A minap két Ghibli-dvd között vacilláltam a boltban: az egyik a Porco Rosso volt, amiről semmit sem tudtam, s helyzetemet a lustaság sem könnyítette meg, ami miatt nem akaródzott elolvasni a borító hátlapjára írt rövid ismertetőt. A másik esélyes A Yamada család volt, s mindamellett, hogy itt sem hagyatkozhattam előzetes ismeretekre, ráadásul még nagyon helytelenül feltört bennem az előítélet is a grafika miatt. Hogy végül mégis vettem egy mély lélegzetet, s bárhogy lesz, úgy lesz alapon ez utóbbit tettem a kosaramba, nevetséges vagy sem, a 12-es karikának köszönheti (amely 'elismerésben a Porco Rosso nem részesült :)), amiből arra következtettem, hogy talán mégsem egy kodomoról van szó. Ahogy aztán elkezdtem nézni a filmet, egyre jobban megnyugodtam, hisz A Yamada család valóban több, mint pár gömbölyített vonalból meghúzott ázsiai esti mese, s a film végére már csak önmagam szégyenlése maradt meg, amiért ezt feltételeztem egy olyan alkotói közösségtől, mint amilyen a Ghibli csapata.

Filmünket ezúttal is Isao Takahata rendezte 1999-ben, s külön érdekesség az egyszerű grafika mellett, hogy ez a Stúdió első számítógépes grafikával készült alkotása.
Ahogy az a címből már sejthető, a filmben a Yamada család mindennapjaira nyerhetünk nem kevés rálátást, sok-sok apró, néhol pedig hosszabb jelenet, pillanatkép által. A  készítők célja, nem meglepőem az volt, hogy egy átlagos japán család életét vigyék színre, s ezt maximálisan ki is hozzák a filmből: mivel alapvetően komédiáról van szó, mely főleg a jellemekre épül, a nézői oldaon adott a jókedv és a nevetés, de ahogy az a valóságban is lenni szokott, az élet nem pusztán ennyiből áll. Egy-egy pillanat erejéig felmerül a házastársi magány vagy akár a halál közelségének a gondolata is, de ezek tényleg csak olyan figyelmeztető szinten, amik megtartanak a valóság talaján. A mű alapgondolata, amire a végén gyűrűzödnek fel a látottak egyfajta rezignált hangot üt meg, ami alól nekem személy szerint kicsit kilógott a lóláb, de miután a megszokottól eltérően nem tanulságként, hanem inkább véleményként, konkluzióként tudom (vagy akarom) értékelni, annyira nem zavaró.
Mint ahogy azt írtam a film mozakios szerkezetű: nem egy lineráis történetvezetésről van szó, hanem kiragadott jelenetekről, mozzanatokról, melyeket a nagyobb részek végén egy-egy haiku választ el egymástól. Számomra ezek a kis versek voltak azok, amik jellegüknél fogva kicsit mindig emlékeztettek arra, hogy ezt a filmet tényleg az élet ihlette, minden lehetetlen és nevetséges helyzetével együtt. Külön tetszett meg és nagyon találó az a metafora is, ami a mozi elején a házasságról és a családról szól.

Bár a grafikával kezdetben fenntartásaim voltak, ezek végül teljesen feloldódtak. Nagy örömömre a mozgásábrázolás a megszokott módon készült, bár a szereplők jellegzetes padlófogásait, akármilyen őrültség is hangzott el előtte, nem éreztem odaillőnek, de lehet, hogy csak azért volt fura, mert ilyesmit Ghibli-filmben nem igazán lehet látni.
Itt említeném meg azt a stílusváltást is, amit pár jelenet erejéig (pl. a motoros bandánál) eszközöltek ki, és kicsit a nyugati képregények világát idézi, remek hangulatot kölcsönözve az adott szituációnak.
Mindent összevetve nekem nagyon tetszett ez a film, minden kedvességével és realisztikus vonásával együtt. A sok apró jelenet összevágásának pedig külön érdeme, hogy a történet végére mi is olyan sok "yamadás" élménnyel gazdagodunk, hogy egyfelől, hangozzék bármily közhelyszerűen, olyanok lesznek a szereplők, mint valami régi  jó ismerősök, akikben akár önmagunkra is ismerhetünk; másfelől, miután a tengernyi poén közül idővel úgy sem emlékezhetünk mindegyikre, bármikor is vesszük elő újra a filmet, a nevetés minden alkalommal garantált lesz. Egy szó, mint száz, aki szeretne látni egy jó kis családi vígjátékot, az készítse elő a távirányítót és/vagy egy videókazettát, hisz február 21-én (azaz holnap) 13:10-től az m1 jóvoltából Yamadaék most mindenki otthonába ellátogatnak.

Értékelés: 8.6

Linkek:
AnimeAddicts
AniDB

A Di Gi Charathoz részben egy spontán felindulásnak köszönhetően (hisz 16-szor 3 perc nem nagy erőfeszítés), részben pedig az ehhez kiadott, s a szereplőket az eredeti műhöz képest alternatív kontextusba helyező Winter Garden által jutottam el - mert hogy ez az anime igencsak népes családdal büszkélkedhet, annak ellenére, hogy eredetileg az akihabarai illetőségű Gamers üzletet volt hivatott reklámozni: számos special részt, egy movie-t, egy ova-t és a jelen kritikában tárgyalt történet egy hosszabb terjedelmű újradolgozását is piacra dobták az ezredforduló környékén.

A sima Di Gi Charat esetében összefüggő cselekményről nem nagyon beszélhetünk. Az alapszituáció szerint Dejiko, Puchiko és az "izé" fogalmát maximálisan (de a sorozatban nem egyedülálló módon) kimerítő Gema az űrből érkezve a Földön ragadnak. Szállásra persze hol máshol, mint egy Gamers üzletben találnak, ahol cserébe besegítenek és a vevőket szolgálják ki. Később persze több más szereplő is feltűnik, mind furcsábbnál furcsább természettel, de hát ez valahogy az egész sorozatra igaz: olyan kis idiótán fura.

Elvileg egy nagyobb gyerekeket megcélzó komédiáról van szó, de akárhányszor a besorolásra gondoltam egy-egy poén láttán, a kissrácok helyett valahogy mindig nagyobb testvéreik (akik egyben lelkes Gamers és hasonló jellegű boltok törzsvásárlói) egymásra kacsintgató képe jelent meg előttem. Nem véletlen, hisz a nyers humor legfőbb forrása inkább a kicsit idősebb korosztály számára követhető igazán. Ami viszont a nagyok agyára mehet, az az eszeveszett tempó, amit a sorozat diktál: a logika és a következetesség köszönő viszonyban sincs az eseményekkel, ahogy az egy meséhez illik. A Di Gi Charat teljesen kiszámíthatatlan, soha nem lehet tudni, hogy mi történik a következő percben. Minden esetre ha sikerül elcsípni a ritmust, nagy baj már nem érhet, bár ami azt illeti, bizonyos óvintézkedések még elkélnek ott a fül környékén, ami egyfelől dicsérheti a seyuuk munkáját, másfelől pedig felkergethet a háztetőre. Ráadásul Dejikoék sajnos nem csak a fülre, de a szemre is elég nagy veszélyt jelenthetnek, kivéve, ha előtte erősen ráállítjuk az agyunkat: amit látunk, az utolsó percig nem szabad komolyan venni, elvégre promóciónak indult, ugyanakkor tudatos munkáról van szó. A hátterek legtöbbször olyan szinten elnagyoltak, hogy a gyors képváltások ellenére is azonnal felmérhetjük, hány vonalból húzták meg az utcát, rajta a házakkal. Karakterdizájnt emlegetni pedig nincs is értelme, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a főbb szereplőkön kívül a legkedveltebb megoldás az emberek ábrázolására a kukacforma. Azért azt mindenképpen le kell szögezni, hogy ahogy telik az idő és jönnek ki az újabb Di Gi Charat részek, a grafika színvonala is egyre magasabb, s a hivatalos honlapon meg is lehet tekinteni: a karakterrajzok magasszintűek, modernek és erősen közelítenek a "tipikus shoujo" felé.

Valamennyi időre el lehet merülni ebben a rövid és gyors agymenésben, de mire én a végére értem, személy szerint annyira vágytam arra, hogy megnézzek valamit, ami "normális", hogy az elmondhatatlan. Minden gyorskúrától függetlenül azonban biztos vagyok benne, hogy így is szembe találkoztam most olyan jelenetekkel vagy figurákkal, amelyek jó időre maradandó (vizuális) nyomot hagynak majd bennem.

Értékelés: 7.1

Linkek:
AoiAnime
ANN
 

Van egy életünk, aminek nagy részét az animék előtt töltjük. Ha mégsem ez a legtöbb, mert ez is könnyen előfordulhat, mégis olyan helyet foglal el bennünk, és környezetünkben, ami sok mindent meghatároz, néha érezni, túl sokat is. És nem csak negatív oldalai vannak. Azokról hallunk annyit, hogy nem is emlegetjük szivesen, de ettől függetlenül, van nem egy ok, hogy nézzünk, olvassunk, találkozzunk, rajzoljunk, írjunk, csevegjünk a keleti csodáról és persze ő mellette minden másról. Mert az animék, avagy az érdeklődés teret ad, érdeklődést formál, s ezzel párhuzamosan csoportot is. Eljárni a meetre, a barátokkal hazafelé megbeszélni az élményeket, nevetgélni, okot adni még és még egy találkozóra, elmenni más városokba, jelmezt készíteni, nyelvet tanulni, őszintén érdeklődni tanulunk, tapasztaljuk milyen vonzó is egy olyan világ, amiben érdekel is az, ami körülvesz minket.
De ennek egyszer vége. Általában az iskola végeztével kezdődik, egyszerre csak kevés lesz az időnk, illetve ha nem is lesz kevés, csak másképpen hívjuk azt, ami eddig szabadidő volt, már nem tudjuk vagy akarjuk animékra költeni. Valami párhuzamosan megváltozik azzal, hogy elköltözünk, magunk gondoskodunk az életünkről és a párunkéról, dolgozunk, és nincsenek szülői és iskolai kötelezettségek, amik innen, a saját fotelünkből nem is tűnnek annyira rossz kötöttségeknek. Igen, el is jön az idő, amikor nem átallunk olyat kérdezni magunktól, kinőttük-e az animéket, vagy meguntuk-e az irreális, alig hihető klisés sztorikat varázslatos lányokról és mindent túlélő hősökről és szerelmekről. Az élet bizony kemény, és ez a gondolatainkon is rajta hagyja a nyomát, az idő vasfoga ilyenkor már  koponyánkba törik és folyton emlékeztet minket, felnőttünk, nem lehetünk gyerekek, akik meséket néznek. Mert ilyenkor hirtelen előkerülhet önmagunknak ez is, mesének nevezzük az animét megint, mint ahogy húsz éve lassan a Dragon Ballal is tettük.

Nem célom a fejbekólintós igazságmondás, tehát nem fogok igazat adni a szátokba, és nem fogom teljes szívvel kijelenteni, hogy gyerekek is maradunk, az animék pedig mély értelemmel bírnak és megérik egy élet hosszára. Korántsem. Inkább azt mondom, hogy ha történnie kell történni fog, bármi is az, mindössze azt nem szabad elfelejteni, hogy hova pakoltuk el a cédéinket és dévédéinket, kinek adtuk kölcsön, illetve melyik szegletében hagytuk a régi otthoni szobában. Ha az anime egyszer az életünk részévé vált, akkor is maradjon az, ha tíz év múlva mindenki röhög a mai trendeken, mert ma és tegnap volt valamink, amit ezeknek az idióta képsorozatoknak köszönhettünk, és talán azóta is köszönhetünk, akár életünk végéig.

Értékelés: szentimentális marhaság

Linkek:
lazalom.blog.hu