Iskolás éveink végén, a nyár számunkra igazi kezdetén, mire is vágynánk jobban, mit a szerelem. Nosztalgikus, és kicsit szomorú, hogy azok az évek olyan gyorsan röppennek el, és manapság minden változik. A Natsuiro no Sunadokei valami olyasmit ad nekünk, amit mindannyian meg akartunk tenni, de sosem sikerült. Nem tudtunk visszamenni az időben, sem előre,  hogy kijavíthassunk egy régi hibát, vagy, hogy lássuk, mi történik majd velünk...

A film kis története egy felhőtlen nyár kalandos útjait meséli el nekünk, amire a főszereplőnk aligha mondaná, hogy felhőtlen volt. Mondhatni klisés fordulattal belerángatnak minket a gubancokba, már a legelején, csak, hogy ne élvezhessük a nyári semmittevést a szereplőkkel, és itt kezdődik az, amit első pilantástól kezdve akár rémálomnak is lehetne tekinteni.
Azaz, hogy mégsem, hisz végül minden jól végződik, és a nyár csak úgy elszáll, mintha semmi sem történt volna, kivéve egy dolgot. Főszereplőnk, oldalán a barátaival érnek egy kicsit, mi pedig észrevesszük, hogy háromnegyed órát megint álmodoztunk.

A kis mű afféle kis remek. Animációja nagyon szép és sajátos, jegyeiből felismerhető, a lánykák pedig igazán kellemes látványt nyújtanak. A film talán legjobb pillanatai azok, amiben a főszereplő szive hölgye tündököl divatbemutatókra is való ruhákban, és személyiségével mégis képes a kihívónál sokkal szolidabban festeni bennük. Ha másért nem is, azért szivesen bevonulnék egy készítőcsapathoz, hogy megtanuljam hogyan lehet ilyen hatásokat elérni ennyire szembetűnően, és kiválóan.
Habár a látvány első osztályú, a hangok és zenék korántsem ilyen jó minőségűek, mondhatni különösebb említésre nem méltóak, így ez a befejezés itt véget is ér.

Rövid műhöz rövid írás. Nem volt mit cicomázni, illetve túlspilázni, az anime magáért beszél és villog a képernyőn. Az olyan kellemetes nyárias napokon, mint az év ezen táján szokás, csak jól eshet egy ehhez hasonló rövid és felüdítő ova, a maga könnyed, és semmi forradalmit nem mutató valójában. Tessék megnézni!