcsa kontrasztot megfigyelhetjük a Byousoku 5 Centimeteren is. Képminősége fantasztikus, animációja már-már élőképet megszégyenítő, mégis jellegzetes anime marad.
A történetet kiválóan támogató időzítéssel hatásvadász módon játszadozó természetábrázolások talán a legemlékezetesebb pillanatok, amiktől néhol egyszerűen elállhat az ember lélegzete.
Ebből a környezetből ugranak ki az emberek, főként a főszereplők, mint érzékelhetően animésen rajzolt karakterek, hogy folyamatosan vonzzák tekintetünket és könnyítsék tudatalattinknak a behelyettesítést.

A zenei aláfestés kellően lágy és olyannyira behódol a filmnek, hogy aligha hiszem, bármikor be tudnám azonosítani a filmkockák nélkül a valódi zenét, de ez fordítva is igaz, nem hiszem, hogy sok más ennyire a filmmel együtt élő muzsika született volna az utóbbi időkben.
A szinkron nem érdemel túlzott emlegetést, hiszen nem sok beszéd zajlik, viszont azt kiemelt helyen meg lehet említeni, hogy a főszereplő, és mesélő hangja kiváló választásnak bizonyult a kívánt hangulat folyamatos érzékeltetése szempontjából, talán azért, mert Makoto Shinkai pontosan tudja mit akar elmondani, és azt hogyan akarja a tudtunkra adni.

Hogyan is fejezzem be... Ez a film valahol gyerekeknek is kell, hogy látható példa legyen, mégsem ajánlanám teljes szívvel bárkinek, bármilyen korban, a lényeg csak azon van, hogy képes e megérteni a néző mit lát. Ez az alkotás olyasmi, amivel emlékeztethetjük magunkat arra, hogy mit akartunk, álmodtunk, és mit tehetünk még azért, hogy ezek ne vesszenek el. Ez az, ami kiütheti a naivitást a fiatalabbak szeméből, és megmutathatja nekik, hogy mi az, amiért egyáltalán nem jó felnőttnek lenni, megkomolyodni, elfelejteni a régi vágyakat és álmokat, átlagos, robotoló boldogtalanságban leélni azt az életet, amitől annyit várnak még.
Ez az anime nem fáradt, munka utáni estékre való, sem kóla és popcorn mellé. Bárki aki végig akarja nézni jobban teszi, ha friss fejjel ül le a képernyő elé, hogy tényleg értse amiről a sorok és képkockák közötti sugallatok szólnak.



Értékelés: 10

Linkek:

A Japánok tudnak valamit. Mondtam már hasonlót párszor, de mindig van új amiről ezt mondhatom. A Kanon egy bizonyítéka annak a tapasztalatnak,  amit nagyritkán meglátni az animék képkockái között, és ami miatt történetesen elkezdtem romantikus animéket nézni annak idején, ezért pedig csak hálás lehetek neki, mert azóta sok olyan élményben volt részem, amit nem sok másért adnék oda.
A két sorozat, merthogy két sorozatról van szó, ugyanazt a történetet adja vissza ugyanannak a főszereplő fiúnak a szemszögéből, de mégis teljesen másként. Annak idején teljesen zöldfülű animefanként egymás után néztem meg a két produkciót, és amikor a felezéshez értem, az újabbik sorozat első percei után azt gondoltam, hogy kikapcsolom, ugyan minek nézném mégegyszer végig. Valahogy mégis ott maradtam az epizód végéig, aztán már nem tudtam otthagyni képernyőt, és néztem részt-rész után.
Az alkotók mintha belenőttek volna a feladatba, sokkal enyhébb, mondhatni felnőttes, komoly árnyalatot adtak a második sorozatnak, amivel teljesen új oldalakat ismerhettünk meg, drámaibbá vált az egész cselekmény, több üzenetet kaptunk kézhez, mint a kissé álomszerű elsőben, mintha ugyanaz az ember, talán a főszereplő emlékeit láthattuk volna végig, először fiatal, másszor már felnőtt korából.
Mindkét sorozat ugyanazt az időszakot fedi le a főszereplőnk életében, amikor visszatér a régen látott városkába, ahol rokonainál lakik majd, amíg befejezi az iskolát. Már az első pillanatoktól kezdve tiszta, hogy mind a vele egyidős unokatestvére, mind a folyton felbukkanó lányok valamelyest nem szokványosan kötődnek hozzá, és problémáikkal folyton neki kell megküzdenie. Az, hogy miként is teszi, avagy miként is láthatjuk mi ezeket a küzdelmeket, az az igazán más a két mű során.

A látványra egyik műben sem lehet panasz, azonban szinte természetes, hogy a készítések között eltelt évek meglátszanak mind a stílus, mind a technika fejlődésén. A képi motívumok sikeresen párosulnak a mű néhány, szerencsésen használt szimbólumával, és a hangulatot is megfefelően árasztja a képi világ.
A sorozatoknál, mindkét esetben elmondható, hogy zenéi igen hatásosak, és legalább általánosan, néhányunknak bizonyára túlzottan sémaszerűen, kellemesek, és szentimentálisak, a szinkronról elmondható legemlékezetesebb pozitívum pedig az, hogy a főbb szereplők hangjai ugyanazok voltak mindkét sorozatban, így ténylegesen, minden téren öröklődik az illúzió, amit az anime kelt.

A művek minden esetben ajánlatosak megnézésre, esetleg többször is, sőt talán egymás után közvetlenül, hogy lássuk azt a kontrasztot, amitől mindkét sorozat önállan is megállja majd a helyét, az első, mint álmokban és emlékekben naivan lavírozó gyermeki romantika, míg a második, mint zavarodott, múltat és régi álmokat kereső, szívbe markoló romantikus dráma.

Ritkán láthatunk olyan animét, mint az Angyaltojás, és itt biztosan sokan beletennék a mondandójukba azt is, hogy szerencsére, amit ezen a ponton nem tudok nem-megérteni.
A film, merthogy egy 70 perces komor és sűrű csodáról van szó, sokaknak bizony érthetetlen, és a többiek számára is legalább nehezen feldolgozható. A cselekmény elnyúzott, a pár sorban ténylegesen leírható valóságánál pedig sokkal többet mond el számunkra a stílus, a hatások és a kifejező eszközök összessége, amelyek talán legtöbbünknek ismerősek lehetnek.
Rá is jöhetünk igen korán, hogy mi is volt olyan ismerős, ha tudjuk, hogy a mű alkotója az a Mamoru Oshii, aki neve fémjelzi többek között az Urusei Yatsuura, és a Ghost in the Shell animéket, de például a Patlabor és a Kerberos sagák is hozzá köthetőek írói szinten.

A film történetéről nem szólok, mivel egy mondatban lelőhető az összes valós történés, inkább utalok a minden mögött, de így is szinte a felszínen lebegő filozófikus kérdésekre, amik a film valódi jelentését, okát a létezésre képviselik.
Mamoru műveiben többször jelenik meg a keresztény vallás háttérként, illetve utalásként, itt sincs ez másként, sőt a párbeszédek sejtetni engedik, hogy a világ maga az özönvíz egy alternatív utóhatása, utángondolása, ami magában rengeteg kérdést vethet föl, mégis a fő téma a tojás, illetve mindaz, amit az átvitt értelemben jelenthet.

Mivel kritikát, és nem filozófikus elemzést írok, illetve nem tanár vagyok, nem szeretném megmondani senkinek, hogy mit lehet, főleg nem, hogy mit kellene belelátni az alkotásba. A művészetek azért léteznek úgy, ahogyan látjuk őket, mert az alkotóiknak valamilyen üzenetük volt mifelénk, és ezt az üzenetet soha nem szabad befolyásolni, sem megmásítani, mert mindenki máshogy érzékeli és dekódolja magának mindazt, amit hall, lát és érez.

Az anime korának kirívó darabja, rajzolása meglepően részletes és kifinomult tud lenni, azonban számomra a főszereplők már-már túlzóan ki vannak emelve a film valóságából, ami szemet-lelket bebörtönzően, és nyomasztóan feketéllik, szürkéllik végig az alkotás során.
A zenék a mai fülnek kissé régiesek, azonban hangulatban teljesen alkalmazkodóak, néhol vezető szerepűek, köszönhetően a cselekmény, és néha a konkrét jelenet lomhaságának.

A műnek nincs semmilyen korhatárbeli megkötése, nem mintha meg lehetne határozni egyéb módon a legtökéletesebb célközönséget, talán azért, mert nem is szántak neki a készítők. A legközelebb talán akkor járok az ajánlással, ha azt mondom, az anime valamirevaló élettapasztalatot, és EQ-t (érzelmi intelligenciát) kíván.

Elolvasva az írást, talán sokakban felmerülhet a kérdés, miféle kritika-ez, miről is írtam egyáltalán, nekik írom ezeket a sorokat:
Vannak olyan filmek időről időre, évtizedenként egyszer, ritkán többször, amik már megszületésüktől kezdve megosztják környezetüket, és mint az az Angel's Egg esetében is igaz, fél oldalnyi szövegkönyvükkel is képesek totálisan lecsapni a biztosítékot legalább az egyik tábor elméjében, nagyon mély nyomokat hagyva érzelmi jelenlétükben, akár tartósabban is. Ezek az alkotások nem érdemelnek beskatulyázást semmilyen téren, mondhatni alig élnek a föld színén olyanok akik képesek helytálló kritikával illetni, és éppen ez az, ami miatt meg kell nézni őket, hogy tudjuk, számunkra mit jelentenek.
Ennél az animénél is, de minden más alkotás esetén továbbá, azt kell mindannyiunknak szem előtt tartania, hogy bárki kritikáját olvashatjuk, amíg nem láttuk azt, amiről olvastunk, ugyanannyira szegények maradunk, és igen valószínű, hogy előbb-utóbb valami olyat is elmulasztunk, ami talán sokat jelenthetett volna nekünk.



Értékelés: 8

A japán animáció történetéről rengeteg írás látott már napvilágot, jelentős részük neten keresztül is bárki számára elérhető. A most induló rövid sorozatban azt szeretném áttekinteni, a magyar közönség hogyan ismerkedett meg a műfajjal először a televízión, majd főleg interneten keresztül. Az első részben néhány olyan emléket idézek fel, amelyeket sokan egészen máshova kötnek - ugyanis az első vetítésekkor senki sem foglalkozott vele, hogy tulajdonképpen honnan is kerültek elő az alkotások.
Nem is csoda, hiszen ekkor még a legtöbb olvasónk - a jelenlegi animézők, és én is - gyermek volt még, a komolyabb, felnőtteknek szóló műveket pedig nagyon nehezen, lerongyolódott kazettákon szerezhette be néhány szerencsés. A többségnek maradt a televizió. Ki ne emlékezne Nils Holgerson kalandjaira, vagy Kalánka nénire? Ezekre még a 'anime' szó hallatára az idegbajos Pokémonra vagy a Dragon Ball-ra assziciáló szülő is úgy emlékszik vissza, mint amelyeket még ő is szívesen nézett végig a gyerekeivel. Közben persze azt hitte, valami holland illetve svéd mesét néz. Pedig jobban belegondolva, ezek nagyon igényes komodo-k voltak, nagyon jó magyar szinkronokkal. Emellett még rengeteg ismert mese került az Esti mese programjába, amikre aztán tényleg egy rossz szavunk nem lehet. Jelentős részük még ma is fut, és messze jobb, mint újabb készítésű társaik, és mint említettem, az akkori szinkronstúdiókban igényes, filmszerű szinkront kaptak, szellemes fordításokkal. Ma már kénytelenek vagyunk megelégedni az olcsóbb kivitelezéssel.
Emellett persze ott volt, nagyon underground szinten, hogy néhány emberhez eljutott néhány képregény, vagy anime-kiadás. Ugyanazokról van itt szó, akik elsőként honosították meg hazánkban a szerepjátékokat, vagy behozták nyugatról az első konzolokat és az igényesebb német asztali társasjátékokat.
Az áttörés még az internetkorszak előtt a kereskedelmi televíziózással kezdődött. A logika egyszerű volt: az anime formáját tekintve nagyon hasonlít a mesének nevezett animációkra, ugyanakkor nagyon más, és a gyerekek figyelmét némelyik sorozat nagyon lekötötte. Ekkor kerültek adásba délutánonként olyan - tizenéveseknek szánt - shoujo és shounen sorozatok, mint a Sailor Moon vagy a Dragon Ball. 1998-től kezdve már nevén volt nevezve a dolog, habár több újságban még keverték a mangát az animével. A TV2 is elkezdte a maga kisebb szinkronprojektjeit, többé-kevésbé igényesebb animék kerültek a műsorba - a gyermekműsorok között. Utólag már nem derül ki, hozzá-nem-értésből vagy más okból kerülhettek adásba, de több közülük egyáltalán nem gyermekeknek volt szánva. Gyermekpszichológusok cikkeztek a japán rajzfilmek káros hatásairól, egy kalap alá véve az eredetileg korhatáros sorozatokat a gyermekfilmekkel. A végeredményt ismerjük: ORTT-határozat, és durva sztereotípiák évekig.

A következő részben a 2000 utáni eseményekkel foglalkozom majd.

Linkek:
www.mediakutato.hu/cikk/2003_04_tel/01_eroszakossag_relativitasanak/01.html
ma.hu/tart/rcikk/a/0/92595/1
Végül Kalánka Néni!
www.youtube.com/watch

Mindannyian láttunk már a nyolcvanas években készült amerikai akciót, és ismerjük a sablonszereplőket is. A szexi fegyverszakértők, a mindenhol megjelenő szikár, borostás nyomozó, a maffiózók a politikusok kezében, a különlegesen kegyetlen orosz bérgyilkos, és a többi folyamatosan visszaköszönő karakter olyan nüansza a filmnek, amin egyszerűen lehetetlen, hogy ne mosolyodnánk el minduntalan.
Akármennyire másodkategóriásnak nevezzük most azokat a filmeket, amik érzéseit összeolvasztva a Gunsmith Cats készült, annak idején még mi is a tévé előtt csücsültünk a családdal, és örültünk, hogy ilyet láthatunk. De, hogy ne menjek bele a nosztalgiázásba ezt a részt itt le is zárom, hiszen nincs értelme arról írni, amit mindenki nagyon jól ismer.

Nagyon kellemes élmény volt rajzolva visszalátni a múltunk ezen darabját, ezért is különösen hálás vagyok a készítőknek, nomeg azért, mert tudtak olyan apróságokat belevinni a karakterek alkotásába, amitől ténylegesen amerikaiaknak érezhettük őket, az autókról nem is beszélve, hiszen, csakúgy mint az amerikai filmek a csúcskorukban, az anime is beillene egy Dodge reklámnak, a tökéletes, minden részletre odafigyelő rajzolás révén.
És persze amint az várható volt, a zenékről is azt írhatom, hogy teljesen támogatják az adott érzést, és mondhatni, teljesen le is fedik, az összes többi eszközzel együtt, mindazt, amit az előző évezredben szerettünk Amerkiából, viszont mindezen jóleső érzéskavalkád, kissé meglepő módon, felkeltette bennem azt a gyanút, hogy megtaláltam az első animét, ami sokkal kellemesebb angol szinkronnal, mondhatni ennyire erős összhatás után a japán egyszerűen kint van a képből, és néha bánthatja a nézői fület.

A Gunsmith Cats volt számomra a Japán profizmus egyik jelzőköve, ami megmutatta, hogy mire is képesek az ottani szakemberek, ha animációról van szó, és mekkora előnyük van a kamerás alkotásokkal szemben. Azzal, hogy egy hagyományosan kamerás, Hollywoodszagú stílust ilyen pontossággal, és ilyen erőteljes értékmásolással képes átvenni egy anime, gyakorlatilag még erősebben a műfajhoz kötötte minden figyelmemet és érdeklődésemet, a filmekkel szemben.
Ajánlom mindenkinek, aki emlékezett arra a bizonyos érzésre, amit kerülgettem a kritika elején, mert igen kellemes lehet ilyen módon 'visszanézni a múltba,' aki pedig nem tudja miről is lehet szó annak meg azért, hogy tudja, mi őskövületek milyen filmek között nőttünk fel anno.
 

Kissé döbbenten vettem tudomásul, hogy a blogon még nincsen írás az Akira-ról. Ez súlyos mulasztás, most pótolom. Nem csak azért, mert az Akira egy igazi kultusz, és az első igazán ismert seinen anime, hanem azért is, mert egy igazi spirituális élményben lehet része annak, aki megnézi. Előljáróban csak annyit, hogy fiatalabbaknak nagyon nem ajánlom. Egy korai, vizuálisan több helyen brutális cyberpunk darab, nem éppen könnyen emészthető formában.
Az eredeti manga vázát sűrítették az alkotók másfél órába. Egy posztapokaliptikus városban játszódik a történet, ahol szegény fiatalok bandákba tömörülve próbálnak meg túlélni. A helyzet akkor válik különössé, mikor egy viszonylag fiatalabb társukat eléggé megmagyarázhatatlan módon elrabolják. A fiú természetfeletti hatalom birtokába kerül egy torz külsejű gyermekkel való találkozása során, erejét kihasználva átgázol gyakorlatilag mindenen. Megszökik, és elkezd mindent elpusztítani maga körül. Suhanc módjára egyszerre játszik, és próbál elégtételt venni az őt ért sérelmeken. Kalandja azonban rövid időn belül katasztrófába torkollik...
Az Akira cselekménye és szimbólumrendszere elképesztően sűrített, türelem kell hozzá, míg feltárulkozik az ember előtt. A film emellett bővelkedik az erőszak különböző formáiban, amelyek szinte gátlástalanul következnek egymás után és egymásból, míg végül valami értelmet kap a felépített rendszer. Akkor pedig ülünk majd magunk előtt, és nem leszünk képesek mindent felidézni egyből.
Egy másfél órás film, ami jóval tovább tart. Ha volt már ilyenben részed, az Akira a Te filmed.

Értékelés: 10