Egy különleges fiú, aki látja, érzi, és  megérti a szellemeket, amióta csak tudja az eszét. Ő Ichigo, a 15 éves, középiskolás fiú...
Most komolyan, be kell ezt mutatni bárkinek is? - Remélem nem. Ezúttal sem szeretnék ismertetőt, urambocsá sztoriskiccet írni, inkább valami töményet, és kritika-szerűt raknék olvasóink orra alá.

Volt valami igazán kirobbanó, valami furcsán erős hatás a kezdésben, amitől egyszerűen függővé váltam. Az egész olyan volt mint az első adag drog, ami után nincs megállás...

A Bleach az a sorozat, ami az én általam felállított listák sokaságában szerepel. Igaz, a legtöbben sosem lesz első. Ha valamiben mégis az, egyelőre reménytelenül bebetonozva, az a kezdés.

Ha egy sorozat rosszul indul, akkor tudjuk mennyire nehéz rávenni magunkat a továbbnézésre, azonban ha jól, akkor keresni fogjuk a lehetőséget, hogy tovább nézhessük. Ennek az egy, meghatározó résznek az egész sorozat indexének kell lenni, hogy tudjuk mit várhatunk a sorozattól, felkeltődjön a figyelmünk, és egyszerre belénk tudja oltani az addiktív adagot, amitől nem tudunk majd leállnni, és várjuk a következő részeket.

A közvetlen stílus, amivel Ichigo belép az életünkbe, olyan hatást kelt, mintha csak mellészegődtünk volna, és elmesélné nekünk ki is ő valójában. Aztán belecsöppenünk a családi élet sűrűjébe, és látjuk miért is lett olyan a srác amilyen. Flúgos fater, túl okos húg és egy örökké aggódó csöppség. Minden olyan életszerű, Ichigo mégis szellemekről beszél, csak hogy aztán fel is tűnjön egy titokzatos alak és elinduljon a lavina, amit Bleachnek nevezünk.

A hihetetlen időzítések és ugrások animéje ez, egyszer lassú, másszor robbanásszerű cselekményével nem nehéz elképzelni micsoda szívritmuszavarokat okozhat nekünk. De ez a pulzálás nem csak a történetre jellemző, hanem gyakorlatilag minden egyes szereplőre, kinek-kinek a maga tempójában. Hogy példákat említsek, míg Ichigo tipikusan az a karakter, akinek lelkét Richter-skála szerinti kilences erősséggel rengetheti meg akár egy szó is, Chad maga a megtestesült akarat, akiből a hatvannégy rész alatt csak egy felfelé ívelő ágat láthattunk.
Hőseink szenvedéssel teli útja a végső cél felé, csakúgy, ahogy maga a történet is, kettősséget hordoz magában, hiszen minden egyes főhős végbemegy egy legfőbb küzdelmen saját magával szemben is, és a világ, amelyben ők csak kívülállók, hirtelen több részre szakad.
Egyre-másra bukkannak fel új és új arcok, megmaradva az észrevétel peremén, részünkre is meglepően szűkszavúan, rejtőznek, vagy tevékenykednek tovább ismeretlen céljaik felé. Minél közelebb vagyunk a katarzishoz annál inkább kiérezhető a kételyből, hogy az anime nem hagyományos ünneplős befejezést tervez, és meg is kapjuk a fekete levest, amikor a függöny lezárul az árulók körül.

A klisék a régiek, de az ábrázolás nagyon új, nagyon forradalmi, hemzseg a nyugati hatásoktól, amik elkeveredve a japán jegyekkel hátborzongatóan életszerű és ismerős karakterdizájnokat adnak nekünk, csak tudnám mit keres egy amerikai iskolás banda Japánban...

Míg Ichigo ordít, addig az alternatív ütemek visítanak, és újabb nyugatias lüktetést adnak a történseknek, létrejön a badass effekt, amikor, mint mindegyik régebbi sentai filmben, a főszereplő kiemelkedik a háttérből, és nagyon ijesztő képet vág, közben pedig a húrok nem győznek szakadni a hangfalból...

A Bleach valami olyasmi, amiről nem éri meg nyugodtan írni, habár nem is lehet igazán. Más animék után ez az alkotás olyan, mint derült égből a reneszánsz - tudjuk, hogy régen vártunk rá, de soha nem fogjuk tudni miért. Ha valaki látta, tudja miről beszélek, ha mégsem, akkor itt az ideje, hogy újra nekiessen, aki pedig még nem látta, nem tudom mire vár még.