Hősünk imádta a zenét maximumra véve, karját a lehúzott ablakon kilógatva vezetni autóját. Verőfényes nap volt, az összes ablak on át ömlött a levegő a száguldozó autóba, de az emberünk háta csak-csak odaizzadt az üléshez.
Hamar elege lett az egészből. Egyébként sem saját maga miatt ült az autóba, és az élvezetesebbik részén már rég túl volt. A gondolatok, amik mostanában egyre és egyre eltakartak előle minden mást újra előjöttek. Nem csoda, unatkozott már.

Túl sok mindennel vettem magam körbe mostanság... Folyton mintha kifolynának a markomból a dolgok, mintha túl sok lenne mindaz ami rajtam van...
És fáradt is vagyok, nomeg lusta. Főleg most, hogy...

Gyors fék. Megint majdnem megcsinálta. Az előtte levő kocsi már régebben megállt a pirosnál, de ő elbambult. Nagy sóhaj után alrébbrakta a gondolatait, majd leellenőrizte a környezetét a tükrökben. Nyugodtabban dőlt hátra, majd adott gázt a zöldnél, hogy száz méternyire leállhasson megint.
Kopp.
A tetőről jött erős koppanást nem lehetett nem hallani. Hősünk körbenézett, hogy valaki nem áll-e a kocsi mellett, amikor jött a többi koppanás. Az egyik éppenséggel az első ablakon. Jókora esőcseppek voltak, és a figyelmeztetés után jött is az ostrom. Az autóban ülő fiú előrébb hajolt, hogy megnézze az eget, de már alig látott ki a vízzel borított ablakon.
A sor megindult, az ablaktörlők mozogtak, a srác pedig még mindig nem nagyon tudta elhinni, hogy nem látta, hogy beborult. A következő lámpánál, jobban megnézte magának az eget, de alig látott nagy esőfelhőt, mire pedig újra elindult a sor az eső ahogy jött, elállt.
Hősünk az ablakokat újfent lehúzva, karját kitéve nevetett. Ilyet sem látott sűrűn, de ez ráfért már saját, felhős gondolataira. Emellett pedig elhatározásra jutott. Ahogy hazaér elintézi, hogy legyen végre egy gondtalan hete pihenni. Már látta is maga előtt, mit is ír majd.



Micsoda átkozott hőség...