Amerikai foci, ahogy a japánok látják. Mint tudjuk rengeteg focis anime van, mert japánok szeretik a focit. Most azonban megtudhatjuk, hogy az amerikai focit is szeretik. Mondjuk számomra nehéz elképzelni ezt élőben, mivel ha általában nézzük, a japánok termete, természete, és kultúrája nem igazán illik ehhez a sporthoz. De hát ez anime itt lehet groteszk méretű és testarányú szereplőket behozni. Az azonban tény, hogy tényleg játszanak amerikai focit Japánban, csak kevésbé népszerű, mint az európai változat.

A rokonság a focis animékkel és általában véve a sport műfajú végtelen hosszúságú sorozatokkal rögtön szembeötlik. Aki szereti az ilyen animéket, az egy dinamikus, könnyed humorral fűszerezett, rendesen összerakott sorozatot kap. Megtalálhatjuk a legtöbb, a műfajban megszokott sablont: a kezdetben elég nyegle, de aztán rohamosan fejlődő főhőst, aki ezúttal – egy kis csavar – egyfajta álarcos hős szerepet vesz fel. Aztán ott van a sokszínű csapat, amibe mindenki megkapja a kis epizódjait. Aztán vannak riválisok, akik először ellenfelek, aztán barátok lesznek, és persze van a főhősnek személyes riválisa is, aki a motivációt nyújtja az egyre keményebb edzésekhez. És persze ott vannak az effektek, színes aurák, belső monológok futás közben és az emberfeletti fizikai képességek stb. Persze becsúsznak fillerek is, amik nem viszik előre a történetet, de ez elkerülhetetlen egy több mint száz részes sorozatnál. A többi rész viszont általában hozza a színvonalat, az edzés részek is ugyanolyan érdekesek, mint a meccsek. Mégis a fő hangsúly a sorozatban a szereplőkön van, a legtöbb rész célja, hogy új helyzetek elé állítsa a szereplőket, próbára tegye egyéni nézeteiket és a játékosok csapatként való összetartását is.

Sajnos azonban az összes szereplőnek hasonló lelki bajai vannak. Sena önbizalomhiánya ugyanúgy megvan Kuritában, a Ha-ha testvérekben, Yukimitsuban és Montában is, csak más-más formában. Szóval lényegében ugyanaz ismétlődik meg a sorozatban több szereplővel is: valamilyen téren kudarcot vallanak, csalódnak saját képességeikben, ezért fel akarják adni, de aztán – általában baráti segítséggel – rájönnek, hogy csak keményebben kell küzdeni, és képesek lesznek elérni az álmaikat. Persze elég unalmas ugyanezt végigszenvedni 5-6 szereplővel, max annyiban érdekes, hogy mindenkinek más az élethelyzete. Míg Yukimitsu önbizalomhiánya saját testi korlátoltságaiból fakad, addig Juumonji esetében az apja elvárásainak való megfelelés okoz gondot. Nyilván a válasz mindenre a sport és a csapattársakba vetett hit és bizalom lesz, ahogy az elvárható a műfajban.

Mindenesetre a sorozat kifejezetten élvezhető, és ha odafigyelünk, akkor elég sokat megtanulhatunk a sport szabályairól is, szóval aki szereti a sportos shounen animéket, azoknak biztos befutó ez az anime.