Meredten nézett ki az ablakon, gondolatai a mérhetetlenül fájdmas mélységbe rántották, amelyből nincs kiút. A piszkos-sárga tapéta helyenként már levált a falról, hasonlóképp, mint ahogy egykori életének díszes cukormáza is lemállott  maga mögött hagyva ezt az őrült, bizarr, torz valóságot.

A lerobbant londoni lakás a külváros egyik elhagyatott negyedében állt. A késő délutáni szürkületben lassan leszálló köd bebújt az árkádok alá, végigkúszott a falak tövében mindent tejes fehérséggel vonva be. A lány az ágyon gubbasztott, nemrég ébredt fel. Úgy érezte, hogy lassan minden ereje elhagyja. Kisírt szemei újra könnybelábadtak, amint tudata ismét kitisztult a 3 napi folyamatos alvás után. Nem tudott erőt venni magán, csak bámult ki a mindent felfaló ködbe és az azt követő alkonyba, közben csorogtak a könnyei. Néha keservessen zokogni kezdett, ez mégjobban felemésztette a maradék erejét is.

-Saya! Felébredtél? Jól vagy? – hallatszott egy lágy, ámde kemény hang a szoba ajtaja felől. A lány nem akart válaszolni, minden amire szüksége van, az az, hogy békén hagyják.

-Semmi bajom, de kérlek hagyjál.

-Már egy hete nem ettél rendessen. Hoztam ennivalót. – próbálkozott a férfi, de nem hallott választ. -Leteszem az ajtó elé. Kérlek, egyél. Most elmegyek egy rövid időre. Ha kellek, csak mondd ki a nevem – ám erre sem érkezett válasz. A tálcát az étellel a földre akarta letenni, de látta, hogy minden irányba csupa kosz a padló, ezért a szemközti komód mellett döntött. Ha kinyitja az ajtót, pont rá lát majd. Felegyenesedett és megindult a lefele a lépcsőn.

-----

-Nankurunaisa ? – riadt fel Saya. Furcsa álma volt, drága öccsét és apját látta, amint lassan távolodnak tőle az Okinawai tengerparton. Próbált utánnuk futni, hogy megállítsa , hogy megölelhesse őket, de csak egyhelyben futott, kiáltásait pedig nem hallották. Viszont ott állt mögötte valaki.

-Még erre sem vagy képes? Milyen kétszínű vagy! Megígérted, hogy megvéded őket, erre tessék, az egyik már meg is halt! – a háta mögé nézve egy hosszú hajú árnyat látott. -Nővérkém. Annyira szánalmas vagy! Miért ragaszkodsz ennyire hozzájuk? – szólt ismét  az árny, majd hangossan felnevetett. – Nem tehetsz semmit, mert nem akarsz tenni semmit. Mert nem vagy képes rá! Micsoda igazságtalanság, hogy Joel téged tartott maga mellett és nem engem... De én bosszút álltam. Hahahaha....! Hála neked.... hiszen te engedtél ki....

-Diva! – mondta ki a nevet először tagoltan, ahogy átvillant rajta a felismerés, hogy ki az ki gúnyolódik rajta, majd elöntötte a kétségbeesés.

-Én nem ezt kartam!  - mentegetőzött Saya, majd térdre rogyott. – Én nem... én csak...én csak... jót akartam.

-Jót? Nővérkém, te bármit teszel is, csak rosszat hozol másokra. Vegyük pédául szegény Hajit... Te, elkényesztett kis fruska, a te hibádból zuhant le és halt meg! Persze neked semmi se szent, örök kárhozatra ítélted, magad mellé láncoltad. Nem is tudom, hogy miért engem hívtok szörnyetegnek, mikor rád jobban illik ez a jelző!

-Halgass el! Kérlek, halgass el! – zokogott.

-Mit csinálsz? – zengett egy ismerős hang, de ez nem Diváé volt. – Miért nem harcolsz?

-Kai! – tört fel Sayaból a sóhaj. – Nem tudok! Nem vagyok képes rá!

-Kelj fel! – lépett közel hozzá a fiú, majd karjánál fogva felrántotta a földről és magához ölelte.

-Ó, Kai, mindent tönkre tettem! Már nem tudom többé, hogy ki vagyok , hogy mit tegyek.

-Hát elfelejtetted? Nankurunaisa! Ez mindig visszavezet hozzánk. Apához , Rikuhoz és hozzám.

-Kai! – nézett fel fivérére. – Olyan távolinak tűnik minden... Olyan bizonytalannak...

-Kedves nővérem, hát nem emlékszel? Semmi sem lehetetlen, és minden bajon túljutsz majd. De ez küzdelem  és persze áldozatok nélkül nem megy. Apa és Riku is így kivánná. Ha nem jutsz túl magadon, akkor a saját létezésed bizonytalansága fog megölni.

-Nankurunaisa?

-Igen. Nankurunaisa.