A nap magasan áll, és a környéken meghitt csend honol. Közel, s távol, az egyetlen dolog, ami civilizációra utal, egy kunyhó, igaz ez is kerítés és bármilyen melléképület nélkül. Kéményéből néha éppen kivehető füst távozik, és éppen ez az, ami magához vonzza az unott, létezését nem értő lelket. A napok óta bolyongó, már-már kérdéseibe is belefeledkező alak, amint látkörébe kerül a háznak, megszaporázza lépteit; végre van miért mennie, és reméli, végre megkérdezheti valakitől, hol is van éppen. A házban egy öreg, és egy másik, hozzá hasonlóan elrongyolt ruhákban, zavarodottan nézelődő alak ül. Az öreg az ajtó felé se fordul, de hellyel kínálja az érkezőt.

-Akkor itt az ideje, hogy elkezdjem. - Az öreg, amint mindkét jövevény előtte ült, közöttük a pislákoló tűzzel, és a kis fekete kancsóval, töltött egy újabb csésze teát, majd szakállát simítva mesélni kezdett. -Ez az a hely, ahol a legvadabb történések is játszva esnek meg, és a legvadabb fantáziátok is csak gyerekjáték. Hogy igazoljam, elmondok nektek egy történetet, amelynek a hőse egy olyan fiú, aki az életében folyamatosan önmagát kötötte meg a kötelességeivel és a titkaival. - Az öreg a két férfira nézett, akik az 'életében' szó óta meredtek rá. Egyikük sem volt meglepett, mindössze a biztosság hiányzott. - Még az életben, amin már ti is túl vagytok. A fiú viszont tapasztalt valami olyat is az életében, amit ti még csak most fogtok. Ő túllátott az életen, és szépen lassan rájött, hogy egyedül van ezzel a képességével, de továbbra sem ez volt, ami igazából visszafogta a szabadságától. Ő maga volt az. Azzal törődött, hogy mit szólnak mások az életének hitt munkához, amit nyíltan soha, senkivel nem oszthatott meg senkivel. Az elrejtett munka és az eltakart való soha senkinek nem mutatott semmit magából. A változás pedig egy különös napon jött el a fiúért. Ráébredt, hogy mi is az igazán lényeges, amit addig egyszerűen elkerült.
-És mi volt az? - Kérdezte az egyik férfi. Az öreg elmosolyodott.
-Biztos, hogy tudni akarod? - A kérdést hosszú-hoszú, érdeklődéstől fűtött csend követte. -Hogy mire is talált, az talán nem is olyan fontos, számotokra. A választ megtalálni mindenkinek magának kell. Ami akkor történt, amikor megtalálta a saját válaszát, az az igazán fontos. - Az öreg leállt, és új teát töltött. Csendben iszogatott, már-már egyértelműen arra várva, hogy kérdezzenek tőle.
-És mi történt? - Megint a szemüveges szólalt meg elsőnek. Vékony volt; az a típus, aki irodában dolgozik, és életére hatással van a nap-mint-nap végzett munka.
-Elfogadta a változást, ami addig megbújt benne.
-És...
-Megérkezett ide. Ő már akkor más volt, mint ti. - A hosszú csendben, ami a mesét követte, a két férfi csak némán ült, néha összepillantva, pár szót egymáshoz szólva. Végül a másikuk, egy jóval vállasabb, tagbaszakadt férfi, pár kérdés után felállt és kérdőn nézett a másikra.
-Most, hogy tudom merre kell menni, inkább elindulok. Ha valahol megtudhatom mi történik velem, akkor kár itt vesztegetnem az időmet. - A szemüveges férfi is felállt, és kimentek a kunyhóból. Az öreg az ajtóig követte őket, és elmutatott az egyik irányba.
-Arra kell mennetek, és végül eléritek a célotokat.

Az út lassan kezdődött, és úgy is folytatódott a zöld erdőségekben. Étlen és szomjan, de nem éhesen vagy akár szomjasan, csak mentek. Az új világ zöld volt, tele madarak hangjaival, és a lombok között zúgó széllel. Ezekkel, és mással semmivel, még hosszú napokon át.